Sci-fi

Tegyük fel, hogy Isten csak tegnap teremtette a világot és úgy állította be azt, mintha millió éves lenne, azaz az evolúció fátylával fedte le. Most vegyük ki Istent az egyenletből és koncentráljuk a saját felfogóképességünkre, illetve annak gyenge, megtéveszthető voltára: hisz annyit vagyunk képesek megérteni, amennyit észlelünk, ez az összefüggés pedig maga az élet. Vannak bizonyítékaink, csontok, kövületek, jól érzett összefüggések arra vonatkozóan, hogy ami minket körülvesz, igencsak kőbe vésett és régi. Nem mellesleg az emlékezet is segítségünkre van abban, hogy ne essünk a bizonytalanság kútjába. Ez a kút mégis megnyílik, ha az ismeretlennel találkozunk. Ha viszont van egy felsőbb hatalom, az megment a kilátástalanságtól. Attól, ami akkor fenyeget, mikor a fenti, második elméletet próbáljuk vizsgálni. Ezzel ugyanis nem jutunk messzire, hacsak nem keresünk, egyébként bizonyíthatatlan (mert tapasztalati alapú), metafizikai fogódzókat, úgynevezett kategóriákat, amelyek akkor is megvannak, ha a dolog, amire vonatkoznak, nem létezik. A filozófia kígyójától megmartak Descartes, Berkeley és Kant ideológiai harcát találják – az irodalom búvárainak pedig itt van Robert Charles Wilson Darwinia című regénye.

A könyv alaphelyzete, hogy az első világháború előestéjén, 1912 márciusában megtörténik a Csoda. Európa, a világ történetének igazi beteg embere megszűnik Európának lenni, a helyén új kontinens jön létre, az ismertre hajazó, de valójában teljesen ismeretlen flórával és faunával, a régire csak nagy vonalakban emlékeztető földrajzzal – és a megszokottól teljesen elütő kultúrával, azaz inkább a kultúra hiányával, hisz Európa egykori lakói teljesen eltűntek. A regény jól álcázza magát sci-finek, holott valójában társadalmi elemzés, Amerikának az önállóság elvesztésétől való félelmeit tárja elénk. Nem mellesleg a kellően rövid és zavarba ejtő közjátékok mesterien lebegtetik a regény műfajiságát. Európa e „válságára” az amerikai félteke válasza a félelemből hozott állásfoglalás, ahogyan a semlegesség doktrínája volt az első világháború elején. Az USA-ban, néhány évvel korábban, de lezajlik a gazdasági válság és óriási vallási ébredés söpör végig a kontinensnyi országon. Régi téma az amerikaiak félelme a pápai hatalomtól (gondoljunk csak a Kennedy-t elítélő, nem is olyan halk hangokra) és a katolicizmus kiközösítése, valamint a spiritualizmus óvatos elfogadása felé tett lépések (ugyanakkor ennek kritikája is, mely át- meg átszövi a 90-es évek nagy misztikus sorozatát, az X-aktákat).

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Nőknek alárendelt férfiak a fjordokon, trójai háború a Marson, tengermélyi horror a Mariana-árokban, virágba borult világvége Berlinben. Ez mind a Próza Nostra év végi toplistájának könyveiben. Idén is arra kértük a szerkesztőség tagjait, hogy minden nehézség ellenére próbálják meg áttekinteni és legalább egyszeri alkalommal rangsorolni kedvenceiket. Lentebb találhatjátok kollégáink szubjektív listáit, előtte azonban jöjjön egy kis analízis.

Örömmel konstatáltuk, hogy idén sokkal nagyobb a merítés, azaz egyetlen könyv sem lett egyeduralkodó, kevesebb az átfedés, jobban kijöttek az egyes preferenciák, így kissé nehezebb is volt összeállítani egy egységes képet. Mind műfajilag, mind szerzőket tekintve sokkal változatosabb a tavalyi listánkhoz képest. Ez persze annak is a jele, hogy szuper kollégákkal bővült a csapat (sokan ráadásul igazoltan távol maradtak), de felmerül azért a gyanú, általánosságban véve sem volt egy kiemelkedő könyvsiker ebben az évben, vagy inkább több nagyszerű olvasmányról kell-e beszélnünk?

