Történelmi

Jelenlegi hely

A hatalomnak ára van (John Williams – Augustus)

Szerző Csarliprinc On the

John Williams: AugustusA római köztársaság összeomlásának évszázada bővelkedett a regények lapjaira kívánkozó sorsokkal, vérmérsékletétől és ideológiai beállítottságától függően mindenki megtalálhatta  a saját hősét. Valahol a sors iróniája, hogy a legmostohábban azzal az emberrel bánt az emlékezet – hogy mást ne mondjak, még egy saját Shakespeare-dráma sem jutott neki -,  akinek a keze alatt a birodalom végül kievickélt a polgárháborús viszonyok közül. Persze a történelmi és az irodalmi emlékezet sokszor eltérő szempontok alapján ítél: legyenek bármilyen jelentős érdemei is valakinek a történész szemével, nem biztos, hogy elég érdekes  a személyisége ahhoz, hogy egy regényt is lehessen rá alapozni.

Amikor kezembe vettem John Williams regényét, két dologra voltam igazán kíváncsi. Az egyik, hogy az írónak sikerül-e megváltoztatni azt a képet, ami eddigi olvasmányaim alapján kialakult bennem az isteni Augustusról: a fiatal intrikusét, aki szívós küzdelemben sorra emésztette el nála sokkal tapasztaltabb és/vagy színesebb egyéniségű vetélytársait, és akiből öregségére a birodalom első hivatalnoka (és egyben elsőszámú nyárspolgára) vált. A másik kérdés az volt, hogy csakugyan tud-e vetekedni a regény a történelmi életrajzok csúcsteljesítményeivel, ahol például Graves professzor Claudius-duológiája vagy Tolsztoj Első Pétere tanyázik. És ha már itt tartunk: az író  Stoner című regényének megérdemelten lett zajos kritikai és közönségsikere, a mérce tehát “házon belül” is adott volt.

A regény legnagyobb erénye a stílusa: a levélregény-formát választva Williams sok-sok álarcot ölt magára egymás után, és a megszólaltatott szereplők között ott sorakoznak a korszak ismert és kevésbé ismert alakjai. Ellenfelek és szövetségesek szemszögéből (a két kategória között a politika természetéből adódóan egész sűrű az átjárás) pro és kontra olvashatunk a hatalomhoz vezető út, majd az uralkodás éveinek legfontosabb mérföldköveiről, kisebb és nagyobb ívű intrikákról, a szintézist (hogyan/miért történt valójában) pedig vagy első kézből a főhőstől, vagy valamelyik közeli emberétől kapjuk meg. Az író roppant ügyesen ötvözi a kétezer évvel ezelőtti auktorok nyelvezetét a huszadik század emberéével, az előbbiből  kigyomlálva a régmúlt kiművelt kútfőire jellemző modorosságot és tudálékosságot. (Kevés  számú irodalmi perverzióim egyike a nagy ókori történetírók műveinek olvasása, és bár alapvetően lenyűgöz, hogy kétezer éve halott emberek hangját hallom, kicsit mindig olyan érzésem van, mintha nagyra nőtt gyerekek szólnának hozzám.) De az utóbbiból is éppen csak annyit adagol, hogy a könnyebb befogadhatóság ne menjen a stílusgyakorlat rovására. A szöveg gördülékeny és olvastatja magát: Williams biztos kézzel vált át Marcus Antonius keresetlen nyersességéről Cicero magabízó okoskodására, Maecenas finom szarkazmusáról Julia (Augustus lánya) keserű őszinteségére (a magyar olvasónak persze kellett ehhez Gy. Horváth László kiváló fordítása).

Mihez kezd a nercbundás Rákosi a rabszolgatartó Mindszentyvel? (A másik forradalom – Alternatív ötvenhat)

Szerző acélpatkány On the

A másik forradalom - alternatív ötvenhatA történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.

Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.

Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.

