Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

2020. október 19–25. között került megrendezésre a IV. Világok Találkozása zsánerirodalmi programsorozat, a vírushelyzetre való tekintettel online formában. Az új formátum sok kihívást tartogatott számunkra, nem várt helyzeteket és technikai nehézségeket, amiken igyekeztünk úrrá lenni. Reméljük, ennek ellenére mindenki megtalálta az érdeklődésének megfelelő programot és a beszélgetések során tudtunk új, érdekes, izgalmas információkkal szolgálni.

Záróeseményeként, 2020. október 26-án kihirdettük a 2020-as Hexa-díj nyertesét. A ViTa résztvevőinek jelölései alapján ezúttal is a Próza Nostra főszerkesztő-helyettesei (Dr. Benkő Marianna, Gaborják Ádám és Takács Gábor) választották ki a díjazandó nevét. A Hexa-díj célja, hogy elismerésként szolgáljon a magyar fantasztikum fejlődéséért és népszerűsítéséért sokat tett íróknak, szerkesztőknek, fordítóknak, kutatóknak, szervezőknek és rajongóknak.

Az idén a díjazott mellett a következő jelölések érkeztek: Farkas Veronika, többek között Terry Pratchett, Kim Stanley Robinson és Richard Morgan műveinek fordítója; Markovics Botond (Brandon Hackett), sci-fi író és az SFmag alapító-szerkesztője, Németh Edina (csartak), a Moly Merítés magazinjában a sci-fi rovat összeállítója; Pék Zoltán, többek között Neil Gaiman, Philip K. Dick és Ray Bradbury műveinek fordítója; Takács Bogi, író, szerkesztő, az első magyar Hugo-díjas alkotó; Tomasics József, a The Black Aether főszerkesztője, a Magyar H. P. Lovecraft Társaság elnöke; Velkei Zoltán, az Agave Könyvek kiadóvezetője (illetve maga az Agave Könyvek is kapott külön jelölést).

Önámítás. Ez a kulcs. Érvényes gyávákra, csalókra és krónikásokra egyaránt. Persze az önámítás lassú önpusztítás csupán, ám könnyebb elviselni, mint az önállóságot. És az üres lapok tükrözőbbek a tükörnél, ha megkapják rá az esélyt.      

Hum, Coda 

A Sötét Úr győzedelmeskedett. A varázslat elveszett az egykor csodákkal átitatott világ színéről. Hum, az egykori bárd, felesége lelkének megmentéséért küzd és küldetése során csak káromkodó mutáns egyszarvújára és saját találékonyságára számíthat. Megpróbáltatásai során hatalmi játszmába keveredik, ami egyszer és mindenkorra eldönti a kataklizma után megmaradt túlélők sorsát. 

A Coda a felszínen, azaz műfaji kategóriák felől vizsgálva posztapokaliptikus fantasy, hasonlóan Brandon Sanderson univerzumaihoz (Elantris, Mistborn, The Stormlight Archives), Margaret Weis és Tracy Hickman The Death Gate ciklusához vagy épp a Dungeons & Dragons asztali szerepjátékhoz írt Dark Sun világához. Megjelennek benne túlélő (survivalist) fikciós elemek, narratív és képi sémák tekintetében a high fantasy és new weird határán táncol, esztétikáját illetően pedig a brit magazin stílus (2000AD) keveredik európai (Moebius) és modern indie hatásokkal (Brandon Graham). Simon Spurrier specialitása, hogy spekulatív irodalmi és magas koncepciójú elemek széles skáláját passzírozza bele karaktercentrikus és motívumvezérelt törtenetekbe (X-Men Legacy, The Spire, Godshaper) és itt sincs ez másképp. A Coda lényegét tekintve pofonegyszerű: egy cinikus, örök kívülálló karakter házassági válságáról, illetve az ilyen és hasonló válsághelyzetek során bevetett ön-hazugságokról, vagyis az önámításról szól, személyes és társadalmi szinten egyaránt. 

Tíz év hosszú idő. Egy ember életében mindenképpen, de egy online térben létező irodalmi lapnak különösen az. A Próza Nostra második születésnapja alkalmával tettem fel magamnak először a kérdést, hogy vajon lesz-e tizedik születésnapja. A harmadik környékén – amikor az addig egy-két állandó újságíróra korlátozó szerkesztőség nőni kezdett – kezdtem azt gondolni, hogy még az is lehet, hogy lesz. Aztán időközben, ilyen-olyan okokból ez a reményem időnként elhalványult. Leginkább az időhiánynak köszönhetően, mely sok egyéb problémát magával hozott. Ma viszont eljött a nap, a Próza Nostra tizedik születésnapja. Be kell valljam, érzek némi büszkeséget.

