Az elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.

Nincs már egy talpalatnyi hely sem a Földön, amit ne ért volna el az ember, amit ne látott volna szem, kamera, műhold. Se sziget, se hegyvidék. Nincsenek már vad, betöretlen síkságok, meghódítandó csúcsok, erdők mélyén megbúvó, ismeretlen helyek. Mindent megismert az ember, mindenhová eljutott, semmi sem maradt, amit ne rajzolt volna térképre, ne mért volna le. De akkor hová képzeljük el az utópiánkat, hová menjünk, hogy tisztes távolban legyünk tulajdon, realisztikus világunktól? Hol tudjuk felépíteni azt a világot, ami kicsit a miénk, de kicsit mégsem? Ami rólunk szól, még ha nem is mi élünk ott? Hová menjünk, hová képzeljük el mindezt?

A Marsra! A Marsra!

Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák először 1950-ben jelent meg angolul, noha egyes elemei már korábban napvilágot láttak különféle magazinokban. Később, kiegészítve más, Marson játszódó vagy ahhoz kapcsolódó írásokkal, megjelent az úgynevezett Teljes változat – ezt adta most ki az Agave Könyvek a szerző születésének 100. évfordulójára. A klasszikus “regény” 26 fejezete (gyakorlatilag rövid novellája) mellett 21 egyéb írás szerepel a könyvben, ami így Bradbury csaknem az összes “Mars-novelláját” tartalmazza. (A hiány oka az amerikai és angol kiadások közti kalamajka; két novella, “A pusztaság” és “A lángléggömbök”, bár a Marson játszódnak, gyakran nem szerepelnek a Marsbéli krónikákban. Az érdeklődők előbbit a Szép arany almáit a nap, utóbbit pedig Az illusztrált ember című gyűjteményekben olvashatják.) A Teljes változat sok története lehet ismerős a Bradbury-rajongóknak, a Marsbéli krónikák pedig először több mint ötven éve jelent meg magyarul, úgyhogy sokan ismerhetik már. De ez is, mint minden remek könyv, mindig megér egy újraolvasást, hiszen más és más elemei tűnnek fel az embernek, más ragadja meg, máshogy kezd el gondolkodni olvasás közben.

A Próza Nostra kezdettől fogva recenziókat, kritikákat kínál az olvasóknak a szerkesztőség által érdekesnek, jelentősnek, fontosnak tartott szövegekről. Az indulás után mégis viszonylag hamar felmerült az igény, hogy a Próza Nostra ennél többet nyújtson. A lap fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozat lassan a végéhez közeledik. A nyolcadik részben olyan anyagokat szeretnénk megosztani az elmúlt tíz évből, melyek túlmutattak a lap kritikai tevékenységén és új színekkel gazdagították a Próza Nostra portfólióját.

Próza Nostra Könyvek

Négy évvel ezelőtt, a csernobili katasztrófa harmincadik évfordulójára hirdettük meg első novellapályázatunkat, melynek legsikerültebb munkáiból e-kötetet jelentettünk meg a lap fennállásának hatodik évfordulóján. Ez a kötet az első része a Próza Nostra Könyvek sorozatnak és Az atomkatasztófa gyermekei címet kapta. Egy évvel később, Arany János születésének 200. évfordulójára ismét novellapályázatot hirdettünk. A pályamunkákból készült válogatás lett a sorozat második kötete és az Arany 200 címet kapta. Ezidáig a sorozat ezzel a két taggal büszkélkedhet, de bizonyosan lesz még folytatás...

Kopott borítójú kötet, valamit rá is öntöttek, a lapjain foltok éktelenkednek. Öreg, megsárgult oldalak, néhol szakadozott a lapok széle. Megviselt holmi, egy 1974-ben kiadott kötet, Kaleidoszkóp a címe. Ray Bradbury írta, novellák vannak benne. 

Aki olvasta a Fahrenheit 451-et, az tudja, hogy nem az számít, a gondolatok milyen tárolóban, fizikai formában léteznek, hanem az, hogy hatni tudnak-e az emberre – összekötik-e az embereket, akár évek, évszázadok távlatából is.

