Naomi Alderman negyedik regénye bombaként robbant az irodalmi berkekben – a The Power széles körű elismerést nyert és parázs viták kiindulópontjává vált. A könyv látszólag egyszerű alapötlete a nemek közti erőviszony megfordítása. Ezzel olyan óriások nyomdokaiba lép, mint Margaret Atwood, vagy Ursula Le Guin és sokan mások – a science fiction és a spekulatív irodalom gyakran eljátszik ehhez hasonló gondolatokkal. Mi teszi hát mégis különlegessé Alderman könyvét, milyen új megközelítést alkalmaz, amivel ekkora érdeklődést váltott ki?

A történet kiindulópontja egy rejtélyes szövet, ami túlnyomórészt nőknél fedezhető fel, a kulcscsont alatt. A szövet funkciója, hogy az elektromos angolnához hasonlatos módon lehetővé tegye, hogy az ember kisebb-nagyobb áramütést mérjen egy esetleges támadóra. Ezt a képességet azonban évszázadokon át alvó állapotban hordozták magukban a nők, egészen napjainkig, amikor a tizenéves generációban hirtelen felébred. Hol gyengébb, hol erősebb, de az erő hulláma előbb-utóbb minden nőt elér – a fiatalok képesek aktiválni az idősebbek elektromos szövetét. A világ visszafordíthatatlanul megváltozik.

A folyamatot négy szereplő szemén át követjük végig: Allie bántalmazott kamaszból vallási vezető lesz, Roxy átveszi az apja londoni maffiájának irányítását, Margot politikai célokra használja az erőt, míg Tunde, az egyetlen férfi narrátor, újságíróként próbálja minél hitelesebben dokumentálni, ami történik. Ez a négy szereplő lehetővé teszi nem csak azt, hogy több oldalról figyelhessük meg a változásokat, de egyszerre szolgáltatnak személyes és globális szintű tapasztalatokat.

A négy teljesen különböző háttér és motiváció megmutatja, mennyiféleképpen változtathatja meg az egyes ember életét egy ehhez hasonló esemény. Az abszolút elnyomásból érkező Allie és Roxy két különböző módon, de hasonló célt próbál elérni: tejhatalmat, hogy soha többé ne legyenek senkinek kiszolgáltatva. Margot ezzel szemben befolyásos pozícióból indul, mégis mindig többet kellett küzdenie, mint az őt körülvevő férfi politikusoknak. Az erő felébredtével fokozatosan maga alá kényszeríti a korábban útjába álló vetélytársakat és ez látszólag máshogy nem lett volna lehetséges. Tunde kissé kakukktojás, mivel nem bír az erővel, ehelyett a tükörképe a többi szereplőnek. Eleinte élteti az izgalom és a veszély, ami az erő tudósításával jár, ám egy idő után kénytelen szembenézni kiszolgáltatott pozíciójával. Akikben megvan az erő, bármit megtehetnek vele.

Legújabb interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Minden hónap negyedik szombatján új interjút teszünk közzé, mellyel célunk, hogy teljesebb képet alkothassunk a popkultúra kutatás jelenlegi helyzetéről.

Első alkalommal Keserű Józseffel, a Selye János Egyetem oktatójával beszélgettünk.

Próza Nostra: Bemutatkoznál kérlek néhány mondatban az olvasóknak?

Keserű József: 1975-ben születtem Párkányban. A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen végeztem magyar – filozófia szakon. Az ELTÉ-n doktoráltam 2009-ben (Kulcsár Szabó Ernő volt a témavezetőm), tavaly pedig a PTE-n habilitáltam. 2004-től a Selye János Egyetemen oktatok, de előtte tanítottam általános iskolában és gimnáziumban is. Sok minden érdekel, többek között a populáris irodalom is.

Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?

"Az én életem célja az volt,

hogy véget vessek annak a kornak,

amelyben éltem."  (16.)

John le Carré regényeihez időről időre visszatalálok, mint ahogyan a régi barátokhoz szokott az ember, még ha alkalmanként messzire is kerülnek egymástól. A Karla-trilógia (az első kötetről írott kritikánk itt olvasható) George Smiley-ja szívemhez közel álló irodalmi alak. Fájóan félresikerült magánélete, látszólag lassú, nehézkes, időnként már-már tehetetlennek tűnő karaktere és zseniális helyzetelemző képessége, kimagasló intelligenciája élő és összetett személyiséggé teszi. Olyasvalakivé, akinek a munkájáról és a körülötte lévő világról alkotott gondolatait szívesen hallgatnám személyesen is.

