A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Kedves barátaink, Lovecraft rajongók!

Howard Phillips Lovecraft értékteremtő irodalmi munkásságát méltatni igen csak hálás és mondhatni könnyű feladat, hiszen olyan kifogyhatatlan kútfőből meríthetünk, ami több mint 100 év távlatából is tartogat érdekességeket és újdonságokat mindenki számára. H. P. Lovecraft munkássága megkerülhetetlen, kétségtelenül formálta és hatást gyakorolt a XX. század irodalmának egy szeletére, és ez a folyamat napjainkban is érezhető, de akár azt is mondhatnám, erősödni látszik. A magyarországi rajongói közösség – jelenleg még - nem túl nagy, azonban annál stabilabb és elhivatottabb. Olyan közösséget alkotunk együtt, ami megérdemli, hogy elkötelezettsége H. P. Lovecraft munkássága iránt hivatalos formát öltsön, elindítva egy olyan folyamatot, ami által még jobban megismerhetjük őt.

Örömmel jelenthetem be, hogy 2017. augusztus 9-én hivatalosan is megalakult a Magyar H. P. Lovecraft Társaság (MHPL) kulturális egyesület, amit a Zalaegerszegi Törvényszék a 20-02-0002926 nyilvántartási számon vett nyilvántartásba.

Hány intelmet kell még írni a neoliberalista gazdasági etikáról és a diktatórikus államszervezetről ahhoz, hogy felismerjük, embertelen körülmények közt kivész belőlünk az emberség? Hogy észre se vesszük, amint a vesztünkbe rohanunk? Anthony O’Neill regényében a Hold sötét oldalán létesül egy kolónia, ahol minden megkapható, különösen, ha máshol illegális, és amit egy dúsgazdag és teljhatalmú diktátor vezet, aki mindenkit manipulál. Purgatóriumnak hívják ezt a gyarmatot, de aki kicsit is járatos a hardboiled krimi, a westernek vagy a low-fantasy világában, messziről felismeri azt a Sin Cityt, ahová megérkezik a frissen kinevezett seriff, hogy rendet tegyen. Nem is lep meg, hogy a város neve Szin. Ha O’Neill valamihez ért, akkor az az, hogy hogyan öltsön magára stílusokat és vegyítse őket, játszi könnyedséggel teremtve könnyen fogyasztható műfaji koktélokat.

A jól bejáratott cselekményvázra épülő A sötét oldal pontosan azt nyújtja, amit elvárunk tőle: kellemesen ismerős, de pörgős nyomozást egy sorozatgyilkos és felbujtója után, aminek az adja meg a fő érdekességét, hogy a Holdon játszódik. Már az ízléses borító is nagyon szépen rímel a könyv beltartalmára: egy kis utalás a Star Warsra, egy kis játék a fénnyel, összességében pedig hatásos és esztétikus kompozíció.

A tudományos vagy sci-fis rész annyiban stimmel, hogy O’Neill alaposan utánaolvasott, hogy milyen lehet az élet a Hold sötét oldalán. Jó kutatóhoz méltóan mellékelte is a bibliográfiát a könyv végében, és már ezért a listáért is érdemes megvenni a kötetet, ha valaki érdeklődik a holdi mindennapok iránt. Ez a részletesség át is üt a könyv lapjain, de akárcsak Asimov nyomozós robotregényeiben, itt sem a technológiáé a főszerep, hanem maga a krimi-forgatókönyvé.

Adott egy robottípus, amelynek (annak rendje és módja szerint) az egyik tagja elszabadul, és elkezd embereket gyilkolni. A szériának nem túl fantáziadús módon a Leonardo nevet adták, és az egyes androidokat szín szerint lehet megkülönböztetni: ugyanolyan színű szőrzet, ruházat, szemszín, stb. Ezt a nevükbe is foglalják: Leonardo Gold, Leonardo White, Leonardo Grey… lehet találgatni, hogy melyik színű modell fog “meghibásodni.”

Eljött a pillanat, a zsűri kiválasztotta az általa legjobbnak ítélt három pályaművet és visszafejtettük, hogy az általunk adott fedőnevek kiket takarnak. A pályamunkák kezeléséről és értékelési módjáról, valamint a zsűri tagjairól bővebben olvashattok itt. Köszönjük a türelmet, amit az eredményhirdetés elhalasztásával kapcsolatban tanúsítottatok.

Idén úgy alakult, hogy a második helyen pontegyenlőség áll fenn két pályázó között, így két második helyet hirdetünk, harmadikat pedig nem.

Lássuk a neveket:

Második helyezést ért el Bacsai Gábor Mint szél hátán a toll című novellájával.

Szintén második helyezett Puska Veronika Madárról madárra című novellájával.

A pályázat első helyezettje Veress-Elza Emőke Vörös Rébék című novellájával.

