Mielőtt első felindulásból írtam volna erről a könyvről, gondoltam, kipróbálom, hogyan viszonyul hozzá egy nem szakmabeli, és a kötet hátlapján olvasható „Kreatív írás alapmű a szórakoztató irodalomban” megjelöléssel egy villamosmérnök kezébe adtam. Mérnökünk rögtön a könyv végére lapozott, és döbbenten kérdezte, hol van a szakirodalom-jegyzék, majd a lapokat végigpörgetve az idézetekhez tartozó lábjegyzeteket kereste, végül visszatért az elejére, hátha legalább a szakmai lektor nevét megtalálja – nem járt sikerrel. Varga Bea nyilván számított ezekre az észrevételekre, és már a bevezetőben egyértelműsíti, hogy nem „tankönyvet” ír, csak szórakoztatni akar, hiszen az írás játék. Kérdés, hogy ez a kijelentés mennyire indokolja a hazai és nemzetközi zsánerirodalomból vett szemléltető példák hiányát, és a „lapozgatós” könyv ide-oda kapó, logikátlan fejezetsorrendjét.

Saját vállalását egyébként nagyrészt teljesíti: a szöveg valóban szórakoztató, egyszerű és azok számára is élvezetes, akik még csak ismerkednek az írástechnikával. A kezdő szerzőknek egyes részek kimondottan hasznosak lehetnek: viszonylag árnyalt képet kapunk például a YA irodalomról, a könyvkiadásról szóló fejezet pedig (a borítóval ellentétben) nem vonja cukormázba a valóságot, és hitelesen ír a megjelenésig tartó útról. A zavaró hibák és pontatlanságok – amiket a továbbiakban részletesen ismertetek – ugyanakkor felvetik a kérdést, mennyire ajánlható ez a kötet a még tájékozatlan, írás iránt érdeklődő fiataloknak, akik valóban „receptként” értelmezik a benne foglaltakat.

A tördelési bakik egy részén talán átsiklik majd a tekintetük, bár nem túl elegáns, amikor a kinyitott könyv bal oldali lapján kis jegyzet biztat arra, hogy ha egy adott téma érdekel, akkor lapozz az x. oldalra, holott az x. oldal a kinyitott könyv jobb oldali lapja (ez háromszor is előfordul).  A kötet „játékos” szerkezete több helyen próbára tette a szerkesztőt is, a 237. oldalon például a „majd beszélünk róla” kifejezés egy olyan fejezetre utal, ami a 118. oldalon kezdődik. Ennél kellemetlenebb malőr A Gyűrűk Ura magyar megjelenési évének hibás közlése (1984. szerepel 1981. helyett), ami egy zsánerirodalmi szakkönyvben bajosan megengedhető.

William R. Forstchen neve viszonylag ismeretlen hazánkban, pedig több mint 40 megjelent kötetet tudhat magáénak. Publikációi között a science fiction és a fantasy zsánere mellett találhatunk történelmi regényeket és tudományos szövegeket is, de az SF univerzum már meglévő, ismert világaiban is közreműködött - például a Star Trek: Az új generáció sorozatban a The Forgotten War című könyv az ő nevéhez kötődik.

Ez az összetett érdeklődés és sokoldalúság a regényben is visszaköszön. Az egész szöveget intertextuális utalások szövik át “elit-” és popkulturális regényekből, filmekből, zeneszámokból egyaránt, de talán ugyanennyi utalás történik a világtörténelem vészterhesebb eseményeire, politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Az Egy másodperccel később Forstchen háromkötetes regénysorozatának első része (amire a legtöbb helyen csupán Később trilógiaként hivatkoznak), s amelynek egyébként már mindhárom része olvasható magyar nyelven is a 21. Század Kiadó jóvoltából (Egy másodperccel később, Egy évvel később, Az utolsó nap). Egy bőven lábjegyzetelt, esszéisztikus, poszt-apokaliptikus spekulatív fikcióról van szó, amely egyszerre szeretne a szórakoztatás mellett legitim és széleskörű ismereteket átadni.

