Aki mert merni: Alíz kalandjai Médiaországban (Kérchy Anna – Alice in Transmedia Wonderland)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Kérchy Anna: Alice in Transmedia WonderlandNem is próbálok az objektivitás hideg tárgyilagosságának álcája mögé bújni. Ez a könyv személyesen érintett meg, ahogy kevés tudományos szöveg tud. Ennek egy része színtiszta nepotisztikus összeférhetetlenség: volt egyetemi tanárom és témavezetőm könyvéről írok. Másrészt viszont fiatalkorom, talán egész generációm meghatározó élménye volt Lewis Carroll alkotása, a viktoriánus kor legszebb, legzavarbaejtőbb meséje, az Alíz Csodaországban és az Alíz Tükörországban, illetve a Disney-féle, 1951-es rajzfilm-musical magyarországi bemutatója (ez 1992 karácsonyán történt). Igaz, én az Alízt végül nem “élő” adásban, hanem technikarajongó édesapám VHS-felvételein néztem rongyosra – aki aztán tényleg majd minden műsort archivált, így pl. a Gondos Bocsok Csodaországban c. klasszikust is –, de édesanyám megsárgult papírú, szép kiadású Alízának felolvasásával együtt hipnotikus hatása volt gyermekkori énemre a merész angol kislány szürreális utazása. Ezekhez az ösztönös élményekhez járultak még hozzá Raymond Smullyan logikafeladványai a Mi a címe ennek a könyvnek?-ből, amelyekben gyakorta bukkantak fel Alízék, az Oroszlán és az Egyszarvú, Subidú és Subidam meg a többiek, és kész is volt a mély érzelmeket kiváltó, gyermeki kíváncsiságot fenntartó emléklenyomat.

Túlzás lenne azt mondani, hogy az örök feledés homályából bukkantak fel Csodaország lényei, amikor végül 2007-2008 környékén a szemináriumon újra fejest ugrottunk a Nyuszi üregébe, de annyi szent, hogy közép- és nagykamaszkorom évei alatt Alíz nem volt menő. Nyilván azért is, mert lány volt, meg azért is, mert “tök irreleváns” volt, amikor a Mátrix egy sokkal menőbb, apdételtebb változatát kínálta a csodáknak, aztán meg 2001-től jöttek a Gyűrűk Ura-filmek, amik jóval “modernebbek” voltak, mint egy viktoriánus mese. Akármi legyen is a valódi oka, fura volt akkor újból megmerítkezni a minden józan logikát nélkülöző, tótágast álló világban, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt már lehetett érezni, ott a szemináriumi teremben, hogy ez a könyv el fog készülni, mert szerzője szuperlatívuszokban, egyik motívumról a másikra szálldosva beszélt “az” Alízról (tapintani lehetett a játékossággal vegyes áhítatát és a csillapíthatatlan kíváncsiságát). Csakhamar alsóévesként bonyolult, kis híján felfoghatatlan irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések illusztrációjává vált a forrásszöveg és temérdek feldolgozása, amelyek egytől-egyig visszaköszönnek a könyv lapjain. Anna akkor elkalandozó, labirintusszerű gondolatfoszlányokban kóstolgatta a szöveget; semmilyen asszociáció nem volt túl elrugaszkodott ahhoz, hogy elméleti tőkét ne kovácsoljon belőle. Most viszont, hogy összeszedetten az olvasók elé tárta gondolatait, jóval könnyebben tudom követni a figyelmet próbára tevő szöveget, mert már kitaposott ösvényen járok, felidézve és rendszerbe szedve sok kaotikus emléket.

Mihez kezd a nercbundás Rákosi a rabszolgatartó Mindszentyvel? (A másik forradalom – Alternatív ötvenhat)

Szerző acélpatkány On the

A másik forradalom - alternatív ötvenhatA történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.

Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.

Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.

Ki született helyretolni az időt? (N. K. Jemisin – Az ötödik évszak)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

N. K. Jemisin: Az ötödik évszakAz elmúlt évben az Agave Könyvek jóvoltából volt szerencsém több olyan kötetet is olvasni, amelyeket a külföldi kritikusok a fantasy következő lépcsőfokának neveztek. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy leírható-e a fantasy haladása fejlődésként vagy sem, meglátásom szerint ezek a könyvek úgy tudják összeszedni a műfaj jellegzetességeit – gondolok itt a világépítésre, az idegen fajokra, legyenek azok emberszerűek vagy sem, és magára a narratívatípusokra –, hogy ezalatt intelligens módon behozzák az újat a korábbiak helyére vagy mellé, amitől valóban kiugróvá válnak. Ilyen elképzelésekkel élt A varázslók-trilógia, de Az ötödik évszak N. K. Jemisintől is ebbe a kategóriába esik.

