Tudás és hatalom (Scott Hawkins – Az Égett-hegyi könyvtár)

Szerző b.aletta On the

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtárAz ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.

Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.

A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.

A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.

Arany 200 novellapályázat – Bemutatkozik a zsűri

Szerző Próza Nostra On the

Zichy Mihály: HídavatásA Próza Nostra novellapályázatára, melyet Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötven érvényes pályamunka érkezett. Nagyon örülünk, hogy a pályázatunk elnyerte a tetszéseteket és ilyen sokan elküldtétek az írásaitokat. A tavalyi pályázathoz képest (melyet a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulója alkalmából írtunk ki) idén talán speciálisabb, szorosabb volt a téma, hiszen míg ott egy eseményt kellett feldolgoznia a pályázóknak, idén már szövegekből kellett, hogy kiinduljanak az alkotók. Nem is akármilyen szövegekből, hiszen a magyar költészet csúcsteljesítményeinek számító Arany-balladákat kellett valamilyen zsánerben újramixelni.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan idén is bemutatjuk a munkafolyamatot és a zsűri tagjait.

A zsűrizés folyamata

A zsűrizés hasonló módon működik, ahogyan az már a Csernobil 30 pályázatunk esetében is történt.

Első lépésként letöltöttük az összes novellát, majd Steve (aki idén nem vesz részt a zsűrizésben) készített egy táblázatot a szerzők nevével és a pályamunkák címével. Ezután mindegyik pályamunkához hozzárendelt egy fedőnevet. A már jól bevált NATO kódolást használtuk (Alpha, Bravo, Charile és így tovább), mert az még mindig menő. Majd minden novella elejéről kitörölte a szerző nevét és a fedőnévvel helyettesítette. Ez azért szükséges, hogy a zsűri véletlenül se legyen részrehajló, amennyiben ismerős névvel találkozna. Amikor a NATO kódok elfogytak, számokat kezdtünk használni.

Ezután véletlenszerűen elosztottuk az 50 novellát az öt zsűritag között, akik alább bemutatkoznak nektek. Egy közösen szerkesztett Google dokumentumban mindenki röviden véleményezi az általa olvasott szövegeket, majd ezek közül kiválasztja a megítélése szerinti két legjobbat. Az így kiválasztott 10 novella kerül fel a shortlistre.

Az első körös válogatás után bennmaradt 10 novellát minden zsűritag elolvassa, majd kiválasztja a számára legjobbnak ítélt hármat és sorrendet állapít meg közöttük. Végül összevetjük a zsűritagok által egyénileg megállapított sorrendeket, melyek kombinációjából előáll a végeredményt.

Sorozatgyilkosság rozmaringos sült malaccal (Petr Stančík – Múmiamalom)

Szerző Katsa On the

Petr Stančík: MúmiamalomMisztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

London Book Fair (Beszámoló)

Szerző pilleremi On the

 

London Book FairIdén sikerült kijutnom a London Book Fair-re - ebben sokat segít, ha az ember egy londoni kiadónál dolgozik, főleg, ha az iroda ráadásul a helyszíntől öt perc sétára van. Gyönyörű dolog, amikor munkaidőben elengednek, hogy lesétáljak a Kensington Olympiára könyveket böngészni. Na, de hogy is néz ki London egyik legnagyobb könyves rendezvénye?

Aki járt már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, azt nem lepi meg a látvány, de a méretek annál inkább. Az Olympia egy hatalmas konferencia központ, ami, mint utólag kiderült, két emeleten összesen hét termet foglal magában és ezek együtt közel 45 000 négyzetmétert fednek le. Belépéskor még nem érezni, mekkora területről van szó, ám amikor az ember nekiindul és csarnokról csarnokra jár, egyre inkább elfogja a gyanú, hogy a könyvkiállításnak igazából csak eleje van, vége nincs.

 

 

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 9. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó része.Könyvkihívás

  • Egy könyv, ami garantáltan örömet szerez – Robert K. Galbraith: Kakukkszó

A tavalyi év felismerése az volt, hogy nem olvasok elég krimit, és magába szippantott a Sherlock Holmes: Consulting Detective társasjáték, úgyhogy biztos voltam benne, hogy örülni fogok J.K. Rowling álnéven írt whodunitjának, a Kakukkszónak. Lehetett volna a Pratchett-kötet is ideillő, és ha nagyon “csalni” akartam volna, Anglia is sziget, tehát felcserélhettem volna a kettőt, de túl azon, hogy minden mindegy volt, tényleg felhőtlen szórakozás volt. A magyar szöveg Nagy Gergely, korábbi témavezetőm fordítása, akinek az első külföldi publikációmat is köszönhetem, ezért csekély törlesztésnek éreztem, hogy az ő fordításával zárhatom a 2016-os listát.