Ugyanakkor akadnak duplázók is, s ezért már külön kijár a taps. Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Moskát Anita Horgonyhely c. idei  könyvével is igen magabiztosan szerepelt a Próza Nostra kritikusainál. A szerkesztőség le sem tagadhatná, hogy igen kedvére való a szerző, sokunkat megszólított, s éppen ezért ajánljuk most őt ismét a legelső helyen. Moskát Anita már most meghatározó alkotója a kortárs magyar irodalomnak, s reménykedésre ad okot, hogy ezúttal már a szépirodalommal foglalkozó Litera oldalán is bemutatkozhatott, amire tényleg ritkán adatik alkalom. A Horgonyhely fiktív, mágialapú világa önmagában is izgalmas, amelyben a nők uralkodnak, a férfiak pedig alárendeltek, a terhesség pedig az egyetlen üdvözítő út a szülőföld megtartó (és halálos) erejével, a röghöz kötöttséggel szemben. Ezzel a fojtogató alaphelyzettel küzdenek a történet szereplői, a hajós Vazil, aki mániákusan keresi a rejtély eredetét és az elszakadás lehetőségét, lánya, aki inkább apja börtönéből szökne már, s a földmágus Lars, aki pedig az uralkodó feleség hatalma elől menekülne. Moskát olyan bátran nyúl bele az anyaság és az eredet problematikájába, ahogy azt nagyon kevesen teszik mostanában. “Mágikus és realista, de a mágikus

A sci-fi rajongók számára Dan Simmons az egyik legnagyobb állócsillag. 1989/90-ben megírta a kortárs science fiction egyik legfontosabb és legkedveltebb művét, a Hyperion/Hyperion bukása duológiát, amit 1996/97-ben követett a folytatás, az Endymion/Endymion felemelkedése. Simmons a sci-fin kívül is sikeres szerző, aki szinte mindenféle tematikában alkotott már a horrortól a fantasyn át a történelmi regényig. Következő science fiction regénye a 2003-as Ílion (Ilium), ami szintén egy duológia első kötete, folyatása az Olympus. Az Ílion idén jelent meg az Agave Kiadónál, így az olvasóknak lehetőségük van rá, hogy újra megmártózzanak Simmons írói zsenijében egy, a Hyperion-ciklustól teljesen különböző világban.

A regény három szálon indul el. A trójai síkon az olümposzi istenek az időn át maguk mellé vesznek Iliász-szakértőket, hogy azok jegyezzék fel a trójai háború történetét és figyeljék meg, miben is térnek el az események az eposzban történtektől. Ilyen szkoliaszta Thomas Hockenberry XX. századi tudós is, akinek a kilenc éve zavartalan napjai teljesen megváltoznak, amikor Aphroditétól különleges megbízást kap. A Föld távoli jövőjében az emberiség maradéka már rég elfelejtett minden tudást, robotok szolgálják ki őket, és faxkapukon keresztül közlekednek a világ különböző pontjai között. Daeman tipikusan ilyen „ódivatú ember”, aki élvezi ezt a fajta az életet. Amikor el akarja csábítani a fiatal Adát, megismerkedik egy olyan férfival, aki többet akar tudni a bolygó körüli orbitális városokban élő titokzatos poszthumánokról és egy nőről, akit csak bolygó zsidónak neveznek. A Jupiter Európa holdján eközben Mahnmut, a holdrendszer feltérképezésére kiküldött félig gép, félig szerves moravecek késői leszármazottja azt a feladatot kapja, hogy egy titkos küldetés keretében induljon el a Marsra, amit rejtélyes módon terraformáltak és az egész Naprendszerre veszélyes, kvantumszintű machinációk színterévé tettek.

Dimitrij Glukhovsky, a Metro-kötetek népszerű szerzője újra hazánkba látogat legújabb könyvének, a Metro 2035 megjelenése kapcsán.

Glukhovsky 1979-ben született, újságíróként, tévés és rádiós műsorvezetőként kezdte pályáját, majd online íróból rövid időn belül a kortárs orosz populáris irodalom legnagyobb sztárjává vált, aki sok kollégájához hasonlóan előszeretettel gyakorol politikai és társadalomkritikát szóban és írásban egyaránt.

Az első könyve, a moszkvai metróhálózatában játszódó posztapokaliptikus sci-fi Metró 2033 és folytatása hozták meg számára a világsikert. Az általa teremtett világot azóta igazi franchise lett. A rajongók a Magyarországon is megjelenő Metró 2033 Univerzum néven írják tovább, bővítik, de számítógépes játék is született már a sorozat nyomán. Sőt, a Metro 2034 online változatához a szerző egy híres orosz elektronikus előadóművészt és egy festőművészt is segítségül hívott a művészeti projektté alakításhoz. A Metro 2035 a szerzői ígéretek szerint az záró fejezete a sorozatnak. Érdekes módon a kötet a már korábban elkészült, Metro Last Light című számítógépes játék ötleteiből született meg, így egy sajátos visszacsatolást, remedializációt láthatunk a különböző közegek között.

