Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

A Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára. 

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

A cyberpunk nem az én világom. Hiába kedvelem az alapvetően sötétebb, pesszimistább világképű műfajokat, talán az erre a tematikára sokszor jellemző reménytelenség az, ami elriaszt. Képregényben még nem adtam esélyt neki, a Tokyo Ghost viszont jó bevezetőnek tűnt. Egy mindent eluraló nagyvállalat, ami ostoba sorozatokkal és műsorokkal tartja rabságban az emberiséget és a fiatal pár, akik szembeszállnak vele, izgalmas ötletnek tűnt.

Végül is a képregény legnagyobb erényének Debbie és Teddy/Led kapcsolatának ábrázolását találtam. Nem is csak a hitelessége miatt, hanem mert tökéletesen bemutatja a bántalmazó kapcsolatok minden pszichológiai jellemzőjét anélkül, hogy fizikai bántalmazást mutatna be (itt most a történetből fakadó összecsapásokat nem számolom). Átérezzük a pár közötti mélységesen toxikus viszonyt. A lány társfüggőségét, ragaszkodását a múlt iránt és folyamatos reménytelen reménykedését a változásért, amelyben felismerjük azt az önáltatást, ami minden egyes pozitív gesztust örök megváltásként kezel. A férfi esetében pedig a fogadkozások és bukások örök körforgását, amiben a tisztulás rövid pillanatait a drogokban való újabb és újabb elmerülés követi. Teddy Led Dentté válásának, függőségének eredője az önutálat, az önmagával való szembenézésre való képtelenség. A Tokyo Ghost ennek a két fiatalnak az utazását mutatja be önmaguk megismerése és a megbékélés érdekében. Remek megoldás, ahogyan a közös múlt egyes részeit a történet újabb és újabb narrációval adja elő, így mutatva meg a kapcsolat folyamatos változását, ahogy az átértékelés újabb pontjára jutnak el szereplőink, változtatva a hangsúlyokon.

Debbie és Teddy nem csak a párkapcsolatban állnak a spektrum ellentétes végein, de nézőpontjukban is: a lány tisztaságra vágyik, menekülésre Flak City mesterséges rengetegéből, míg a férfi elmerülne benne. A képregény folyamatosan ütközteti a két látásmódot, melyek vibráló összecsapásai mélyebb bepillantást engednek a karakterek lelkébe. Ahogyan a pár szemléletmódja egyre közelebb kerül egymáshoz, úgy válik tragédiájuk egyre elkerülhetetlenebbé, ami sajátos feszültséget ad közös utazásuknak, és íróilag egy ragyogó eszköz a hatáskeltésre. Remender plasztikusan ábrázolja a kapcsolat pszichológiáját, a hullámhegyeket és hullámvölgyeket; ez volt az, ami számomra kiemelte a történetet a tucatáruk közül.

Képzeld el, hogy bármilyen tested lehet. Lehetsz karcsú, lehetsz sportos, magas, széles vállú, lágy arcélű, barna bőrű, szőke, kék szemű, hosszú lábú, lehetsz férfi vagy lehetsz nő. Úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz: lehetsz tökéletes, szép, fiatal, egészséges és vonzó. És ami a legfontosabb: többé nem kell a testeddel együtt meghalnod. 

Ha megtehetnéd, élnél-e ezzel a lehetőséggel?

Ez a kiindulópontja Brandon Hackett – alias Markovics Botond – legújabb, tizenkettedik regényének, az Eldobható testeknek. Akik nyomon követik a szerző írásait, azok talán érteni fogják, ha azt mondom, hogy ez amolyan “szintézise” az eddigi Hackett-regényeknek. (Szigorúan a 2007 után írottaknak.) Van benne morális szembenállás, akárcsak a Xenóban, pörgős akció, mint Az időutazás napjában, az emberiség (közel)jövőjének izgalmas látképe, ami az Isten gépeit idézi, és a szerzőt már bő egy évtizede, A poszthumán döntés óta foglalkoztató transzhumanizmus. (Az ember könyve kimaradt volna a felsorolásból? Azt hiszem, meghagyom az olvasónak, hogy megtalálja, hol kapcsolódik ide az a regény.)

