Benedek Szabolcs új munkája sci-fi-, krimi- és horrorelemeket sem nélkülöző alternatív történelmi regény, amelyben az első világháború előestéjén különös dolgok történnek a hajdanában a Szent Korona legszebb gyémántjaként emlegetett városban. Politika, intrika, terror, szerelem, erotika és cápák a száz évvel ezelőtti Fiumében.

Szövegrészlet:

Erzsébet magától tanult meg úszni. Technikája láttán föltehetően nem csak az olimpiáról zárták volna ki, hanem minden, szakmája iránt elhivatott edző ordítva fogta volna a fejét. Esetleg elszaladtak volna messzire, hogy még véletlenül se kelljen evvel a borzadállyal szembesülniük. A tengerészeti akadémia tanárai pedig ezt mutogatták volna a kadétoknak elrettentő példa gyanánt.

A Kontinenst hat isten uralta. Kolkán, Vúrtya, Tálhavrász, Ahanász, Dzsukov és Olvosz tettei alakították a világot, formálták a valóságot, törvényeik szerint éltek az emberek milliói. Ám egy napon egy elnyomott szájpúri, a semmiből előlépő kadzs végzett az istenekkel, megdöntötte a Kontinens uralmát, hazáját pedig a leghatalmasabb országgá tette a földön. Hetvenöt évvel később, a történet kezdetére Bulikov lecsúszott, pedig a hajdani legfontosabb város volt, ahol a hat isten közösen rendezte vitás ügyeit, ma nyomornegyedekkel és lepusztult épületekkel teli hely. A szájpúriak uralják a Kontinenst, kirendeltjeik élet-halál urai, az itt élőknek viszont szigorúan tiltják, hogy akár csak beszéljenek a halott isteneikről. Amikor azonban brutálisan meggyilkolják a nagy szájpúri tudóst, Efrem Pangyüit, egy titokzatos nő érkezik a városba segédjével. A törékeny, szürke kisegérnek tűnő Shara Thivani és óriás északi titkára, Sigrud nem egyszerű nagykövetek: ők ketten a legjobb kémpáros Szájpúr történetében, Shara pedig a Kontinens történelmének – és az isteneknek – az egyik legnagyobb szakértője. Bár sok mindenre felkészültek, a nyomozás során olyan dolgok kerülnek a felszínre a városban, amelyek a jelent, a jövőt, a múltat, sőt, a valóság egész szövetét képesek végleg megváltoztatni.

Ne tévesszen meg senkit sem az eléggé sablonosnak ható történet: a nyomozás valóban különös dolgokat hoz a felszínre, és a regény legerősebb része – meg merem kockáztatni, emiatt fognak sokáig emlékezni rá az olvasók – éppen az, ami a felszínre kerül. Nem kertelek: Robert Jackson Bennett első fantasyje olyan elemi erejű világalkotást visz végbe, ami még az én galaktikus léptékű sci-fikhez szokott elmémet is lázba hozza. Először is, ez a világ nem csak kimozdul az idehaza sokak fejében élő, európai kultúrkörre épülő fantasy világképből, de még csavar is a világán egy párat, például azzal, ahogyan az isteni tettek hatását kezeli. A Kontinens és Szájpúr viszonya annyira érdekes és sokrétű, hogy érezni, nem volt mindenre hely a könyvben, viszont Bennett nem is akar mindent kifejteni, éppen csak annyit mond el, amennyi feltétlenül szükséges.

“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”

Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?

1. Acsai Roland Jin és Jang című verses fantasy regénye a maga nemében egyedülálló vállalkozás, forma és tartalom effajta találkozására idehaza még nem volt példa.

2. A szöveg először folytatásokban került fel a külön ebből a célból létrehozott Facebook oldalra, majd az Irodalmi Jelenre, most pedig a Főnix Könyvműhely jóvoltából fizikai kiadvány formájában is kézbe vehetjük.

3. A Jin és Jang 42 számozott és címmel ellátott versből áll, melyek mindegyike egy-egy epizóddal bővíti a két főszereplő, Lány és Fiú, történetét.

4. Noha a verses regény műfaja alapvetően nyugati forma, a tartalom számos helyen a keleti kultúrát, legfőképpen a japán hagyományokat követi, olyannyira, hogy a Hagakure – a szamurájok becsületkódexe – az egyik versfejezet címeként is megjelenik a szövegben.

5. A keleti filozófia és miszticizmus gazdagon átjárja a szöveget, ezzel valami nosztalgikus veszteségérzést csempészve az olvasmányélménybe, melyet mégis valahogyan áthat a csendes derű.

6. A történetet felépítő szabadversek erőteljes képisége a japán mangák és animék világát és technikáit idézik.

7. Ugyanez mondható el a történetet illusztráló Bocsi Eszter képeiről (10 rajzot tartalmaz a kötet), melyek szépen kidolgozottak és képesek megragadni a történet hangulatát.

8. A szárnyaló fantázia, az epizodikusság és a gyors váltások jellemzőek a Jin és Jangra, melyek mégis kiegyensúlyozott szerkezetet hoznak létre.

Eddig három sorozatot (Tündérföld (az első két kötet jelent meg magyarul), Gyászének János papnak (magyarul nem adták ki) és az Árva meséi (szintén nincs magyarul)) írt, nem számítva a Leningrád-diptichont, amelynek első része a Marija Morevna és a Halhatatlan. Radiance című regényéről itt írtunk kritikát. Catherynne M. Valentével Fekete I. Alfonz készített interjút.

