Lapunk ma ünnepli fennállásának hetedik évfordulóját.

Ez idő alatt több mint száz szerző kötetéről született recenzió és kritika újságíróink tollából. Az elmúlt évben – éppen egy éve – megjelentettük a Próza Nostra Könyvek első részét és hamarosan letölthető lesz a második kötet is, mely az Arany 200 novellapályázat shortlistjére felkerült novellákat tartalmazza. Vagyis van tervünk a nyolcadik évre is. Folytatjuk a nemrég megkezdett interjú sorozatot, melyben a magyar felsőoktatásban dolgozó kutatókat kérdezzük a popkultúra-kutatás jelenlegi helyzetéről (az első részt Keserű Józseffel itt találjátok). November végén megrendezzük az első Világok Találkozása (ViTa) című rendezvényünket Budapesten. 2018-ban pedig tervezzük újraindítani a Próza Nostra Irodalmi Esteket Szegeden – az eddigiektől kicsit eltérő módon.

Köszönjük a rendelkezésünkre bocsátott recenziós példányokat az Ad Astra, az Agave, az Alexandra, a Cartaphilus, az Európa, a Főnix Könyvműhely, a Fumax, a Gabo, a Libri, a Magvető, a Metropolis Media, a Twister Media, és a Typotex Kiadónak. Köszönet Tomasics Józsefnek a Black Aether Magazinokért és Tálosi Andrásnak a Fantorzióért.

Elsősorban pedig köszönetet mondunk Nektek, amiért olvastok minket!

A Próza Nostra megtalálható a Twitteren, a Molyon, a Facebook-on és az Instagramon is.

(Van véleményed? Szeretnénk hallani! Oszd meg velünk, írj kommentet!)

VanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.

Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?

Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.

Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok,  a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.

De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.

Nagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.

A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).

Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.

Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.

A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).

A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.

Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).

Az évente megrendezett Kutatók Éjszakája mindig tartogat valami újdonságot. Idén két tanszék előadásaira látogattunk el a Szegedi Tudományegyetemen. Az Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány három érdekes előadással képviseltette magát. Először Kelemen Zoltán beszélt Lovecraft egyik novellájáról, a Különös, magas ház a ködbenről, amelynek egy meta olvasata bomlott ki. Kelemen igyekezett minél érthetőbbé és expresszívebbé tenni előadását, ezért többször is utalt a populáris kultúra néhány szegletére. A félelem kulcsszerepét és működését egy lehetséges budapesti Justin Bieber koncerthez hasonlította, míg a novella főhősének átalakulását – amelynek oka „a házban hagyott lélekdarab” – voldemortszerű mechanizmusként aposztrofálta.

A Lovecraft előadást Mészáros Enikő követte, aki Dél-Amerika tájaira kalauzolta el a hallgatóságot. Rivera Örvény című regényét elemezte, különös hangsúlyt fektetve a város és elmaradott vidékek, valamint Euróba és Kolumbia másságára. Az előadás során gyönyörű képek segítették a jelenlevőket, hogy a szereplők által bejárt esőerdőt jobban megismerjék.

Most, hogy már előrendelhető a Black Aether 6. száma, ideje, hogy kicsit felidézzük a korábbi lapszámok tartalmát. Ha még nem olvastad volna az eddig megjelent számokról írott ismertetőnket, most pótolhatod (első szám, második szám).

3. szám

A harmadik szám képregényszerű, szépen kivitelezett címlapfestménye (László Márk munkája) miatt reméltem, hogy folytatódik az első számban megkezdett Rio Negro képregény közlése, erre azonban nem került sor. Az eddigi legvaskosabb szám a főszerkesztő előszavát, tizenkét novellát, Lovecraft Natikána című versének Vacher Ákos-féle fordítását, valamint a From Beyond című film plakátját tartalmazza. A közölt novellák között néhány egészen kiválót is találhatunk, ilyen rögtön az első írás, Farkas Balázs bizarr Embertest című szövege. Kifejezetten jó a magazin felütése ezzel az írással, nagyon meghatározza a lapszám hangulatát.

Bojtor Iván Nagyapám szobrai című novellája formájában, szerkezetében és stílusában is a klasszikus rémtörténeteket idézi meg. A levélbetétek szerepeltetése nem csupán jól ismert irodalmi hagyományokat juttat az eszünkbe, de olyan nosztalgiafaktorral bír, ami kifejezetten hozzáad a rémtörténetek olvasásának élményéhez. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejében valamiért a horror – a kozmikus horror kifejezetten – és a nosztalgia alakzatai összekapcsolódnak. A novella zseniális illusztrációt is kapott, melyet Vígh Dávid Gr4ss követett el.

