Háború közeleg. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia második regényében még inkább megerősödnek a szembenálló oldalak, azok pedig, akik az előzőekben nem választottak szövetségest, most már kénytelenek. Így a pullmani világ két táborra szakad: az irányítókra és az irányítottakra. Az előbbiek csoportjába tartozik a Magisztérium (gyakorlatilag az egyház), míg az utóbbiak (a boszorkányok, Lord Asriel vagy maga a főszereplő, Lyra Belacqua) igyekeznek szembeszállni velük. A szerző jószerével arra élezi ki a teljes kötetet, hogy a második halmazba tartozó karakterekről meséljen, amint apránként összeszedegetik azokat az információkat, amikkel fel tudják venni a harcot az elnyomóval. A pullmani értelemben vett zsarnok egyszerre vonatkozik a monoteista vallás hierarchiájának tetején lévő entitásra, mind pedig a szereplők által látható világban jelenlévő helytartóira. A titokzatos kés fellebbenti a fátylat az eddigi ismeretlen részletekről, árnyalja az összképet és mélyebb magyarázattal szolgál a szerző által megálmodott világra.

Karakterfejlődés tekintetében a főszereplő vehemenciája az előző kötethez képest csillapodott, a korábbiaknál jóval átgondoltabban viselkedik. Egyedül daimónja, Pantalaimon sarkallja olykor-olykor meggondolatlan tettekre. Az újonnan megismert szereplők közül egyértelműen Will Parry az, aki képes ellensúlyozni Lyra esetleges oktondiságait, „mert Will tekintetében volt valami, ami Iorek Byrnisonra [az életüket a harcnak szentelő, hatalmas, beszélő jegesmedvék királyára, Lyra barátjára] emlékeztetett” [166. o.]. A fiú története szintén tragédiákkal övezett. Apja eltűnt, édesanyja elvesztette a józan eszét. A harmadik fontosabb karakter, egy hivatását maga mögött hagyó apáca, Mary Malone. Az ő feladata egyfelől az, hogy kutassa a Port, vagy ahogyan a világában ismeretes, az Árnyrészecskéket. Mindhárman útra kelnek: a két fiatal együtt vág neki egy általunk már ismert világnak, azonban Malone doktor vándorlása során egy eddig mindenki által ismeretlen területre jut el.

Az olvasó ezúttal is együtt kóborol a szereplőkkel, ez alkalommal már világok között is. Mindazonáltal nemcsak az egymástól különböző univerzumokat járhatjuk be, de további kalandok várnak az Északi fényben megismert helyeken is. Fontos szerepet tölt be az átmeneti térként működő város, Cittàgazze is (magyarul a “szarkák városa”), ahol a két főszereplő találkozik. Itt szembesülhetünk a fantomokkal, akikben végre valódi félelmetes ellenfelet tisztelhetünk a képességük miatt, amivel elpusztítják a felnőttek lelkét. Ehhez szorosan kapcsolódva létrejön a könyvben egy szimbólum, amely meglátásom szerint arra a gyerekirodalomban is felbukkanó toposzra reflektál, miszerint az életet teljes egészében csak ebben a gyermeki életszakaszban lehet átélni, érteni.

Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk hetedik részében Sohár Anikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod. ​

Próza Nostra: Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?

Sohár Anikó: Az ELTE-n végeztem 1986-ban összehasonlító irodalomtörténet – történelem szakpáron, pár félévet jártam magyarra és ógörögre is. Talán Magyarországon elsőként írtam szakdolgozatot Tolkienból. Az ELTE-n ragadtam tanársegédként és többek közt (a görög mitológiától Douglas Adamsig terjedő) fantasztikus irodalmat is tanítottam a Világirodalmi és Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszéken. Aztán a Leuveni Katolikus Egyetemen doktoráltam az sf és fantasy 1989-1995 közötti magyarországi meghonosításából. Közben elkezdtem sf és fantasy műveket magyarra fordítani, eleinte főleg Terry Pratchett Korongvilág-sorozatát.

Jelenleg a Pázmányon tanítok, az Angol-Amerikai Intézet fordító és tolmács mesterszakján. Műfordításórákra előszeretettel viszek fantasztikus novellákat.

