Elmosódó határok (Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik)

Szerző b.aletta On the

Vannak könyvek, amelyek a megjelenés előtt rengeteg műfaji, tematikus címkét kapnak. Ezek vagy segítenek abban, hogy az olvasók könnyebben felfedezzék a terméket a piacon, vagy félrevezetik a közönséget. Az utóbbi kétélű fegyver: okozhat csalódást és meglepetést. Tamsyn Muir első, eredetileg 2019-ben megjelent regénye, a Gideon, a Kilencedik talán kevésbé találkozik azokkal a címkékkel, amelyek pozícionáljak a piacon. LMBTQ? Részben, bár a téma kedvelőinek csalódást fog okozni. Sci-fi? A történet környezete, díszlete igen, viszont a cselekményt tekintve nem. Ami valóban érvényesül a címkék közül, az a fantasy és a nekromanták. Muir regénye olyan, akár a főhőse. Ahogyan a koponyasmink alatt és az eljátszott rítusok marketingje ellenére Gideon közel sem egy rideg vagy szektás személyiség, úgy a regény sem igazán tekinthető sci-finek vagy LMBTQ-nak.

A regényben kilenc Ház van, Gideon pedig annak a Kilencediknek a tagja, amely sokkal elzártabb, konzervatívabb és hagyománytisztelőbb a vallásából adódóan. A Házak különböző erősségekkel, eltérő nekromantaképességekkel rendelkeznek – a Kilencedik nekromantája, Harrowhark Nonagesimus apró csontokból tud csontvázakat növeszteni. A sztori a Kilencedik Ház bolygóján indul, megismerjük a két főszereplőt és a versengő, viszálykodó kapcsolatukat. A regény fokozatosan vezet be a Ház hierarchiájának és a nekromanta pozíció megismerésébe. Ez a bonyodalom kibontakozásával válik hasznossá, hiszen hirtelen nem egy, hanem hét további, hasonló felépítésű Házzal találkozhat az olvasó. Mindből két-két szereplőt ismerhetünk meg: egy nekromantát és a lovagját. A Kilencediknél ez Harrow és Gideon, Az Első, de esetükben a két szereplő dominanciája nem érvényesül, hiszen ez a Császár Háza, ami a többi fölött áll. 

A cselekmény lényegében a körül forog, hogy a Házak egy új, a Császár elitjeit jelképező Lyctor pozíciót szeretnének elnyerni, amelyért bizony meg kell dolgozniuk. A versengés során néhányan az életüket vesztik, ami elindít egy krimire emlékeztető szálat. Bár a nyomozásnak is van szerepe a történetben, de inkább a versenyszellem hajtja a szereplőket, nem pedig az elkövető megtalálása. A műfaj kódjainak beemelése is mutatja, hogy Muir játszik a különböző zsánerekkel és trendi témákkal. Viszont ahelyett, hogy kategóriákba sorolnánk, miszerint ez a kötet krimi, sci-fi, LMBTQ vagy fantasy tizen-, huszonéves szereplőkkel – ami a YA- vagy NA-hagyományt felidézheti – inkább hibrid, szinkretikus műként érdemes tekinteni rá, ahol különböző műfajok motívumai érvényesülnek.

Spekulatív fikció: kánonok között – II. rész (Prae 2020/4)

Szerző b.aletta On the

Folytatjuk a Prae 2020/4-es, spekulatív fikciót tematizáló lapszámának szemléjét. Az első rész itt olvasható.

A szám negyedik blokkja elméleti szövegeket tartalmaz. Szép Eszter A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusában című tanulmányában főként az Atuan sírjára és a Tehanura fókuszál. A szerző Ged és Tenar alakjával kapcsolatban vizsgálja a sebezhetőség kérdését, amit egyrészt a fantasy alapfogalmainak újragondolása, másrészt a feminizmus felől közelít meg. A konklúzió szerint „A regényben is ábrázolt etikai találkozás egymás sebezhetőségének kölcsönös el- és felismerésével kezdődik.” (90)

Takács Gábor a Dűne ökológiai olvasatát kínálja A Dűne az ökokrízis korában című szövegében. Takács egyik kiindulópontja, hogy időről-időre átértelmeződik egy-egy mű az adott kor szellemi irányzatai alapján. Ez a Dűne esetében az ökokrízis kérdésének hangsúlyossá válását jelenti, amely Herbert intenciói szerint egyébként is fontos része a regénynek. Ezt jelzi az is, hogy „Herbert a címmel a Dűne/Arrakis világát helyezte a középpontba.” (94)

Novák Zsófia a Black Mirror egyik epizódját értelmezi a felügyelet és megfigyelési kapitalizmus kérdése felől. A Rekviem egy fényes jövőért (Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben) azt a részt interpretálja, amelyben az emberek egyedüli kitörési lehetősége a mindennapos energiageneráló biciklizésből, ha egy tehetségkutató műsorban új lehetőséget kapnak. Novák a nő mint vágytárgy; az igazi és a művi; a szűz és szexualizált, abjekt nő kérdése felől fejti fel, hogy a megfigyelési kapitalizmus – amelynek a szubjektum egyszerre terméke és elállítója – miként működteti az epizód világát, hogyan tartja fent a megfigyelés a társadalom feletti kontrollt.

