A posztapokalipszis bírái (John Wagner, Carlos Ezquerra és mások – Dredd bíró aktái 01)

Szerző makitra On the

Dredd bíró aktái I.„Bad boys, bad boys whatcha gonna do?

Whatcha gonna do when they come for you?”

Inner Circle – Bad Boys

 

Nem véletlen, sőt, szándékos irónia, hogy annak – az egyébként 31 év után pont idén, a George Floyd halálát követően kezdődött tüntetések hatására megszüntetett – műsornak a főcímdalával kezdem a cikket, amelynek attitűdjét szatirikus éllel vizsgálja a Dredd bíró. Azt a macsó, kíméletlen és az az elkövetők (és néha az áldozatok) felé megnyilvánuló emberiességet gyakran nélkülöző attitűdöt, amely a rendőrség felől szerte a világon megnyilvánul. Persze a képregény ennél kicsit több és kevesebb is egyszerre, ami semmiképpen sem hiba, inkább azt mutatja, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére milyen sokrétűen vizsgálható alkotásról van szó.

A karakter 1977-ben született a 2000 AD lapjain. Alkotója, John Wagner egy igazi popkulturális ikont, Piszkos Harry-t használta fel a megalkotásához. És a karakter hű is maradt előképéhez: egy radioaktív, posztapokaliptikus világ óriásvárosában, Mega-City 1-ben járja az utcákat és fellép a bűnnel szemben; egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó. A képregény születésekor ez a jövő némileg eltúlzott kulisszáival félelmetesnek és lehetségesnek tűnt. Nem tűnik kevésbé valóságosnak ma sem, bár más szemszögből: míg anno a nukleáris világégés közeli és fenyegető volt, ma talán kevésbé része életünknek. Ugyanakkor ahogyan az erős, gyakran brutális rendőri fellépés mindennapos volt azokkal szemben, akik nem illettek bele a konformista társadalomba – főleg az 1970-es, de még inkább a ’80-as évek Nagy-Britanniájában –, éppúgy az a mai világban is. A totalitárius rendszerek pedig közelebbinek tűnnek most nyugaton, mint 50 évvel ezelőtt.

Egy embertelen vidék hősei (Nagy Sándor Ádám – Embertelen vidék)

Szerző Sas Ágnes On the

Nagy Sándor Ádám: Embertelen vidékA magyar fantasztikus irodalomban ritka esemény, hogy valami olyan közelségből váljon nemzetközi popkulturális jelenséggé, mint a Vaják. Várhatóak voltak tehát azok a szövegek a hazai zsánerben, amelyeken érződni fog a Sapkowski-hatás. Nagy Sándor Ádám regényét ilyen szövegnek gondolom, de szerencsére egyáltalán nem izzad meg, hogy a „magyar Vajákká” váljon. A szerző érezhetően merít Sapkowski témáiból és világépítéséből, de friss hanggal, erős saját narratívával teszi azt.

A regény egy atomháború-sújtotta, posztapokaliptikus világban játszódik, a Tar névre keresztelt, feltehetően Európában található térségben, amely egyike (már, ha nem az egyetlen) a világégések után még lakható területeknek. A megtizedelődött társadalom jelentősen visszafejlődött, többségük szétszóródott falvakban vagy lazán szervezett városállamokban tengeti mindennapjait, amelyeket autoriter uralkodók kormányoznak. A cselekmény középpontjában egy Varjú nevű exkatona áll, aki a háború idején speciális alakulatban szolgált. Vadászként a kiképzése során és a harctéren szerzett tapasztalatait bocsátja áruba. Az ő munkája likvidálni a világháború után maradt mérgező szörnyszülötteket, a „kibókat”, illetve elhajtani a falulakókat veszélyeztető bűnözői csoportosulásokat. A felütés tehát nagyon hasonlít a Vajákéra. Adott egy magányosan vándorló, különleges képességekkel rendelkező, morálisan szürke figura, aki küldetései során különféle szörnyekkel ütközik meg. A lengyel regényhez hasonlóan az összecsapások csak ritkán jelentik a cselekmény tetőpontját, sokkal fontosabbak a menet közben megismert emberi történetek vagy a politikai játszmák, amelyeknek a főszereplő megfigyelőjévé válik. 