Kedvenc kutatási témáim: Az oktatás és tudományos élet ábrázolása a fantasztikus irodalomban; Mítosz-, monda- és mesefeldolgozások; A fantasztikus irodalom fordítása és meghonosítása; A mágia formái (ige, ének, zene, rajz, mozgás stb.); Értékrendek a kortárs sff művekben; Miről árulkodnak az sff könyvborítók és illusztrációk?

Kele Fodor Ákos szövegei nagymértékben támaszkodnak az inter- és multimediális olvasatra. Ebből a szempontból korábbi munkái (Textolátria – 2010, Echolália – 2016, Peer Krisztinával közösen a Megálmodtalak – 2018)  próbára teszik befogadóikat. Új kötetére, A szív végére is jellemző a kísérletezés, hiszen az oralitás és az írásbeliség között egyensúlyoz. A cigányok mitikus-mágikus megközelítése, a különböző európai mitológiákból megismert zárt világ és a népmesék egyaránt jellemzik a könyvet. Igazi úttörő elképzelés, ugyanis egyszerre megőriz, átad, átdolgoz, valamint közvetít. A szerző Gérecz Attila-díjas, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költő, író; az Eső irodalmi lap szerkesztőbizottsági tagja, a Tea Kiadó főszerkesztője és a Színházi Dramaturgok Céhének 2018/2019-es Nyílt Fórum drámapályázatának egyik nyertese. A szerzővel új könyvéről, A szív végéről beszélgettünk.

Martin első dalai II.

Az előző kritikámban az Álomdalok első két nagyobb egységéről írtam. Zárásomban kiemeltem, hogy a tárgyalt fejezetek szövegei az üzenetük miatt válnak érdekessé: motívum- és történetvezetésük még távol áll a zárószövegek kidolgozottságától. Ebben az írásomban a harmadik és negyedik fejezet kerül terítékre.

3. A távoli csillagok fénye

Személyes felvezetőjében Martin a sci-fihez való viszonyáról ír, valamint annak az univerzumnak a kiépítési tervéről, amelyből már néhány novella olvasható volt (például A hős).  Továbbá, ebben az előhangban hívja fel a figyelmet a szövegek egyik legfontosabb motívumára, a magányra és az elvágyódásra, amelyet SF-univerzumának forrásaként tart számon.

A Dal Lyáért Martin első kisregényének tekinthető. Az előbb említett magány témája fontos szerepet kap a szövegben, ugyanakkor összefonódik a szeretet kérdésével is. A két főszereplőt (Lyanna és Robb) egy másik faj vallásával kapcsolatos nyomozás miatt hívják a bolygóra. Ebbe a vallásba nem csak az idegen faj egyedei, hanem már az emberek is elkezdtek bevonódni. Ez a tendencia a bolygó vezetőinek furcsa, hiszen a vallás „öngyilkosságra” épül. A hívők egy-egy parazitával egyesülnek, majd a Végső Egyesülés során testüket teljesen felemészti a lény, amelyből a kisebb paraziták származnak (és amellyel folytonos kapcsolatban vannak). A Végső Egyesülés által egyetlen közös tudat jön létre. A paraziták által a hálózat képe jelenik meg, a teljes összekapcsolódás. Lyanna és Robb különleges képességükkel igyekeznek rájönni, miként történik a szektaszerű hálózatba való bevonódás. Az adottságaik által sokkal intenzívebben tudják átvenni mások érzéseit, melynek hála az érzelmek működésének vizsgálata nagyobb teret kap a szövegben, és a főszereplők is emiatt képesek megérteni a paraziták titkát. A szeretet (és a magány) kifejezése az individuum kérdésével összekapcsolódva filozofikus diskurzust hoz létre: az egész cselekmény ennek megválaszolása felé halad.

Értelmezek, tehát vagyok

„Barátnőm, aki mindennek ellenére figyelt beszámolómra, lankadatlanul másodlagos jelentést keresve benne, tudta, hogy a pontynak van egy kis bibije: felvágták a hasát és hiányoznak a belsőségei.” (61) – olvasható az ars poeticaként is felfogható mondat Az utolsó állatkert lapjain. Papp-Zakor Ilka második kötetében kihasít egy darabot a valóság szövetéből, és a helyére egy szürreális, alternatív Magyarországot (vagy csak Budapestet?) varr. Ahogyan a ponty zsigerei hiányoznak, úgy a megnyugtató, boldog, reményteli végkifejlet is elmarad a szövegekben. Csakhogy teljes legyen a kép: a barátnő, aki a jelentést és szimbólumokat keresi, te vagy, kedves olvasó.

