2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.

Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.  

A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.

Csellengő gyereknek lenni két dolgot jelenthet. Vagy meg kell tanulnod azzal a tudattal élni, hogy a mi világunkon kívül más világok is vannak, amelyek közül az egyik a saját, másféle szabályaival és rendjével megnyílt számodra egy ajtón keresztül, vagy el kell felejtened a másik világba tett utazásodat, és a gyermekkori fantáziálgatások számlájára írnod a tapasztalataidat és emlékeidet.

Seanan McGuire Minden szív kaput nyit című regényében néhány kamasz gyerekről olvashatunk, akik az Eleanor West Otthona Csellengő Gyerekek Számára tábla mögött álló kellemes, vidéki, színpompásan tobzódó házban találnak megnyugvást. Eleanor az Egyesült Államok szerte gyűjti össze a diákjait, akik a mi világunkba már nem tudnak beilleszkedni azt követően, hogy egy ideig egy másféle, a személyiségükhöz jobban passzoló világban élhettek.

A gyermekek korábban egyik pillanatról a másikra, nyom nélkül tűntek el az otthonukból, és hetekkel, hónapokkal később egészen más személyként tértek vissza. A hazatérésük után már nem találják a helyüket ebben a világban. Szüleik a visszatért gyermekek emlékeit téveszmének, tapasztalataikat ábrándoknak, az életüket pedig kezelhetetlen betegségnek tartják, és legfőbb vágyuk, hogy a gyermekeiket biztonságban, egészségben tudják.

A legjobb döntés a szülők szerint, ha a gyermeküket egy tisztességben megőszült, de méltóságát megőrzött idős hölgy, Eleonor West gondozására bízzák. Eleonor hibás gyermekekről és félrebicsaklott elmékről mesél a szülőknek az első találkozáskor, akiket és amiket ő képes meggyógyítani. Rögtön a regény első fejezetében egy ilyen beszélgetést követhetünk nyomon, ahol a narrátor elárulja: minden, amit Eleonor elmond, jól begyakorolt hazugság. Eleonor nem klasszikus, szigorú nevelőnő, hanem egy elhivatott, szeretettel teli, néha szétszórt asszonnyá vált felnőtt csellengő, aki minél több hozzá hasonló gyereket meg akar menteni. Az intézet nem klasszikus intézet, hanem megértéssel teli otthon, amely védelmet és tudást kínál a csellengő gyerekeknek, akik tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel magukról és az általuk ismert világokról.

A 2020-as évet két érdekes beszélgetéssel zárta a ViTa: elsőként, december 3-án Moskát Anitával beszélgetett Gaborják Ádám a fantasy sokszínűségéről és arról, mennyivel több a zsáner, mint egyszerű eszképizmus. December 10-én pedig H. Nagy Péter Mikromechanizmusok című kötetéről beszélgetett a szerző Takács Gáborral, amelyben a hálózatelmélet segítségével kötötte össze a zsáner különböző műveit, elemeit. Bónuszként pedig nézzétek meg a 2021. év első félévére vonatkozó terveinket, illetve hogy milyen megjelenéseket várunk az idei évben.

ViTa online - A fantasy nem mese

"Fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg. Sosem mondtam ezt ki nyíltan, de ez az igazság."

A fantasy súlytalan kitaláció, álomvilág, semmi köze a valósághoz, sőt, egyenesen mese gyerekeknek, sárkányokkal és tündérekkel. Ismerős? Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiák élnek a fantasyről. Ezen szeretne változtatni Moskát Anita író, aki idén elindította A fantasy nem mese elnevezésű sorozatát. Minden hónapban egy-egy új fantasyt ajánl, ami témájával, formájával, történetével megcáfol minden tévhitet a fantasy zsánerével kapcsolatban.

ViTa online - Mikromechanizmusok

Mi köze a hálózatelméletnek a Perdido pályaudvar, végállomáshoz vagy a Valishoz, a Trónok harcához vagy A felhúzhatós lányhoz?

H. Nagy Péter irodalomtörténész legújabb kötete erre is választ ad. Kétperces elemzései önállóan is érdekes olvasatait adják a kiválasztott műveknek, de együtt a 77 szöveg feldolgozásakor működésbe lépő mikromechanizmusok valami még izgalmasabb mintázatot rajzolnak ki a populáris kultúra műveiről és témáiról. Az online beszélgetésben több, a kötetben szóba kerülő regény és novella felelevenítése mellett ennek a mintázatnak egy részét is igyekeztek felvillantani a résztvevők.