A következő nagyobb egységben ismét novellák és versek olvashatók. Tatár Sándor, Baka L. Patrik is lírát közölt a számban, ahogyan Lukács Bence is, aki egy roswelli ufófesztiválról ír. Nyerges Gábor Ádám Álmodik a magyar című prózája számomra az egyik legemlékezetesebb szöveg volt – olyan sírva vigadós. A novella egy jövőbe helyezett szatíra a mai magyar politikai közéletről és kommunikációról, a cselekmény helyett pedig a közbeszéd egyes rétegeinek bevett frázisaira épül a szöveg. Az olvasó az Intergalaktikus Magyar Állam űrkérdéseibe nyerhet betekintést: van itt „Csaba Királyfi 2-es magyar űrcirkáló”, új Trianon, elnyomó brüsszeli kvóta, Julianus Barát Program, Új Levédia és persze „építik az univerzum (!) legnagyobb stadionját.” (117)

Spekulatív fikció: kánonok között – I. rész (Prae 2020/4)

Szerző b.aletta On the

Mondhatnánk, hogy ne a borító alapján ítéljünk meg egy könyvet vagy folyóiratot, mégis az első tapasztalatot jelenti a kiadvánnyal. A Prae lapszámai esetében ez a találkozás – eddig Bihari Eszternek, most Szalay Miklósnak köszönhetően – mindig örömteli: a 2020/4-es, spekulatív fikcióról szóló tematikus szám már az attraktív borítójával is illeszkedik a beltartalomhoz. Nemcsak a borító, a tanulmányok és az esszék kötődnek a fantasztikus irodalomhoz, hanem a publikált prózák és versek is. Ebből a szempontból egy színes válogatásról van szó, hiszen a spekulatív fikció olvasói számára jól ismert nevek mellett több szépíró is megjelenik, így az általában különböző kánonokba sorolt szerzők közötti határvonal elmosódik.

A szám hat nagyobb egységből áll, az elsőben versek és novellák kapnak helyet. Kerber Balázs versének, a Kardnyelvnek a motívumai a középkori kultúrából merítő fantasy hagyományához kapcsolódnak, míg Németh Zoltán a Cala Spinoza című versében egy különös szexualitást mutat be. 

Mécs Anna novellája, A kislányunk arca a rövid terjedelme ellenére is kompakt, egész, és több kritikát is megfogalmaz a társadalommal szemben. A történet szerint a média elől el akarja rejteni egy sztárpár a leendő gyermekét, amihez olyan új utat keresnek, amivel meg tudják óvni: arc nélkül születik a bébi. Mindez persze új utat jelent a testkép és az ideológiák esetében is, amit Mécs jól érzékeltet az eszmék popularizálódása által: az arc helyett hogyan válik egy másik testrész a body shaming célkeresztjévé, hogyan lesz a feminizmus kedvence az arc nélküli gyermek.

Bevallom, Brandon Hackett-től több novellát olvastam, mint regényt, viszont a rövidprózáival jobban meggyőzött. A Sosem hal már meg egy klasszikus ötletre épít, a narratívájában sincs sok fordulat, viszont a szöveg feszes, jól adagolja az érzelmeket, jó ütemben ugrik az időben. A történet szerint lehetséges a mesterségesen meghosszabbított élet, és az ember a hosszú létezésen túl más eredményeket is elér: újabb és újabb bolygókra jut el. A korábban ismeretlen planéták nemcsak gazdaságilag jelentenek új terepet, hanem az ember halhatatlansága és folyamatos terjeszkedése révén a humán evolúció folytatása és divergenciája is láthatóvá válik.

A szörnyek bennünk lakoznak (Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.

A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.

A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.

ViTa estek: 2021. első félév

Szerző Próza Nostra On the

A 2021. év első félévében továbbra is az online tartalmak kerültek előtérbe: a korlátozásokkal összhangban igyekeztünk könyvbemutatókat szervezni. Ugyan nagyon reménykedtünk abban, hogy a Könyvhét majd offline kerül megrendezésre június folyamán, azonban a végleges időpont végül 2021. szeptembere lett. Így az esemény korábban megszokott időpontjához igazodva szerveztük a beszélgetéseket, melyeket most egy csokorban átadunk nektek, a korábbi hónapokban (2021. január - március) felvett könyvbemutatókkal együttesen.