Az utolsó állatkert (A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában) a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kalligramnál. A kötet 18 rövid novellát tartalmaz, amelyek hangulatát a borító is megteremti: egy kentaurszerű lényt látunk rajta, amellyel a kötet állat-ember szoros – többször is metonímiába csapó –, szinte hibrid kapcsolatát eleveníti fel. (A borítót Hrapka Tibor készítette Horror Pista Kentaurok lázadása című munkájának felhasználásával)

Az első novellák érdekes, feszültségekkel teli, lehetetlen világot konstruálnak meg, ahol az egyén sokkal inkább tárgy, mint ember. Ezekben a szövegben jelenik meg a legerőteljesebben a kötet fő- és alcíme, hiszen mind az állatok, mind Közép-Kelet-Európa a szöveg centrumát képezik. A kötet végéhez közeledve az animalitások egyre inkább háttérbe szorulnak, inkább csak hasonlatként, hangulatfokozóként jelennek meg, ezzel szemben a Közép-Kelet-Európát megidéző közeg a kötet végére csúcsosodik ki. Az első novellákban sokkal gyengébben jelenik meg ez a környezet, így az olvasó számára folytonos – szinte didaktikus – megerősítésekkel kompenzálnak a szövegek („És, habár a hajnal már régen elmúlt, feje fölött most mégis malacrózsaszínben játszott a kelet-európai ég.” [15.]). Közép-Európa egyre erőteljesebb megidézésével fordított arányban a szürreális világ megszelídül. E tekintetben a kötet fő- és alcíme a kötet tematikus struktúráját mutatja be, amelyet tovább erősít, hogy mindkettő egy-egy novella címe, sőt az alcím, A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában két novellában is visszatér fiktív, készülő tudományos könyvként.

A korábban említett állat-ember viszony és az első novellák tárgyiasító jellege összekapcsolódnak a szövegekben. Papp-Zakor univerzumában az ember, az egyén nem nyerheti el függetlenségét, így tárgyiasul vagy tárgyiasítja önmagát. Ennek ellentéteként jelennek meg az állatok, főként a madarak, a szabadság jelképeként. Nem meglepő, hogy a bemutatott entitásokban ez a kettősség ütközik össze. A Jura Gagarin az ősöktől, az előző generációktól való kötöttséget és kiszolgáltatottságot mutatja be, amelyhez az elbeszélő testét használja közvetítőként. A narrátor mellkasán a jel, amelyet anyja hagyott örökül: egy hímzett cinege. Ebben a novellában Papp-Zakor nemcsak az anyai örökséget mutatja be, hanem távolabbra is tekint, hiszen a narrátor magyarul alig-alig tudó fiával is találkozhat az olvasó, akit csak magyarsága, a magyar nyelv köt gúzsba.

A Próza Nostra stábja tavaly Budapesten és Szegeden is kilépett az online térből, a kapott visszajelzések és a pozitív tapasztalatok hatására pedig úgy döntöttünk, megpróbáljuk havi rendszerességgel megszervezni a fővárosi ViTa-esteket és a szegedi Próza Nostra Irodalmi Esteket. Így ebben a hónapban két eseményt ajánlunk a figyelmetekbe: egy beszélgetést Alan Moore munkásságáról és Kele Fodor Ákos könyvbemutatóját.

ViTa-est: Alan Moore

2019.02.20. (szerda), 19.00

Facebook esemény

Nem Adom Fel Kávézó, 1082 Budapest, Magdolna u. 1.

Az est ingyenes, de regisztráció szükséges:

nemadomfel.regisztracio@gmail.com vagy 06706993307

Mi a közös a diktatúrába süllyedt Angliában és az atomháború küszöbén egyensúlyozó Amerikában? Ugyanaz mozgatja a titokzatos, Guy Fawkes maszkos férfit és a félelmetes Mocsárszörnyet? Valóban hős Rorschach és Éji Bagoly, vagy a szövetségbe tömörült Nemo kapitány és Dr. Jekyll? Van-e különbség az őrült Joker és a titokzatos Hasfelmetsző Jack között?