A Később #1 főszereplője tehát az egyértelműen életrajzi ihletésű John Matherson: egy komoly katonai múlttal rendelkező egyetemi történelemprofesszor. A cselekmény kibomlása során mindkét kvalitásának komoly hasznát veszi majd – tulajdonképpen pontosan ezen sokoldalúságának köszönhető, hogy életben marad. Az egyes szám harmadik személyű narrátor végig szorosan Johnra fókuszál és nem ereszti el, de egyszer sem emelkedik fel mindentudó pozícióba, így végeredményben mégis olyan, mintha John narrálná a történetet.

Ez a kötet egy átverés: megtéveszt a borítója és a címe. Kettős érzéseket vált ki: egyszerre kidolgozott és hiányos, felemel, majd csalódást okoz, hogy aztán ismét szárnyaljon. Mintha hullámvasúton ülnénk. De ne rohanjunk ennyire előre.

Hegedűs Orsolya monográfiája,  A mágia szövedéke a Parazita könyvek sorozatban jelent meg, amely populáris irodalommal és kultúrával foglalkozó kiadványegyüttes. A sorozat célja, hogy periférikus műfajokat és tematikákat térképezzen fel esztétikai, történeti és médiumközi szempontok szerint. Már jelent meg kötet sci-firől, cyberpunkról, krimiről, Philip K. Dickről, valamint vámpírizmusról is; Hegedűs fantasy-irodalomról szóló 2012-es kötete a nyolcadik kiadványuk.

Ránézésre egyszerű koncepcióval dolgozik a borító: a mágia gyakran asszociálódik fényjelenséggel, amely a képen is megjelenik. Közelebbről megnézve a grafikát talán egy sci-fi kötet képzetét kelti a fémes vezetékháló miatt, hiszen a fantasyvel kapcsolatban inkább egy high-tech, tudományos világot elvető (feudális) univerzum koncepciója él a fejekben. Ebből kifolyólag nem találom szerencsésnek a választást, hiszen nem az archetipikus képzetekre épít, amely fontos lenne az elemzett művek fényében is. Ha a címmel együtt értelmezzük a borítót, akkor a korábban említett fény-mágia asszociáció és a szövedék, hálószerűség valamennyire mégiscsak visszatükröződik az olvasó felé.

A főcím, A mágia szövedéke egy fantasy regényt idéz meg, viszont az alcím jelzi a kötet valódi tartalmát: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. (igen, jól látjuk, az első rész, amire később még visszatérek). Hegedűs a hazai fantasy-irodalomból mazsolázva mutatja be a műfaj négy alzsánerét. Ha csak a tartalomjegyzékre tekintünk, már akkor rendkívül izgalmasnak látszik a módszer, hiszen az általános zsánerleírás után világirodalmi példák teszik szemléletesebbé az elméleti keretet, majd hazai vizekre evez a szerző, és általuk igyekszik artikulálni a műfaji sajátosságokat. Az elméleti keret rendkívül széles skálán mozog remek szakirodalom használatával, amelyeket Hegedűs egyszerűen, világosan tár az olvasók elé. A világirodalmi példák megvilágítják a teoretikus részt, de a lényegnél, a kötet tétjénél szétcsúszik. A magyar művek nincsenek kellőképpen párhuzamba állítva az elméleti résszel, többször is olyan érzést keltenek, mintha regénykivontatokat olvasnánk. Holott rengeteg remek interpretációs útvonalat nyit meg a szerző, de mintha félne végigmenni rajtuk. Kétségkívül szükség van a cselekmény ismertetésére, de talán nem ilyen mértékű reflektálatlansággal egybekötve. Bizonyos motívumok asszociációkat váltanak ki a szerzőből (és természetesen az olvasóból is, ha egy gyűrű kiemelt motivikus jelentőségéről olvas), de Hegedűs nem mindig teszi kellően motiválttá a kapcsolatukat, amelyet a betöltött szerepek részletes(ebb) összehasonlításával könnyedén pótolhatna.

Az év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Legújabb interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Minden hónap negyedik szombatján (karácsony miatt most kivételesen egy héttel később) új interjút teszünk közzé, mellyel célunk, hogy teljesebb képet alkothassunk a popkultúra kutatás jelenlegi helyzetéről. A sorozat előző részeit itt találod.

Sorozatunk negyedik részében Havasréti Józseffel beszélgetünk.