 

Rémesen népszerű - Online könyvbemutató

Míg a középkorban a szörnyek a veszélyes ismeretlent jelölték a színes térképeken, ma már egész tudományág alapul a szörnyek feltérképezésén. Ebből ad ízelőt a népszerű regényeket és filmeket elemző Rémesen népszerű című tanulmánykötet – hogy minél jobban eligazodjunk saját világunk szörnyekkel teli térképén, vagyis jobban értsük félelmeinket és önmagunkat: a szörnyek által meghatározott embert.

Az online könyvbemutatón Gaborják Ádám és Takács Gábor beszélgetett a könyv szerkesztőjével és a Próza Nostra kötetben megjelent szerzőivel.

Velünk voltak:

Limpár Ildikó, a kötet szerkesztője

Rusvai Mónika

Fodor András

Köldökzsinór és Szentháromság (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 3. – Rejtek)

Szerző b.aletta On the

A Monstress-sorozat harmadik részéről, a Rejtekről ugyanaz jut először eszembe, mint az első kettőről: Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye egy vizuális élmény. A pasztellszínek, az emberi és állati testrészek keveredése, az aprólékosan kidolgozott és a kultúrát tükröző belső terek és tárgyak az ismerősség érzetét keltik. A paneleken felerősödő steampunk elemek viszont azt sugallják, hogy Maikával együtt új helyszínre ér az olvasó.

Maika és útitársai Pontosba érkeznek, a város jelentősége pedig abban áll, hogy a korábbi háború során a védőpajzsa által menedéket tudott biztosítani a menekülteknek. Maikára hárul a feladat, hogy ismét mozgásba hozza a szerkezetet, viszont a felkészületlensége miatt elrontja, így a Sámáncsászárnő városban található laborjába kell mennie az új alkatrészért. Mindeközben Pontost támadják, és összecsapás alakul ki.

A történet kevésbé érdekes, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a kötet. Inkább arról van szó, hogy a megismert karakterek személyiségfejlődése, egymáshoz való viszonya egészen más a Rejtekben. Maika például szelídebbé válik, az érzései valamivel nyíltabban mutatkoznak meg. A kis rókafigura, Kippa már nem egy félős, oltalomra váró kölyök, hanem éppen ellenkezőleg, bátran kiáll a sajátjaiért, és keresi, hogyan tud tenni értük. Mindez vizuálisan is jól leképződik, hiszen nem bújik mások háta mögé védelmet remélve, hanem aktív szereplőként keresi, hogyan tudja biztosítani a fajtája túlélését. Kippa tevékenyebb szereplése a rókanép helyzetébe is betekintést enged, viszont újabb rejtélyeket hoz magával a története. Mindez másik útitársukkal, a nekomantákhoz tartozó Rennel is összekapcsolódik, aki a mindentudó tanácsadó helyett ugyancsak új pozícióba kerül. Míg Kippa által a rókák társadalmából láthattunk életképeket, addig Ren a nekomanták irányába nyitott meg egy új, kérdésekkel teli szálat.

Első alkalommal osztották ki a megújult Zsoldos Péter-díjat

Szerző Próza Nostra On the

Zsoldos Péter-díjA legjobb regényeknek Moskát Anita és Markovics Botond művei tartotta a zsűri, Markovics könyve a tavalyi év közönségdíját is elnyerte.

A magyar sci-fi egyik atyjáról, Zsoldos Péterről elnevezett díj most először terjedt ki sci-fi mellett a fantasy területére is, valamint a legjobb regények mellett a legjobb novellákat és műfordításokat is díjazta. Sor került közönségszavazásra is, a Libri pedig összesen 10 millió forint értékű médiafelülettel támogatja a díjazott alkotásokat.

A hét tagú zsűri - Benczik Vera irodalmár, H. Nagy Péter irodalomtörténész, Keserű József irodalomtudós, Makai Péter Kristóf irodalomtudós, Szabó István Zoltán irodalmár és fordító, Szilárdi Réka irodalmár, Takács Bogi író - a tavaly elmaradt Zsoldos-díjat is pótolva összesen hat kategóriában hirdetett ki győztest.

A 2020-es év díjazottjai:

  • Novella kategória - Sepsi László: Rossz beszéd
  • Fordítás kategória - Johanna Sinisalo: A Nap Magja / G. Bogár Edit fordítása
  • Regény kategória - Moskát Anita: Irha és bőr

A legkisebb óriás lázadása (Hubert & Bertrand Gatignol: The Ogre Gods v1 Petit)

Szerző bobzenub On the

Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik. 

Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába. 

A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat. 

„Valamit véget ért, és valami új kezdődik” (Andrzej Sapkowski – A tó úrnője: Vaják 7.)

Szerző b.aletta On the

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

Amitől a csontok is életre kelnek (Huszti Gergely: Mesteralvók viadala)

Szerző minka On the

A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el. 

Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.

Oldalak