Sci-fi

A Cartaphilus Könyvkiadó jóvoltából ismét kezünkbe vehetjük a Christopher Tolkien által kiadott tizenkét kötetes The History Of Middle-Earth első két kötetét Elveszett Mesék Könyve címen. A John Tolkien által írt befejezetlen, töredékes, vázlatos szövegek, melyek Középfölde mitológiáját alkotják vagy színesítik tovább, ebben a sorozatban lelhetőek fel, jelentős szerkesztői munka eredményeként. A kötetek a teljes hagyatékot tartalmazzák, a szerkesztői munka tizenhárom évet vett igénybe. A The History Of Middle-Earth követi a Christopher Tolkien által apja halála után kiadott többi szöveg szerkesztői hagyományát: semmi változtatás és a szerkesztői megjegyzések könnyen észrevehetően, egyértelműen elkülönülnek a főszövegtől.

Sokféle őrültet létezik és lényegesen különböznek egymástól. [Sade márki, Charles Manson, Einstein, Foucault]. Vannak azonban közös vonások is: valamilyen formában az őrület alakot ölt előbb-utóbb, „produktívvá” válik, bármit is jelentsen ez. [Immoralista bölcselet, egy véres emlékmű, világnézeteket átalakító elmélet, a változás filozófiája az azonossal szemben].

Nem volt meg benne a sade-i terror – bár a márki grafomániája igen – és nem űzték démoni dobok eszelős bűntények elkövetése felé, mégis őrült volt Philip K. Dick is: a jelen írás témájául szolgáló novelláskötet szerzője. Üldözési mánia, téveszmék, depresszió. Mindezek mellett a kemény drogok használata sem tehetett jót mentális állapotának. Ezek ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – úgy szemlélte a világot, ahogyan senki más. Ez a fajta lényeglátás kombinálva az írói tehetségével a sci-fi egyik legizgalmasabb alakjává tette őt. Mondandója közléséhez, útkereséséhez ugyanis a sci-fit használta médiumként. Azt a műfajt, amit szeretnek „alacsonynak”, félirodalminak tituálni elsősorban popularitása miatt. Ma már azonban megkerülhetetlenné válik a sci-fi is azok számára, akik hiteles képet szeretnének kapni a XX. század irodalmáról. A rengeteg másodvonalbeli szező mellett akad néhány olyan is, akik irodalmi megbecsülésre is számot tarthatnak, ilyen például William Gibson, és Philip K. Dick is.

Hazánkban kezdetben kissé margóra szorultak írásai, a rengeteg beözönlő és hazai sci-fi könyvek miatt – neve sokáig ismeretlenül csengett az olvasók számára egy kicsi, de annál lelkesebb olvasóközönség kivételével. A már említett sci-fi hullámverésben azonban nem tűnt el. Itthon az Agave Kiadó gondozza a szerző életművét.

A Vurt 2005-ben jelent meg magyar nyelven. Tizenkét évvel az eredeti kiadás után.

Fura könyv.

Jeff Noon brit szerző. Könyve a nem túl távoli jövő, sötét Londonjában játszódik, a legjobb cyberpunk hagyományokat követve, de új elemekkel is bővítve azt.

A Vurt egy virtuális valóság, melybe egy drog használatával juthat el a vállalkozó. Nem intravénás anyagról van szó, nem porról, nem folyadékról. A Vurt közvetítői színes tollak (madártollhoz hasonló készítmények), melynek egy része legális. A különböző színű tollak, különböző élményeket stimulálnak. Léteznek kaland-tollak, ezek színe kék, de pornó-tollak is, melyek rózsaszínűek, az ezüstszín tollak az adminok eszközei. Ők „tartják karban” a Vurtot, betartatják a szabályokat. A tollak által közvetített utazás ugyanis nem marad meg a képzelet szintjén. A Vurt valóság, melynek sajátos törvényei vannak. (A Delany-féle paratér megjelenése a szövegben.) Kihozhatsz onnan bármit, de ugyanolyan értékben ott is kell hagynod valamit cserébe. Ebből származik a probléma. Hűsünknek – Firkának – a szeretője és legjobb barátja, a húga, egy veszélyes tollazás következtében benn reked a másik világban. Helyette egy Vurtlény kerül át a mi világunkba, testének anyaga azonos a Vurt anyagával. Izé – mert a banda, akiknek mindennapjait megismerjük így nevezi a lényt – tehát rendkívül értékes dolog: amennyiben valaki eszik a húsából, átkerül a Vurtba, anélkül, hogy drága tollakra kellene költenie a pénzét. Nem csoda, hogy minden drogos fel akarja zabálni a szerencsétlent.