Alan Moore a nyolcvanas évek óta írt kultikus képregényeivel egyike azoknak, akik alapjaiban változtatták meg, hogyan gondoljunk a képregényekre és a szuperhősökre, közben pedig magát a képregény műfaját is gyökeresen újraértelmezték. 2019 első ViTa-estjén erről a különös alkotóról lesz szó, a résztvevőkkel igyekszünk mélyebb bepillantást nyújtani Moore munkáiba és válaszokat keresni a fenti kérdésekre.

Martin első dalai I.

„Az első történetem egy oldalra elfért, egy pennyt ért. A második már kétoldalasra sikerült, két centet kértem érte. Az üzlet részét képezte egy ingyenes drámai felolvasás: én voltam a legjobban olvasó kölyök a lakótelepen, ráadásul vérfarkasüvöltésemmel komoly elismertségre tettem szert. Szörnyvadász sorozatom utolsó története öt oldalra rúgott, és az érte kapott ötcentesből már vehettem egy Milky Wayt, kedvenc csokoládémat. Emlékszem, arra gondoltam, befutottam. Írok egy sztorit, veszek egy Milky Wayt. Az élet csodaszép volt…” (16-7.)

Emlékszik vissza A tűz és jég dala szerzője, G. R. R. Martin a kezdeti szárnypróbálgatásaira. Az idézethez hasonló humoros visszatekintésekkel találkozhat az olvasó az Álomdalok című novelláskötetben. Öt nagy egységet alakítottak ki a szerkesztés során, amelyeket egy-egy személyesebb rész vagy visszaemlékezés vezet be, ezt követően jönnek a novellák. A memorandumok a szövegek életműbe való elhelyezését könnyíthetik meg, de kétségkívül izgalmas apróságokat ismerhet meg az olvasó, hiszen Martin nagyon jó humorral és könnyedséggel írja pályarajzát.

A borító gyönyörű: azt hiszem, hogy ez vitathatatlan. A kötet 700 oldalnyi tömény gyönyör lehetne, de az apró lapok és a hatalmas gerinc kombinációja kikészíti az olvasó kezét, főleg, ha vigyázni akar a könyvre (márpedig miért ne akarna). Ha valakinek esetleg nem járt a kezében a kötet, de A tűz és jég dala-sorozat bármely része igen, akkor tudja, hogy a Martin-köteteket olvasni nem túl komfortos. Nemcsak kényelmetlen tartani és olvasni, de kinyitva is végtelen tömörítéssel találkozunk: a margót szinte nagyítóval kell keresnünk. Ilyen szempontból ez a könyv inkább dísz, mint szöveghordozó.

A rövidprózák ablakok máshová. Kezdő- és befejező mondatuk keretei között feltárul saját, zárt világuk, ugyanakkor kíváncsivá is tudják tenni olvasóikat, hogy vajon mi lapulhat a szöveg cselekményén kívül, amit onnan nézve már nem láthatunk. Egyszerre nyújthatnak tehát megelégedettséget és ébreszthetnek vágyat még több iránt.

A magyar zsánerirodalom piaca hasonlóan működik, mint a fősodor, vagyis az apránként felhalmozódó rövidprózák kisebb súllyal esnek számításba, amikor egy-egy író munkásságát megítélik. Örömteli, hogy hébe-hóba jelennek meg a szerzőktől regény hosszúságúnál kisebb terjedelmű szövegek, de ennek ellenére az olvasóközönséget mégis a háromszáz oldal feletti teljesítmény tudja igazán lázba hozni. A jelenség okai és miértjei temérdek oldalról megközelíthetőek, akár kronologikus bontásban, gender szempontjából vagy korosztályonként. E bevezető azonban megmarad abban a keretben, amely igyekszik számba venni, milyen lehetőségek állnak az olvasók előtt, ha be szeretnének kukkantani a kortárs műfaji rövidpróza piacra.

Elkerülhetetlen, hogy pontosabban meghatározzam, mit is értek e forma alatt. Bizonyos jegyek egyáltalán nem jelentek meg ebben a közegben, míg a fősodorban ideig-óráig működtek, kis túlzással, egészen napjainkig. Elsősorban a 19. és a 20. század újságírásában megjelent szabályszerűségekre gondolok, mint a tárca, a kroki, a glossza, a jegyzet vagy éppen a kommentár. Ezek a formátumok már csak azért sem bukkanhattak fel a zsánerben, mert jobbára mindennapi reflexiókként működtek, amikor még a nyomtatott sajtó egyeduralkodó volt a hírközlésben. Noha kétségtelenül érdekfeszítő lenne manapság is olvasni egy-egy ilyet, a jelenlegi irodalmi (ideértve a fősodort is) gyakorlat ilyen vagy olyan okból, kiszűrte vagy esetleges ellehetetlenítette ezeket. Tehát marad a novella és a kisregény mint forma.

Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk hatodik részében Limpár Ildikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod.

Próza Nostra: Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?

Limpár Ildikó: Limpár Ildikó vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa. A popkultúra felé pár éve fordult intenzívebben a kutatói érdeklődésem: Shakespeare-tanulmányokkal kezdtem az ELTE doktori iskolájában, ahol 2005-ben PhD fokozatot szereztem, onnan fordultam (logikusan XD) a modern amerikai irodalom felé, hogy végül vámpírokkal és egyéb szörnyekkel foglalkozhassak. Oktatni (elsősorban modern és kortárs) amerikai irodalmat szoktam, de amióta beépült a képzésünkbe a popkultúra oktatása, általában én kapom a populáris irodalom műfajaira fókuszáló szemináriumokat, illetve időnként lehetőségem adódik amerikai filmes szeminárium és fantasy előadás kurzus tartására is

Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?

Nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat William R. Forstchen trilógiájának 2017-ben megjelent zárókötete, ugyanis a második regény számomra némileg visszaesést jelentett Az egy másodperccel későbbhöz képest. Féltem, hogy majd ahogyan az Egy évvel később kötetet, úgy Az utolsó napot is csak a nosztalgikus visszaemlékezések duzzasztják közel ötszáz oldalasra, ez az aggodalmam azonban alaptalannak bizonyult. Bár vannak ismétlő részek, ezek már sokkal barátságosabb terjedelműek, s úgy gondolom, egy ilyen grandiózus regényfolyamnál ez még megengedhető. Sőt, helyenként kifejezetten hasznosnak bizonyult: nekem is sok információ kikopott a trilógia olvasásának kezdete óta, így itt már nem zavaróak voltak a visszautalások az első két kötet legjelentősebb eseményeire, hanem időt spóroltak és megmentettek az esetleges visszalapozgatástól.

Ha mindenáron skatulyákba szeretnénk gyömöszölni az egyes részeket, az első kötet teljesen kimeríti a poszt-apokaliptikus regény kategóriáját, a második egy akció-thriller, a harmadik pedig inkább már politikai thriller, megtűzdelve néhány igazán ütős akciójelenettel. Ez a trilógián belüli műfaji eklektika azonban sajnos nem az olvasás élményét fokozza, inkább elkerülendő inkonzisztenciának tűnik.

A kötetet felütve 920 nappal az EMP-katasztrófa (az Államokat csaknem teljesen megsemmisítő elektromágneses hullámot generáló robbanás) után járunk, a fókusz még mindig John Matherson családjára és az általa vezetett közösségre irányul. Black Mountain helyzete – a világvégi körülményekhez képest – egészen stabilizálódik, a társadalmi rend és az infrastruktúra fokozatosan épül. Ezt egyrészt a csendesebb időszak hatására megindult baby boom is jelzi (John felesége és lánya, Elizabeth is várandós), másrészt kiválóan bizonyítja, hogy már olyan projektek megvalósítása sem tűnik az élelmiszer és az emberi erőforrások hanyag pazarlásának, mint a Skunk Works felállítása.

Reflektálva a második világháború utáni, az amerikai hadiiparban használt titkos munkálatokra, Forstchen regényében ez néhány tehetséges hackert jelent, akik felélesztettek egy pár régi számítógépet, hogy dekódolják a befogott jeleket. Erre pedig nagy szükség is van, korábban ugyanis egy Quentin nevű, titokzatos katona látogatott el a közösségbe, hogy eljuttasson egy üzenetet Johnhoz. Sajnos azonban Quentin még a feladat teljesítése előtt életét vesztette, így személyesen nem tudott beszélni Mathersonnal, csak a halotti ágyán hallottak olyan információfoszlányokat tőle, hogy egy új EMP-támadás veszélye fenyegeti Amerikát. Azt azonban senki nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a hír igaz-e, vagy csak a haldokló katona hallucinációja és a “nap” traumatikus emlékei törnek fel ily módon belőle.