Alan E. Nourse szövege
„…ami azt illeti, pengefutárok nélkül a tiltott egészségügyi ellátás egész, komplikált rendszere szétrepedt volna a varratok mentén.”
Nourse nagyjából annyira normakövető, mint Guy Fawkes.
Ez volt az első gondolatom, miután befejeztem a regényt és összefoglaltam magamban az egésznek az ötletét.
A Pengefutár nem meggyőzően jó könyv. Nem kiemelkedően jó sci-fi és egészen biztosan nincs benne semmi irodalmi technika, ami különösen érdekessé tenné. Mégis belesimul egy nagyon előkelő neveket is tartalmazó szekvenciába – belesimul, semmiképp nem emelkedik ki – mégpedig az ötlet miatt.
De előbb a forma.
A szöveg három nagy fejezetre bomlik, melyek újabb alfejezeteket tartalmaznak. A három nagy fejezet: Billy története, Doki története és A Pengefutár címeket viselik. Mindhárom nagy fejezetnek van egy fontos karaktere, akinek a szemszögéből látjuk az eseményeket, akinek a véleményét és a történetét megismerjük. Az első és harmadik fejezet nézőpont karaktere ugyanaz a személy.
Sánta Billy tizenhét éves, dongalábú, foglalkozását tekintve pengefutár (a történet szempontjából persze motivált, hogy Billy dongalábú, szimbolikus funkciója is van/lehet értelmezésünk szempontjából annak, hogy éppen ilyen jellegű a problémája, azonban a ’blade runner’ címmel ez az egész egy különösen ízetlen viccként (is) hat). A pengefutárok a szövegvilágban tulajdonképpen az alvilág speciális szereplői: orvosi felszereléseket szereznek be illegális egészségügyi beavatkozásokhoz.
Miért van erre szükség? Az új amerikai egészségügyi törvény miatt, ami a legális egészségügyi ellátást a biztosított előzetes sterilizációjához köti. Orvosi ellátásra tehát bárki jogosult lehet ingyen, ha hajlandó sterilizáltatni magát. A gyerekeknek 5 éves korukig mentességük van a sterilizációs feltétel alól – elvégre a Kongresszusban is csak emberek ölnek ülnek. Egy ilyen törvény szükségszerűen kitermel egy újfajta bűnözést, mely szempillantás alatt szervezetté válik. Látott már példát ilyesmire a világ, elég ha a szesztilalomra gondolunk. (Senki és semmi nem tett akkora szívességet az olasz-amerikai maffiának mint J. Edgar Hoover és a szesztilalom). Ez a törvény úgy működik, mint egy autoimmun betegség: azzal a védelemmel, melyet biztosítani akar, aktívan pusztítja el azt, ami egészségesen működött mindaddig, míg meg nem próbálta megvédeni.
Szóval az orvoslás a föld alá vonul. Az orvosok – hivatalos munkaidejük után – az illegális pácienseikkel foglalkoznak és ha kell, akkor a konyhaasztalon operálnak és megpróbálják kihozni a legjobbat az adott szituációból. Több-kevesebb sikerrel. A törvény természetesen keményen bünteti az efféle beavatkozásokat, de nem csak ezeket. Ha egy egészségügyi dolgozónál olyan orvosi felszerelést találnak, aminek törvényességét nem tudja igazolni, bevonhatják az engedélyét, de akár börtönbe is csukhatják. Egy egyszerű civil viszont megússza szabálysértési eljárással ugyanezt az esetet. Mi a megoldás? Olyan embereknek kell beszereznie a szükséges eszközöket, akik nem orvosok vagy ápolók. Ők lesznek a pengefutárok.
Érdekes felvetés, de hogyan fajulhat idáig a törvénykezés?
A történet a jövőben játszódik. Vagyis csak játszódott, amikor Nourse a regényt írta. A cselekmény 2009-ben megy végbe. (Marginális, de nincsenek megmosolyogtató mellényúlások a szövegben a technikával kapcsolatban. Hacsak az nem, hogy 2009-re a videótelefonálás már elterjedt, de a mobiltelefonnak még híre-hamva sincs a történet szerint. Vannak viszont csinos telefonfülkék, ahol videótelefonálhat az ember. Telefonfülkék.) A világ a túlnépesedéssel küzd ebben az alternatív jövőben. A védőoltások és a gyorsan fejlődő gyógyszeripar évtizedekkel növelték meg az átlagéletkort. Ez a túlnépesedés és a nyugdíjrendszer csődje gazdasági válságot idéz elő a világon, így az Egyesült Államokban is, ahol a Pengefutár története játszódik. Az emberek elégedetlenek és megoldást várnak a kormányzattól. Lázadások törnek ki és nyilvánvaló, hogy alapvető változásokra van szükség ahhoz, hogy ki lehessen lábalni a káoszból.