Tél és csend és hó és halál (Sárközi György – Mint oldott kéve)

Szerző Csarliprinc On the

Sárközi György: Mint oldott kéveRejtély, hogy miért került a rendszerváltás óta majd húsz évbe, hogy a könyvkiadók újra felfedezzék, mennyire ki van éhezve a hazai közönség a magyar történelem regényes feldolgozására. A zsánínségnek ugyanakkor volt pozitív hozadéka is: felfedezte az ember a huszadik század  elfeledett, vagy a szocializmusban szándékoltan elfeledtetni kívánt  szerzőit. Harsányi Zsoltot, Gulácsy Irént és Herczeg Ferencet persze  relatíve hamar kiadták újra – aztán jó nagy csönd –, és az elmúlt pár évben újra felbukkant többek között Surányi Miklós, Makkai Sándor és Karczag György neve is. Az ő nyomukon aztán mélyebb vizekre is átevezhetett az ember, ha szerencséje volt – mint nekem, amikor felfedeztem Sárközi Györgyöt.

Szerb Antal és Radnóti Miklós kortársa volt, és osztozott a sorsukban is -munkaszolgálatosként hunyt el.  Versek, egy dráma és két regény maradt utána – az utóbbiból az egyik a Mednyánszky Cézár életéről szóló, 1931-ben megjelent Mint oldott kéve. A főhős az 1848-49-es szabadságharc egyik kevésbé ismert hőse, Görgey tábori lelkésze, aki huszonegy évesen, a kápolnai csata második napján kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred olasz (!) katonáit. Világos után  in effigie (jelképesen) felakasztották, francia rokonainál keresett menedéket, nincstelensége és szerelmi életének kudarca egészen Ausztráliáig sodorta. Ott aranyásásra vitte a szükség, egy rablótámadás során meglőtték, egyik karját amputálni kellett. Betegen tért haza Európába, és 33 évesen eldobta magától az életét.

Fentiek alapján nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az írónak nem volt nehéz dolga, ami a  cselekményt illeti – mint annyi más fiatalembernek a szabadságharc elveszett gyermekei közül, Mednyánszky élete már önmagában kész regény. Sárközi maga is főhősének 1857-ben, Londonban megjelent visszaemlékezéseit vette alapul, hogy egy nem hibátlan, de különleges művet írjon. Különleges azért, mert végig megtartja a kényes egyensúlyt: romanticizál, de sehol sem idealizál; másutt pedig realista, anélkül, hogy deheroizálna, vagy éppen öncélú pszichoanalizálásba fúlna. Különleges  azért is, mert ha mozaikokból összerakva meg is jelenik a reformkor és a szabadságharc világa, az jobbára csak színes háttérként, és persze a főhős sorsára végzetesen kiható eseménysorozatként  szolgál –  a regény végső soron megmarad egy jobb sorsra érdemes, a hazaszeretetén kívül mindent felélő és mindenből kiábránduló fiatalember arcképvázlatának.  Annyi  véres kezű, ellenségei kardélre hányásában és nők ágynak döntésében egyformán jeleskedő, alapvetően talpraesett hős/antihős után nekem valósággal felüdülés volt egy olyan ember életét követni, aki személyes bátorságon kívül minden olyan tulajdonságnak híján volt, ami egy átlagos történelmi regény főhősének sajátja.

Elátkozott év, elátkozott város (Borisz Akunyin – A fekete város)

Szerző JKR On the

Borisz Akunyin: A fekete városMi történik akkor, ha egy orosz író meg akarja változtatni a tömegirodalom szféráját, emellett még a mítoszteremtés is szándékában áll? Grigorij Salvovics Cshartisvili (írói álnevén Borisz Akunyin) esetében úgy látszik, a válasz a hatalmas siker. 1998-ban jelent meg a Fandorin-sorozat első kötete, az Azazel (a történet 1876-ban játszódik), amelyben Akunyin útjára indította az akkor még alig húsz esztendős írnokot, Eraszt Petrovics Fandorint. Az olvasó körülbelül 15 köteten keresztül tanúja lehet egy detektív megszületésének és fejlődésének, ráadásul a 19. századi orosz és európai világba is bepillantást nyerhet. Eraszt Petrovics akkora népszerűségre tett szert Akunyin hazájában, hogy külön megnevezés létezik a szerelmeseire: az erasztománok.