Ray Bradbury amerikai író 1920. augusztus 22-én született egy Waukegan nevű kisvárosban, és 2012. június 5-én hunyt el Los Angelesben. Legismertebb művei a fent említett Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák. Íróként számos elismerésben részesült, olyanok tekintenek rá példaképükként, mint Neil Gaiman vagy Stephen Spielberg, halálakor Barack Obama az egyik legnagyobb amerikai írónak nevezte. Ezek azok a tények, amiket egy nagy alkotó születésének 100. évfordulóján mindenképpen le kell jegyezni. De mindez semmit nem mond el arról, miért kell írni Ray Bradburyről, és ami a legfontosabb, miért kell olvasni a műveit. Mert olvasni kell, ez bizonyos. Én magam megtanultam már, hogy nem igazán vannak olyan művek vagy szerzők, amit vagy akiket mindenkinek el kell olvasnia, mindenkinek ismernie kell. Minden ember más, mindenkihez máshogy ér el ugyanaz a gondolat, más formára, más szavakra, más stílusra van hozzá szükség. Sőt, talán a könyv nem is a megfelelő forma erre. Lehetséges – ahogy az egyik szereplő mondja a Fahrenheitben –, hogy filmekben, képeken, vagy akár a természetben, egy épületben, valami másban találjuk meg azt, ami elülteti bennünk azt a bizonyos gondolatot. De mégis úgy hiszem, hogy Bradburyt érdemes olvasnia mindenkinek, mert minden olvasó megtalálhatja az életművében azt a történetet, ami megérinti, amitől eltöpreng az őt körülvevő világon és ami még sokáig vele marad.

Következzen néhány történetet, amely megragadt bennem. Az egyik novellában az atomháború túlélői sorban állnak, hogy a katasztrófát okozó múlt jelképének számító festményt leköphessék. Ez a festmény a Mona Lisa, amit a főszereplő kisfiú képtelen leköpni: nem tudja nem meglátni benne a szépséget, az emberséget, így végül megmenekíti a hölgy festett mosolyát. („A mosoly”) Egy másik történetben egy fiú, aki egész nyáron csak szalad, új cipőt kap, egy csodálatos lábbelit, amitől mintha soha nem tudná abbahagyni a futást, és örökké szabad és fiatal és boldog maradna. („A nyári futás hangja”) Aztán ott van az írás, amiben egy éjszakában sétáló férfit elszállít a rendőrség, mert a céltalan, önmagáért való sétálás deviancia, a haladás ellen való. („A gyalogjáró”) És persze ott van a könyveket égető tűzőr története, és egy sosemvolt Marsé, ami olyan, akár egy darab papír, amire mindent le lehet jegyezni az emberről.

Régi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket). 

Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől. 

A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.

Fodor Zsana könyve egy olyan korosztály problémáit veti fel nagyon könnyedén, olvasmányos formában, amellyel a könyvpiac alig foglalkozik. Az életközépi válságukat átélő negyvenesek sem szereplőként, sem célközönségként nemigen jönnek szóba, pedig  egyfelől ez a magyar társadalom egyik legnépesebb generációja, másfelől az ő problémáik erősen kihatnak a következő korosztályokra is, akiket éppen felnevelnek, és ők azok, akik az előző generációk korosodásával járó terheket is részben át kell hogy vállalják. A probléma tehát fontos, még akkor is, ha ezúttal könnyed formában veti fel azokat a könyv.

A regény lendületes olvasmány, nem nagyon van benne üresjárat. Látszik, hogy a szerző komolyan utánajárt bizonyos pszichológiai problémáknak, amelyekkel részben alighanem saját maga is találkozott, és azokat jó dramaturgiai érzékkel építette bele a történetbe. A kötet végig fenntartja az olvasó érdeklődését, és mind a női, mind a férfi nézőpont egyformán jól kidolgozott; a férfiak fejébe is jól bele tud bújni. Az érezhető,  hogy a regénynek szoros a kapcsolata valós élethelyzetekkel, mégis van elég eltérés ahhoz, hogy a könyv érdekes legyen, még akkor is, ha egy-két kifogásomat is szóvá fogom tenni, a regényt jónak tartom.

A szöveg nyelve nagyon mai és friss, bár néhány "ne bassz már!"-ral és ehhez hasonlóval lehetne kevesebb. Nem vagyok nyelvi purista, de érdemes lenne a jobb hatás érdekében ritkábban alkalmazni ezeket. A szereplők persze indulatosak, de leírva picit durvábbnak hat a dolog a kelleténél: az írások nyelvezete általában konzervatívabb, mint a beszélt nyelv, és mivel a regény szélesebb rétegeknek íródott, mindenképp mérsékelni kellene a káromkodások jelenlétét.

Azon gondolkodom, ahogy közben nyílik a Word, hogy milyen irányból vagy honnan is kellene néznem, látnom azt, amiről most beszélni szeretnék. Eltelt tíz év egy populáris irodalommal foglalkozó online folyóirat életében, amelynek több mint felében a része voltam. Írjak szubjektív áttekintőt? Azt Ádám megtette már. Esetleg foglaljam össze egy listába a ‛Nostra indulása óta megjelent, számomra fontos műfaji könyveket? Gábor ezzel jelentkezett. Emlékezzek vissza a legelső publikált szövegemre? Aletta járt el így. Vagy gondolkodjak azokról, amelyek már nem fejeződnek be? Mariann pontosan ezt írta meg. A személyes fejlődés ellenben jó téma lehet. Ha fel kellene idéznem, hogy mit változtatott rajtam a tény, hogy a PN-nál dolgozom immár hatodik éve, talán azt tudnám megnevezni, hogy itt tanultam meg, hogy a határidőknek mágikus hatalma van.