Mindeközben egy Rupert Heinz nevű biomatematikus felállít egy elméletet: a XIX. és XX. századi orvoslás fejlődésének csodái bizonyos esetekben növelhették az emberi megbetegedések számát, ahelyett, hogy csökkentették volna. A védőoltások és a különböző gyógyszerek túl sokszor végezték el az immunrendszer feladatát, ami így szükségszerűen meggyengült. Ráadásul bizonyos betegségek – bár áldozatokat szednek – viszonylag ritkán fordulnak elő. Ezeket a védőoltások visszaszorítják, ám ez azt eredményezi, hogy a betegség jóval virulensebb és agresszívebb válfaja fog visszatérni, több és súlyosabb megbetegedést okozva az eredetihez képest.
Az örökletes betegségek kezelhetőbbé váltak, ami viszont azt jelenti, hogy sokkal több ember fogja ezeket hordozni és továbbörökíteni, hiszen az evolúció nem szűri ki a beteg egyedeket azelőtt, hogy szaporodnának. Az emberi génállomány tehát hanyatlik.
A biomatematikus szerint az optimális megoldás az lenne, ha valamilyen módon megállítanák a génállomány hanyatlását. Itt kezd a dolog kissé náci jelleget ölteni: aki nem vesz igénybe orvosi ellátást, örökítheti a génjeit. A lépés embertelenül logikus: akinek nincs szüksége orvosi ellátásra életében, az rendkívül jó génekkel rendelkezik, tehát érdemes továbbörökíteni azokat. Azokat, akik rászorulnak az orvosi ellátásra, sterilizálni kell.
A kialakult káoszban egy fiatal politikus úgy gondolja, hogy választást nyerhet, ha a kampányában meglebegteti az egészségügyi rendszer radikális megreformálását, ami által hosszútávon még a gazdasági válságból is képes lesz kivezetni az országot. Vagyis akad egy ember, aki politikai előnyt próbál kovácsolni a kialakult helyzetből.
Most mondja azt valaki, hogy a sci-fi nélkülözi a realitást!
Az USA egy agilis – igen, a szó álláshirdetésekben használt értelmében – fiatal, új elnököt tudhat magáénak a választások után. Az új egészségügyi törvényt hónapokon belül elfogadják, Rupert Heinz és kollégái minden erőfeszítése ellenére. Ők minden lehetséges médiumon keresztül próbálják megértetni az emberekkel, hogy hipotézisük következményeivel még nem tudtak maradéktalanul számot vetni, ráadásul más lehetséges megoldásokat is próbálnak kidolgozni.
Ezek az események állnak a történet hátterében, ami a már említett Billyre és a vele dolgozó Dokira fókuszál. Az első nagyfejezetből megismerhetjük az illegális orvoslás kulcsszereplőit és egy átlagos napjukat. A regény legsikerültebb fejezete ez – irodalmi szempontból mindenképp. A mondatok jól szólnak, a hasonlatok elegánsak és szerencsére kevés a párbeszéd (szerintem Nourse azokban a leggyengébb). Az egésznek van valami nyugtalanító, feszült atmoszférája, amibe pillanatok alatt képes az olvasó elmerülni.
Miután láttuk a sötét jövő nyomasztó hétköznapjait, kissé direkt módon értesülünk a fentebb vázolt háttérről is – a második fejezetben Doki visszaemlékszik a történtekre, melyek a fennálló helyzethez vezettek.
A valódi ötlet még csak ez után jön. Ez annyira aljas és rosszindulatú, hogy Nourse valószínűleg kuncogott, amikor eszébe jutott. Adott egy fentebb vázolt egészségügyi törvény és a hatására kialakult szituáció. Mi történne, ha felütné a fejét egy olyan vírus, ami gyorsan fertőz, így járványt okozhat, a kezdeti tünetei enyhék, gyors lefolyású és magas a mortalitása? Azok az emberek, akik jogosultak ellátásra, minden kis nyavalyával orvoshoz fordulnak, hiszen elég nagy áldozatot hoztak azért, hogy igénybe vegyék az ellátást, tehát ki akarják azt használni. Nagyrészük kigyógyulna a betegségből. Akik nem akarják sterilizáltatni magukat, már csak akkor fognak orvoshoz fordulni, amikor már súlyosak a tünetek, ekkor viszont már késő. Nagyrészük belehalna a fertőzésbe. Akik tudnának szaporodni, meghalnak. Akik sterilek, életben maradnak.