Galbrait/Rowling a brit celebvilágba kalauzol, ami a hollywoodi kultúra itt-ott udvariasabb, máshol borostásabb mása. A szupermodell Lula Landry halála kitűnő ürügy arra, hogy az író társadalmi tablót készítsen a sztárok bűvöletében élő, bulvárújságokat lapozgató Angliáról, amiben alkoholista detektívtől elkezdve meleg divattervezőn és hataloméhes produceren keresztül temérdek klisés karakter jelenik meg, de mindannyian “kidomborodnak”, hús-vér emberekké válnak Rowling gyakorlott kezében.

Elég jól írni? (John Banville – A tenger)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

John Banville: A tengerA tizedik oldaltól fogva türelmetlen voltam John Banville művével, és ez az utolsó, 207. oldalnál sem múlt el. Ritkán érzem magam annyira figyelemzavarosnak, az internetkor gyermekének, mint amikor bele próbáltam mélyedni az ír szerző Booker-díjas regényének világába. Röviden, Max Morden, a feleségét gyászoló művészettörténész visszatér gyerekkori nyaralófalujába, és kivesz egy szobát a régi szállóban, ahol annak idején laktak. Bár a múltba akar menekülni a jelenkor fájdalmai elől, rátörnek egy régi trauma emlékei, és innentől fogva Max csapongó gondolatai összekapcsolják gyerekkorának nyaralásait felesége halálával és önnön mulandóságának nyomasztó tényével. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet: néhány oldal után be kellett látnom, hogy Banville tudatosan magas irodalmat ír, olyan prózát, amilyet a modernizmus csúcspontján tartottak kívánatosnak és tetszőnek, de még legvadabb, Irodalmat hajhászó korszakomban sem bírtam el az olyan könyvekkel, amelyben a nyelv a szereplők jelleme elé tolakszik. Pedig írása középpontjában egyetlen ember, Max Morden alakja áll, aki él-hal a festészetért, csakhogy a könyv becsukása után nem egy festmény élénkségével kirajzolódó portrét kapunk, nem egy mélyen megrendítő emberi sors valóságát éljük át, hanem egyedül annak kapjuk csalhatatlan bizonyítékát, hogy Banville jó mondatokat ír. Sokan már megelégednének ezzel. Én nem tudtam.

Szükség van nehéz könyvekre, magas irodalomra. Banville műve olyan próza, aminek minden benyomásáért meg kell küzdeni, az élvezeti értéke abban rejlik, hogy verejtékes munkával mondatról mondatra átkódoljuk, mert nem kúszik magától a képzeletünkbe. Ujjamat találomra becsúsztatva a könyvlapok közé, ilyen megmunkált szöveggel találom magam szemközt:

“Anna betegsége előtt a legtöbb emberhez hasonlóan én is legfeljebb elfogult elégedetlenséggel viszonyultam a fizikai énemhez (úgy értem, ki-ki a saját énjéhez, nem az enyémhez), szükségképpen elnéző voltam a különféle kipárolgásokkal, a fent és lent kiáramló szelekkel, a váladékokkal, a hámlással, az izzadsággal és az egyéb közönséges szivárgásokkal szemben, sőt még azzal szemben is, amit a hartfordi Bárd furcsamód az alsó fertály partikuláinak nevez.”

Ilyen mondatok olvasásakor elém rajzolódik a szavakkal precízen bánó órásmester képe, aki csipeszekkel, aprólékos babramunkával helyezi a megfelelő fogaskereket a megjavítandó óraműbe. Max világában nem más vár megjavításra, mint a nyers tapasztalat, a megélt valóság. Márpedig, legyen bármennyire közönséges is, annyira odakívánkozik az idézetbe az őszinte “fing” szó a maga stílustörésében, hogy egy kis üdeséget varázsoljon a mesterségesen gördülékeny szövegbe. Banville-t azonban nem érinti meg a realizmus szele.

Fantasztikum a 24. Könyvfesztiválon

Szerző acélpatkány On the

24. KÖnyvfesztiválIdén április 20. és 23. között rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A rendezvényre látogatók megszokhatták, hogy a kiadók nem csupán sok új és érdekes könyvvel készülnek, hanem maguk az írók is megjelennek, még ha csak egy-egy dedikálás erejéig. Idén a fantasztikus irodalom kedvelői örülhetnek, hiszen több híres és közkedvelt szerző is felbukkan a dedikálók sorában. Ebben a cikkben a Fesztiválhoz köthető fantasztikus eseményekből, megjelenésekből szemezgetünk.