Nem volt ez mindig így. Egyetemi, szervezett keretek között szintén találkoztam deadline-okkal, amik mögött már nem húzódott élet. Noha azok semmilyen varázslatos tulajdonsággal nem rendelkeztek, egyszerűen kijelölték a pontot az időben, amikor el kell küldenem az anyagot. Hozzávalók: két ember és egy szöveg. A meglátások is így oszlottak meg, szemszögek különböztek, majd adódtak össze. Az egész ennél nem ment tovább. A Próza Nostránál ez nem így történik. Fontosnak tartod, más is fogja látni, az a valaki véleményt formál arról, amit írtál és amiről. És mindezt, ha megosztó a tárgyad vagy a véleményed, tudtodra is fogja adni. Nincs védettség, nincs menekülés. Minderre a határidő nyitja ajtót.

„(…) csak nézett némán, látta, ahogy a szegény ember lelke és ereje, ami annyi éven át segítette a világítótorony tetején, most úgy veszik el, ahogy egy maroknyi homok pereg le az ujjak között. – Nem fog visszajönni (…)” (217).

Carlos Ruiz Zafón 1964-ben Barcelonában született és sajnos nemrégiben, 2020. június 19-én hunyt el. Mindössze 55 esztendős volt, de komoly életművet hagyott maga után: többek között az Angyali játszma, a Lelkek labirintusa, a Marina, valamint  A mennyország fogságában is az ő tollából származik, de a zene világa is igen közel állt hozzá. Első, felnőtteknek szóló regényét, A szél árnyékát 2001-ben adták ki, és bár a spanyol szerzőnek korábban is jelentek meg munkái, ez volt az a kötet, ami megalapozta a nemzetközi hírnevét. A Köd Hercege, amivel Zafón kiérdemelte az Edebé irodalmi díjat az ifjúsági irodalom kategóriában, 1993-ban jelent meg először. Bár korábbi, mint a 2001-es sikerkönyv, az idén kiadott magyar fordítás borítóján, nem meglepő módon, „A szél árnyéka szerzőjétől” felirat szerepel. Bevallom, Zafón nagysikerű írását (még) nem olvastam, de A Köd Hercege kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet az író világa iránt.

Az Európa Könyvkiadót és Báder Petrát dicséri a borító és a fordítás igényes kivitelezése. A kötetet bemutató fülszöveg kissé szkeptikussá tett, hiszen arra számítottam, hogy egy igen könnyed, mágiával teleszőtt olvasmányban lesz részem, ami néhány gyermek kalandját mutatja be. Szerencsére tévedtem. Bár Zafón írása – ami tehát egy korábbi mű – épít az ifjúsági regényekből ismert elemekre (a felnőttek mit sem sejtenek, míg az okos és talpraesett gyerekek szembenéznek a gonosszal), mindezt úgy teszi meg, hogy nem válik unalmassá. A gyerekek szerethetők, és az életkoruknak megfelelően vannak ábrázolva, nem keltenek az olvasóban olyan érzést, mintha az író felnőttes szavakat adott volna néhány fiatal szájába. Ők is hibáznak, és ezeknek a tévedéseknek ára van. A szülők érthető okokból kerülnek háttérbe, így az sem furcsa, hogy olykor „eltűnnek” a cselekményből. Bár meg kell jegyeznem, az kissé bosszantó volt, hogy a rejtélyek nagy részéről sejtelmük sem volt, holott a saját házukban is „tevékenykedett” a gonosz. Persze lehetséges, hogy Zafón később már látta ezt a hibát, de nem akart rajta formálni. 

Folytatjuk a Próza Nostra fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozatunkat. Az elmúlt évtizedben számos interjút készítettünk külföldi és hazai szerzőkkel, fordítókkal, és a populáris kultúrát területükként választó kutatókkal, hogy ne csupán a szövegeket, de azokat az embereket is megismertessük az olvasókkal, akik a szövegekkel dolgoznak. Ebből az alkalomból tíz olyan interjút választottunk ki az elmúlt időszak terméséből, melyek írókkal és fordítókkal készítettünk.

“A te döntésed, hová helyezed a kamerát” - Catherynne M. Valente interjú

Catherynne M. Valentével A Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye apropóján beszélgettünk világépítésről, feminizmusról, és az online személyiségekről.

"Csak a tehetség számít" - Interjú Gy. Horváth Lászlóval

Mark Lawrence Széthullott Birodalom-trilógiájának megjelenése kapcsán beszélgettünk  Gy. Horváth Lászlóval, aki az elmúlt negyven évben szerkesztőként és fordítóként is bejárta a világirodalom tartományait. Lawrence szövegeiről, a fatasyirodalomról és a világirodalmi szövegek fordításáról kérdeztük.

Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.

A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.

A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.

Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.