Egy régen várt hazai antológia I. (Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018)

Szerző Próza Nostra On the

A GABO Kiadó közel 3 éve írta ki első pályázatát, amelynek célja az volt, hogy bemutassák, mi foglalkoztatja a hazai szerzőket, melyek azok sci-fi és fantasy témák, amik megjelennek a kisprózák világában. A kötet helyet adott már befutott szerzőknek, valamint pályázat útján bekerülhetett bárki, akinek az írása elérte a szerkesztők által elvárt minőséget.

Színes és érdekes válogatás állt össze a koncepció alapján, melyet azóta két újabb kötet követett 2019-ben és 2020-ban. Szerkesztőségünk négy tagja arra vállalkozott, hogy röviden bemutatja a kötet novelláit.

Moskát Anita: A mesterhazugság

Csavaros, az emberi lélek legmélyét kutató fantasy, aminek világa egyedülálló, de mégsem ez a legérdekesebb benne. Gyönyörűen beszél az igazság és a hazugság természetéről, és arról, hogy utóbbi mennyire megnyomorítja a lelket. Nyelvezet, képei végig erőteljesek, hatásosak, bár a középső harmada túlírt, a bevezető és záró részek elnyomják ezt az apró aránytalanságot. (Benkő Marianna)

Buglyó Gergely: Hét perc és egyetlen pillanat

Ezúttal a szerepjátékokból ismerős rosszfiúk, a csontvázkatonák a történet főszereplői, az ő nézőpontjukat, világukat ismerjük meg, míg a hagyományos hősök ezúttal antagonistaként szerepelnek. Az ismerős, bár itthon ritkábban alkalmazott koncepciót a szerző arra használja fel, hogy egy iskolarendszeren keresztül bemutassa a csontvázak társadalmát, nézeteit, hogy ezúton ismerőssé, megérthetővé tegye őket számunkra. A novella ezzel együtt a megszokott sablonok mentén halad: az iskolai rivalizálás, tinédzserszerelem, beavatásként működő harc az ifjúsági történetek tipikus kellékei. Buglyó nem újítja meg a formulát, de ezzel együtt is átélhető, ismerős és kedvelhető világot és mesét ad át az olvasónak. (Benkő Marianna)

Mit vegyünk karácsonyra (az utolsó pillanatban)?

Szerző Próza Nostra On the

Doktor Moreau szigeteRáfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye. 

Tükör, amely korunk hibáival szembesít (Philip K. Dick: Elektronikus álmok)

Szerző Bejbor On the

Ez az első Philip K. Dick könyv, amit elolvastam, bár már régóta szemeztem a munkáival. Amikor rátaláltam az Elektronikus álmok című novelláskötetre, azt gondoltam, ennél jobb bevezetőt nem is találhattam volna: tíz rövid történet, amikkel belekóstolhatok Dick stílusába, illetve ismerkedhetek a világával, társadalomkritikájával.

Az Elektronikus álmok egy válogatás, amit a 2017-ben vetített Electric Dreams sorozat alapján állították össze utólag. A sorozatból egyetlen tíz részes évad készült el. A kötet egy bevezetővel kezdődik, amit csak olvasás után ajánlok, mert ezek a felvezetők valójában szerzői kommentárok a szövegekhez. 

A kötet novellái szorosan összekapcsolódnak, témájuk és felépítésük is hasonló. Leginkább a túlfogyasztás, a kapitalizmus sajátosságaival szembesítik az olvasót különböző alternatív világok segítségével, ahol ezek jellemzőit kifordítva, eltúlozva építi be a szerző, ugyanakkor Dick éppúgy foglalkozik a “mi a valóság?” és a “mi a szabadság?” kérdéseivel is. A történetekben a konfliktust általában egy, a normától eltérő gondolkodásmód váltja ki: a főszereplő kellemetlenül érzi magát a saját világában, képtelen beilleszkedni. A célja minden esetben a belső feszültség megszüntetése. A kötet címében lévő „álmok” kifejezés utalhat ezekre a (szinte) elérhetetlen, utópikus vágyakra, melyek a rendkívül fejlett elektronikus világokban születnek meg, vagy az „elektronikus álmok” mind egy-egy novellát jelölhetnek, amelyet a szerző képzel el, így modellezve, de mégis kifordítva a világunkat.

A Közvetlen értékesítés című írás bírálja leghangsúlyosabban a reklámot és a fogyasztást. Ed Morris űrhajójával hazafelé tart, miközben egyre bosszúsabbá válik a nyomuló hirdetésektől, amelyek hatósugarukon belül hang- vagy esetleg videó formájában szólalnak meg az ember elméjében. A valódi konfliktust azonban egy ezeknél jóval erőszakosabb reklám okozza, amelynek hatására megjelenik a világból való kivonulás vágya.

"Előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi" - Interjú Juhász Viktorral, a Perdido pályaudvar, végállomás fordítójával

Szerző Próza Nostra On the

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Juhász ViktorMikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…

20 éves a Perdido pályaudvar, végállomás

Szerző Próza Nostra On the

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára

A testrablók ismét köztünk járnak (Bartók Imre: A testrablók éjszakája)

Szerző b.aletta On the

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

Párkapcsolati terápia neonfényben (Rick Remender – Sean Murphy: Tokyo Ghost)

Szerző makitra On the

A cyberpunk nem az én világom. Hiába kedvelem az alapvetően sötétebb, pesszimistább világképű műfajokat, talán az erre a tematikára sokszor jellemző reménytelenség az, ami elriaszt. Képregényben még nem adtam esélyt neki, a Tokyo Ghost viszont jó bevezetőnek tűnt. Egy mindent eluraló nagyvállalat, ami ostoba sorozatokkal és műsorokkal tartja rabságban az emberiséget és a fiatal pár, akik szembeszállnak vele, izgalmas ötletnek tűnt.

Végül is a képregény legnagyobb erényének Debbie és Teddy/Led kapcsolatának ábrázolását találtam. Nem is csak a hitelessége miatt, hanem mert tökéletesen bemutatja a bántalmazó kapcsolatok minden pszichológiai jellemzőjét anélkül, hogy fizikai bántalmazást mutatna be (itt most a történetből fakadó összecsapásokat nem számolom). Átérezzük a pár közötti mélységesen toxikus viszonyt. A lány társfüggőségét, ragaszkodását a múlt iránt és folyamatos reménytelen reménykedését a változásért, amelyben felismerjük azt az önáltatást, ami minden egyes pozitív gesztust örök megváltásként kezel. A férfi esetében pedig a fogadkozások és bukások örök körforgását, amiben a tisztulás rövid pillanatait a drogokban való újabb és újabb elmerülés követi. Teddy Led Dentté válásának, függőségének eredője az önutálat, az önmagával való szembenézésre való képtelenség. A Tokyo Ghost ennek a két fiatalnak az utazását mutatja be önmaguk megismerése és a megbékélés érdekében. Remek megoldás, ahogyan a közös múlt egyes részeit a történet újabb és újabb narrációval adja elő, így mutatva meg a kapcsolat folyamatos változását, ahogy az átértékelés újabb pontjára jutnak el szereplőink, változtatva a hangsúlyokon.

Debbie és Teddy nem csak a párkapcsolatban állnak a spektrum ellentétes végein, de nézőpontjukban is: a lány tisztaságra vágyik, menekülésre Flak City mesterséges rengetegéből, míg a férfi elmerülne benne. A képregény folyamatosan ütközteti a két látásmódot, melyek vibráló összecsapásai mélyebb bepillantást engednek a karakterek lelkébe. Ahogyan a pár szemléletmódja egyre közelebb kerül egymáshoz, úgy válik tragédiájuk egyre elkerülhetetlenebbé, ami sajátos feszültséget ad közös utazásuknak, és íróilag egy ragyogó eszköz a hatáskeltésre. Remender plasztikusan ábrázolja a kapcsolat pszichológiáját, a hullámhegyeket és hullámvölgyeket; ez volt az, ami számomra kiemelte a történetet a tucatáruk közül.

Íme az ember 2.0 (Brandon Hackett – Eldobható testek)

Szerző acélpatkány On the

Eldobható testekKépzeld el, hogy bármilyen tested lehet. Lehetsz karcsú, lehetsz sportos, magas, széles vállú, lágy arcélű, barna bőrű, szőke, kék szemű, hosszú lábú, lehetsz férfi vagy lehetsz nő. Úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz: lehetsz tökéletes, szép, fiatal, egészséges és vonzó. És ami a legfontosabb: többé nem kell a testeddel együtt meghalnod. 

Ha megtehetnéd, élnél-e ezzel a lehetőséggel?

Ez a kiindulópontja Brandon Hackett – alias Markovics Botond – legújabb, tizenkettedik regényének, az Eldobható testeknek. Akik nyomon követik a szerző írásait, azok talán érteni fogják, ha azt mondom, hogy ez amolyan “szintézise” az eddigi Hackett-regényeknek. (Szigorúan a 2007 után írottaknak.) Van benne morális szembenállás, akárcsak a Xenóban, pörgős akció, mint Az időutazás napjában, az emberiség (közel)jövőjének izgalmas látképe, ami az Isten gépeit idézi, és a szerzőt már bő egy évtizede, A poszthumán döntés óta foglalkoztató transzhumanizmus. (Az ember könyve kimaradt volna a felsorolásból? Azt hiszem, meghagyom az olvasónak, hogy megtalálja, hol kapcsolódik ide az a regény.)