Az itt leírt gondolatok Pintér Bence Milyen, és mire jó a magyar fantasztikum intézményrendszere? című pontos és alapos írására reflektálnak. Érdemes tehát először Bence szövegét elolvasni, de az érthetőség kedvéért a számunkra fontos részeket összefoglalom néhány bekezdésben.

Az intézményrendszerről szóló írás alapvetően három területre koncentrál: a kiadók szerepére, a fantasztikus irodalmi recepciót szolgáltató műhelyek (blogok, portálok, események, díjak stb.) tevékenységére és az olvasói mozgalmakra. Habár mindenképpen érdemes e három tényezőt együtt vizsgálni, ehelyütt én csupán – a Próza Nostra nyilvánvaló érintettsége miatt – a második kategóriára, tehát a recepcióra koncentrálok.

A recepció színterét, a zsánersajtót további három szempontra bontja az írás. Ezek a hírszolgáltatás, a hírszolgáltatáson túlmutató anyagok és a könyvrecenzió. A Próza Nostra működési modellje az évek során úgy alakult, hogy leginkább e harmadik területre koncentrálunk, miközben lehetőség szerint igyekszünk a második kategóriát sem elhanyagolni interjúk és helyszíni beszámolók készítésével. Híranyagokat csupán ritkán közlünk, habár a fontosabb anyagokról és a profilunkba vágó megjelenésekről a Facebook oldalunkon keresztül igyekszünk tájékoztatni az olvasókat. Mivel azonban a hírszolgáltatás rendkívül gyors reakciót kíván, ezért ezzel az Próza Nostra, korlátozott lehetőségei miatt, nem kíván foglalkozni.

Be kell vallanom, egy ideje félek a hazai szerzőktől, ha a dark fantasy és science fiction zsáneréről van szó. De egyúttal mindig reménykedek is, mikor tudomást szerzek egy éppen megjelenő könyvről, mert nagyon szeretném, hogy az jó legyen. Pontosan ezért volt Veres Attila regénye számomra az egyik legjobban várt az idei könyvhetes megjelenések közül (ezt az izgalmat csak fokozta a csalogatóan minimalista, igényes borító), így a kézhezvételt követően nem sokkal ki is végeztem. Méghozzá elégedetten. Az író neve egyébként egyeseknek ismerős lehet: számos alkalommal publikált már novellákat a The Black Aether magazinban, de az Odakint sötétebb az első regénye. És őszintén remélem, hogy nem az utolsó.

Veres Attila írása egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol 1983-ban egy új faj jelent meg, a cellofoidák. (Ennél a pontnál meg is állok, hogy egy iszonyatos közhelyet elpuffantsak: a kevesebb néha több. Az arányok pontos ismerete és betartása az egyik oka annak, amiért ez az írás igazán jó: bár nincs hiány a leíró részekből, néhány attribútumot leszámítva nem tudtam meg, hogyan is néz ki például egy ilyen lény, csak sejtem. És ez jó, mert el kell képzelnem.) Az emberek félelmükben irtani kezdték őket, mígnem elterjedtek a hírek, hogy az állatok speciális váladéka, a kristálytej gyógyítja a rákot. Ezután telepek létesülnek, ahol a maradék cellofoida biztonságos izolációban élhet, illetve itt működnek a kristálytejszűrő-állomások is.

A cselekmény kezdetben lassan bontakozik ki, de jelen esetben ez nem jelenti azt, hogy unalmas vagy vontatott lenne a történet. Egyszerűen szórakoztatóak a leíró részek, s alapvetően ezek határozzák meg a regény identitását. Az egész kötetet áthatja egy jellegzetes atmoszféra, amelyet Veres Attilának sikerült kifogástalanul létrehoznia, és ami beszippantja az olvasót. A fiktív cselekményt ugyanis körbefonja az abszolút vidéki nihil, ami – ha félretesszük a csápokat és a megmagyarázhatatlan történéseket – nagyon is hitelesen jeleníti meg a magyar “istenhátamögötti” települések vegetálását.

A Pride hónapja után illő, hogy az olvasmányainkon keresztül is áldozzunk egy kis figyelmet az LMBTQ+ közösségnek. Patrick Ness korábbi regényeiben és legutóbb a Doctor Who spin-off-jának (Class) megírásakor egyaránt nagy gondot fordított arra, hogy legyenek homoszexuális karakterei, akik autentikus, ám nem szájbarágós módon szemléltetik az általuk megtapasztalt nehézségeket. Gyakran kerülgethette a gyanú az olvasókat, hogy Ness regényeinek egyes mozzanatait, az önmagukat marcangoló hősök megrendítően őszinte és valósághű érzelemvilágát az író saját tapasztalata ihlette. A Release-t olvasva azonban fel sem merül a kérdés, hiszen, ha Ness maga nem is vallotta volna be, hogy ezúttal mélyebben nyúlt saját emlékei közé, az amerikai vallásos kisvárosban szárnyát próbálgató, meleg kamaszfiú karaktere érezhetően közelebb áll a valósághoz, mint az eddigi regények közül bármi.