Ezt a tizedik születésnapot csupán azért ünnepelhetjük, mert mindig voltak olyan elhivatott személyek a Próza Nostra szerkesztőségében, akik időről időre képesek voltak időt és energiát nem kímélve dolgozni a lapnak – mindössze belső motiváció hatására. Néhányukat már említettem a cikksorozat első részében, és bár felsorolni nem is tudnék mindenkit, aki az elmúlt évtizedben hozzátett a lap értékéhez, legalább a szerkesztőség jelenlegi tagjainak szeretnék név szerint is köszönetet mondani.

Gaborják Ádámnak, Takács Gábornak és Benkő Mariann-nak, a Próza Nostra főszerkesztő-helyetteseinek, akik ötleteikkel, szakértelmükkel, és időnként kijózanító helyzetértékelésükkel járultak hozzá ahhoz, hogy a lap még ma is létezzen. Örülök, hogy mindhármukat a barátomnak nevezhetem.

Mától újra zsánerirodalmi napok a Próza Nostra szervezésében.

Október 19. és 25. között kerül megrendezésre a Világok Találkozása (ViTa) sci-fi, fantasy zsánerirodalmi rendezvénysorozata az idén 10 éves Próza Nostra szervezésében. A program a szokásoktól eltérően ezúttal online beszélgetések formájában, de egy teljes héten át zajlik.

Hétfőtől könyvbemutatókon és kiadói beszélgetések mellett téma lesz a cyberpunk feltámadása, Frank Herbert 100, az év egyik legizgalmasabb megjelenésének tartott Piranesi, valamint az elmúlt évtized SFF irodalma és tendenciái. A hét zárásaként pedig idén is kiosztják a terület elismert alkotójának, fordítójának és/vagy szakemberének járó Hexa-díjat. 

Részletes program

„Bad boys, bad boys whatcha gonna do?

Whatcha gonna do when they come for you?”

Inner Circle – Bad Boys

Nem véletlen, sőt, szándékos irónia, hogy annak – az egyébként 31 év után pont idén, a George Floyd halálát követően kezdődött tüntetések hatására megszüntetett – műsornak a főcímdalával kezdem a cikket, amelynek attitűdjét szatirikus éllel vizsgálja a Dredd bíró. Azt a macsó, kíméletlen és az az elkövetők (és néha az áldozatok) felé megnyilvánuló emberiességet gyakran nélkülöző attitűdöt, amely a rendőrség felől szerte a világon megnyilvánul. Persze a képregény ennél kicsit több és kevesebb is egyszerre, ami semmiképpen sem hiba, inkább azt mutatja, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére milyen sokrétűen vizsgálható alkotásról van szó.

A karakter 1977-ben született a 2000 AD lapjain. Alkotója, John Wagner egy igazi popkulturális ikont, Piszkos Harry-t használta fel a megalkotásához. És a karakter hű is maradt előképéhez: egy radioaktív, posztapokaliptikus világ óriásvárosában, Mega-City 1-ben járja az utcákat és fellép a bűnnel szemben; egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó. A képregény születésekor ez a jövő némileg eltúlzott kulisszáival félelmetesnek és lehetségesnek tűnt. Nem tűnik kevésbé valóságosnak ma sem, bár más szemszögből: míg anno a nukleáris világégés közeli és fenyegető volt, ma talán kevésbé része életünknek. Ugyanakkor ahogyan az erős, gyakran brutális rendőri fellépés mindennapos volt azokkal szemben, akik nem illettek bele a konformista társadalomba – főleg az 1970-es, de még inkább a ’80-as évek Nagy-Britanniájában –, éppúgy az a mai világban is. A totalitárius rendszerek pedig közelebbinek tűnnek most nyugaton, mint 50 évvel ezelőtt.

A magyar fantasztikus irodalomban ritka esemény, hogy valami olyan közelségből váljon nemzetközi popkulturális jelenséggé, mint a Vaják. Várhatóak voltak tehát azok a szövegek a hazai zsánerben, amelyeken érződni fog a Sapkowski-hatás. Nagy Sándor Ádám regényét ilyen szövegnek gondolom, de szerencsére egyáltalán nem izzad meg, hogy a „magyar Vajákká” váljon. A szerző érezhetően merít Sapkowski témáiból és világépítéséből, de friss hanggal, erős saját narratívával teszi azt.

A regény egy atomháború-sújtotta, posztapokaliptikus világban játszódik, a Tar névre keresztelt, feltehetően Európában található térségben, amely egyike (már, ha nem az egyetlen) a világégések után még lakható területeknek. A megtizedelődött társadalom jelentősen visszafejlődött, többségük szétszóródott falvakban vagy lazán szervezett városállamokban tengeti mindennapjait, amelyeket autoriter uralkodók kormányoznak. A cselekmény középpontjában egy Varjú nevű exkatona áll, aki a háború idején speciális alakulatban szolgált. Vadászként a kiképzése során és a harctéren szerzett tapasztalatait bocsátja áruba. Az ő munkája likvidálni a világháború után maradt mérgező szörnyszülötteket, a „kibókat”, illetve elhajtani a falulakókat veszélyeztető bűnözői csoportosulásokat. A felütés tehát nagyon hasonlít a Vajákéra. Adott egy magányosan vándorló, különleges képességekkel rendelkező, morálisan szürke figura, aki küldetései során különféle szörnyekkel ütközik meg. A lengyel regényhez hasonlóan az összecsapások csak ritkán jelentik a cselekmény tetőpontját, sokkal fontosabbak a menet közben megismert emberi történetek vagy a politikai játszmák, amelyeknek a főszereplő megfigyelőjévé válik. 