A Jemisin írta fiktív világ onnan indul, ahol a legtöbb narratíva véget ér, az Apokalipszistől. Ezt a tényt azzal bővíti ki az írónő, hogy ez az esemény nem egyszeri, hanem többszöri – amikor kizökken az idő, megtörténik a pusztítás, vagyis egy negyedik évszak után jön egy ötödik is. A látszólag lehetetlen pozíciót Jemisin arra használja fel, hogy posztapokaliptikus világát egyfelől felépítse, másrészt ezalatt meg is magyarázza azokat a tudnivalókat, amelyek segítségével gyakorlatilag egésszé teszi ezt a világot. Ezen kettősség játéka adja az egyik különlegességét Az ötödik évszaknak és itt a varázslat – itt orogénia – működésében szinte megkülönböztethetetlen a science fiction mechanizmusától.

A könyv kezdetén egy mindentudó narrátor közli az olvasóval, hogy milyen formában érkezett az utolsó ítélet a kontinensre, Rezdületlenre. Bemutatja a negyvenkét éves női főszereplőt, Essunt, aki férjét keresi, mert elrabolta a lányukat, Nassunt és megölte fiúkat. A világ bemutatásában azonban a másik főbb szereplőnek, Damayának és Szienitnek van nagyobb jelentősége.

Azzal, hogy a kötet átvette az SF azon metódusát, hogy mindent racionalizálva kell elsajátítani, semmi sem maradhat magyarázat nélkül ezen, egy megismerési fékkel gátolja a narratívát. Egyrészt Essunon keresztül kapunk egy olyan szemszöget, amely már nem talál értéket az életben, ezért tapasztalatainak köszönhetően, az újdonságok bemutatása és azok megismerése nála háttérbe szorul. A nő céltudatos megindultsággal tudósít a körülötte folyó eseményekről, mégis az ő elbeszélői pozíciója az egyes szám második személy miatt órási mankó a szöveg átélésében és megértésében.

Ma is köztünk élsz, de más a neved (Richard Bachman (Stephen King) – Az átkozott út)

Szerző darko On the

Stephen King: Az átkozott útEz a könyv az őrületről szól.

Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.

Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.

A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.

Megrendelhető a Black Aether 4. száma

Szerző Próza Nostra On the

Black Aether #4

A Black Aether magazin negyedik száma november 21-től rendelhető meg a The Black Aether oldalról, a postázás pedig december 5-én kezdődik. Ha az utóbbi évben nem használtál internetet és nem tudod, mi az a Black Aether, akkor itt olvashatsz az első, itt pedig a második számról. A harmadik és eddigi leghosszabb lapszám még mindig recenzálás alatt áll, de hamarosan jelentkezünk a kritikánkkal.

 

A negyedik szám nyolc történetet tartalmaz majd, illetve három Lovecraft-vers magyar fordítását - ezúttal 84 oldalon. A magazin ára 850 Forint (+ postaköltség).

 

Akkor is érdemes elidőzni egy kicsit az oldalon, amikor már túlvagyunk a magazinrendelésen, elvégre még fut a The Black Aether maratoni nyereményjátéka, melyben könyvcsomagot lehet nyerni. A nyereményjátékról ismertetőt, összefoglalót itt olvashattok.

A folyamatban lévő fotópályázatról itt olvashattok. A kvízjátékról pedig itt.

És ez még nem minden: további hírekért figyeljétek a The Balck Aethert és a Próza Nostrát.

Tél és csend és hó és halál (Sárközi György – Mint oldott kéve)

Szerző Csarliprinc On the

Sárközi György: Mint oldott kéveRejtély, hogy miért került a rendszerváltás óta majd húsz évbe, hogy a könyvkiadók újra felfedezzék, mennyire ki van éhezve a hazai közönség a magyar történelem regényes feldolgozására. A zsánínségnek ugyanakkor volt pozitív hozadéka is: felfedezte az ember a huszadik század  elfeledett, vagy a szocializmusban szándékoltan elfeledtetni kívánt  szerzőit. Harsányi Zsoltot, Gulácsy Irént és Herczeg Ferencet persze  relatíve hamar kiadták újra – aztán jó nagy csönd –, és az elmúlt pár évben újra felbukkant többek között Surányi Miklós, Makkai Sándor és Karczag György neve is. Az ő nyomukon aztán mélyebb vizekre is átevezhetett az ember, ha szerencséje volt – mint nekem, amikor felfedeztem Sárközi Györgyöt.

