Listát készíteni mindig jó dolog. És mindig hálátlan is egyben. Mindig van, aki szerint ez vagy az kimaradt, vagy valami indokolatlanul került be. A sci-fi könyvek kapcsán is számolatlan lista született már, és miért éppen a Próza Nostra legyen kivétel? Természetesen ez egy igen szubjektív lista, és fontos, hogy most csupán a magyar nyelven hozzáférhető regényekre fókuszálunk. Ha valaminek szerintetek itt a helye, írjátok meg nekünk!
.jpg)
Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (1818)
Az első, a legfontosabb, ahonnan sok minden kiindult. Shelley regénye nem csupán azért fontos, mert számos, a sci-fi alapjait kialakító ötletet vetett fel, és mert először írt a tudomány árnyoldaláról, hanem mert a mai napig egy érdekes filozofikus történet az alkotóról és teremtményéről.
H. G. Wells: Az időgép (The Time Machine, 1895)
Wells nélkül a science fiction mai formájában talán nem is létezne, és ebben hihetetlen képzelőereje és szociális érzékenysége egyaránt fontos szerepet játszott. Az időgépben korának társadalmi egyenlőtlenségeit vitte a végletekig, és izgalmas, igazi kiforrott science fiction művet alkotott, ami száz évvel később is hivatkozási pont.
Aldous Huxley: Szép új világ (Brave New World, 1932)
Az elgépiesedő világ rémképe, avagy milyen is lehet a fogyasztói társadalom, ha nem figyelünk oda. Huxley klasszikus disztópiája a futószalagon,lombikban gyártott emberekkel, a szómával és minden egyébbel még ma is tartogat érdekes dolgot az olvasó számára, csak jól kell olvasni a sorokat.
Isaac Asimov: Alapítvány, Alapítvány és Birodalom, Második Alapítvány (Foundation, Foundation and Empire, Second Foundation, 1942-1950)
Akárki akármit mondjon, Asimov megkerülhetetlen alak a science fictionben, sőt, talán az ő neve ötlik fel bennünk ilyenkor először. Elvitathatatlan érdeme, hogy neki is köszönhetően forrt össze a tudományos realizmusra törekvés az SF-fel, és az olyan művek, mint az Alapítvány-trilógia indították el a zsánert azon az úton, aminek a végén már nem csak tinédzserek fantáziájának tekintik. Ráadásul Asimov ebben a sorozatában a jövőkutatás alapjait hintette el, természetesen száz százalékig tudományos szemmel.
George Orwell: 1984 (1948)
Orwell megírta nekünk a diktatúrák kézikönyvét, ám megjelenése óta minden korszak megtalálja benne az őt érdeklő részt – jelenleg éppen a korlátlanná váló megfigyelés problémája miatt hivatkoznak rá előszeretettel. Legfontosabb érdeme azonban mégis a – mindenféle – diktatúra működésének remek leírása: a csizma, ami egy emberi arcon tapos.
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (The Martian Chronicles, 1950)
Bradbury a sci-fi költője, aki regényeiben, novelláiban olyan erejű humanitást mutatott meg, amitől még az akadémikusok is megremegnek. A Marsbéli krónikák lírai novellafüzér egy faj kihalásáról és egy másik újrakezdéséről, emberi sorsokról és a világot mozgató igazi erőkről.
Theodore Sturgeon: Több mint emberi (More Than Human, 1953)
A sci-fi írókat mindig is érdekelte az ember továbbfejlődése, Sturgeon pedig humánus módon nyúlt a szuperember témához, szereplői ugyan elsőre nem tűnnek valami különlegesnek, mégis, együttes erővel sokkal több mindenre képesek. Szükség van még magyarázatra?
Alfred Bester: Tigris! Tigris! (The Stars My Destination/Tiger! Tiger!, 1956)
Ha valaki azt kéri, ajánlj neki klasszikus sci-fit, ezt a regényt nyomd a kezébe. A világűr Monte Christójának bosszútörténetével Bester évtizedekkel megelőzte kortársait, olyan erejű mondatokat és történetet kreált, ami több, mint hatvan évvel később is elemi erejű. Irodalmi utalásokkal tűzdelt Odüsszeia, majd egy évtizeddel az SF Új Hulláma előtt…
Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz! (A Canticle for Leibowitz, 1960)
Talán az egyik legszuggesztívebb történet, amit az atomháború utáni világról írtak. Egy világ, ahol szerzetesek másolják szorgalmasan a tervrajzokat, még ha nem is tudják, mi az. De a világ örök körforgás, és kérdéses, vajon képes-e az ember tanulni saját hibájából? Vajon a tudomány feltétlenül a pusztulás felé sodorja az embert? Humoros, humánus és tragikus regény.
