Sci-fi

A nagy sikerre való tekintettel 2018. december 8-án újra megrendezik a Világok Találkozása (ViTa) zsánerirodalmi rendezvényt a Bem Moziban. A Próza Nostra szervezésében megvalósuló programon a látogatók ezúttal is közvetlenül a zsánerirodalom hazai szerzőitől, szerkesztőitől és kritikusaitól értesülhetnek a legfrissebb megjelenésekről, a legfontosabb olvasmányokról, a legégetőbb szakmai kérdésekről. Idén szó lesz az egyre népszerűbb flintlock fantasy műfajáról, a nemrégiben elhunyt Ursula K. Le Guin életművéről, a videójátékok és a zsánerirodalom kapcsolatáról, kiderül, mennyit is ér N. K. Jemisin három Hugo-díja, és bemutatják az év egyik legizgalmasabb kötetét, a hazai SFF szerzőket tömörítő antológiát. Az est végén pedig második alkalommal adják át a Hexa-díjat. A rendezvény ugyanúgy filmvetítéssel zárul a Bem Mozi kínálatából, mint tavaly.

További részletek hamarosan!

Találkozzunk december 8-án a Bem Moziban!

Esemény a Facebookon

Kép: Jacek Yerka

A zsánerirodalommal kapcsolatos diskurzusokban sokszor felmerül, hogy mennyire tartunk lépést az aktualitásokkal (szerencsére elég jól, köszönhetően a fáklyavivő néhány kiadónak), az azonban csak nagyon ritkán, hogy mennyi tartalék van még a sogenannte klasszikusokban. Ez utóbbi kérdésre is egyértelmű a válasz: sajnos/szerencsére iszonyatosan sok. (Tegye fel a kezét, aki még nem tologatta maga előtt valamelyik kedvencét pusztán intellektuális zsugoriságból!) A tágabban vett fantasztikumról szólva, gondoljunk csak bele: A szolgálólány meséje huszonegy év után jutott el hozzánk (az más kérdés, hogy még tizenegy év és egy filmsorozat kellett ahhoz, hogy igazán nagyot robbanjon), Christopher Priest Kifordított világa pedig negyvenhárom után. Mennyi kincs lehet hát még elzárva a csak magyarul olvasó közönség elől pusztán az angolszász nyelvterületről?

Arra, hogy még a sci-fi aranykorából is bőven van mit meríteni, a legjobb példa a Téridő – ugróknak, az Urbis Kiadó által 2017-ben megjelentetett novellagyűjtemény, ami eddig magyarul meg nem jelent írásokat tartalmaz. A cím egyben egy kötetbéli Fritz Leiber-novella címe is, és rajta kívül a 17 másik szerző neve külön-külön is elegendő arra, hogy minden sci-fi rajongónak meginduljon a nyálelválasztása. Harlan Ellison (eklatáns példája annak, amit a kiaknázatlan kincsekről írtam), Robert Sheckley, Philip K. Dick, Brian W. Aldiss – csupa olyan név, akinek örökös helye van a zsáner panteonjában, leginkább talán azért, mert az ő generációjuknál a fantasztikum megjelenítése még nem feltétlenül a cél, legtöbbször csupán az eszköz egy érdekes történet elmeséléséhez.

A prológus és az epilógus egy-egy rövidke szösszenetét leszámítva az antológia négy nagyobb témakörre oszlik, egyenként négy novellával, s ez a tematizált sokszínűség kifejezetten jót tesz az olvasmányélménynek. Ifj. Veress István szerkesztőt – amellett, hogy jól sikerült darabokat válogatott össze – ezért is csak dicséret illeti. Mindegyik előtt falatnyi, reflexív bevezető olvasható az adott szerzőről/szerzőtől, vagy éppen a novella születésének körülményéről, amely megadja az alaphangot az utána következő szövegeknek (kétféle ember van: aki imádja az ilyesféle rövid szösszeneteket, és akit nem értek, miért nem). Ezekről nem is bocsátkoznék hosszabb fejtegetésekbe, inkább sorra venném azokat az írásokat, melyek önmagukban is jól mutatják a kötet színvonalát és sokszínűségét.

Colony Collapse Disorder, röviden CCD, magyarul kaptárelnéptelenedés. Ezzel a szakkifejezéssel illetik azt a jelenséget, amikor a méhkaptárból szinte az összes dolgozó eltűnik, hátrahagyva a méhkirálynőt, amin kívül csak néhány gondozó rovar marad. Ezzel pedig a kaptár elveszíti életképességét, és hamarosan ezek az egyedek is elpusztulnak. A kétezres években felbukkant CCD-nek a mai napig sem tudják a pontos okát, ugyanakkor aggasztó gyakorisággal üti fel a fejét szerte a világon.

A norvég Maja Lunde első regénye, A méhek története három cselekményszálon fut, főszereplőinek életét a méhek határozza meg. William története jóval a CCD előtt játszódik, az 1850-es években. A fásult, tudományos munkájának kudarca miatt életkedvét elveszítő William akkor kap új erőre, amikor egy, a méhekkel kapcsolatos könyv felkelti az érdeklődését. A második szál 2007 telén indul: George középnyugati méhész, akinek családja generációk óta űzi ezt a foglalkozást, és a férfi azt szeretné, ha főiskolás fia, Tom is folytatná ezt a hagyományt. George csupán pletykákból és a televízióból ismeri a CCD-t, és nem is igazán foglalkozik vele. Végezetül pedig ott van a kínai Tao története a 2090-es évekből, az Összeomlást, a méhek eltűnését követő kataklizmák utáni világból. A nő a méhek nélküli jövőben virágok kézi beporzásával foglalkozik, ami megerőltető fizikai munka, de életbevágóan fontos az emberiség élelmezése szempontjából.