Fekete I. Alfonz: Három regénye (Marija Morevna és a Halhatatlan; A lány, aki körülhajózta Tündérföldet és A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt) valamint egy novellája (“A téridő tizenhárom arca”) a 10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológiában jelent meg eddig magyarul. Az ön munkásságát különlegessé teszi, hogy irodalmi megközelítése újszerű és látomásszerű, valamint az, hogy ellenáll a műfaji kategorizálással szemben. Blogjában fordulópontnak nevezte, hogy a New Yorker recenziót közölt Tündérföld-sorozatáról.

Képzeljük el, hogy valamikor a kilencvenes években egy zseniális cseh matematikus, Bojik Brozkov felfedez egy olyan KÉPLET-et, amellyel képes megjósolni a jövőt. Két világhírű genetikus segítségével elhatározza, hogy mindenképpen megakadályozza azt a pusztító világégést, amelyet a számításai előre jeleztek. Létrehozza a JövőVédelem nevű titkos, mindenféle hagyományos politikai irányításon kívül és felül álló szervezetet. Célja olyan génállománnyal rendelkező emberek kiválogatása és egy szigorú, személyre szabott algoritmus alapján történő felnevelése, akik segítségével elkerülhető lehet az ítélet napja.

Vékony Krisztián Sors-algoritmus című első regénye egy olyan jövőbe invitál bennünket, ahol a hidegfejű determinizmus és végzet küzdelmének lehetünk szemtanúi. A könyv egyszerre szeretné betölteni a társadalmi science fiction, a fiktív történelmi, bűnügyi és szerelmes regény szerepét, mindezt könnyed, szórakoztató formában, négyszázötven oldalon keresztül, felemás sikerrel.

A huszonegyedik század derekán a klímaváltozás miatt terméketlenné vált területekről érkező bevándorlók tömegét telepítik le Budapest külvárosába, miközben a belvárosban zavartalanul folyik tovább a pezsgő fővárosi élet. Itt él Bánfalvy Réka eminens fizika szakos hallgató és Lázár Szilárd, a budapesti „Mennyország” sorskezelési osztályának „Védangyala”. Vékony Krisztián három hangsúlyos és több kis szálon keresztül bontakoztatja ki történetének cselekményét, amelyek hol szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hol párhuzamosan futnak egymás mellett. Az erősen fragmentált fejezetekben egyszer a Mennyországban zajlódó eseményeknek vagyunk tanúi, máskor Rékát kísérjük el egyetemi vizsgáira, állásinterjúra, egy éjszakai szórakozóhelyre, de Szilárd félig-meddig létező magánéletébe is bepillantást nyerünk, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik mindent elsöprő szerelme megfigyeltje, Réka iránt. Kitekintünk a transzkontinentális politika eseményeire is, közben pedig több gyilkossági ügyet megpróbálunk felgöngyölíteni.

Ezt egyedül ő maga tudná megírni.

Nyugodjék békében.

Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?

Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.

Mi történik akkor, ha egy orosz író meg akarja változtatni a tömegirodalom szféráját, emellett még a mítoszteremtés is szándékában áll? Grigorij Salvovics Cshartisvili (írói álnevén Borisz Akunyin) esetében úgy látszik, a válasz a hatalmas siker. 1998-ban jelent meg a Fandorin-sorozat első kötete, az Azazel (a történet 1876-ban játszódik), amelyben Akunyin útjára indította az akkor még alig húsz esztendős írnokot, Eraszt Petrovics Fandorint. Az olvasó körülbelül 15 köteten keresztül tanúja lehet egy detektív megszületésének és fejlődésének, ráadásul a 19. századi orosz és európai világba is bepillantást nyerhet. Eraszt Petrovics akkora népszerűségre tett szert Akunyin hazájában, hogy külön megnevezés létezik a szerelmeseire: az erasztománok.

Az író legújabb könyve A fekete város (melynek magyar fordítása 2015-ben jelent meg), immár 1914-be, egy forrongó évbe vezet el. Az 58 éves Fandorin tanúja lesz egy gyilkosságnak, amelyet képtelen megállítani, ráadásul akaratán kívül ő maga vezeti az áldozatot a vesztébe. A tettesről alig van információ: egy veszélyes anarchista, akinek csak fedőnevei ismertek (Odüsszeusz, Harkály). Fandorin az egyetlen szálat követve japán inasával, Maszával az olajtermelés központjába, Bakuba utazik. Ez a terület stratégiailag fontos az Orosz Birodalom számára, hatalmas vagyonok járnak kézről kézre. Nem meglepő módon a korrupció virágzik, a pazarul kiépített városrészeket elhagyva olyan nyomortelepekre jutnak el, ahol minden sarkon lehet bérgyilkost találni. Eraszt Petrovics célja tehát, hogy ezen a zavaros helyen Odüsszeusz nyomára bukkanjon, és ezzel kiköszörülje a becsületén esett csorbát. Ugyanakkor magánéleti gondjaival is szembe kell néznie, hiszen a felesége, Klara, a híres színésznő épp a városban forgat. Európa eközben egyre közelebb sodródik a háborúhoz, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst meggyilkolják. Hamar kiderül, hogy a nyomozóra a személyes bosszúnál egy jóval nagyobb feladat vár, hiszen Odüsszeusz elfogása a világméretű konfliktus megakadályozásában is fontossá válik. Közben az is egyértelmű lesz, hogy az elharapózó sztrájk szintén nem a véletlen műve, a szálak egyre inkább összeérnek. Harkály nem egy egyszerű gyilkos, sokkal nagyobb eszmét szolgál, és jobb vadász, mint azt Fandorin feltételezte.