Az író legújabb könyve A fekete város (melynek magyar fordítása 2015-ben jelent meg), immár 1914-be, egy forrongó évbe vezet el. Az 58 éves Fandorin tanúja lesz egy gyilkosságnak, amelyet képtelen megállítani, ráadásul akaratán kívül ő maga vezeti az áldozatot a vesztébe. A tettesről alig van információ: egy veszélyes anarchista, akinek csak fedőnevei ismertek (Odüsszeusz, Harkály). Fandorin az egyetlen szálat követve japán inasával, Maszával az olajtermelés központjába, Bakuba utazik. Ez a terület stratégiailag fontos az Orosz Birodalom számára, hatalmas vagyonok járnak kézről kézre. Nem meglepő módon a korrupció virágzik, a pazarul kiépített városrészeket elhagyva olyan nyomortelepekre jutnak el, ahol minden sarkon lehet bérgyilkost találni. Eraszt Petrovics célja tehát, hogy ezen a zavaros helyen Odüsszeusz nyomára bukkanjon, és ezzel kiköszörülje a becsületén esett csorbát. Ugyanakkor magánéleti gondjaival is szembe kell néznie, hiszen a felesége, Klara, a híres színésznő épp a városban forgat. Európa eközben egyre közelebb sodródik a háborúhoz, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst meggyilkolják. Hamar kiderül, hogy a nyomozóra a személyes bosszúnál egy jóval nagyobb feladat vár, hiszen Odüsszeusz elfogása a világméretű konfliktus megakadályozásában is fontossá válik. Közben az is egyértelmű lesz, hogy az elharapózó sztrájk szintén nem a véletlen műve, a szálak egyre inkább összeérnek. Harkály nem egy egyszerű gyilkos, sokkal nagyobb eszmét szolgál, és jobb vadász, mint azt Fandorin feltételezte.

A lángoló Szűz (Manda Scott – Tisztítótűz)

Szerző stv On the

Manda Scott: TisztítótűzMi mással is kezdődhetne egy Jeanne D’Arc-ról szóló regény, ha nem tűzzel?

Manda Scott regénye valóban egy tűzesettel kezdődik, ám a 2014-es esztendőben, Orleans városában. A Tisztítótűz történelmi regény és krimi egyszerre, ráadásul mindkét műfajban kiváló.

A történelmi regény eszközeit felhasználó szál a Szűz történetét meséli el. 1429-ben már mint élő legendával találkozik vele az olvasó és egészen a máglyáig követjük az útját. A nézőpont sajátságos, hiszen a francia lovagok és a Jeanne kiséretébe férkőzött angol áruló, Tomas Rustbeard szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. Rustbeard feladata az, hogy összetörje a fiatal lány legendáját, végül pedig őt magát is megsemmisítse. Ám a legendás alak közelében tartózkodók élete megváltozik, nincs ez máshogyan Tomas esetében sem, aki árulása után mindent megvall a lánynak és igyekszik jóvátenni tettét.

A 2014-es Orleans-ban küszöbön állnak a választások, a helyi rendőrségnek pedig egy sorozatos gyújtogatási ügyet is fel kell göngyölítenie, aminek már halálos áldozata is van. A gyújtogatásokat egy dzsihadista terrorszervezet vállalja megára, amiről még senki nem hallott, így azt sem lehet tudni, hogy valóban létezik-e. Inés Picaut rendőrkapitánynak – Orleans modernkori védelmezőjének – ki kell derítenie, hogy ki áll valójában a gyújtogatások mögött, miközben a közhangulat egyre inkább radikalizálódik a városban, így arra is ügyelnie kell, hogy megakadályozza a muszlim polgárok ellen elkövetett esetleges támadásokat is. Ha pedig  mindez nem lenne elég, Picaut exférje az egyik legbefolyásosabb francia család sarja, aki maga is Orleans polgármesteri székére pályázik, így aztán ő is állandó nyomás alatt tartja a rendőrfőnököt.

A legyőzöttek ideje (Bánki Éva – Fordított idő)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Bánki Éva: Fordított időAkadnak olyan könyvek, amelyek a női tematikához egy kidolgozott és szerteágazó mitológiát fejlesztenek ki hátterül, ezzel csalogatják be az olvasókat fiktív világukba, ami élő, impulzív, felfedezésre váró és teljesen más élményt nyújtanak, mint azok, amelyekből ez a többlet hiányzik. Bánki Éva harmadik regényében, a Fordított időben mindez fellelhető, ugyanakkor úgy tűnik, mintha a szöveg ezen jellemzői egyelőre felületesek maradtak volna és a teljes megismerése az írónő által alkotott világnak várat még magára a következő kötetig.