Az Eldobható testek cselekménye a XXIV. században játszódik, amikorra az emberiség, miután egy váratlan kataklizma felperzselte a Földet, új otthonra lelt a Jupiter és a Szaturnusz térségében. A terraformált holdakon, élettérré alakított aszteroidákban és kisbolygókon élő milliárdok a hajdani pionírok által létrehozott társadalomban élnek, a különféle államalakulatok és nagy cégek által megszabott keretek között. Ám ezt a status quót két, egymással összefüggő esemény borítja fel. A könyv első jelenetében Vireni Orlando ügyész elindul letartóztatni a világ leggazdagabb emberét, a techguru Melvin Kadeket, aki az egész emberi kivándorlást összefogta és megvalósíthatóvá tette. Eközben pedig a háttérben épp arról próbál dönteni az emberiség, hogy befogadja és elismerje-e emberként azt a kétszázmillió tudatmásolatot, amelyek – vagy akik – a Földet érő kataklizmában elpusztult emberek továbbéléseként tekintenek magukra. A XXIV. század jogalkotói számára egyszerű a kérdés: a tudat és a test elválaszthatatlan egység, tehát a mesterségesen tárolt tudatok nem lehetnek emberek. De amikor egy újfajta technológia lehetővé teszi, hogy az emberi tudatot könnyen előállítható, eldobható testekbe töltsék, alapjaiban kérdőjeleződik meg az ember fogalma, és kezdetét veszi a ó- és az újhumánok versengése a fajunk jövőjéért – az egyik oldalon a hazugságra épülő régi világot igazgató Melvin Kadekkel, a másikon a feltöltött tudatok Közösségét irányító Marion Chenggel, Kadek volt nejének tudatmásolatával. Az igazságot kereső Vireni Orlando pedig azonnal az örvény középpontjába kerül.

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.

 „Szerettem volna írója lenni a saját történetemnek, nemcsak Hamlet drámájának egyik szereplője” (275). 

Kevés olyan drámaszöveget ismerünk Shakespeare-től, a Rómeó és Júlián kívül, ami annyi feldolgozást kapott volna, mint a Hamlet, legyen szó posztmodern szövegekről (például Tom Stoppard: Rosencratz és Guildenstern halott), vagy popkulturális alkotásokról (Hamlet képregény). A dráma nagyon fontos része a világirodalom oktatásnak, ugyanakkor a történet és az általa felvetett kérdések egyre nehezebben átélhetőek a diákok számára. Számos próbálkozás született már arra, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatalokhoz Shakespeare-t. Ezek egyike Lisa Klein 2006-ban megjelent young adult regénye, az Ophelia. A szöveg egyik lehetséges célkitűzése, hogy megismertesse az olvasóval a Hamlet egyik szereplőjének karakterét és háttértörténetét, miközben egyfajta értelmezését is adja a drámának. Érdekesnek ígérkező gondolat, nem tökéletes megvalósítással.

A regény prológusa izgalmasan csavar egyet az eredeti cselekményen: Ophelia öngyilkossága valójában csak színjáték volt, ő pedig a tragédia túlélőjeként elmenekült Dániából. A történet ennek megfelelően az ő életének dráma előtti és utáni epizódjait mutatja be, illetve szerepét a tragikus események során, középpontban Hamlettel való kapcsolatával. Ennek ellenére, bár Ophelia történetének fontos momentuma kettejük szerelme, pontosan ez az a rész, ahol a regény kissé elcsúszott. Ophelia és Hamlet kapcsolata a YA szerelmi klisék legegysíkúbb változata mentén épül fel: a szereplők nagyjából három beszélgetés után egymásba szeretnek. Hamlet karaktere a drámához méltóan kiismerhetetlen marad, színlelt vagy tényleges őrülete a regényben is eldönthetetlen, viszont Ophelia sem képes kiigazodni rajta. Így azonban kissé hiteltelenné válik, hogy pontosan mit szeretnek egymásban. Egy ponton maga Ophelia is felteszi ezt a kérdést: „Miért fogadtam el olyan férjet, akit ennyire nem ismerek?” (142.) Mivel az eredetiben kifejezetten keveset tudunk meg kettejük kapcsolatáról, a szerző Shakespeare híres szerelmi történetéből a Rómeó és Júliából vett át fordulatokat, így megjelenik a titkos szerelmi házasság, az elhálás és méreg általi tetszhalál is. 

