Bevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.  

Tavaly azzal fejeztem be a cikkem, hogy milyen jó lenne, ha A sci-fi politológiájához folytatás készülne, és lám, egy évvel később itt a Fantasztikus világok. Bár minden kívánságom így válna valóra! Tóth Csaba ezúttal csak a szerkesztést vállalta magára, cserébe viszont a legváltozatosabb helyekről érkező szerzők fantasztikumról való elképzeléseit olvashatjuk. Politológus, jogász, egyetemi oktató, újságíró, de még építészmérnök is található a szerzők között, így szűklátókörűséggel és monotóniával semmiképpen sem vádolható a kötet.

Ráadásul megnyugtathatok mindenkit, a tavalyi év „bakija” sem ismétlődött meg: a kötetnek ezúttal közel kifogástalan a korrektúrája, legalábbis egy-két apróságon kívül mást nem fedeztem fel. A borító is kicsit semlegesebbre sikerült, az egyszeri olvasó sem hiheti azt, hogy Star Wars-kötetről van szó. Ha már a külcsín így fejlődött, hogyan alakult hozzá a belbecs?

A könyvre maradéktalanul alkalmazható a gyűjteményes kötetek minden jellemzője: sok különböző stílusú írást olvashatunk, amik között mindenki megtalálhatja a számára kedves hangvételt. Kifejezetten gyenge írásokat nem tartalmaz a Fantasztikus világok, olyat azonban találtam, amelyet minden erénye ellenére sem sikerült megkedvelnem. Több tanulmány nem ment tovább a kicsit cizelláltabb leírásnál, ami sok újdonságot nem hordozott, legfeljebb hozzátett egy újabb értelmezési szempontot a tárgyalt műhöz, míg egyes írások túl mély ismeretanyagot akartak átadni megfelelő alapozás nélkül. És bár külön fejezetekben rendszerezve kapja az olvasó az információkat, ennek ellenére azt éreztem, mintha nem tudná a kötet, hová is akarja kifuttatni az átadottakat. Több tanulmányban túl részletesnek találtam a történetleírást: érthető, hogy a „laikus” olvasóknak is át kell adni az ábrázolt rendszer alapjait, de a popkultúra olyan óriásai, mint az Alien-univerzum esetén, ezt nem éreztem indokoltnak. Érdemes lett volna inkább az olvasók előzetes ismereteire támaszkodni.

Legújabb interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Minden hónap negyedik szombatján (a ViTa miatt most kivételesen egy héttel később) új interjút teszünk közzé, mellyel célunk, hogy teljesebb képet alkothassunk a popkultúra kutatás jelenlegi helyzetéről. A sorozat előző részeit itt találod.

Sorozatunk harmadik részében Szilárdi Rékával beszélgetünk.

Próza Nostra: Bemutatkoznál kérlek néhány mondatban az olvasóknak?

Szilárdi Réka: Szilárdi Réka vagyok, a szegedi bölcsészkar Társadalomtudományi Intézet Vallástudományi Tanszékének adjunktusa. Magyar és vallásszociológia szakokon végeztem, hallgattam posztgrad képzésekben némi művelődéstörténetet és EU-politikát, aztán szociálpszichológiából doktoráltam. Így felsorolva most úgy tűnik, eléggé komolyan vehettem már akkor is a pluralitást.

„A Holtverseny után – Az utolsó utáni háború előtt” – ezzel a mottóval invitálta az érdeklődőket 2017. október 27-én, 13 órakor a Somogyi Könyvtár, ahol egy rendhagyó irodalomórával egybekötött kötetbemutató során lehetett találkozni Totth Benedekkel. Az esemény legfőbb közönsége a szegedi Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Szakgimnázium egyik osztálya volt.

A beszélgetésből kiderült, a diákok nagyon is készültek és érdeklődtek az esemény iránt, előre összeírt kérdéseiket pedig az esetlegesen előforduló nehézségek leküzdése érdekében tanárnőjük tolmácsolta az író felé, amelyekhez időközben társultak saját kérdései is. A beszélgetés rendkívül jó hangulatú és egyben informatív volt: a diákok leginkább a műfordítás technikai problémái és mikéntje felől érdeklődtek.

Totth hangsúlyozta, hogy még a naivnak tűnő „hányszor kell elolvasni egy könyvet fordítás közben” jellegű kérdés is teljesen releváns, s mindenre készségesen és jó humorral válaszolt. A középiskolás miliőre, illetve az irodalomtanulás megkövesedett módszertanaira való reflexióként időnként elhangoztak némileg fejfájást generáló megjegyzések. Mikor ugyanis Totth Benedek epésebb megjegyzéseket tett valamire, a pedagógus az osztály felé fordulva mondta: „a szerző most ironizál”, s az ilyen jellegű kiszólások kimerülhetetlen humorforrásként terelgették egyre vidámabb medrekbe az irodalomról folyó párbeszédet.