Az orosz bestsellergyáros egyébként írt már izgalmas történelmi regényt (Szürkület), egy akció-sci-fit  Futur.re címmel [kritikánkat lásd itt], vitriolos társadalomkritikáját pedig Orosz népellenes mesék elbeszéléseiben olvashatjuk.

Aki tehát már vagy még nem ismeri a szerzőt, ne hagyja ki a programokat.

„My way is to begin with the beginning. Szokásom a kezdetén kezdeni” - mondta Lord Byron (Szerb Antalnál is). Bár ugyan a nagy elődök nyomába sem érek, azért én is így teszek és leszögezem, hogy olvasatomban a Browser zsinórjai nem egy jó regény. Igazából még regénynek sem mondanám, bár úgy tűnik, mintha lenne hagyományos értelemben vett története, vannak szereplői, a cselekmény indul valahonnan és fut(?) valahová. Mégis többször tűnik az emberiségről vagy éppen a történelemről (de esetleg az olvasó több egyéb témát is beleszuszakolhat a saját értelmezésébe) írt értekezésnek.

Valószínűleg amiatt alakult ki bennem ez az ítélet, mert mint a fülszöveg is említi, a szerző filozófus, de maga a könyv sem epikus síkon mozog. A halhatatlanságot ugyanis nem egy nagyívű kalandként kezeli (mint mondjuk Dan Simmons a frissen olvasott Ílionban), hanem fel kívánja tárni annak okait, következményeit, majd egyfajta megoldását is adja a helyzetnek, mintha egy tudományos értekezést olvasnánk. Garciánál a halhatatlanság egyfajta pangás, érték- és tudásvesztés, mintha a halandóságunk lenne az egyetlen, amit előrevisz bennünket. És persze a szeretet. Mert üzenet terén a Browser zsinórjai nem hazudtolja meg azokat az alkotókat, akiket a köszönetnyilvánításban a szerző felsorol. Ugyan sokan közülük érzékeny, a világra figyelő művészek, de megjelenik benne az a fajta hollywoodi egyszerűség is, amely néha képes kiverni a biztosítékot a jóérzésű nézőkből (legjellemzőbben ez talán az egydimenziós karakterekben, az akciók érdekében feláldozott mondanivalóban és történetben érhető tetten, lásd Mátrix újratöltve és Mátrix: Forradalmak vagy legutóbb a Prometheus).

2015 őszén a magyar könyvkiadók ismét nem hagyják unatkozni az olvasókat. Legyen szó rejtélyes halálesetekről, démonokról vagy az emberiség kihalásának veszélyeztetéséről több tucat új történet közül válogathatnak a könyvek kedvelői.

A Fumax kiadó gondozásában megjelenő új Dan Wells regény, az Az ördög egyetlen barátja a New York Times bestseller-szerzője, Dan Wells új John Wayne Cleaver-trilógiájának első darabja. John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…

Várható megjelenés: szeptember vége/október eleje.

A Michael J. Sullivan által írt Percepliquis – Az Elveszett város, a lenyűgöző Riyria-krónikák hatodik, és egyben befejező kötete. A Riyria története ezzel elérkezett a befejezéséhez. A Trónbitorlókban tetten ért két tolvaj összes sorsfordító kalandja ehhez a pillanathoz vezetett el. Háromezer év múltán itt az idő, hogy Novron Örököse végre beteljesítse sorsát. A nagyszabású lezárás jó kétszer olyan vastag lesz, mint a sorozat korábbi kötetei, a sokak által várt regény méltó befejezése a szériának.

Érkezik szeptember első felében.

Brian McClellan bemutatkozó kötete, a Vérrel írt ígéretek nagy sikert aratott már megjelenésekor is, a várva várt második rész, a Karmazsin hadjárat (Lópormágus 2.) külföldi értékelései még jobbak, mint az elsőre adott olvasói vélemények, így számíthatunk rá, hogy még izgalmasabb történetet kapunk az októberben érkező folytatásban.