A Visegrádi Négyek meghívottai közt találjuk Andrzej Sapkowski lengyel fantasyszerzőt, aki a Vaják sorozat alkotójaként világhírnévre tett szert. A szerző április 22-én, szombaton délután öttől fogja dedikálni könyveit, köztük az új, Fecsketorony című regényét, amit a dedikálás előtt négy órától mutat be.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 8. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó előtti része.Könyvkihívás

  • Egy önéletrajz – Richard Dawkins: Brief Candle in the Dark: My Life in Science

Az anglisták szemében van egy bizonyos fajta könyv, amit senki nem mer a nevén nevezni, de titokban mindenki olvassa, mindenki rajong érte. Ez az Oxbridge-pornó. A két legnagyobb angliai egyetem nevéből képzett “intézmény” az elitoktatás netovábbja, és a lelkesedésnek álcázott irigység célpontjává válik, aki egyszer csak elvetődik Oxfordba vagy Cambridge-be. Az “álmodó csipkés tornyok városa” a tengernyi, egyetemi kampuszon játszódó regények egyik közkedvelt színtere, ahol a kicsinyes furkálódások, a karok közötti csatározások, és rövid, de heves afférok felnemesednek, a bűnöcskék eltörpülnek a nagybetűs Tudás szolgálata mellett.

Richard Dawkins önfeledten adomázgat termékeny tudóséveinek szórakoztató, időnként bizarr mindennapjaiból,  jobbára csak egy szűk kör számára érdekes tudományterület, az elméleti biológia felségvizein. A name-dropping visszatérő elem, folyvást röpködnek a nagyobbnál nagyobb biológusok, etológusok, genetikusok nevei, de kötve hiszem, hogy akadna, aki nem ezért ütötte fel a könyvet: hogy valami rá is ráragadjon a történelmi jelentőségű kutatások tündérporából. Sokan vannak, akik számára Dawkins neve egyenértékű a pökhendiséggel, az arrogáns lekezelő stílussal, amikor vallási ügyekben militáns ateistaként megszólal, de a lehengerlő, bombasztikus nyelvhasználatnak itt nyoma sincs. Dawkins meleg szavúan, már-már szerényen nyilatkozik életének fontos pillanatairól, konferenciaélményeiről (amelyek kávészüneteiben készül a valódi tudomány), oxfordi kollégáiról, felfedezéseiről, feleségéhez fűződő viszonyáról.

Amennyire jólesett hozzádörgölőzni ehhez a világhoz, annyira hiányoltam belőle a hullámhegyek melletti hullámvölgyeket. Dawkins vallomásai csak a szépről szólnak, és noha megfeddni nem tudom, mert így is két vastag kötetet töltött meg emlékeivel, az összkép így túl idilli. Az “ateista pápa” másik oldalának feltárása a hivatásos életrajzírókra marad.

Neo-noir szürkére és aranyra hangolva (Juan Diaz Canales, Juanjo Guarnido – Blacksad - Árnyak között)

Szerző makitra On the

Blacksad – Árnyak közöttMióta tudomást szereztem róla, vártam ezt a képregényt. Bármilyen felszínesnek tűnhet, de szeretem a macskákat. A macskák főszereplésével készült történeteket pedig még inkább. Ráadásul a Blacksad krimi éppúgy, mint az egyik kedvenc regényem, A bársonytalpon oson a halál (és folytatása, a Francis). Ám míg utóbbi szerzője egy, az emberekével párhuzamos világot képzelt el, addig a spanyol alkotópáros antropomorfizált állatokat használ fel víziójának átadásához, ami pazarul sikerült.

A Blacksad a noir (vagy éppen neo-noir) stílus fantasztikus megidézése. Aranyra és szürkére szűrt világában csak illúzió a fény, mert mindent áthatnak az érdekek, intrikák, az erőszak és a lelkek sötétsége. A történet is megfelel a Dashiell Hammett-Raymond Chandler fémjelezte detektívtörténetek jellegzetességeinek: mikor a híres színésznőt megölik és a rendőrség nem derítheti ki az elkövető kilétét, mert a szálak túl magasra futnak, akkor magánnyomozó macskánk magára vállalja a kockázatot, hogy volt szeretője gyilkosát megtalálja. Ez nehéz, különösen ha körülötte mindenki cinikus, csak a saját életével foglalkozik, így nehézsége is akad bőven.

Ám vannak kevésbé „noiresque” elemei is, sőt, a képregény néha meglepően optimista: felcsillan az erény egy-egy momentumban és hősünknek sikerül igazságot tennie, még ha nem is teljesen törvényes módon. Emellett főhősünk sem érzelmek nélküli, amit apró pillanatokkal remekül érzékeltet a szerző (no és persze maga az ügy is bőven személyes), bár azt nem állítanám, hogy erkölcsi kódexe sziklaszilárd elvekből állna. Már most kíváncsivá tettek, hogyan fog Blacksad jelleme továbbfejlődni a későbbi részekben (mostanáig öt rész jelent meg külföldön, de további folytatások várhatóak).

Oldalak