A Release Adam Thorn egyetlen napját írja le, ám ebben az egy napban a fiú élete több nagy kanyart is vesz, és útközben felnőttebbé válik, mire eljön az este. A történet felépítését Ness bevallottan Virginia Woolf leghíresebb regényéből, a Mrs. Dalloway-ből merítette, mivel az időbeli megkötést érdekes kihívásnak találta. Ahogy azt a korábbi írásaiban is láthattuk, előszeretettel él a visszaemlékezés eszközével, mintegy megbontva az idő linearitását. Adam napja valóban úgy bontakozik ki előttünk, hogy közben a fiú gondolatait és asszociációit követve hol belesüppedünk a múltba, hol lelassulva érzékeljük a jelent, ahol egyes részletek kiélesednek, míg mások elmosódnak. Ez a felépítés teszi lehetővé, hogy teljes mértékben azonosulni tudjunk az elbeszélőnkkel. Ennek köszönhető az is, hogy a prózai szempontból nem túl eseménydús történetet az ő szemén keresztül pont olyan fontosnak és izgalmasnak lássuk, ahogy a saját életünk kisebb-nagyobb eseményeit is jelentőségteljesnek éljük meg.

Adam élete ráadásul nem olyan egyszerű. Mélyen vallásos családja képtelen elfogadni, hogy homoszexuális. Úgy vélik, hogy valami baj van vele, a gonosz szállta meg – a fiú felváltva kap tőlük szánakozást és elutasítást. Még az enyhébb jelenetek is gyomorba vágják az embert, például amikor Adam bátyja, Marty kiböki, hogy amit Adam érez, az nem valódi szerelem, mert azt férfiak közt nem lehet és kész. Persze nincsen olyan alkalom, amikor jó ezt hallani, ám Adamet különösen szíven üti, hiszen éppen párkapcsolati kételyekkel küszködik – egy korábbi szerelmét még nem tudja elengedni, pedig közben egy újnak szeretné átadni magát. A család hozzáállása cseppet sem segít a bizonytalanságában, mi több, egyfajta reflexszerű önutálatot ültetnek belé, ami majdnem tönkre is teszi a fiú törekvését egy kiegyensúlyozott párkapcsolat felépítésére.

Elég régóta követem a hazai sci-fi szerzőket, hogy tudjam, kik azok, akiknek megéri várni a könyveit. Nincsenek sokan, ez pedig megnehezíti a dolgukat, hiszen egy kisebb hiba is elég ahhoz, hogy az olyan csökönyös olvasók, mint én, felemás szájízzel tegyék le az amúgy nem rossz regényeiket. László Zoltán egyike azoknak, akik színvonalas, érdekes és izgalmas történeteket tesznek le az asztalra, és ha úgy adódik, nem félnek kísérletezni a formával, mondanivalóval, a sci-fi és fantasy alkotóelemekkel. Nagyon sokat kellett várni új regényére, a Távolvízre, és szerintem pont ezért volt felemás élmény számomra a könyv.

Pedig a világ ismét remek. A közeljövőben, amikor az emberiség egy globális katasztrófa felé rohan, mintegy százmillió idegen lény jelenik meg az Atlanti-óceánban. Senki sem tudja, honnan jöttek, vagy hogy miért - maguk a kreatúráknak nevezett idegenek sem, ugyanis valami rejtélyes törés miatt elveszítették minden, a Földre érkezésük előtti emléküket. Csak egy dolgot tudnak: hogy szolgálni akarják az emberiséget.

A regény negyven évvel később veszi fel a fonalat. Az EMP háborúk után (amikor az elektromágneses impulzus fegyverek miatt minden fejlettebb technológia használhatatlanná vált és a gépeken őrzött információk elvesztek) az emberek a partokra és a nyílt vizekre költöztek, hogy igénybe tudják venni a kreák szolgálatait. Ilyen például az ún. “lassú időgép” technológia, aminek a segítségével sokkal gyorsabban lehet öregíteni a dolgokat, vagy pl. élelmiszert termeszteni. A két főszereplő, Goda Gellard és anyja, Jana egy ilyen “ligben” szenved hajótörést, és a külvilágban eltelt percek számukra majdnem két évtizedet jelentettek. Anya és fia másként próbálják feldolgozni az őket ért traumát, ennek pedig egyik módja, hogy igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Azonban minden megváltozik, amikor a kreák sziklahajójának tanulmányozásával foglalkozó tudósnő egy kollégája rejtélyes felfedezést tesz.

Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.

A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.

Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.

Értelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.