Stanisław Lem: Solaris (1961)
A science fiction főleg angolszász terület, de szerencsére a világ többi része is mindig ott van, hogy megmutassák, máshogy is lehet látni ugyanazt. A lengyel szerző regényében a kutatók egy bolygónyi intelligens óceánnal próbálják felvenni a kapcsolatot – de helyette saját démonaikkal kell szembenézniük. Vajon így üzen az óceán? Lem regénye a sci-fi alaptételét, a világ tudományos megismerhetőségét vonja kétségbe, talán nem alaptalanul.
Frank Herbert: Dűne (Dune, 1963)
A sci-fi közösség által egyhangúan a legjobb science fiction regénynek kikiáltott mű a maga komplexitásával megelőlegezi a folytatásokat, ahol már egyetlen mondatnak olyan értelme lehetséges, hogy abból hosszú gondolatmenetek vezethetőek le. Herbert világa ezer szállal kötődik a ponyva sci-fikhez, de képzelőereje és intelligenciája miatt továbblép azokon, és olyan kérdéseket feszeget, mint a messiássá válás és a vallás és társadalom viszonya, ami bármilyen, szépirodalminak kikiáltott mű erényére válna.
Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája (The Three Stigmata of Palmer Eldritch, 1965)
Hogy miért olvass el legalább egy Dick regényt, még akkor is, ha unod a körülötte kialakult már-már elvakult imádatot? Mert Dick bebújt a nyúlüregbe, elment oda, ahova jóérzésű ember nem szívesen merészkedne (ahogy Palmer Eldritch is) – és visszajött, hogy elmondja, jobban kellene félnünk saját magunktól.
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (Flowers for Algernon, 1966)
Sokak szerint nem science fiction, és valóban, csupán az intelligencia-növelő operáció nem valós eleme, Charlie Gordon története azonban klasszikus példája annak, hogyan hat a tudomány az egyénre, ám ez gyakran nem jó dolog. Természetesen mindenekelőtt lebilincselő és érzékletes pszichológiai utazás, a legfélelmetesebb terület, saját magunk feltérképezése.
Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze (The Left Hand of Darkness, 1969)
Történet a nemek közti különbségekről, és arról, hogy mindez mennyire nem fontos. Történet arról, hogy mások vagyunk, de mennyire fontos, hogy elfogadjuk a másikat. Gethen fagyos világán tett utazása során a két különböző emberrel együtt talán mi is közelebb kerülünk a másik megértéséhez és elfogadásához.
Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával (Rendezvous with Rama, 1972)
Ugyan Clarke igazán az ötvenes években élte fénykorát, a Ráma a felfedezésről magáról írt legjobb könyvek közé tartozik. A történet lassan folydogál, és a konfliktus is csupán azért került bele, hogy ne unatkozzunk, mindez azonban mellékes, mert egy hatalmas kaland leírása a regény, ahol az idegenek nem jelennek ugyan meg, de minden oldalon érezzük, valahol ott vannak a Rámában. Ha valaki idegen objektumokról akar írni, Clarke regénye alapmű.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy, 1979)
A mai napig nem tudni, miért olyan sikeres ez a vékony kis könyvecske. Egyesek szerint a borítón található bíztató „Ne ess pánikba!” felirat miatt, de tételezzük fel, más is áll emögött. Adams, a sci-fi egyszemélyes Monthy Pithonja, egy jóízűt nevetett a sci-fi összes kliséjén és persze rajtunk is, embereken. Mert hát a mai napig azt hisszük, a kvarcóra milyen zseniális dolog. Ha szereted az okos és vicces könyveket, ez a te útikalauzod nem csak a Galaxishoz.
William Gibson: Neurománc (Neuromancer, 1984)
A cyberkor lakóiként érdemes lehet megnézni, hogyan is látták ezt a jövőt, ebben pedig Gibson volt az igazi mester, akinek első regénye mára klasszikus, egy egész tematika kulcsregénye, ami az információs társadalom frusztrációinak irodalmi megtestesülése. Nem csoda, ha az írója, ahogy közeledett az általa megjósolt jövő, egyre jobban elcsúszott a sci-fitől a realitás felé.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 1985)
Disztópia, női szemmel, nem csak nőknek. Ha úgy gondoljuk, Atwood világa túlságosan távol áll a miénktől, gondoljuk át újra. Talán a legfontosabb feminista regény, ami nem ítéli el a férfiakat, hanem azokat ítéli el, akik az elnyomás és a megkülönböztetés oldalán állnak, legyenek azok bármely nem tagjai. Megrázó erejű könyv, amit nem csak nőknek kell elolvasnia.
Orson Scott Card: Végjáték (Ender’s Game, 1985) és A holtak szószólója (Speaker for the Dead, 1986)
Kevesen tudják, de Card a folytatást akarta először megírni, ám az előzményben is volt egy regényre való. A Végjáték a háborús sci-fik újraértelmezése, ahol gyermekek vívják az emberiség legnagyobb háborúját, A holtak szószólója pedig a veterán Ender útkeresése, összekapcsolva egy család történetével, és a második eséllyel, hogy az ember túllépjen saját faji szűklátókörűségén. Két különböző könyv, két mestermű.