Szerb Antal és Radnóti Miklós kortársa volt, és osztozott a sorsukban is -munkaszolgálatosként hunyt el.  Versek, egy dráma és két regény maradt utána – az utóbbiból az egyik a Mednyánszky Cézár életéről szóló, 1931-ben megjelent Mint oldott kéve. A főhős az 1848-49-es szabadságharc egyik kevésbé ismert hőse, Görgey tábori lelkésze, aki huszonegy évesen, a kápolnai csata második napján kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred olasz (!) katonáit. Világos után  in effigie (jelképesen) felakasztották, francia rokonainál keresett menedéket, nincstelensége és szerelmi életének kudarca egészen Ausztráliáig sodorta. Ott aranyásásra vitte a szükség, egy rablótámadás során meglőtték, egyik karját amputálni kellett. Betegen tért haza Európába, és 33 évesen eldobta magától az életét.

Fentiek alapján nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az írónak nem volt nehéz dolga, ami a  cselekményt illeti – mint annyi más fiatalembernek a szabadságharc elveszett gyermekei közül, Mednyánszky élete már önmagában kész regény. Sárközi maga is főhősének 1857-ben, Londonban megjelent visszaemlékezéseit vette alapul, hogy egy nem hibátlan, de különleges művet írjon. Különleges azért, mert végig megtartja a kényes egyensúlyt: romanticizál, de sehol sem idealizál; másutt pedig realista, anélkül, hogy deheroizálna, vagy éppen öncélú pszichoanalizálásba fúlna. Különleges  azért is, mert ha mozaikokból összerakva meg is jelenik a reformkor és a szabadságharc világa, az jobbára csak színes háttérként, és persze a főhős sorsára végzetesen kiható eseménysorozatként  szolgál –  a regény végső soron megmarad egy jobb sorsra érdemes, a hazaszeretetén kívül mindent felélő és mindenből kiábránduló fiatalember arcképvázlatának.  Annyi  véres kezű, ellenségei kardélre hányásában és nők ágynak döntésében egyformán jeleskedő, alapvetően talpraesett hős/antihős után nekem valósággal felüdülés volt egy olyan ember életét követni, aki személyes bátorságon kívül minden olyan tulajdonságnak híján volt, ami egy átlagos történelmi regény főhősének sajátja.

Mind klímamenekültek leszünk (Paolo Bacigalupi – A vízvadász)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Paolo Bacigalupi: A vízvadászNincs menekvés. Az ipari forradalom, a Föld erőforrásainak kimerítése, az üvegházhatás, a széndioxid-kibocsátás egyre elharapózó mértéke olyan probléma elé állítja az emberiséget, amit radikális változtatások nélkül nem fog tudni megoldani. Amíg a fosszilis energiahordozók „szénkapitalizmusa” szerint élünk, addig az életünkkel játszunk. És a mai világban semmit sem olyan nehéz megváltoztatni, mint azt az erőszakra épülő gazdasági rendszert, ami a jelen állapotokhoz vezetett minket. Ez a kiindulópontja Bacigalupi legújabb regényének, amelyben a globális klímaváltozással járó áldatlan állapotok az emberiség létét fenyegetik.

A volt Egyesült Államok területén járunk, ahol az Unió államai felbomlottak és önálló egységekre tagozódtak, mert a klímaváltozással Texas, Nevada, Új-Mexikó és a többi déli állam a kiszáradás szélére sodródott. Arkológiákat, az időjárás viszontagságainak ellenálló, zárt lakóközösségeket építenek szerte az aszály sújtotta területeken, kínai tőke bevonásával. A vízgazdálkodás a szó szoros értelmében véve gazdasági kérdéssé vált: közfinanszírozású magáncégek birtokolják a vízhasználat jogait, és jószerivel úgy árulják, mint valami állami drogot. A lakosság ki van szolgáltatva a hatalmi játszmáknak: kartellek versengenek az édesvíz kitermeléséért; egy pohár vagy bögre vízért a szomjazó nők széttárják lábukat, az izzadó férfiak fegyvert ragadnak, és ölnek, ha ölni kell. Ember embernek farkasa ebben a világban, csak a legkeményebbek és a legfondorlatosabbak élhetik túl a mindennapi megpróbáltatásokat.