A kötet elején lévő fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, különálló történeteknek tűnhetnek, amelyek középpontjában mindig új küldetések állnak, új mellékszereplőkkel. A struktúrájuk hasonló; a legtöbb fejezet háborús visszaemlékezésekkel kezdődik, majd megismerjük a küldetést, az új helyszínt, a főhőst támogató és akadályozó karaktereket, végül pedig a harcban csúcsosodó konfliktus után a történet megoldását. Később jelentősebbé válnak az átívelések, a regény egészét a cselekménynél mégis sokkal jobban meghatározza az összefüggő narratíva. A cím szó szerint értelmezve a háború után degradálódott környezetre utal, szimbolikus értelemben előre utalhat a visszaemlékezésekben tárgyalt múltbeli történések hatásaira és a főszál cselekményét átható pesszimizmusra.

Tíz éves a Próza Nostra 9. – Kovách Kristóf: Ott essem el én

Szerző Nyerges Csaba On the

Próza NostraA Próza Nostra tizedik születésnapja alkalmából indított cikksorozat utolsó előtti állomásánál járunk. Ezúttal Nyerges Csaba novelláját olvashatjátok, aki szépírói szövegeit Kovách Kristóf név alatt jegyzi. Nyerges Csaba első megjelent novellája az Írás a falon címet viseli és a Próza Nostra közölte, a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára meghirdetett novellapályázat első helyezett írásaként. Ezután újságíróként, kritikusként is csatlakozott a Próza Nostrához. Azóta jelentek meg írásai a Galaktikában, az Aether Atroxban, és a Gabo Kiadó Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetében. Arra kértük, hogy évfordulós témában írjon nekünk egy novellát. Íme az eredmény.

Ott essem el én

Josti őszinte megkönnyebbülést érzett, amikor maguk mögött hagyták a Százházat, és bekanyarodtak a Négus utcájába. Rendes körülmények között végig fiákeren tette volna meg az utat – a leghóhemebb jasszok is kétszer meggondolták volna, hogy belekössenek a Franzl keménykötésű egykori katonacimborájába, aki a bakon ült – de a vénember pont a Csikágó szélén megállította a kocsit, hogy (ahogy mondta) kinyújtóztassa egy kicsit a tagjait s hogy ráadásképpen egy kis ihletet gyűjtsön.

"Minden szövegben van politika" - Interjú Takács Bogival

Szerző Próza Nostra On the

Takács BogiAz idei, hivatalosan Új-Zélandon (a valóságban virtuálisan) megrendezett WolrdCon a magyar fantasztikum számára történelmi jelentőségű volt, ugyanis először nyert magyar szerző Hugo-díjat, ami még mindig a legfontosabb elismerésnek számít az SFF közegben. Az Egyesült Államokban élő Takács Bogi író, szerkesztő, költő vehette át az elismerést Best Fan Writer kategóriában. (Ebben a kategóriában a fantasztikummal foglalkozó „rajongókat” díjazzák, a Bogitól a díjra „nevezett” cikkek és kritikák a weboldalán találhatók). Bogi novellái olyan magazinokban jelentek meg, mint a Clarkesworld, a Lightspeed, az Apex vagy a Strange Horizons, több antológia szerkesztése köthető a nevéhez, emellett folyamatosan ír kritikákat és esszéket. Saját novelláskötete a The Trans Space Octopus Congregation.

Ez az interjú talán a Próza Nostra történetének leghosszabb ideig készült anyaga volt: az első kérdéseket még 2018 októberében tettük fel Boginak. Az interjú készítése közben történtek fényében a válaszok is alakultak, így egy kifejezetten izgalmas munkafolyamat során jött létre a végleges változat, ami lent olvasható.

Először is gratulálunk a Hugo-díjadhoz. Mit jelent neked az, hogy megkaptad ezt az elismerést?

Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki; főleg annak is, hogy ez egy közönségdíj, tehát elég sokan úgy gondolták, van valamennyire értelme annak, amit csinálok. Szerintem abszolút van értelme, ezt akkor is úgy éreztem, amikor körülbelül öten olvastak (az ötből az egyik olvasómmal azóta összeházasodtunk!); de azért jó ezáltal is átérezni. Azért ez mégiscsak más, mint az apátia – angol nyelven azért ebben elég sokáig volt részem – vagy a durva ellenreakciók, hogy én személyesen teszem tönkre a tudományos fantasztikumot. Habár az utóbbi kategóriába tartozókat is nyilván érdekli, amit mondok, csak éppen heves elutasítást vált ki belőlük…

Közelebb kerülni Istenhez az űrben (Ray Bradbury – Az illusztrált ember)

Szerző AdamG On the

Ray Bradbury: Az illusztrált emberSzáz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.

"Bradburyt kifejezetten nehéz szépen fordítani" - Interjú Pék Zoltánnal

Szerző Próza Nostra On the

Ray Bradbury: Szép arany almáit a napAz elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.

A vörös bolygó meséi (Ray Bradbury – Marsbéli krónikák - Teljes változat)

Szerző acélpatkány On the

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (Teljes változat)Nincs már egy talpalatnyi hely sem a Földön, amit ne ért volna el az ember, amit ne látott volna szem, kamera, műhold. Se sziget, se hegyvidék. Nincsenek már vad, betöretlen síkságok, meghódítandó csúcsok, erdők mélyén megbúvó, ismeretlen helyek. Mindent megismert az ember, mindenhová eljutott, semmi sem maradt, amit ne rajzolt volna térképre, ne mért volna le. De akkor hová képzeljük el az utópiánkat, hová menjünk, hogy tisztes távolban legyünk tulajdon, realisztikus világunktól? Hol tudjuk felépíteni azt a világot, ami kicsit a miénk, de kicsit mégsem? Ami rólunk szól, még ha nem is mi élünk ott? Hová menjünk, hová képzeljük el mindezt?

A Marsra! A Marsra!

Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák először 1950-ben jelent meg angolul, noha egyes elemei már korábban napvilágot láttak különféle magazinokban. Később, kiegészítve más, Marson játszódó vagy ahhoz kapcsolódó írásokkal, megjelent az úgynevezett Teljes változat – ezt adta most ki az Agave Könyvek a szerző születésének 100. évfordulójára. A klasszikus “regény” 26 fejezete (gyakorlatilag rövid novellája) mellett 21 egyéb írás szerepel a könyvben, ami így Bradbury csaknem az összes “Mars-novelláját” tartalmazza. (A hiány oka az amerikai és angol kiadások közti kalamajka; két novella, “A pusztaság” és “A lángléggömbök”, bár a Marson játszódnak, gyakran nem szerepelnek a Marsbéli krónikákban. Az érdeklődők előbbit a Szép arany almáit a nap, utóbbit pedig Az illusztrált ember című gyűjteményekben olvashatják.) A Teljes változat sok története lehet ismerős a Bradbury-rajongóknak, a Marsbéli krónikák pedig először több mint ötven éve jelent meg magyarul, úgyhogy sokan ismerhetik már. De ez is, mint minden remek könyv, mindig megér egy újraolvasást, hiszen más és más elemei tűnnek fel az embernek, más ragadja meg, máshogy kezd el gondolkodni olvasás közben.

Tíz éves a Próza Nostra 8. – Nem csak kritika

Szerző Próza Nostra On the

Próza Nostra A Próza Nostra kezdettől fogva recenziókat, kritikákat kínál az olvasóknak a szerkesztőség által érdekesnek, jelentősnek, fontosnak tartott szövegekről. Az indulás után mégis viszonylag hamar felmerült az igény, hogy a Próza Nostra ennél többet nyújtson. A lap fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozat lassan a végéhez közeledik. A nyolcadik részben olyan anyagokat szeretnénk megosztani az elmúlt tíz évből, melyek túlmutattak a lap kritikai tevékenységén és új színekkel gazdagították a Próza Nostra portfólióját.