Az Outer Darkness  kivonata mindannak, amit John Layman kedvel: a tudományos fantasztikum, a horror és a bizarr. Az képregény első számában található olvasói rovat bevezetőjében bátran megnevezi fő ihletforrásait, azaz a folyamatos küldetést teljesítő űrhajók és legénységek életét dramatizáló science fiction sorozatokat (Star Trek, Battlestar Galactica, The Expanse, Space 1999, Lost in Space), valamint a sci-fi horror műfaj néhány képviselőjét (például: Event Horizon, Alien). Layman híve annak, hogy olyasmit írjon, amit maga is szívesen olvasna és miközben a nagysikerű Chew képregénye lezárásán dolgozott, mellette épp Deep Space Nine és The Next Generation maratont tartott. Ekkor szállta meg az ihlet egy űrbéli, epikus horror-kaland létrehozására, mivel állítása szerint nem találni túl sok jó példát erre az alműfajra.

Ha csak a képregényeket nézzük, valahol igazat kell adnunk a szerzőnek. A legtöbb próbálkozás limitált vagy hamvába holt folytatásos sorozat lévén rövid életűnek bizonyult (Warren Ellis: Switchblade Honey, Garth Ennis: Caliban, Grant Morrison: Nameless, Becky Cloonan: Southern Cross) az utóbbi évekből egyedül talán Charles Soule Letter 44 című eposza bizonyult kivételnek, ami harmincöt szám után zárult le. A sci-fi drámákat szemrevételezve sem túl rózsás a helyzet. Az IDW kiadó 2007 óta gondoskodik a Star Trek franchise-hoz tartozó címek megjelentetésén és többé-kevésbé jó munkát végeznek, főleg ami az eredeti (tehát a 2009-es J.J. Abrams-féle reboot előtti) kontinuitáshoz kapcsolódó minisorozatokat illeti. 2005 és 2017 között a Dark Horse gondoskodott a Serenity képregények kiadásáról, mígnem a jogok átkerültek a Boom! Studios-hoz (immáron Firefly néven). A nagyobb kiadók tekintetében is kevés olyan címet találni, amik vonásaikban a Trek szellemiségét tükröznék. Talán a Fantastic Four és Guardians of the Galaxy jobban sikerült szerzői időszakai sorolhatóak még ide (Mark Waid & Jonathan Hickman, Dan Abnett & Andy Lanning), ám a DC Comics Green Lantern képregényeihez hasonlóan a Marvel címei is gyakran átesnek a műfaji ló űroperai oldalára és ha van valami, amivel bizton definiálható a Star Trek által képviselt zsáner-kategória, az az űroperai elbeszélői megoldások (akcióközpontúság, egyértelmű morális dichotómia, a technikai és tudományos ráció háttérbe szorulása), nem is feltétlenül tagadása, inkább tudatos kerülése. Kivétel erősíti a szabályt, meggyőződésem szerint a leginkább talajt vesztett művek a Star Trek égisze alatt éppen azok a filmek, amik elsősorban kalandfilmként és nem science fiction-ként próbáltak megfelelni a nézői igényeknek (Nemesis, Into Darkness).