Ilyen ember a vízvadász, Ángel Velázquez, aki egyszerre testesíti meg a céges kém, a minden hájjal megkent gengszter és a keményöklű nyomozó archetípusát. Vérbeli macsó, akinek már nincsenek illúziói, csak a hivatásának él, és mindent megtesz azért, hogy megbízója, Catherine Case vízéhségét kielégítse. Catherine a legújabb arkológia vízellátásáért felelős nagyasszony, aki a gazdagok minden igényét kiszolgálja, és Ángel az erős ember, aki eltapossa a szegényeket, akiknek így nem marad más, mint a kiszáradás és saját, megtisztított vizeletük kortyolgatása. Case piszkos ügyeit akarja kiteregetni a mostoha körülmények között megkeseredett, cinikus újságíró, Lucy Monroe, valamint az eseményekbe belesodródó texasi menekült, María Villarosa, akinek legfőbb célja, hogy kikerüljön valahogyan az államméretű porfészekből, amivé Arizona vált. A négy ember sorsa összefonódik, amikor Case rá akarja tenni a kezét az állam őslakosaitól elnyert, papírra írt vízügyi megállapodásra, amely megváltoztathatja az 1922-es, Colorado-folyót érintő megállapodást. Ennek a MacGuffinná váló egyezménynek a keretében a folyó menti hét állam rögzítette, hogy hogyan osztoznak meg a bőséges vízkészleten, azonban a déli államok kiszáradásával minden szent legszívesebben maga felé hajlítaná a folyó kanyarulatait. Ekkor olyan véres banda- és cégháború kezdődik, amilyet csak a legkeményebb cyberpunk regényekből és a maffiairodalomból ismerhettünk idáig. Senki sincs biztonságban, mindenki feláldozható, a kisemberek a nagyhatalmak bábuivá válnak, és az egyetlen lehetséges cél a túlélés. Hiába, nem vénnek való vidékre tévedtünk.

Fantasy klasszikusok III. – John Caldwell: A Káosz Szava

Szerző Pálsanyi On the

John Caldwell: A Káosz SzavaA Zrínyi Nyomda “Griff könyvek” című sorozatában jelent meg 1990-ben egy kötet, amely sok mindennek megadta az alaphangját a magyar fantasy szcénában. A regény Nemes István, azaz (a számos írói név közül ezúttal) John Caldwell A Káosz Szava című könyve, amellyel egy, a további évtizedekre nézve nagyon markáns stílust és irányvonalat jelölt ki. Ugyanebben az évben látott napvilágot egy másik alapmű, ugyanazon kiadónál és ugyanabban a sorozatban, az azóta sokak számára szintén jóleső nosztalgiát előhívó A Halál havában, bizonyos Wayne Chapman (Gáspár András) tollából.

Hogy mi mindennek ágyazott meg A Káosz Szava, azt talán a szerepjáték, az RPG felől érkező egykori és/vagy jelenlegi fantasy-rajongóknak kell a legkevésbé elmondani. Persze ez a szubkultúra sem volt sohasem egységes, hiszen aki szerette és játszotta a Chapman által is bebikázott M. A. G. U. S.-t, az egyik ízig-vérig magyar szerepjátékot, valamint Ynev világát, az nem feltétlenül lett rajongója a később indult és igen nagy mértékben Caldwell regényei nyomán kirajzolódó Káosz Szerepjátéknak, illetve Worluk világának (nem beszélve persze az örök klasszikus D&D-ről). Bár hogy legalábbis ne tudott volna egyik híve a másik létezéséről, az nem nagyon elképzelhető (anélkül, hogy itt és most karakteralkotásbeli, szabályrendszerbeli és egyéb metodológiai kérdésekbe belemennék).

Nos, ha létezik klasszikus, a szerepjátékos hagyományokat maximálisan integráló fantasy, akkor Caldwell regénye mindenképpen az. S hogy mik ezek a tradíciók? Egy kellően „tápos” karakter, egy többnyire esetlegesen összeverődő és általában a várható zsákmány motiválta kalandozócsapat, különféle könnyen hulló ellenfelek, nehezebben hidegre tehető főgonoszok, fogadók és sunyi, pénzért infót és minden mást azonnal szervírozó fogadósok, számtalan faj, mágia, varázstárgyak, valamint kusza politikai viszonyok a számos hercegség, birodalom és a közigazgatás nélküli, elvadult területek között. Persze mindez nem véletlen: tudható, hogy a történet főhőse, Skandar Graun, Yvorlnak, a káosz istenének félork harcos-papja Nemes kedves játékos karaktere volt annak idején, majd innen avanzsált regényhőssé.