2020 sok tekintetben emlékezetes év marad a számunkra, hiszen pillanatok alatt váltunk egy olyan globális járvány részeseivé, amelyet sokféle változatban olvashattunk már, akár kedvenc zsánerkönyveinkben is. Alighanem sokan azt tartják majd a legjobb részének, hogy vége lett, de persze messze még a csúcs, pláne a leereszkedés... Közismert tény, hogy a tavalyi év során a kiadókat is rendkívüli módon sújtották a járvány okozta korlátozások, ám hiába voltak nagy elkaszálások, eltolások, mégis szép számmal jelentek meg új könyvek is (ezúton is köszönet nekik a kitartásért), és szerencsére az olvasók is tartották a frontot. A bezárkózás viszont lehetőséget adott arra – kinek többet, kinek kevesebbet –, hogy időt szánjuk az újdonságokra vagy éppenséggel az elmaradások csökkentésére. A képregényes évértékelőnk után tehát érkezzen a könyves áttekintésünk, így olvastak a szerkesztőségünk tagjai 2020-ban. 

Sas Ágnes

Olyan, mintha nem is tavaly, hanem sokkal régebben történt volna, de 2020 elején olvastam az Irha és bőrt Moskát Anitától, és egyértelműen ez lett az egyik kedvencem az évben. Az alapötlet izgalmassága mellett jól aknázza ki a történetben rejlő morális/társadalmi potenciált, anélkül, hogy bárhol didaktikussá válna. Remekek a karakterek is, a történet utolsó harmadában is képesek meglepetéssel szolgálni, közben mégis hihetőek, következetesek maradnak. Egyedül a lezárást sajnáltam, de ez inkább író és befogadó ízlésének szétválása, a szöveg értékeit nem csorbítja. Szintén 2020-ban fedeztem fel magamnak Szvoren Edinát, a kiváló novellistát. Rendkívüli nyelvi világgal képes átadni hétköznapinak érződő történeteken keresztül ezeknek a hétköznapoknak a szorongatóságát, vagy éppen szorongató helyzetek hétköznapiságát. Érdemes interjúkat is olvasni a szerzővel, csodálom a hozzáállását az irodalomhoz. Legvégül pedig nagy felfedezés volt számomra kollégám, N. Nagy Zoltán krimije, a Keselyű. A thriller elemekkel átszőtt szöveg remekül használja a saját magyarságát, feszes tempójú, szórakoztató. Legnagyobb erényének a sajátos atmoszférateremtést tartom, ügyesen kreál önálló mitológiát, miközben valós történelemre, helyszínekre és procedurális ismeretekre épít.

Mindenkinek legalább ilyen jó szövegeket kívánok 2021-re!

A járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának. 

A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele. 

A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).

Farkas Balázs: A nevetés íze

A retrospektív kritika egyik nagy előnye, hogy később megjelent alkotásokhoz is lehet hasonlítani egy-egy művet. A 2019-es Joker előzményfilm után meglepően másképp cseng Farkas Balázs története a nincstelen, elismerésre szomjazó humoristáról. A novella névtelen, lecsúszott főhősén, akin átgázolt az élet, szintúgy megjelennek annak a társadalomnak a tünetei, ami kitermelte őt, mint Arthur Fleck testén és lelkén. A vidéki Magyarország kilátástalansága és az egzisztenciális szorongás gyáraként működő Budapest közötti ingázás, a siker hajhászása olyan alkura sarkallja a szempontkarakterünket, amelybe mindannyian belemennénk, ha ennyire felőrölt volna bennünket a showbiznisz. A standupos humort írásban ábrázolni egyébként is talán a legnehezebb írói feladatok egyike. Szerencsére az író elegánsan megkerüli, körülírja a főszereplő műsorát, és a közönség és az előadó dinamikáján keresztül érzékelteti, hogy a saját démonaival küzdő komikus hogyan válik nihilista fenegyerekké. A hipnotikus, letisztult próza szuggesztíven mutatja be, hogy a nevetés is lehet drog. (Makai Péter Kristóf)

Sümegi Attila: Gúzs

Sümegi Attila Gúzs című novellája a függőséget, konkrétan a mágiahasználat iránti vágyat dolgozza fel. A novella inkább karakterdrámaként, lelki és kapcsolati problémák bemutatásaként működik, semmint egy fantasy novellaként. Ebből a szempontból hasonlít Kiss Gabriella Vendégségére, amelyben a fantasztikum beemelése szintén a háttérbe szorul a történet szempontjából. A novellában nincsenek nagy kilengések vagy fordulópontok, valamint a lelki folyamatokban sem mélyed el annyira a szöveg, hogy akár fantasyként, akár lélektani novellaként váljon olvashatóvá. A mágia addiktív megfogása izgalmas téma, de nincs kellően kidolgozva a háttérrendszer, így elveszti a hitelességét. A szöveg az egyik szereplő, Patrícia miatt válik érdekessé, hiszen a lány roma származású. A hazai fantasztikumban ritkán találkozunk a cigányság, a roma szereplők szerepeltetésével, így mindenképpen üdvözlendő ez a törekvés. (Borbíró Aletta)

A GABO Kiadó közel 3 éve írta ki első pályázatát, amelynek célja az volt, hogy bemutassák, mi foglalkoztatja a hazai szerzőket, melyek azok sci-fi és fantasy témák, amik megjelennek a kisprózák világában. A kötet helyet adott már befutott szerzőknek, valamint pályázat útján bekerülhetett bárki, akinek az írása elérte a szerkesztők által elvárt minőséget.