Ifjúsági fantasyt írni embert próbáló feladat. A bátor írónak nem csak hegyomlásnyi kliséken és berögzült elvárásokon kell keresztülverekednie magát, útja végeztével gyakran még azzal is kénytelen szembesülni, hogy hiába minden erőfeszítése, a fiataloknak szóló fantasztikus irodalmat sokan még mindig fenntartásokkal kezelik. Ahogy Diana Wynne Jones fogalmazott több interjújában, az ifjúsági regények szépsége és egyben nehézsége az, hogy mindig kettős minőségi mércének kell megfelelniük, hiszen bár gyerekeknek íródnak, az ő érdeklődésük megragadása az egyik cél, szövegként viszont elég jól kell működniük ahhoz, hogy a kézirattal dolgozó felnőttek is meglássák benne a lehetőséget. Huszti Gergely duológiájának első kötete, a Mesteralvók hajnala jól vette ezeket az akadályokat, és bízom abban, hogy a 2020-ban elnyert HUBBY-díj hozta figyelem révén egyre több fiatal olvasóhoz jut majd el ez a történet. Huszti munkásságát ugyanis a későbbiekben is érdemes lesz követni.

A Mesteralvók hajnala három főszereplő útját követi nyomon. Miló a 21. századi Magyarországon élő nagykamasz fiú, aki döbbenten szembesül azzal, hogy egyik napról a másikra képtelen többé aludni. Eközben egy titokzatos másik világban, amelyet a mesteralvók tartanak egyensúlyban, a csontcsipkéző rend 224. nővére épp megszegi rendjének szabályait, amikor véletlenül felfedezi mesteralvójuk eltűnését. Vulgarus Pokk borkereskedő eközben szó szerint minden csontot megmozgat, hogy elhárítsa békés városát fenyegető katasztrófát. Hármójuk történetét pedig a mesteralvók legendája fűzi egymáshoz. A mai Magyarországon játszódó jelenetek ellenére Huszti Gergely regénye a klasszikus fantasy sok ismert jegyét felsorakoztatja: középpontjában egy iparosodás előtti, másodlagos világ és annak működése áll, a könyvet kinyitva rögtön egy furcsa neveket tartalmazó térkép fogadja az olvasót, az egyes részek elején „ősi” szövegekből kiragadott mottók találhatók, fejezetcímek helyett pedig a soron következő elbeszélő neve szerepel. Ezekben a külsőségekben azonban nagyrészt ki is merül Huszti kapcsolata a fővonalas epikus fantasyvel, sem témájában, sem terjedelmében nem törekszik az ott megszokott monumentalitásra. Helyette szerethető, emberléptékű szereplőket kapunk, akik annak ellenére, hogy egyes szám első személyben beszélik el történetüket, rendelkeznek annyi öniróniával, ami kamaszt és felnőttet egyaránt megmosolyogtat. Ebből a szempontból kiemelkedik Vulgarus Pokk, aki meglepően jó önismerettel, ám annál kevesebb önuralommal van megáldva, különösen, ha kocsmák vagy borospincék közelébe kerül. Pokk azért is érdekes alakja a történetnek, mert személyében egy olyan, morálisan kissé ingatag felnőttet ábrázol Huszti, aki minden hibája ellenére aktívan részt vesz az események alakításában. Mindez jól elkülöníti azoktól az ifjúsági regényektől, amelyek akár logikai hibák árán is félreállítják az idősebbeket tinédzser hőseik útjából. A másik elbeszélő, Miló személyében pedig üdítő volt végre egy olyan kamaszról olvasni, aki minden problémája ellenére pozitívan gondolkozik (szó szerint a jég hátán is megél), és képes a mi világunkban megszerzett tudást egy ismeretlen másikban is felhasználni úgy, hogy egyetlen varázstárgyra sincs ehhez szüksége. Utoljára hagytam a harmadik elbeszélőt, a csontcsipkéző rend 224. nővérét, akiről elöljáróban csak annyit mondanék, korántsem olyan csetlő-botló és naiv, mint amilyennek elsőre gondolnánk.

A Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

Sajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.