A középiskolások által érzékelhető problémák rendkívül színessé tették a beszélgetést, ugyanis egy olyan aspektust demonstráltak, és ezzel együtt olyan kérdések hangoztak el, amelyek - valljuk be - sok befogadóban megfogalmazódnak, de rend szerint kívül esnek az irodalomtudomány bevett diskurzusain.

Többek között így azt is megtudhattuk, hogy Totth az érettségin melyik tételt húzta irodalomból és milyen tanuló volt. Saját gyermekeitől nem fogja eltiltani könyveit, de először Az utolsó utáni háborút adná a kezükbe, és a Holtverseny mindenféle társadalmi rendet felforgató eseményeinek leírásakor szinte csak az úszás reprezentálása során használt önéletrajzi elemeket. Azt azonban nyomatékosította a szerző, hogy olyan írónak tartja magát, aki mégis mindig önmagából merít az írás során, még ha nem is olyan direkt módon, ahogyan azt a diákok értették.

November 25-én, múlt szombaton került megrendezésre az első (és reméljük, nem az utolsó) Világok Találkozása a Próza Nostra szervezésében.

A rendezvény célja az volt, hogy a hazai fantasztikus szakmai közösség minél szélesebb körben képviseltesse magát, így mutatva meg a beszélgetésekben, milyen sokrétű szempontok szerint lehet beszélni a sci-fi, fantasy és horror hazai és nemzetközi helyzetéről. Ilyen módon a fantasztikum világai és a közeg különféle “világai” is találkoztak egymással. Ezúton szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki ellátogatott a Bem Moziba, és természetesen a meghívott vendégeknek, résztvevőknek, moderátoroknak is, hiszen elsősorban rajtuk múlott a rendezvény sikere. Reméljük, hogy valóban sikerült felvillantani, mennyire sokszínű a fantasztikum irodalma és a közössége egyaránt, és hogy a Világok Találkozásán megindult párbeszéd folytatódni fog nemcsak a Próza Nostrán, hanem más honlapokon, blogokon, rendezvényeken is.

De nem csupán az előadásokkal szerettük volna ráirányítani a figyelmet azokra, akik szakmailag sokat tesznek a zsánerirodalomért. A ViTán ugyanis idén első alkalommal került kiosztásra a Hexa-díj. A díjjal járó oklevelet és üveg hexaédert (aka kockát) elsőként Kleinheincz Csilla szerkesztő, fordító, szerző vehette át.

...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

November 25-én kerül sor a Világok Találkozása című egész napos zsánerirodalmi rendezvényre a Bem Moziban.

Az elmúlt években sokszor sokféleképpen és sok helyen felmerült a zsánerirodalom hazai helyzete, problémái, kérdései, lehetőségei, ezért úgy döntöttünk a Próza Nostra szerkesztőségében, hogy folytassuk a beszélgetéseket élőben is egy szakmai rendezvény keretében. Egy olyan térben, ahol az olvasók, a szerzők és a szakma képviselői találkozhatnak közösen gondolkodhatnak, beszélgethetnek, vitatkozhatnak a hazai állapotokról.

Hadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

Rejtőzik valami rendkívüli VanderMeer trilógiájának azon elképzelésében, hogy a lovecrafti bizonytalant és megmagyarázhatatlant összeköti a detektívmunkával, amelynek elsődleges funkciója nem más, mint értelmezni a történteket a bizonyítékok fényében. Nincsen ez másként magával az olvasás aktusával sem. Ezzel a ténnyel maga a szerző is tisztában van, hiszen nem véletlenül játszik erre rá, mintegy rámutatva a kortárs olvasási szokásokra. Korábban már írtunk a trilógia első kötetéről, én inkább az esszéisztikusabb megközelítést választom. Elmorfondírozok néhány jellegzetességén a köteteknek, amelyek úgy hiszem, hogy hátterét adják magának a trilógiának. Olyanokra gondolok például, mint hogy miként kapcsolódik a lovecrafti hagyományhoz ez a három kötet, miért értem detektívtörténetnek a trilógiát, miért érdekes a detektívtörténet beemelése ebbe a hagyományba, illetve, hogy hogyan játszik el VanderMeer a térrel.

A New Weird műfaji sajátossága az, hogy nagyon sokféle zsánerelemet el tud nyelni és azokat a saját hasznára fordítja. A weird fiction legalább száz éves, volt ideje tehát az angolszász irodalomban kialakulni, változni és több metamorfózison át eljutni napjainkig és a New Weird címkéig. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében hangsúlyozza az atmoszféra fontosságát, VanderMeer pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a feltétel a legmesszebbmenőkig teljesüljön. Olyannyira, hogy maga a történet és a karakterek is háttérbe szorulnak.