A másik forradalom - alternatív ötvenhat (Szövegrészlet)

Szerző Próza Nostra On the

A másik forradalom

A történelemben nincs „ha” - szól az unásig ismert közhely. De az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha”: fikció, képzelgés, játék. Az 1956-os forradalom 60. évfordulója előtt a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenhat szerzőt, rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben az ötvenhatos sztori valahogy másként alakul. Írják meg a másik forradalmat. Mi lett volna ha...? Például ha Rákosi női álruhában visszatér Magyarországra, hogy újra átvegye a hatalmat? Ha Arnold Schwarzenegger beront az Andrássy út 60-ba egy gépfegyverrel? Ha az Amerikai Egyesült Államokhoz csatlakozott Magyarországról Márai Sándor ír naplót? 
Nem lövünk le több poént a kötet írásaiból, az olvasó talán már érzi a vállalkozás izgalmát. A szokásos és ünnepélyes pátosz helyett íróink birtokba vették saját ötvenhatukat, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították: hajlítgatták erra-arra, gyúrták, faragták. Van itt minden, amire csak az olvasó vágyhat: érzelem, kaland, humor, abszurditás, időutazás, misztika, történelmi sci-fi, apokalipszis - de ami a legfontosabb: minden írás éppen annyira szól a mai, létező Magyarországról is, mint a másik, az elképzelt forradalomról.

Hamarosan jelentkezünk a kötetről írott kritikánkkal, addig viszont következzen egy részlet Totth Benedek kötetben szereplő írásából. Ezúton is köszönjük a lehetőséget a szerzőnek és a kaidónak.

TOTTH BENEDEK

A fekete katona

Apa egyszer azt mondta, minden gombafelhő egyforma, mindegy, hogy a jenkik dobják le az atombombát vagy a ruszkik. Nem értettem, honnan veszi ezt, de nem bírtam kiverni a fejemből. Mint a beszédet, amit a Nagy Imre ismételgetett egy egész napon át a rádióban. Annyiszor hallottam, hogy ha álmomból keltenek fel, akkor is el tudtam volna mondani. De lehet, hogy azért jegyeztem meg, amit apa mondott, mert a konyhában vitatkoztak anyával, én meg mezítláb lapultam az ajtó mögött, és nagyon be voltam rezelve, nehogy lebukjak. Ez még az utolsó nyáron történt. Mióta a föld alatt élünk, már nincsenek titkaik.

All Hallow's Read – Fekete I. Alfonz: A torzsatitán

Szerző Fekete I. Alfonz On the

All Hallow's ReadAz All Hallow's Read kezdeményezés lényege, hogy Mindenszentek előestéjén egy ijesztő történetet, könyvet adsz az ismerőseidnek. Idén első alkalommal mi is csatlakozunk ehhez a kezdeményezéshez. Fekete I. Alfonz hamarosan megjelenő kötetéből nyújt át az olvasóknak egy rémtörténetet ebből az alkalomból. Fogadjátok borzongással Alfonz történetét.

 

A torzsatitán

 

Az utcára néző szoba nyugati oldalában egy hatalmas állóóra tornyosul. Egyik, az ajtóból nem észrevehető deszkájába számolatlan korábbi generáció róhatta bele hegyes tárgyakkal suta, a nevelői szigor határozott fellépése miatt, soha be nem fejezett kézjegyét, így a további nyomok már csak a fiatal írnokok fejébe vésődhettek bele. Ajtajának üvegét nem régen cserélték, tökéletesen be lehet látni a szerkezet hasába, ahogy ez a fémszerű nyelőcső aláereszkedve hosszan lenyúlik és a perisztaltikának köszönhetően jobbra-balra mozog, halkan nekikoccan az üregessé száradt faszerkezetnek, majd mintegy hátat fordítva korábbi útvonalának, új lendületet vesz. Ez a lógó fémnyelv folyamatosan nyalja az óratok talapzatát, a lassan terjedő fehér folt szinte teljesen bekebelezi a vízszintes fadarabot. Belépés után válik szembetűnővé a figyelmes szemlélőnek az egész tárgy barnaságában a fenyegető ridegség és a haladás melletti tántoríthatatlan elköteleződés. Később látható csak az óra faszerkezetének másik oldala, amely fényesebb, pulzál, szinte gyűjti magába a fényt. Ez az aithéri csillogás a gyakran alvilági sötétségbe burkolózó közlekedő folyosó ajtó előtti szakaszát is derengésbe vonja.

Oldalak