Ezt a novellát követi Veres Attila Visszatérés az éjféli iskolába című írása. A szerzőnek azóta már megjelent egy regénye az Agave Kiadó gondozásában (az Odakint sötétebb című regényről írott kritikánkat itt olvashatjátok), a Black Aether harmadik számában szereplő szövege a bemutatkozó írása. “Olyan faluban élek, ahol a nők gyakran szülnek gödörbe.” – kezdődik az írás, mely egy különös mezőgazdasággal és szokásokkal büszkélkedő magyar faluban játszódik, miközben annak lakóival is megismerkedünk. Minden természetfeletti vagy természetellenes dolog, jelenség a legnagyobb természetességgel ábrázolódik a novellában. Mindemellett muszáj megjegyezni, hogy a hétköznapok, a falu lakói és kapcsolataik olyan elevenen és hihetően jelennek meg, hogy akkor is szívesen olvasnék róla, ha semmiféle rettenet nem mutatkozna meg a lapokon.

Naomi Alderman negyedik regénye bombaként robbant az irodalmi berkekben – a The Power széles körű elismerést nyert és parázs viták kiindulópontjává vált. A könyv látszólag egyszerű alapötlete a nemek közti erőviszony megfordítása. Ezzel olyan óriások nyomdokaiba lép, mint Margaret Atwood, vagy Ursula Le Guin és sokan mások – a science fiction és a spekulatív irodalom gyakran eljátszik ehhez hasonló gondolatokkal. Mi teszi hát mégis különlegessé Alderman könyvét, milyen új megközelítést alkalmaz, amivel ekkora érdeklődést váltott ki?

A történet kiindulópontja egy rejtélyes szövet, ami túlnyomórészt nőknél fedezhető fel, a kulcscsont alatt. A szövet funkciója, hogy az elektromos angolnához hasonlatos módon lehetővé tegye, hogy az ember kisebb-nagyobb áramütést mérjen egy esetleges támadóra. Ezt a képességet azonban évszázadokon át alvó állapotban hordozták magukban a nők, egészen napjainkig, amikor a tizenéves generációban hirtelen felébred. Hol gyengébb, hol erősebb, de az erő hulláma előbb-utóbb minden nőt elér – a fiatalok képesek aktiválni az idősebbek elektromos szövetét. A világ visszafordíthatatlanul megváltozik.

A folyamatot négy szereplő szemén át követjük végig: Allie bántalmazott kamaszból vallási vezető lesz, Roxy átveszi az apja londoni maffiájának irányítását, Margot politikai célokra használja az erőt, míg Tunde, az egyetlen férfi narrátor, újságíróként próbálja minél hitelesebben dokumentálni, ami történik. Ez a négy szereplő lehetővé teszi nem csak azt, hogy több oldalról figyelhessük meg a változásokat, de egyszerre szolgáltatnak személyes és globális szintű tapasztalatokat.

A négy teljesen különböző háttér és motiváció megmutatja, mennyiféleképpen változtathatja meg az egyes ember életét egy ehhez hasonló esemény. Az abszolút elnyomásból érkező Allie és Roxy két különböző módon, de hasonló célt próbál elérni: tejhatalmat, hogy soha többé ne legyenek senkinek kiszolgáltatva. Margot ezzel szemben befolyásos pozícióból indul, mégis mindig többet kellett küzdenie, mint az őt körülvevő férfi politikusoknak. Az erő felébredtével fokozatosan maga alá kényszeríti a korábban útjába álló vetélytársakat és ez látszólag máshogy nem lett volna lehetséges. Tunde kissé kakukktojás, mivel nem bír az erővel, ehelyett a tükörképe a többi szereplőnek. Eleinte élteti az izgalom és a veszély, ami az erő tudósításával jár, ám egy idő után kénytelen szembenézni kiszolgáltatott pozíciójával. Akikben megvan az erő, bármit megtehetnek vele.

Legújabb interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Minden hónap negyedik szombatján új interjút teszünk közzé, mellyel célunk, hogy teljesebb képet alkothassunk a popkultúra kutatás jelenlegi helyzetéről.

Első alkalommal Keserű Józseffel, a Selye János Egyetem oktatójával beszélgettünk.

Próza Nostra: Bemutatkoznál kérlek néhány mondatban az olvasóknak?

Keserű József: 1975-ben születtem Párkányban. A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen végeztem magyar – filozófia szakon. Az ELTÉ-n doktoráltam 2009-ben (Kulcsár Szabó Ernő volt a témavezetőm), tavaly pedig a PTE-n habilitáltam. 2004-től a Selye János Egyetemen oktatok, de előtte tanítottam általános iskolában és gimnáziumban is. Sok minden érdekel, többek között a populáris irodalom is.

Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?