Ami azonban Lunde könyvében igazán összekapcsolja a szálakat, az a szülők és gyermekeik viszonya, ami, érzésem szerint, kötődik ahhoz, amit a szerző a könyv végén a méhek eltűnéséről és az ember-méh viszony jellemzőiről mond. Az ember, a szerző olvasatában, amikor elkezdte rabszolgává, saját igényeinek kiszolgálójává tenni a méheket, akkor kiszakította azokat a természetből. Nem elég, hogy beporzásra kényszeríti, utaztatja, tenyészti ezeket a lényeket, de még a mézet is ipari méretekben fölözi le. Ebbe a rendszerbe George szálán nyerünk bepillantást. Ezzel viszont előbb-utóbb óhatatlanul egyfajta katasztrófát fog előidézni, amire mind William, mind Tao történetében találunk utalásokat: amikor az ember elszakad a természettől, egyszersmind ellene is fordul. A méheket csak eszköznek látó szereplők, akik ezeket az önálló lényeket saját igényeik kielégítésére használnak, vajon nem ugyanígy viselkednek a gyerekeikkel?

Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.

A kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.

Egy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.

De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész  világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.

A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.

William R. Forstchen neve viszonylag ismeretlen hazánkban, pedig több mint 40 megjelent kötetet tudhat magáénak. Publikációi között a science fiction és a fantasy zsánere mellett találhatunk történelmi regényeket és tudományos szövegeket is, de az SF univerzum már meglévő, ismert világaiban is közreműködött - például a Star Trek: Az új generáció sorozatban a The Forgotten War című könyv az ő nevéhez kötődik.

Ez az összetett érdeklődés és sokoldalúság a regényben is visszaköszön. Az egész szöveget intertextuális utalások szövik át “elit-” és popkulturális regényekből, filmekből, zeneszámokból egyaránt, de talán ugyanennyi utalás történik a világtörténelem vészterhesebb eseményeire, politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Az Egy másodperccel később Forstchen háromkötetes regénysorozatának első része (amire a legtöbb helyen csupán Később trilógiaként hivatkoznak), s amelynek egyébként már mindhárom része olvasható magyar nyelven is a 21. Század Kiadó jóvoltából (Egy másodperccel később, Egy évvel később, Az utolsó nap). Egy bőven lábjegyzetelt, esszéisztikus, poszt-apokaliptikus spekulatív fikcióról van szó, amely egyszerre szeretne a szórakoztatás mellett legitim és széleskörű ismereteket átadni.

A Később #1 főszereplője tehát az egyértelműen életrajzi ihletésű John Matherson: egy komoly katonai múlttal rendelkező egyetemi történelemprofesszor. A cselekmény kibomlása során mindkét kvalitásának komoly hasznát veszi majd – tulajdonképpen pontosan ezen sokoldalúságának köszönhető, hogy életben marad. Az egyes szám harmadik személyű narrátor végig szorosan Johnra fókuszál és nem ereszti el, de egyszer sem emelkedik fel mindentudó pozícióba, így végeredményben mégis olyan, mintha John narrálná a történetet.

Az év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Bevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.  

Tavaly azzal fejeztem be a cikkem, hogy milyen jó lenne, ha A sci-fi politológiájához folytatás készülne, és lám, egy évvel később itt a Fantasztikus világok. Bár minden kívánságom így válna valóra! Tóth Csaba ezúttal csak a szerkesztést vállalta magára, cserébe viszont a legváltozatosabb helyekről érkező szerzők fantasztikumról való elképzeléseit olvashatjuk. Politológus, jogász, egyetemi oktató, újságíró, de még építészmérnök is található a szerzők között, így szűklátókörűséggel és monotóniával semmiképpen sem vádolható a kötet.

Ráadásul megnyugtathatok mindenkit, a tavalyi év „bakija” sem ismétlődött meg: a kötetnek ezúttal közel kifogástalan a korrektúrája, legalábbis egy-két apróságon kívül mást nem fedeztem fel. A borító is kicsit semlegesebbre sikerült, az egyszeri olvasó sem hiheti azt, hogy Star Wars-kötetről van szó. Ha már a külcsín így fejlődött, hogyan alakult hozzá a belbecs?

A könyvre maradéktalanul alkalmazható a gyűjteményes kötetek minden jellemzője: sok különböző stílusú írást olvashatunk, amik között mindenki megtalálhatja a számára kedves hangvételt. Kifejezetten gyenge írásokat nem tartalmaz a Fantasztikus világok, olyat azonban találtam, amelyet minden erénye ellenére sem sikerült megkedvelnem. Több tanulmány nem ment tovább a kicsit cizelláltabb leírásnál, ami sok újdonságot nem hordozott, legfeljebb hozzátett egy újabb értelmezési szempontot a tárgyalt műhöz, míg egyes írások túl mély ismeretanyagot akartak átadni megfelelő alapozás nélkül. És bár külön fejezetekben rendszerezve kapja az olvasó az információkat, ennek ellenére azt éreztem, mintha nem tudná a kötet, hová is akarja kifuttatni az átadottakat. Több tanulmányban túl részletesnek találtam a történetleírást: érthető, hogy a „laikus” olvasóknak is át kell adni az ábrázolt rendszer alapjait, de a popkultúra olyan óriásai, mint az Alien-univerzum esetén, ezt nem éreztem indokoltnak. Érdemes lett volna inkább az olvasók előzetes ismereteire támaszkodni.