Színes és érdekes válogatás állt össze a koncepció alapján, melyet azóta két újabb kötet követett 2019-ben és 2020-ban. Szerkesztőségünk négy tagja arra vállalkozott, hogy röviden bemutatja a kötet novelláit.

Moskát Anita: A mesterhazugság

Csavaros, az emberi lélek legmélyét kutató fantasy, aminek világa egyedülálló, de mégsem ez a legérdekesebb benne. Gyönyörűen beszél az igazság és a hazugság természetéről, és arról, hogy utóbbi mennyire megnyomorítja a lelket. Nyelvezet, képei végig erőteljesek, hatásosak, bár a középső harmada túlírt, a bevezető és záró részek elnyomják ezt az apró aránytalanságot. (Benkő Marianna)

Buglyó Gergely: Hét perc és egyetlen pillanat

Ezúttal a szerepjátékokból ismerős rosszfiúk, a csontvázkatonák a történet főszereplői, az ő nézőpontjukat, világukat ismerjük meg, míg a hagyományos hősök ezúttal antagonistaként szerepelnek. Az ismerős, bár itthon ritkábban alkalmazott koncepciót a szerző arra használja fel, hogy egy iskolarendszeren keresztül bemutassa a csontvázak társadalmát, nézeteit, hogy ezúton ismerőssé, megérthetővé tegye őket számunkra. A novella ezzel együtt a megszokott sablonok mentén halad: az iskolai rivalizálás, tinédzserszerelem, beavatásként működő harc az ifjúsági történetek tipikus kellékei. Buglyó nem újítja meg a formulát, de ezzel együtt is átélhető, ismerős és kedvelhető világot és mesét ad át az olvasónak. (Benkő Marianna)

Ráfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye. 

Ez az első Philip K. Dick könyv, amit elolvastam, bár már régóta szemeztem a munkáival. Amikor rátaláltam az Elektronikus álmok című novelláskötetre, azt gondoltam, ennél jobb bevezetőt nem is találhattam volna: tíz rövid történet, amikkel belekóstolhatok Dick stílusába, illetve ismerkedhetek a világával, társadalomkritikájával.

Az Elektronikus álmok egy válogatás, amit a 2017-ben vetített Electric Dreams sorozat alapján állították össze utólag. A sorozatból egyetlen tíz részes évad készült el. A kötet egy bevezetővel kezdődik, amit csak olvasás után ajánlok, mert ezek a felvezetők valójában szerzői kommentárok a szövegekhez. 

A kötet novellái szorosan összekapcsolódnak, témájuk és felépítésük is hasonló. Leginkább a túlfogyasztás, a kapitalizmus sajátosságaival szembesítik az olvasót különböző alternatív világok segítségével, ahol ezek jellemzőit kifordítva, eltúlozva építi be a szerző, ugyanakkor Dick éppúgy foglalkozik a “mi a valóság?” és a “mi a szabadság?” kérdéseivel is. A történetekben a konfliktust általában egy, a normától eltérő gondolkodásmód váltja ki: a főszereplő kellemetlenül érzi magát a saját világában, képtelen beilleszkedni. A célja minden esetben a belső feszültség megszüntetése. A kötet címében lévő „álmok” kifejezés utalhat ezekre a (szinte) elérhetetlen, utópikus vágyakra, melyek a rendkívül fejlett elektronikus világokban születnek meg, vagy az „elektronikus álmok” mind egy-egy novellát jelölhetnek, amelyet a szerző képzel el, így modellezve, de mégis kifordítva a világunkat.

A Közvetlen értékesítés című írás bírálja leghangsúlyosabban a reklámot és a fogyasztást. Ed Morris űrhajójával hazafelé tart, miközben egyre bosszúsabbá válik a nyomuló hirdetésektől, amelyek hatósugarukon belül hang- vagy esetleg videó formájában szólalnak meg az ember elméjében. A valódi konfliktust azonban egy ezeknél jóval erőszakosabb reklám okozza, amelynek hatására megjelenik a világból való kivonulás vágya.

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Mikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…