A trilógiára jellemző, hogy információinak döntő többségét eltakarja vagy egyszerűen meg sem osztja az olvasóval. Ez a hiány egyfelől ismerős lehet a detektívtörténetekből, ahol mozgatórugóként működik a narratívában, másfelől a lovecrafti rémtörténetek esetében a megnevezhetetlenséget segíti elő, és hasonló módon vezeti a szöveget, ahogyan a kriminél. Előbbi esetében ennek a deficitnek a leküzdése határozza meg a cselekményt, utóbbiban azonban ugyanez a törekvés mindig meghiúsul. Ezzel létrehozzák azt a folyamatosan egymásnak feszülő erőteret, amely a Déli Végek-trilógiát irányítja. Egyúttal pedig megerősítik  a lovecrafti hagyomány összekapcsolódását a detektívtörténettel.

A krimi sajátosságai közül elsősorban az okok és célok meghatározására gondolok. VanderMeer trilógiájában ezek azok a pontok, amelyekre jelentős hangsúlyt fektetett a szerző. A Déli Végek tudásközpontja és a kiküldött expedíciók igyekeznek az ismeretlen X Térség létrejöttének okait és későbbi céljait kutatni, ezzel kijelölik azt a főbb csapásirányt, amelyet a narratíva követni fog. Állandósul a kutatás és a remény, hogy ennek a keresésnek lesz is valamilyen eredménye. Minden más háttér, akárcsak egy detektívtörténet esetén. Ezt erősíteni látszik az is, hogy olvasás közben néhol szerepkörökre zsugorodnak az amúgy viszonylag jól kidolgozott karakterek. A mozaik összeállítása és a feltárás igénye hajtja előre a trilógiát.

A hiányosságok magával az X Térség térképen való elhelyezésével kezdődnek. Már a narratíva kezdetén megteremti a felfejthetetlenség érzését, hogy nem tudjuk, mégis hová tegyük ezt a pontot a térben (elvégre, ahogy az angol mondja, az ’X’ jelöli a helyet). A továbbiakban pedig minden kísérlet zátonyra fog futni, amely az emberi értelem igája alá akarná hajtani a történetet. Értelemkeresés szempontjából a térbeli meghatározhatatlanságon túl azonban más szempont(ok)ból is meg lehet közelíteni a trilógiát. A misztikumot és rejtélyt az első kötetben a tulajdonnevek elhagyása adja. A második regényben, a Kontrollban, a névtelenség továbbra is fontos a főszereplő, Kontroll esetében. Ez a fedőnév egyszerre ígér felügyeletet és tudást. Két olyan ismérv, amelyek segítségével a szerző és narrátora esetleg formába önthetné a lovecrafti alaktalanságot.

Josh Malerman első regénye, a Madarak a dobozban az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra a horror műfajában. Másfajta rettegést mutatott be ezzel a történettel, mint amelyekről eddig olvastam, és a kötet minden egyes oldala borzasztóan intenzívnek bizonyult. Mindezek után mondanom sem kell, nagyon vártam második kötetét, a Ház a tó mélyént, mert úgy gondoltam, hozni fogja ezt a színvonalat, sőt, akár erősebb írás is lehet az elsőnél.

Ezúttal azonban egy kisregényről van szó: a Ház a tó mélyén alig százhatvan oldal. Az érdeklődésem kissé hanyatlani kezdett, mikor felütöttem a regényt: nagyon úgy tűnt, hogy két tizenhat éves kamasz lassan kialakuló szerelmi viszonyáról fog szólni a történet. Ez egy kissé távol áll az ízlésemtől, de reméltem, hogy Josh Malerman tolmácsolásában – és horror-elemekkel átszőve – elégedetten fogom majd becsukni a kötetet. De érzésem szerint valahol nagyon kisiklott ez a regény.

A történet egyszerű és jól követhető: a 17 éves James, aki apja barkácsboltjában dolgozik, randira hívja a már régóta kiszemelt Ameliát. A lány igent mond, James pedig azon kezd szorongani, hogy mi legyen a találka helyszíne és mit csináljanak – izgalmas első randevút akar, hogy meghódítsa Ameliát. Végül csónakázni viszi el a lányt, és olyannyira jól sikerül a randi, hogy sokkal messzebb eveznek, mint bármelyikük eddig valaha. Így találják meg azt, ami a továbbiakban a közös titkuk, illetve idővel megszállottságuk tárgya lesz: egy kétszintes családi házat az egyik ikertó mélyén, melynek teteje nem messze a felszín alatt látható.

Eddig a pontig erős regénykezdés, az ezután következő oldalak pedig talán a tetőpontjai az írásnak. Újra és újra visszatérnek a házhoz, először csak leúsznak, majd James az apja boltjából szerez eszközöket a búvárkodáshoz. Ez a mánia a házzal kapcsolatban odáig fajul, hogy végül nagyobb mennyiségű élelmet visznek magukkal, majd építenek egy tutajt, ahol azokat az órákat töltik, amelyeket épp nem a víz alatt.