Fordította: Rusznyák Csaba

„ - Mit játszanak – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat Zara. – Csomó mindent – ami azt jelentette,

hogy nem a film a lényeg. Micsoda meglepetés.” (661. o.)

Connie Willis science-fictionbe oltott kritikája a fogyasztói társadalomról egy fontos, bár kissé összeesküvés-elméletszerű elképzelést mozgat. A megközelítés és elképzelés annyira erős, hogy gyakorlatilag ez az ötlet elviszi a hátán a novellát. Ennek azonban az az ára, hogy a történet másodlagossá válik.

Az írónő által felvázolt fiktív világ és annak kritikája ellenére a fókusz a párbeszédeken van. Adott egy férfi zsivány, Jack Weaver és egy rá haragudó női karakter, Lindsay. Kettejük vitáiból, szlalomozásaikból a pláza éber szemei elől, végeláthatatlan filmcím- és színésznév-sorolásaiból áll össze a történet. Éppen emiatt a szatíra hangsúlya átkerül a két karakterre és az olvasó számára triviálisnak tűnő, ám a páros számára nagyon is életbevágó, szópárbajokra, vagyis itt bukkannak fel az írónő stílusára jellemző comedy of manners műfaji jegyei.

A komédia jelenléte miatt pedig rengeteg felesleges locsogás és információ kerül a szövegbe, ami végeláthatatlanul és körkörösen örvénylik mélyre nyomva az olvasót. Ha úgy tekintesz az írásra, mint egy túlírt drámai szövegre, akkor jól szórakozhatsz, ha nem, úgy a rengeteg részlet bosszantani fog.

“...már nem tudta megkülönböztetni a műsorokat a reklámoktól…”

128. o.

Mi az értelme egy hídnak, ha nem köt össze két partot? Ha nem köt össze semmit semmivel?

Egy ilyen híd áll William Gibson Híd-trilógiájának középpontjában, melynek első kötete a Virtuálfény. Ezt követi az Idoru és a Holnap tegnapja (All tomorrow’s parties) című regények. A nyitódarab 1993-ban íródott, ez volt Gibson első megjelent regénye a nagysikerű Sprawl-trilógia lezárása után. 1995-ben jelent meg a regény magyarul, a Valhalla Páholy gondozásában. Most pedig, húsz évvel az első magyar megjelenés után az Agave Kiadó újrafordíttatta és méltó köntösben tárta az olvasók elé a kötetet. Pék Zoltán (Philip K. Dick állandó fordítója az Agavénál) kiváló munkát végzett a fordítással, a jellegzetes gibsoni próza nagyon erősen szólal meg végre ebben a kötetben is magyarul.

Bizakodásra ad okot az új kiadás, talán nem hiába várhatjuk azt, hogy az idehaza mostoha sorsú trilógia – kevés példányszám, hiányzó utánnyomások, gyenge szöveggondozás, kiadó- és fordítóváltások, valamint hiányzó kritikai visszhang nehezítették terjedését – a másik két kötet megjelentetése után, végre megtalálja magyar olvasóit is.

Fordította: Rusznyák Csaba

Vártam már ezt a novellát, hiszen az általam nagyon kedvelt Doctor Who sorozat egyik forgatókönyvírója, Paul Cornell a szerzője. Már ez garancia arra, hogy az Egy jobb halál alapötlete kellően felforgató legyen.

Mindazonáltal ez a novella egy a Zsiványok középmezőnyéből, egyáltalán nem kiemelkedő alkotás, ám tisztességes iparosmunka. Nem marad az ember fejében napokig, mégis szórakoztató olvasmányélmény.

Az írás hangulata a Doctor Who bizonyos részeit idézi: jellegzetes brit környezet és karakterek, kombinálva a science fiction legvadabb vízióival. Az Egy jobb halál esetében is hasonló a helyzet; a karakterek által elejtett, az olvasó számára nem teljesen érthető utalások a világ helyzetére és működésére a mélység érzetét keltik. Azt, hogy ez a világ nagyon komplex és átgondolt, miközben az olvasó csupán apró szeletet kap belőle és ezekből kénytelen összeállítani a mindenképpen hiányos képet.

A főszereplő, Hamilton, szembe kerül fiatalabb korú önmagával és egyiküknek le kell győznie a másikat. Vajon melyik tulajdonság lesz képes felülkerekedni: az ifjúság ereje és lendülete vagy az idősebb ember bölcsessége és tapasztalata? Érdekes alaphelyzet, ám ebben a kötetben még így is csak a középszerhez tartozik ez az írás.