A kötet elején lévő fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, különálló történeteknek tűnhetnek, amelyek középpontjában mindig új küldetések állnak, új mellékszereplőkkel. A struktúrájuk hasonló; a legtöbb fejezet háborús visszaemlékezésekkel kezdődik, majd megismerjük a küldetést, az új helyszínt, a főhőst támogató és akadályozó karaktereket, végül pedig a harcban csúcsosodó konfliktus után a történet megoldását. Később jelentősebbé válnak az átívelések, a regény egészét a cselekménynél mégis sokkal jobban meghatározza az összefüggő narratíva. A cím szó szerint értelmezve a háború után degradálódott környezetre utal, szimbolikus értelemben előre utalhat a visszaemlékezésekben tárgyalt múltbeli történések hatásaira és a főszál cselekményét átható pesszimizmusra.

A Próza Nostra tizedik születésnapja alkalmából indított cikksorozat utolsó előtti állomásánál járunk. Ezúttal Nyerges Csaba novelláját olvashatjátok, aki szépírói szövegeit Kovách Kristóf név alatt jegyzi. Nyerges Csaba első megjelent novellája az Írás a falon címet viseli és a Próza Nostra közölte, a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára meghirdetett novellapályázat első helyezett írásaként. Ezután újságíróként, kritikusként is csatlakozott a Próza Nostrához. Azóta jelentek meg írásai a Galaktikában, az Aether Atroxban, és a Gabo Kiadó Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetében. Arra kértük, hogy évfordulós témában írjon nekünk egy novellát. Íme az eredmény.

Ott essem el én

Josti őszinte megkönnyebbülést érzett, amikor maguk mögött hagyták a Százházat, és bekanyarodtak a Négus utcájába. Rendes körülmények között végig fiákeren tette volna meg az utat – a leghóhemebb jasszok is kétszer meggondolták volna, hogy belekössenek a Franzl keménykötésű egykori katonacimborájába, aki a bakon ült – de a vénember pont a Csikágó szélén megállította a kocsit, hogy (ahogy mondta) kinyújtóztassa egy kicsit a tagjait s hogy ráadásképpen egy kis ihletet gyűjtsön.

Az idei, hivatalosan Új-Zélandon (a valóságban virtuálisan) megrendezett WolrdCon a magyar fantasztikum számára történelmi jelentőségű volt, ugyanis először nyert magyar szerző Hugo-díjat, ami még mindig a legfontosabb elismerésnek számít az SFF közegben. Az Egyesült Államokban élő Takács Bogi író, szerkesztő, költő vehette át az elismerést Best Fan Writer kategóriában. (Ebben a kategóriában a fantasztikummal foglalkozó „rajongókat” díjazzák, a Bogitól a díjra „nevezett” cikkek és kritikák a weboldalán találhatók). Bogi novellái olyan magazinokban jelentek meg, mint a Clarkesworld, a Lightspeed, az Apex vagy a Strange Horizons, több antológia szerkesztése köthető a nevéhez, emellett folyamatosan ír kritikákat és esszéket. Saját novelláskötete a The Trans Space Octopus Congregation.

Ez az interjú talán a Próza Nostra történetének leghosszabb ideig készült anyaga volt: az első kérdéseket még 2018 októberében tettük fel Boginak. Az interjú készítése közben történtek fényében a válaszok is alakultak, így egy kifejezetten izgalmas munkafolyamat során jött létre a végleges változat, ami lent olvasható.

Először is gratulálunk a Hugo-díjadhoz. Mit jelent neked az, hogy megkaptad ezt az elismerést?

Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki; főleg annak is, hogy ez egy közönségdíj, tehát elég sokan úgy gondolták, van valamennyire értelme annak, amit csinálok. Szerintem abszolút van értelme, ezt akkor is úgy éreztem, amikor körülbelül öten olvastak (az ötből az egyik olvasómmal azóta összeházasodtunk!); de azért jó ezáltal is átérezni. Azért ez mégiscsak más, mint az apátia – angol nyelven azért ebben elég sokáig volt részem – vagy a durva ellenreakciók, hogy én személyesen teszem tönkre a tudományos fantasztikumot. Habár az utóbbi kategóriába tartozókat is nyilván érdekli, amit mondok, csak éppen heves elutasítást vált ki belőlük…

Száz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.