Próza Nostra: Bemutatkoznál kérlek néhány mondatban az olvasóknak?

Havasréti József: 1964-ben születtem, a pécsi bölcsészkaron szereztem diplomát 1990-ben. Populáris kultúra-kutatással, avantgárd-kutatással, irodalomkritikával foglalkozom, de két regényem is megjelent az utóbbi években. A doktori disszertációmat néhány olyan hazai neoavantgárd művészcsoportról írtam, akiknek tevékenységében előtérbe került az intermedialitás: a szóbeliség, a képzőművészet, a performansz, vagy éppen a punk zene hibridizálása az irodalommal. Ez lett az első könyvem: Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban, 2005-ben. Ezt követte még egy neoavantgárd témájú tanulmánykötet, a 2009-es Széteső dichotómiák. 2013-ban adta ki Szerb Antal monográfiámat a Magvető kiadó, amelyre Artisjus-, majd Déry Tibor-díjat is kaptam. A PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vagyok az oktatója már hosszabb ideje.

Tolkien neve egyenlővé vált Középföldével. De mi más volt emellett a hobbitok atyja? Professzor, filológus, író, férj és apa. A Karácsonyi levelekben Tolkien utóbbi oldalát látjuk, hiszen gyermekeinek karácsonyra írott-rajzolt leveleinek gyűjteménye a rövidke kötet, mely az 1920 és 1942 közt írt küldeményekből nyújt válogatást az olvasók számára.

A koncepció és az üdvözlőlapok mögötti indíttatás rendkívül egyszerű. Tolkien Karácsony apó bőrébe bújva mesél minden évben a gyerekeknek az Északi-sarkon történt kalandokról, valamint a küldemények által jelzi, hogy milyen ajándékok érkeztek karácsonyra. De hogy mi(k) tesz(ik) igazán különlegessé a kötetet? Elsősorban az, hogy fakszimile kiadás, vagyis a magyar fordítás mellett olvashatóak a levelek az eredeti kéziratban. Másodszor a gyerekeknek nem csak Karácsony apó küld üzenetet, hanem segítőtársai is, amelyeket különböző írásstílusokkal különít el a szerző. További különlegessége, hogy a levelek szinte mindig tartalmaznak egy, vagy akár több rajzot is, amelyekkel az elmesélt cselekmények elevenednek meg (sőt, olykor Karácsony apó médiumba vált, és a közelgő ünnepséget is lerajzolja).

Tolkien végtelen fantáziája jelenik meg már a borítékok esetén is (a kötetben ezeket is szemügyre veheti az olvasó), hiszen még a bélyeg is az Északi-sarkról származik. Az első néhány levél még csak néhány ilyen apróságot tartalmaz, de ahogy haladunk előre az időben egyre nagyobbakká és hosszabbakká válnak a levelek: Középföldéhez hasonlóan a Karácsony apót körülvevő világ is egyre bővül. Először csak Jegesmedve segíti munkájában és okoz évről évre galibát, de idővel csatlakoznak hozzájuk a hógyerekek (hóember, a kertész fiai), valamint Jegesmedve unokaöccsei, illetve Ilbereth, a manó is.

A levelek tartalma szerint a karácsony mindig veszélybe kerül, az ajándékok mindig megsérülnek. Ennek oka vagy Jegesmedve ügyetlenkedése, vagy a koboldokkal vívott néhány éven átívelő tolkieni eposzi küzdelem. Az ilyen típusú balesetek mindig megindokolják, hogy a gyerekek miért nem kapták meg az összes játékot, amit kértek.

A Szegedi Tudományegyetem rendszeresen szervez Közéleti Kocsma néven beszélgetéséket a hallgatók számára. November 29-én a JATE adott otthont az esti beszélgetésnek, amelynek témájául a disztópiák szolgáltak. A beszélgetés meghívott résztvevője Hódosy Annamária az SZTE Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék oktatója, valamint  Jagodics Balázs volt a Pszichológia Intézetből.

Az előadókhoz intézett első kérdés: mi tekinthető disztópiának, hogyan definiálnák? Hódosy szerint a műfaj a mai világból a negatív eseményeket könnyedén továbbgondolható és kitalálható lehetséges jövőt tekinthetjük disztópiának. Állítása szerint a műfaj – noha lehetséges világban játszódik – mégsem a fantasyhez áll közelebb, hanem inkább a sci-fihez vagy talán a horrorhoz. Jagodics hasonlóan érvel, de hozzáteszi, hogy az egyik mozgatórugója az azonosulás lehet.