Könyvünkben persze pont egy ilyen járvány üti fel a fejét.
Sajnos a regény második felére, a hagyományos értelemben vett cselekményre nem maradt már ötlet és viszonylag lapos, kiszámítható és meglepően unalmas történet kerekedett belőle. Nourse – nem meglepő módon – orvos volt, így a szakmai része is helyén van a szövegnek (feltételezem), de irodalmi eszköztárát tekintve teljesen átlagos írónak mondható. Egy ilyen ötletből rengeteg dolgot ki lehetett volna még hozni érzésem szerint és egy valóban jól hangszerelt szöveggel talán akkora kultregény lehetett volna, mint amilyen kultfilm a Blade Runner lett (aminek, ugye, semmi köze ehhez a szöveghez – részletek itt). És bár az ötlet valóban magával ragadó, a kompaktságán és az eleganciáján csak bámulok, de nem az a fajta, ami beleeszi magát az ember fejébe és nem hagyja nyugodni. Nem szeretnék patetikus lenni, de tényleg nem olyan, mintha mondjuk egy Apolló-torzót szemlélne az ember.
William S. Burroughs szövege
„Radioaktív fertőzés, drágaságom, iszonyúan sikkes!”
Burroughs nagyjából annyira normakövető, mint a teljes Mara Salvatrucha.
Ezt már akkor tudtam, mielőtt belekezdtem volna a Pengefutár általa írt irodalmi forgatókönyvébe. Mindösszesen 40 oldallal sikerült elmélyíteni ezt a véleményt.
Burroughs valószínűleg örömében belőtte magát, amikor olvasta a regényt és úgy, kábítószeres befolyásoltság alatt, mindjárt el is kezdte írni a forgatókönyvét. Ami elkészült legalábbis erről tanúskodik. Az egész nagyon messze van a lineáristól, merész és a hangulata sokkal noir-osabb, mint az alapjául szolgáló szövegnek.
A narráció közvetlen, mintha a narrátor éppen velünk beszélgetne, kiszólásokkal tarkítva. A szerkesztés retrospektív, de gyakran ugrál az időben és egyes szálak mind víziószerűbbek lesznek, majd széttöredeznek. Az alapsztori ugyanaz, mint a Nourse-regényben, csak éppen egy hozzácsatolt potméteren mindent a maximumra tekertek.
A drogok központi szerepet játszanak. A függőknek állami pénzen juttatják a heroint, kezelés céljából. Persze a középosztályon csattan az ostor, de Burroughs felettük is kemény kritikát gyakorol, mégis valahol e réteg véleményét tükrözi a szöveg, ennek minden következményével.
„[Ez a szöveg] [a] szimpla, középosztálybeli, középjövedelmű Joe-ról [szól], az évi 15 000 dolláros srácról, aki két ember helyett gürizik, csak azért, hogy azután az adóhivatal kifacsarja belőle a másodállásban keresett centjeit, és abból finanszírozza a segélyt, meg a betegbiztosítást a niggereknek és latinóknak, hogy jó erőben maradjanak, és kirabolhassák Joe nagyanyját, megerőszakolhassák a húgát, buzerálhassák a tízéves fiát.”
Burroughs keményen fogalmaz és nem fél leírni semmit. Jóllehet a szöveg polgárpukkasztó, mégsem merül ki ennyiben.
A szerző nem csak bemutat a kultúrának, hanem egyenesen egy fegyvert tol az "arcába" – ebben a szövegben is. Persze szükségszerűen felbukkannak rebellisek az irodalom történetében, naivitás lenne azt gondolni, hogy Burroughs egyedi eset, ám mindenképp az ellenkultúra figyelemreméltó képviselője. Már ha van ennek a paradox fogalomnak jelentése egyáltalán.
A kábítószerfüggő művész 83 évesen halt meg.
A Metropolis Media kiadványa mindkét szöveget tartalmazza, ráadásul egy nagyon hangulatos és találó borítótémával, amihez foghatót már régen láttam.
