Az Oriold és Társai Kiadó valamint az Írók Boltja közös krimiíró pályázatának – a Megakriminek – első helyezettje a huszonnyolc éves, Szegeden élő és dolgozó Busch Péter lett, Boszorkánypöröly című regényével. Az internetes híradások mellett a mainstream média figyelmét is felkeltette a győztes pályamunka és a szerzője. Már itt az elején érdemes leszögezni, hogy nem alaptalanul.
A pályázatokat bíráló négy zsűritag – Radnóti Sándor, Garaczi László, Felházi Anett és Lévai Balázs – a feszültségkeltés értő módja mellett a lelki folyamatok hű ábrázolását és az irodalmi igényességet emelték ki elsősorban, mint a Boszorkánypöröly legnagyobb erényeit.
A regény egy kilencvenes években történt sorozatgyilkosság történetét meséli el, amely a szörnyűnél is szörnyűbb, hiszen az áldozatok gyerekek. A narrátor – Mezőfi András történelem-matematika szakos tanár – elmondásában ismerjük meg a történteket, aki napjainkban eleveníti fel az eseményeket saját emlékeire és beszélgetésekre támaszkodva. A színhely Pusztaföldvár, egy kis falu Békés megyében. A Szörnyeteg után két rendőr nyomoz, két nyomozói archetípust testesítenek meg: az alapos helyszínelőt, akinek figyelmét egyetlen nyom sem kerüli el, illetve a profilozót, aki rendkívül árnyaltan ismeri a gyilkos pszichológiai motivációit.
Ugyanakkor a krimi cselekmény mellett fut egy másik, első pillantásra az elsőtől független szál, melyben a középkori inkvizícióról, közelebbről a boszorkányperekről és a boszorkányégetésről értekezik a narrátor. E szálnak része a Malleus Maleficarum, avagy a Boszorkánypöröly című, a XV. században két inkvizítor által alkotott mű története. Ez a kedves kis könyv óriási mértékben járult hozzá a tömeges boszorkányégetéshez az inkvizíció legsötétebb korszakában. A mű azon túl, hogy tartalmazza a boszorkányok elleni eljárás ajánlott lefolytatási módját, illetve a boszorkánykultuszok ismertetőjegyeit, részletesen mutatja be a legeredményesebben használható kínzási módszereket. E második, misztikus-történelmi szál szövegbe emelése természetesen nem alaptalan, hiszen a nők (jellemzően a szép és fiatal nők) ellen irányuló gyűlölet középkori gyakorlatának – mely többek között a boszorkányperekben nyilvánult meg – pszichológiai okai vannak, ezek pedig párhuzamba állíthatók a faluban kialakuló tömeghisztériával, illetve – általánosabban – az emberi lélek sötét mélységeivel.
A sorozatgyilkosságok helyszínéhez logikusan jobban illene egy nagyváros, ám az izolált közösség pszichológiájának bemutatásához, a pánik és a tömegpszichózis jelenségének megrajzolásához sokkal megfelelőbb helyszín a falu. Márpedig a Boszorkánypöröly egyik nagy erőssége a pszichológiai érzékenység, mellyel az eseményekben érintettek ábrázolva vannak. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy mind a gyilkossal, mind a falu lakóival kapcsolatban sajátos és zavarba ejtő viszonyulást alakítson ki az olvasóban a szöveg. Ha csupán annyit tudna a Boszorkánypöröly, amit ebben a gesztusban megtesz, már érdemes lenne elolvasni, de a jó érzékkel megalkotott lélektani kriminél többről van szó e regény esetében.
A vérfagyasztó cselekmény feszültségét olykor finom, sajátos humor oldja, melynek tárgya általában a falu és annak lakossága vagy éppen a nyomozók alakja. Ám e sajátos humor nem csak a történet, hanem a narráció szintjén is megjelenik. A négy részre osztott szöveg Előszavában első olvasásra a szerző tájékoztatja az olvasót a regény születésének körülményeiről. Szót ejt a pályázatról, melyre krimijét írta, a cselekmény fiktív voltáról, illetve a cselekmény fiktív helyszínéről. Már itt gyanús lehet, hogy a szöveg megpróbálja átverni az olvasóját, hiszen a cselekmény helyszíne (Pusztaföldvár) valóságos. Később beigazolódik, hogy egy érdekes és zavarba ejtő, a ponyvák kényelmes olvasási gyakorlatából kimozdító irodalmi játék történik a lapokon. A valóság/fikció és szerző/narrátor fogalompárok egyáltalán nem különíthetőek el megnyugtatóan és problémamentesen. Ezzel a Boszorkánypöröly megemeli a tétet. Itt már nem csupán egy jól működő krimi cselekményét nyújtja a könyv, hanem bizony állandó irodalmi problémákat tesz jelenlévővé.
A krimitől szokatlan narrációs játék, a sajátosan adagolt humor, a műfajra jellemző klisék ironikus használata és a több síkon is megjelenő misztikusság révén felvetődik a kérdés, hogy ez a krimi egyben nem krimi paródia-e. A befejezés elolvasása után, a könyvet lerakva sem lesz a helyzet egyértelmű, a regény zárójelenete ugyanis egyszerre ironikus és naivan katartikus.
Amit tehát a Boszorkánypörölytől kapunk az egy gyors sodrású, feszültséggel teli, helyenként mégis humoros detektívtörténet, egy falu szociálpszichológiája, kétszálú narráció, zsánerparódia, irodalmi kísérletezés. Rendkívül összetett és sűrű, mégis élvezetes szöveg, kétszáz oldalba sűrítve, a nyolcvanas éveket idéző külalakkal. A kisalakú könyv akár zsebben is elfér, jól kezelhető és a többedik olvasás alkalmával sem esik szét. Nyugodt szívvel ajánlom bárkinek: utazás alatt olvasható unaloműzőként éppúgy, mint újraolvasásra szánt határszövegként. Így kell kinézzen egy megakrimi.