Az Eldobható testek cselekménye a XXIV. században játszódik, amikorra az emberiség, miután egy váratlan kataklizma felperzselte a Földet, új otthonra lelt a Jupiter és a Szaturnusz térségében. A terraformált holdakon, élettérré alakított aszteroidákban és kisbolygókon élő milliárdok a hajdani pionírok által létrehozott társadalomban élnek, a különféle államalakulatok és nagy cégek által megszabott keretek között. Ám ezt a status quót két, egymással összefüggő esemény borítja fel. A könyv első jelenetében Vireni Orlando ügyész elindul letartóztatni a világ leggazdagabb emberét, a techguru Melvin Kadeket, aki az egész emberi kivándorlást összefogta és megvalósíthatóvá tette. Eközben pedig a háttérben épp arról próbál dönteni az emberiség, hogy befogadja és elismerje-e emberként azt a kétszázmillió tudatmásolatot, amelyek – vagy akik – a Földet érő kataklizmában elpusztult emberek továbbéléseként tekintenek magukra. A XXIV. század jogalkotói számára egyszerű a kérdés: a tudat és a test elválaszthatatlan egység, tehát a mesterségesen tárolt tudatok nem lehetnek emberek. De amikor egy újfajta technológia lehetővé teszi, hogy az emberi tudatot könnyen előállítható, eldobható testekbe töltsék, alapjaiban kérdőjeleződik meg az ember fogalma, és kezdetét veszi a ó- és az újhumánok versengése a fajunk jövőjéért – az egyik oldalon a hazugságra épülő régi világot igazgató Melvin Kadekkel, a másikon a feltöltött tudatok Közösségét irányító Marion Chenggel, Kadek volt nejének tudatmásolatával. Az igazságot kereső Vireni Orlando pedig azonnal az örvény középpontjába kerül.

Összeérő szálak (Paul Tobin – Piotr Kowalski: Varjak átka – The Witcher képregény 3.)

Szerző b.aletta On the

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.

„Ophelia vagyok” (Lisa Klein – Ophelia)

Szerző Bálint Zsófi On the

 „Szerettem volna írója lenni a saját történetemnek, nemcsak Hamlet drámájának egyik szereplője” (275). 

Kevés olyan drámaszöveget ismerünk Shakespeare-től, a Rómeó és Júlián kívül, ami annyi feldolgozást kapott volna, mint a Hamlet, legyen szó posztmodern szövegekről (például Tom Stoppard: Rosencratz és Guildenstern halott), vagy popkulturális alkotásokról (Hamlet képregény). A dráma nagyon fontos része a világirodalom oktatásnak, ugyanakkor a történet és az általa felvetett kérdések egyre nehezebben átélhetőek a diákok számára. Számos próbálkozás született már arra, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatalokhoz Shakespeare-t. Ezek egyike Lisa Klein 2006-ban megjelent young adult regénye, az Ophelia. A szöveg egyik lehetséges célkitűzése, hogy megismertesse az olvasóval a Hamlet egyik szereplőjének karakterét és háttértörténetét, miközben egyfajta értelmezését is adja a drámának. Érdekesnek ígérkező gondolat, nem tökéletes megvalósítással.

A regény prológusa izgalmasan csavar egyet az eredeti cselekményen: Ophelia öngyilkossága valójában csak színjáték volt, ő pedig a tragédia túlélőjeként elmenekült Dániából. A történet ennek megfelelően az ő életének dráma előtti és utáni epizódjait mutatja be, illetve szerepét a tragikus események során, középpontban Hamlettel való kapcsolatával. Ennek ellenére, bár Ophelia történetének fontos momentuma kettejük szerelme, pontosan ez az a rész, ahol a regény kissé elcsúszott. Ophelia és Hamlet kapcsolata a YA szerelmi klisék legegysíkúbb változata mentén épül fel: a szereplők nagyjából három beszélgetés után egymásba szeretnek. Hamlet karaktere a drámához méltóan kiismerhetetlen marad, színlelt vagy tényleges őrülete a regényben is eldönthetetlen, viszont Ophelia sem képes kiigazodni rajta. Így azonban kissé hiteltelenné válik, hogy pontosan mit szeretnek egymásban. Egy ponton maga Ophelia is felteszi ezt a kérdést: „Miért fogadtam el olyan férjet, akit ennyire nem ismerek?” (142.) Mivel az eredetiben kifejezetten keveset tudunk meg kettejük kapcsolatáról, a szerző Shakespeare híres szerelmi történetéből a Rómeó és Júliából vett át fordulatokat, így megjelenik a titkos szerelmi házasság, az elhálás és méreg általi tetszhalál is. 

Oldalak