A kötet egy alternatív európai kora középkorban játszódik, ahol a Római Birodalom bukása után a földrajzi, ideológiai és történelmi újrarendezésnek lehet tanúja az olvasó. Az idő, rend, időrend és logika teljesen más fogalmakként jelennek meg a különböző, épp a történelem színpadára lépő népcsoportoknál, emiatt pedig nincs semmilyen egységes világszemlélet, amire bármilyen konszenzus épülhetne: minden képlékeny, ami egyik nap parancs, a következőben már elfelejtett anekdota. Ebben a valószerűtlenségben jelenhetnek meg például a steampunk stílusból ismerős, ember által összeeszkábált repülő rovarok, madarak és pókok, a klasszikus időutazós science fiction-ben korábban már látott időgép vagy esetleg a szorgok az emberi megvetés által megnyomorított élőlények, akik szolgákként tevékenykednek uraik körül.

A Fordított idő pont ezzel, a bizonytalannal játszik. Olyan játékot teremt, ami szórakoztató, hisz a ránézésre ismerősnek tetsző kora közép volt az az időszak, amiről Heribert Illig (aki szereplőként fel is bukkan a regényben) azt állította, fikció; ami zárt, az időbeli és földrajzi távolság miatt megközelíthetetlen, ugyanakkor a (feltételezett?) kronológiai sorrendet követve mégis képesek vagyunk elhelyezni; ami bizonytalan és ellenőrizhetetlen, az olvasó nem rendelkezik az igazoláshoz szükséges, konszenzusra épülő és általa elfogadott bizonyítékokkal; ami inkább produktív, ellentétben a Caillois-i játékdefinícióval, mert a tematizálással létrehozza az önmagára irányuló gondolatokat; ami szabályos, mégpedig ideológiai szabály által irányított; ami fiktív, a kötet folyamatosan felhívja a figyelmet a regény szereplői által valóságnak érzékelt tér és a fantasztikum közötti határvonalra. A főszereplő és vezető mindebben pedig Riolda, aki ebben a játéktérben bolyong, keresi önmagát és próbál túlélni.

16 villámajánló - 2015 legnagyobb olvasmányélményei

Szerző Anonymous (nem ellenőrzött) On the

Steven Saylor: Római vérLassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Olvassuk a Zsiványokat 14. - Steven Saylor: Káprázat Türoszban

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Fordította: Heinisch Mónika

Lehetséges, hogy nem ismered Fafhrd és a Szürke Egerész történetét?” (443. o.)Zsiványok

Steven Saylor Gordianusának, a Roma Sub Rosa könyvsorozat főszereplőjének, tizenkilenc éves énje Türöszban jár, tanítójával, Antipatrosszal. A történet során fény derül látogatásuk okára, valamint arra is, hogy milyen történetet rejthet egy türöszi kiskocsma.

Saylor nem véletlenül a történelmi kalandregény és krimi egyik páratlan alkotója. Ugyanis rengeteg apróságot, érdekes és különleges információt oszt meg az olvasóval, azonban minden igyekezete ellenére egy rossz és unalmas novellát adott az antológiába. Hiába a figyelemreméltó részletgazdagság, a fő történetszál messze elmarad a várakozásoktól. Figyelembe véve a gyűjtemény kitűzött koncepcióját semmilyen meglepetés nem érheti az olvasót.

A Fritz Leiber-hommage és újramesélés a helyén van. Egyfelől súlykolása a Zsiványok kötet koncepciójának, ami egy kissé bosszantó, másfelől nyit egy olyan kultúrmissziós olvasat felé, amiben az író az újabb olvasói generációnak ajánlja kedvenc műveit.

Maga a novella valóban fordulatoktól mentes, pláne egy olyan írónak, mint Saylor. Neki ez rutinmunka. Ha azonban régi szerzők felfedezését tartjuk fontosnak, akkor ez egy szép gesztus.

Miért hagyták figyelmen kívül ezt a két érdekes figurát [Fafhrd és a Szürke Egerész] a krónikások, filozófusok, költők és papok?” (471. o.)