A Karla-trilógia főszereplője a központi alakja A titkos zarándok című kötetnek is. Ez utóbbi azonban narrációját tekintve valamivel bonyolultabb a három regénynél. Tartalmát egymással csupán laza kapcsolatban álló, számozott történetek alkotják, ezt a laza kapcsolatot az elbeszélés módja hozza létre. A kötetben szereplő szövegek ugyanis George Smiley történetei, aki a hírszerzés sarratti kiképző iskolájában – mely természetesen fiktív intézmény – tart a végzősöknek előadást, melyet kötetlen beszélgetés követ. A kötet narrátora Ned – Smiley régi munkatársa –, az ő szemén keresztül látjuk a Körönd legendás alakját, a Smiley által a hallgatóságnak elmesélt történetek Ned visszaemlékezésein keresztül jutnak el az olvasóhoz, figurája funkciójában hasonlít a Sherlock-történeteket elbeszélő Dr. Watsonhoz.  Smiley előadásaiból így csupán néhány kiegészítő megjegyzést kapunk. Mivel a Karla-trilógiában nem találunk efféle nézőpontot, A titkos zarándok tovább gazdagítja Smiley alakját nem csupán az eddig ismeretlen eseményeken keresztül, de az által is, hogy egy szakmabeli, egy kém tekintetén keresztül szemlélhetjük alakját. Ez a nézőpont efféle megfigyelésekre is lehetőséget ad:

Kozmikus horror a hetvenes évek undergroundjával keverve. Leginkább így tudnám jellemezni Havasréti József új regényét, ami lazán kapcsolódik a 2014-es Űrérzékeny lelkekhez. Az új könyv, a Nem csak egy kaland, annak a Budapesten a hetvenes években lezajlott drogkísérletnek a történetét meséli el, ami felbukkant a korábbi regényben. Anno kifejezetten érdekesnek találtam a három évvel ezelőtti első kötetet, éppen ezért nem tudok teljes mértékben eltávolodni tőle. Bármennyire is nem szerencsés, nem tudom nem összehasonlítani a két könyvet. Ebből a szempontból viszont azt kell mondanom, hogy a Nem csak egy kaland egyszerre visszalépést és fejlődést is jelent.

A történet két szálon indul, melyek természetesen végül összeérnek. Budapesten dolgozik a legendás szovjet tudós, Anton Suler, akinek a tudatmódosító szerek, különösen egy bizonyos gombafaj, a “fekete hús” a szakterülete. A magyar kollégiáival különleges kísérletekbe kezd, aminek a céljai homályosak, de szinte biztos, hogy nem olyasmi, amit szívesen a kommunista közvélemény orrára kötnének. Így aztán nem is csoda, ha a magyar titkosszolgálat is kiemelten figyelemmel kíséri a tudósokat. A fő szál ennek a kísérletsorozatnak a bemutatása, a résztvevők viszonyainak megrajzolása. A másik a csapat egyik tagjának, Szaszkó Jánosnak és az ő különös történetének a bemutatása. Megismerhetjük, ahogy gyerekként elnyomó és már-már horrorisztikus viszonyban élt nagyanyjával, egészen addig, amíg egy különleges rovar nem került a birtokába, amit - akit? - Szúnyognak nevezett el. Szúnyogon keresztül pedig valami egészen más, nem evilági is bekerül a képbe, ezzel téve még különösebbé az amúgy is furcsa elemekkel és eseményekkel teli kísérlet-sorozatokat.

Két határozottan erős vonása van Havasréti második regényének: a szerkezete és a hangulat. Míg az Űrérzékeny lelkek széttartó volt, megannyi szálon és idősíkon keresztül próbálta felvázolni a történetét - bár én a mai napig meg vagyok győződve róla, hogy igazából nem volt elsődlegesen cél egy klasszikus értelemben vett történet elmondása -, addig most még a két szál és a több főszereplő ellenére is sokkal fókuszáltabb regényt kapunk, ahol szinte nyílegyenes út vezet a végkifejletig. Ezt a végkifejletet egyébként az előző kötet olvasói nagyon is jól ismerik, de még így is izgalmas és érdekes tud maradni az odáig vezető út. Akik pedig nem tudnák, mi vár a kísérlet résztvevőire, azok is lassan sejteni kezdik olvasás közben, hogy valami végzetes bekövetkezte felé rohannak a szereplők. A feszült hangulat pedig, mint említettem, komoly erőssége a könyvnek. Az atmoszférateremtés jól megy a szerzőnek, legyen szó egy sötét bérlakásban tartott pszichedelikus performanszról, a sztálini múltról szóló beszélgetésről vagy egy kisfiú rémálomba illő gyerekkoráról. A könyvnek egyértelműen a nyomasztó légkör adja meg az alaphangulatát, mintha mindenki félne valamitől, mindenki meglapulna. És persze külön érdemes kiemelni Szaszkó és Szúnyog történetét, ami már-már a kozmikus horrort csempészi a hatvanas évek pesti miliőjébe.

Augusztus és szeptember folyamán közzétesszük az oldalon az Arany 200 – Balladaremix című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek az írások szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.

Következzen az első helyezett novella.

Veress Elza-Emőke: Vörös Rébék

A kutyák ugatása feketére festette az ég alját, amikor Pörge Daniék cifra kapualjában megszólalt Feneş rendőrhadnagy.

– Ce ştiţi de doamna Rebeca Vereş?

– Én semmit – válaszolta kurtán Pörge Dani.

– Când aţi văzut-o ultima oară?

– Ilyeneket nem tartok észbe.

– Am informaţii cum că a păşit pragul casei dumneavoastră chiar în ziua dispariţiei ei. Cum comentaţi acest lucru?