A Mélység óriásit ütött. A Falka – Cutter első regénye, melyet az Agave jó érzékkel csupán a Mélység után adott ki – sokkal kevésbé tett rám zsigeri hatást, és nyelvileg sem olyan kiforrott, mint a szerző második kötete. Ettől függetlenül Cutternek e két könyvvel sikerült annyira felpiszkálni az érdeklődésemet, a bizarr történeteivel és remek nyelvi megoldásaival annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az egyik kedvenc horrorszerzőmmé vált.

A szekta nem olyan feszes tempójú, koherens regény, mint amilyen a Mélység volt. Ez már a kötet méretén is látszik, hiszen az eddigiekhez képest jóval vaskosabb könyvről van szó. Az író ezúttal is jó érzékkel teremtette meg a helyszíneket és a történet elemeit, mégis kissé szegmentáltnak, darabosnak tűnik a történetvezetés. Ezt a kényelmetlenséget csak felerősíti a regény sajátos narratív szerkezete. A szekta ugyanis két idősíkon játszódik: az első a hatvanas években, a második húsz évvel később. A két idősík fejezetei váltakoznak a kötet teljes hosszában, ami egyrészről kiváló feszültségfokozó eszköz (a nyolcvanas évek idősíkján a szereplők olyan eseményekre hivatkoznak, ami nekik a múlt, az olvasó viszont még nem tart ott a szövegben, hogy a hatvanas években játszódó szál történései teljes egészében összeálljanak előtte, vagyis nem érti, mi történik pontosan – ebből ered a feszültség), másfelől azonban ez a szerkezet valahogyan mégis csak csikorog. Több helyen találkozhattunk már hasonló felépítéssel, például King Az című monumentális regénye, és nem csupán a narratív struktúrájában, de a történet bizonyos motívumaiban is felfedezni hasonlóságot Cutter írása és King regénye között.

A szekta három minden hájjal megkent fejvadászról szól, akik a hatvanas években szembesülnek valamilyen túlvilági iszonyattal, melyet sikerül ideiglenesen legyűrniük. Csaknem húsz évvel később azonban az erőre kapó lény egyik szolgája magával ragadja a véletlenül összeverődött csapat vezetőjének, Micahnak a kislányát. Nincs más lehetőség, Micah, Ebenezer és Minerva újra találkoznak, hogy még egyszer szembeszálljanak azzal az iszonyattal, ami a Fekete Sziklát uralja. (A csapatosan elhárított veszély évtizedekkel későbbi felbukkanása, a csoport újraegyesülése és bizonyos lélektani elemek ismét a már említett King-kötethez teszik hasonlatossá A szektát.)

Az Agave négy kötetet tartogat az évkezdésre, kivétel nélkül mindegyik film- vagy sorozatadaptáció, ráadásul a sci-fitől az életrajzi kötetig mindegyik más műfajt ölel fel.

Anthony McCarten: A legsötétebb óra

1940 májusa. Nagy-Britannia háborúban áll. Egyik európai demokrácia hullott el a másik után gyors egymásutánban a blitzkrieg rémségei közepette, a náci bakancsok és sortüzek előtt. Úgy tűnt, a megszállás bármikor bekövetkezhet.

Winston Churchillnek alig pár nappal azután, hogy kinevezték miniszterelnöknek, ezzel a szörnyűséggel kell megbirkóznia – továbbá egy szkeptikus királlyal, egy ellene ármánykodó párttal és a tájékozatlan, felkészületlen néppel. Kezében egy szál tollal, maga mellett pedig egyetlen gyors- és gépírónővel hogyan is változtathatná meg a közhangulatot, és önthetne lelkesedést aggódó honfitársaiba?

McCarten eddig nem ismert archívumi anyagok segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú, színfalak mögötti pillanatokat, amelyek megváltoztatták a történelem menetét.Ennyire ijesztő– és egyben végtelenül emberi – történetet ritkán olvashatunk.

Bevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.