Egy szerelmi pentagramma (Lynn Cullen - Mrs. Poe)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Lynn Cullen: Mrs. PoeEz a legősibb történet: két férfi egy nő kegyeiért küzd.

Egy házaspár érzi, hogy oda a régi szenvedély. A feleség súlyos beteg, a férj nem tud mit kezdeni a helyzettel. Papíron hűek egymáshoz, de egyikük kifelé kacsintgat, mégis ragaszkodnak egymáshoz, közös múltjukhoz. Egy másik házaspárt elválaszt a munka: a férj mindig távol, és minden „kikötőben” más a szeretője, miközben az asszony otthon múlatja az időt, hőn várva, hogy férje hazatérjen. Egy férfi megérzi, hogy szabad az út a magányban senyvedő női szív felé, és szentül hiszi, hogy rokonlelkek, egymásnak teremtette őket a sors. De fellép egy riválisa, aki tönkreteheti őt, és minden oka meg is van rá, hiszen az asszonyra mindketten szemet vetettek. Ha viszont ez a lánglelkű férfi nem más, mint Edgar Allan Poe, a polgárháború előtti Egyesült Államok legnépszerűbb költője és írója, aki haldokló feleségét ápolgatja, a kiszemelt utód pedig Frances Sargent Osgood, kora egyik legelismertebb női költője, akkor ott biztos, hogy kő kövön nem marad, és minden szívnek meg kell hasadnia.

Lynn Cullen alapos kutatás után látott neki a két művész baljós viszonyának megírásához, és gondoskodott róla, hogy műve igazi csemege legyen az irodalom iránt rajongók számára. A Mrs. Poe 440 oldalán feltárulnak előttünk a tizenkilencedik század közepén már pezsgő irodalmi életéről híres Manhattan kulisszatitkai: betekintést nyerhetünk az irodalmi szalonok és a művészeti lapok szerkesztőségének világába, ahol egy jól elhelyezett vers vagy novella karriert teremthet, egy lehúzó kritika pedig megsemmisítő erejű. Ennek a zárt világnak az egyik kapuőre Rufus Wilmot Griswold, az 1840-es évek meghatározó irodalmi antológiájának, az Amerika költői és költészetének szerkesztője. Olyan korszakos alkotók jelentek meg ebben a válogatásban, mint Henry Wadsworth Longfellow, Oliver Wendell Holmes vagy Ralph Waldo Emerson, és természetesen Poe.

Az inkvizíció fő fegyverei (Valerio Evangelisti – Örökké élj, Inkvizítor!)

Szerző stv On the

Valerio Evangelisti: Örökké élj, Inkvizítor!Valerio Evangelisti Nicolas Eymerich regénysorozatának második kötete gyakorlatilag mindenben felülmúlja az egyébként kifejezetten erős első részt, az Indulj, Inkvizítor!-t. A folytatás mentesül az első kötet (típus)hibái alól, miközben az erősségeket nem csupán továbbviszi és megismétli, de új elemekkel is bővíti a szerző.

Evangelisti az új olasz epika különleges alakja, aki metatörténelmi regénysorozata főszereplőjének azt a valós tizennegyedik században is élt inkvizítort, domonkos rendi szerzetest tette meg, akinek nevét a tíz kötetes sorozat is viseli.

Az új olasz epika a ’90-es évek elejétől (egészen pontosan 1993-tól), a kétezres évek végéig létező irodalmi vonulat, melynek köreibe tartozik a Magyarországon is ismert Roberto Saviano, a Gomorra című kötet szerzője, illetve a Wu Ming írói csoport. Az új olasz epika alkotásai mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy lemondanak a posztmodern regényekre szinte kényszeresen jellemző hideg iróniáról, mellyel azok a tárgyukhoz, illetve a nyelvhez, a nyelvi teljesítőképességhez viszonyultak. Mindemellett megtartják a posztmodern regény narratív komplexitását, melyet populáris témaválasztással, zsánerekkel ötvöznek, ezzel széles körben láthatóvá teszik magukat az olvasóközönségnek. Gyakori, hogy a regények témájául szolgáló történelmi vagy pszeudo-történelmi anyag olasz környezetben megy végbe és az allegorikusság sem áll távol ezektől a regényektől. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az új olasz epikára itt felsorolt jellemzők mindegyike igaz Evangelisti sorozatára.

Oldalak