Próza Nostra Könyvek

Négy évvel ezelőtt, a csernobili katasztrófa harmincadik évfordulójára hirdettük meg első novellapályázatunkat, melynek legsikerültebb munkáiból e-kötetet jelentettünk meg a lap fennállásának hatodik évfordulóján. Ez a kötet az első része a Próza Nostra Könyvek sorozatnak és Az atomkatasztófa gyermekei címet kapta. Egy évvel később, Arany János születésének 200. évfordulójára ismét novellapályázatot hirdettünk. A pályamunkákból készült válogatás lett a sorozat második kötete és az Arany 200 címet kapta. Ezidáig a sorozat ezzel a két taggal büszkélkedhet, de bizonyosan lesz még folytatás...

Az űrrakéta költője - Ray Bradbury megemlékezés

Szerző acélpatkány On the

Ray BradburyKopott borítójú kötet, valamit rá is öntöttek, a lapjain foltok éktelenkednek. Öreg, megsárgult oldalak, néhol szakadozott a lapok széle. Megviselt holmi, egy 1974-ben kiadott kötet, Kaleidoszkóp a címe. Ray Bradbury írta, novellák vannak benne. 

Aki olvasta a Fahrenheit 451-et, az tudja, hogy nem az számít, a gondolatok milyen tárolóban, fizikai formában léteznek, hanem az, hogy hatni tudnak-e az emberre – összekötik-e az embereket, akár évek, évszázadok távlatából is.

Ray Bradbury amerikai író 1920. augusztus 22-én született egy Waukegan nevű kisvárosban, és 2012. június 5-én hunyt el Los Angelesben. Legismertebb művei a fent említett Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák. Íróként számos elismerésben részesült, olyanok tekintenek rá példaképükként, mint Neil Gaiman vagy Stephen Spielberg, halálakor Barack Obama az egyik legnagyobb amerikai írónak nevezte. Ezek azok a tények, amiket egy nagy alkotó születésének 100. évfordulóján mindenképpen le kell jegyezni. De mindez semmit nem mond el arról, miért kell írni Ray Bradburyről, és ami a legfontosabb, miért kell olvasni a műveit. Mert olvasni kell, ez bizonyos. Én magam megtanultam már, hogy nem igazán vannak olyan művek vagy szerzők, amit vagy akiket mindenkinek el kell olvasnia, mindenkinek ismernie kell. Minden ember más, mindenkihez máshogy ér el ugyanaz a gondolat, más formára, más szavakra, más stílusra van hozzá szükség. Sőt, talán a könyv nem is a megfelelő forma erre. Lehetséges – ahogy az egyik szereplő mondja a Fahrenheitben –, hogy filmekben, képeken, vagy akár a természetben, egy épületben, valami másban találjuk meg azt, ami elülteti bennünk azt a bizonyos gondolatot. De mégis úgy hiszem, hogy Bradburyt érdemes olvasnia mindenkinek, mert minden olvasó megtalálhatja az életművében azt a történetet, ami megérinti, amitől eltöpreng az őt körülvevő világon és ami még sokáig vele marad.

Következzen néhány történetet, amely megragadt bennem. Az egyik novellában az atomháború túlélői sorban állnak, hogy a katasztrófát okozó múlt jelképének számító festményt leköphessék. Ez a festmény a Mona Lisa, amit a főszereplő kisfiú képtelen leköpni: nem tudja nem meglátni benne a szépséget, az emberséget, így végül megmenekíti a hölgy festett mosolyát. („A mosoly”) Egy másik történetben egy fiú, aki egész nyáron csak szalad, új cipőt kap, egy csodálatos lábbelit, amitől mintha soha nem tudná abbahagyni a futást, és örökké szabad és fiatal és boldog maradna. („A nyári futás hangja”) Aztán ott van az írás, amiben egy éjszakában sétáló férfit elszállít a rendőrség, mert a céltalan, önmagáért való sétálás deviancia, a haladás ellen való. („A gyalogjáró”) És persze ott van a könyveket égető tűzőr története, és egy sosemvolt Marsé, ami olyan, akár egy darab papír, amire mindent le lehet jegyezni az emberről.

Világépítői anzikszok – Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I.-II.

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszettRégi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket). 

Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől. 

A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.

Oldalak