– Aztán orrával radírozná a küszöböt, megannyiszor vendégül látom! Megadom én neki ezt a tisztességet!

Pörge Dani nem igazán kedvelte, ha a községi rendőr folyton megjelent a kapujában, s hogy gyakran előtűnt némely fa mögül, azt nem kis bosszúsággal tűrte, főleg azóta, amióta igen, eltűnt Veres Rebeka kisnyugdíjas, a nyugdíjával együtt. Hogy pontosan fogalmazzunk, előbb a nyugdíja tűnt el, aztán ő maga is odalett.

Augusztus és szeptember folyamán közzétesszük az oldalon az Arany 200 – Balladaremix című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek az írások szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.

Következzen az (egyik) második helyezést elért novella.

Puska Veronika: Madárról madárra

– Kurvulj föl! – suttogta Vilka az átkot, és a gombóc, ami addig a torkát fojtogatta, feloldódott.

Jó volt látni Szép Dorottya sápadását, azt még jobb, ahogy a másik egyet hátrébb lépett, és a tenyerére meredt. Tán azt remélte, mentem felhólyagzik a keze?

Úgy kellene, gondolta Vilka, megérdemelné. Jó tett helyébe pofonnal fizetni!

Hangosan csattant a pofon, a pajta mögötti homoktövisen pihenő verebek is hallották, fekete szemük kajánul csillogott a szeszélyes kedvű tavaszban, cinkosként összébb zárták szárnyukat, és maradtak.

Bajkó Vilka játszott, Bajkó Vilka megjárta!

Járta is, meg nem is. Szép Dorottya levedlette haragjában a legényeknek tartogatott kedvességet, és nekilökte a pajta deszkafalának. Szúrta a hátát a szálka rendesen, ám közvetlen közelről nézte végig az átváltozását.

Be kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

Augusztus és szeptember folyamán közzétesszük az oldalon az Arany 200 – Balladaremix című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek az írások szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.

Következzen az (egyik) második helyezést elért novella.

Bacsai Gábor: Mint szél hátán a toll...

„A schtriga, vagy másképp striga, illetve strix, az egyik legveszélyesebb és legfélelmetesebb élőholt lény, mellyel a vadászok szembeszállhatnak. A strigák eredete még mindig rejtély, úgy tűnik, hogy valami hatalmas átok az, amely a halott nőket ilyen szörnyekké változtatja át. Néhányan azt mondják, hogy a gonosz, kegyetlen és bűnös nőknél - mint a boszorkányok, vagy gyilkosok - van arra esély, hogy strigává váljanak. Mások azt állítják, hogy az átok az idő előtt meghalt gyermekeket sújtja - akik házasságtörés, vagy vérfertőzés kapcsán születtek. Egy dolog biztos, e női halottak minden teliholdkor feltámadnak sírjukból és az élőkre vadásznak. (részlet Jürgen von Bensa tanításából, valahol a Fekete-erdő mélyén)

A fonó ajtaja sóhajtva kinyílt, a beáradó késő őszi szél felkavarta a kosarakban a kenderszöszt és összekuszálta a fonalak szálait a belépő férfi nyomán. A petróleumlámpák tompa fényében a jövevény szakadt, viseltes ruhájában inkább holmi útszéli kódisnak nézett ki, mint vadásznak. Azonban az oldalára szíjazott dupla penge minden kétséget eloszlatott kilétét illetően. Az ébenhajú idegen két héttel ezelőtt érkezett a faluba, jelenléte és kérdései csak fokozták a Radványt megülő baljós hangulatot. Rég elfeledett titkok, évtizedek szégyenteljes hordaléka vetődött felszínre nyomozása során. Senki sem csodálkozott, mikor a jövevénynek egyik napról a másikra nyoma veszett.

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Kedves barátaink, Lovecraft rajongók!

Howard Phillips Lovecraft értékteremtő irodalmi munkásságát méltatni igen csak hálás és mondhatni könnyű feladat, hiszen olyan kifogyhatatlan kútfőből meríthetünk, ami több mint 100 év távlatából is tartogat érdekességeket és újdonságokat mindenki számára. H. P. Lovecraft munkássága megkerülhetetlen, kétségtelenül formálta és hatást gyakorolt a XX. század irodalmának egy szeletére, és ez a folyamat napjainkban is érezhető, de akár azt is mondhatnám, erősödni látszik. A magyarországi rajongói közösség – jelenleg még - nem túl nagy, azonban annál stabilabb és elhivatottabb. Olyan közösséget alkotunk együtt, ami megérdemli, hogy elkötelezettsége H. P. Lovecraft munkássága iránt hivatalos formát öltsön, elindítva egy olyan folyamatot, ami által még jobban megismerhetjük őt.

Örömmel jelenthetem be, hogy 2017. augusztus 9-én hivatalosan is megalakult a Magyar H. P. Lovecraft Társaság (MHPL) kulturális egyesület, amit a Zalaegerszegi Törvényszék a 20-02-0002926 nyilvántartási számon vett nyilvántartásba.