Sci-fi

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2015-ös év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Benedek Szabolcs új munkája sci-fi-, krimi- és horrorelemeket sem nélkülöző alternatív történelmi regény, amelyben az első világháború előestéjén különös dolgok történnek a hajdanában a Szent Korona legszebb gyémántjaként emlegetett városban. Politika, intrika, terror, szerelem, erotika és cápák a száz évvel ezelőtti Fiumében.

Szövegrészlet:

Erzsébet magától tanult meg úszni. Technikája láttán föltehetően nem csak az olimpiáról zárták volna ki, hanem minden, szakmája iránt elhivatott edző ordítva fogta volna a fejét. Esetleg elszaladtak volna messzire, hogy még véletlenül se kelljen evvel a borzadállyal szembesülniük. A tengerészeti akadémia tanárai pedig ezt mutogatták volna a kadétoknak elrettentő példa gyanánt.

“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”

Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?

Eddig három sorozatot (Tündérföld (az első két kötet jelent meg magyarul), Gyászének János papnak (magyarul nem adták ki) és az Árva meséi (szintén nincs magyarul)) írt, nem számítva a Leningrád-diptichont, amelynek első része a Marija Morevna és a Halhatatlan. Radiance című regényéről itt írtunk kritikát. Catherynne M. Valentével Fekete I. Alfonz készített interjút.

Fekete I. Alfonz: Három regénye (Marija Morevna és a Halhatatlan; A lány, aki körülhajózta Tündérföldet és A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt) valamint egy novellája (“A téridő tizenhárom arca”) a 10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológiában jelent meg eddig magyarul. Az ön munkásságát különlegessé teszi, hogy irodalmi megközelítése újszerű és látomásszerű, valamint az, hogy ellenáll a műfaji kategorizálással szemben. Blogjában fordulópontnak nevezte, hogy a New Yorker recenziót közölt Tündérföld-sorozatáról.

Képzeljük el, hogy valamikor a kilencvenes években egy zseniális cseh matematikus, Bojik Brozkov felfedez egy olyan KÉPLET-et, amellyel képes megjósolni a jövőt. Két világhírű genetikus segítségével elhatározza, hogy mindenképpen megakadályozza azt a pusztító világégést, amelyet a számításai előre jeleztek. Létrehozza a JövőVédelem nevű titkos, mindenféle hagyományos politikai irányításon kívül és felül álló szervezetet. Célja olyan génállománnyal rendelkező emberek kiválogatása és egy szigorú, személyre szabott algoritmus alapján történő felnevelése, akik segítségével elkerülhető lehet az ítélet napja.

Vékony Krisztián Sors-algoritmus című első regénye egy olyan jövőbe invitál bennünket, ahol a hidegfejű determinizmus és végzet küzdelmének lehetünk szemtanúi. A könyv egyszerre szeretné betölteni a társadalmi science fiction, a fiktív történelmi, bűnügyi és szerelmes regény szerepét, mindezt könnyed, szórakoztató formában, négyszázötven oldalon keresztül, felemás sikerrel.

A huszonegyedik század derekán a klímaváltozás miatt terméketlenné vált területekről érkező bevándorlók tömegét telepítik le Budapest külvárosába, miközben a belvárosban zavartalanul folyik tovább a pezsgő fővárosi élet. Itt él Bánfalvy Réka eminens fizika szakos hallgató és Lázár Szilárd, a budapesti „Mennyország” sorskezelési osztályának „Védangyala”. Vékony Krisztián három hangsúlyos és több kis szálon keresztül bontakoztatja ki történetének cselekményét, amelyek hol szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hol párhuzamosan futnak egymás mellett. Az erősen fragmentált fejezetekben egyszer a Mennyországban zajlódó eseményeknek vagyunk tanúi, máskor Rékát kísérjük el egyetemi vizsgáira, állásinterjúra, egy éjszakai szórakozóhelyre, de Szilárd félig-meddig létező magánéletébe is bepillantást nyerünk, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik mindent elsöprő szerelme megfigyeltje, Réka iránt. Kitekintünk a transzkontinentális politika eseményeire is, közben pedig több gyilkossági ügyet megpróbálunk felgöngyölíteni.

Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?

Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.

Catherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.

A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban  és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).

Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.

(Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2016. április 23., Könyvbemutató és dedikálás)

A Supka Géza terem levegője olyan, mint egy űrhajó levegője nagymosás után. Nehéz, elhasznált és mellkasra ülő. Nyáry Krisztián és Tóth Csaba, utóbbin a Tardist tenyerén tartó Iron Giantes póló, bejelentik, hogy türelmesen megvárják amíg az előző programokról összesereglenek az érdeklődők. Néhány üdvözlés és gratuláció hangzik el a mikrofonoktól távolabb, majd a falra próbaként kivetítenek egy jelenetet a Star Wars előzmény-trilógiából. Majd megnyílik a parancsnoki híd és özönlenek a kérdések.

A kötetet gondozó Athenaeum kiadó igazgatója faggatja a könyv szerzőjét. Nyáry bemutatja a politológus és szociológus végzettségű, adjunktusi fokozattal rendelkező Tóth Csabát, majd rákérdez A sci-fi politológiájának személyes motivációira. Tóth úgy látja, hogy a politika és a science fiction egyszerre jelent meg az életében, utóbbira részletesebben is kitér: példaként felhozza édesapja Galaktika gyűjteményét és Isaac Asimov munkáit. A következő kérdésben a kérdező arra kíváncsi, hogyan és miként jelenik meg ugyanakkor vizsgálható a politika a zsánerkönyvekben, elsősorban a science fiction és fantasy vonalat értve e megnevezés alatt. A szerző rámutat arra, hogy a politika mindenütt jelen van. A fiktív világok megléte szolgáltatja az okot arra, hogy az általunk ismerttől eltérő politikai rendszerek megjelenhessenek. Hangsúlyozza, hogy a politikai alapdöntések a mérvadóak, vagyis kik és milyen motiváció által hajtva tesznek vagy nem tesznek meg valamit.

Nyáry úgy gondolja, hogy a science fiction rendelkezik mind természettudományos, mind pedig társadalomtudományos háttérrel, míg a fantasy esetében ez nem mondható el. Tóth meglátása szerint a fantasy gyakran nem ad magyarázatot a világában történő eseményekre, míg a sci-fi ezzel ellentétben igyekszik ezt megtenni. A következő kérdés a vizsgálati szempontot firtatja. Az adjunktus feleletében elmondja, hogy tartózkodva az értékítéletektől, leíró megközelítést alkalmazott, vagyis a kulturális antropológia módszertana mellé az in-universe szemléletmódot részesítette előnyben - nincs külső, behozott szempont, a jelenségeket az adott fiktív világ normái szerint értelmezi az elemző.