Dan Simmons: Hyperion (1989) és Hyperion bukása (The Fall of Hyperion, 1990)
Ha ez lett volna az utolsó sci-fi regény, amit valaha megírnak (mert a két kötet egy regény), akkor azt mondhatnánk, megérte a tematikának létrejönnie. Simmons szintetizálja a science fiction hagyományt, hozzáadta az emberi kultúra legfontosabb klasszikusait, kicsit játszott az irodalmi stílusokkal, és elmesélt egy történetet, ami az emberiségfejlődéséről, felelősségről és a lehetőségekről szól.
Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben (A Fire Upon the Deep, 1992)
Az SF alapproblémája, avagy hogyan lehet a fénysebesség korlátját áthidalni? Meglepő módon a legeredetibb választ a technológiai szingularitás pápája adta, aki ráadásul egy remek regényt is írt köré, fantáziadús Galaxissal, érdekes lényekkel és izgalmas cselekménnyel, mindezt felejthetetlen jelenetekkel megtűzdelve. A modern űropera klasszikusa.
Neal Stephenson: Snow Crash (1992)
Avagy hogyan múlik el a világ dicsősége: nincs egy évtizede, hogy megjelent Gibson cyberpunk kultkönyve, a tematika máris önmagát parodizálja. Stephenson remekül ráérzett, hogy már nevetséges cybertérben cowboyt játszó hackerekről írni, így hát megkavarta az elemeket, és kifőzött egy igazi „cool” regényt, ahol még a főhős nevéből is az jön le, itt ő a „hero”.
Greg Egan: Diaszpóra (Diaspora, 1997)
A sci-fi elválaszthatatlan a tudománytól, de legtöbbször inkább a tudomány kap kisebb súlyt. Egan az, akinél mintha szinte már csak tudomány lenne. A hard SF modernkori pápája regényében a modern fizika és matematika bugyraiba vezeti be olvasóit, és megmutatja, miért is tud érdekes lenni az a világ, amitől a középiskolai fizikaórák elrettentettek bennünket. Vigyázat, csak elszánt olvasóknak!
Iain M. Banks: Nézz a szélbe (Look to Windward, 2000)
A nemrég elhunyt skót szerző nevéhez köthető korunk legérdekesebb univerzuma, a Kultúra, a megvalósult utópia, ahol a csillagközi civilizáció elérte a tökéletes jólétet. De persze önmagában az utópia unalmas, és Banks is tudta, hogy bizony mindig maradnak olyan dolgok, amik nem illenek egy ilyen világba, és ő maga is igyekezett minden módon kikezdeni saját világát. A Nézz a szélbe valószínűleg a legkiforrottabb Kultúra-regény, ahol a szupercivilizációnak szembe kell néznie saját baklövésével, és le kell vonnia a konzekvenciákat.
Geoff Ryman: Levegő (Air: Or, Have not Have, 2005)
Milyen lesz a jövő ott, ahol még mindig vályogkunyhókban élnek? A csillogó üvegtornyok helyett a sci-fi ebben a regényben a harmadik világba megy, és megmutatja, mekkora lehetőség rejlik az elmaradott régiók számára abban, hogy a modern telekommunikációval összement a világ. Ráadásul Ryman realistán festi meg a fiktív ázsiai országát, olyannyira, hogy könnyen elhihetjük, ez a valóság – és valahol az is.
Alastair Reynolds: Napok Háza (House of Suns, 2008)
Reynolds a kortárs űropera nagyágyúja, a britek büszkesége, és van is miért büszkének lenni. Aki nem akar egyből a rideg Jelenések tere sorozattal kezdeni, ugorjon neki ennek a hatalmas csillaközi kalandnak, ahol poszthumánok, posztcivilizációk és mindenféle emberi leszármazottak uralják a Galaxist, és eme hatalmas tabló előtt egy gigantikus összeesküvés játszódik le. Az író itt megmutatja, mitől is más a modern sci-fi mint a régi.
+1: China Miéville: Perdido Pályaudvar, végállomás (Perdido Street Station, 2000)
Ugyan nem science fiction, mégis nagyon fontos megemlíteni, nem csupán azért, mert Miéville a kortárs fantasztikum egyik legegyedibb alakja, hanem mert ez a regénye egy egész diskurzust indított el arról, mi is a sci-fi, hol tart a harmadik millennium elején és merre mehet tovább? A Perdido ugyanis egy sci-fi logikával, okosan megírt fantasy történet. És szerencsére Miéville azóta sci-fit is írt, a nemrég megjelent Konzulvárost.