Firka vissza akarja kapni azt az embert, akit legjobban szeret. Ehhez azonban ismét meg kell kockáztatnia egy veszélyes utazást a Fura Sárgával.

Alan E. Nourse szövege

„…ami azt illeti, pengefutárok nélkül a tiltott egészségügyi ellátás egész, komplikált rendszere szétrepedt volna a varratok mentén.”

Nourse nagyjából annyira normakövető, mint Guy Fawkes.

Ez volt az első gondolatom, miután befejeztem a regényt és összefoglaltam magamban az egésznek az ötletét.

A Pengefutár nem meggyőzően jó könyv. Nem kiemelkedően jó sci-fi és egészen biztosan nincs benne semmi irodalmi technika, ami különösen érdekessé tenné. Mégis belesimul egy nagyon előkelő neveket is tartalmazó szekvenciába – belesimul, semmiképp nem emelkedik ki – mégpedig az ötlet miatt.

De előbb a forma.

A szöveg három nagy fejezetre bomlik, melyek újabb alfejezeteket tartalmaznak. A három nagy fejezet: Billy története, Doki története és A Pengefutár címeket viselik. Mindhárom nagy fejezetnek van egy fontos karaktere, akinek a szemszögéből látjuk az eseményeket, akinek a véleményét és a történetét megismerjük. Az első és harmadik fejezet nézőpont karaktere ugyanaz a személy.

Sánta Billy tizenhét éves, dongalábú, foglalkozását tekintve pengefutár (a történet szempontjából persze motivált, hogy Billy dongalábú, szimbolikus funkciója is van/lehet értelmezésünk szempontjából annak, hogy éppen ilyen jellegű a problémája, azonban a ’blade runner’ címmel ez az egész egy különösen ízetlen viccként (is) hat). A pengefutárok a szövegvilágban tulajdonképpen az alvilág speciális szereplői: orvosi felszereléseket szereznek be illegális egészségügyi beavatkozásokhoz.

Az Európa Könyvkiadó jóvoltából februárban érkezik Glukhovszkíjtól a Metró 2033. Igazi posztapokaliptikus sci-fi, de nem az agyonunt fajtából. Úgy tűnik, hogy az oroszok már a metróban vannak.

„Hiszen a homo sapiens története ősidők óta nem szól másról, mint alakfelismerésről – a makacs vágyról, hogy végre összeálljon a mintázat. A teljes kép. Ez éppannyira áldás, mint átok.”

Gibson rajongó vagyok.

Ezt már itt le kell szögeznem. A legutóbbi újraolvasás alkalmával – amikor is eldöntöttem, hogy írni fogok a Próza Nostrára erről a regényről – már éreztem, hogy képtelen leszek a rajongó elragadtatottsága nélkül szólni – minden törekvésem ellenére.

Az írás aktualitása, hogy a Blue Ant-trilógia befejező kötete néhány hónappal ez előtt jelent meg, és azóta már magyar nyelven is olvasható. Jelen írás tárgya a trilógia nyitódarabja.

Gibson teljes életművét ismerem és – egyetlen kivételtől eltekintve – minden szövegét legalább egyszer újra is olvastam (sajnos az Idorut csak kölcsönkaptam és azóta sem tudtam megszerezni). Az a tapasztalatom, hogy az eddigi szövegei ezer szállal kötődnek a technikához, ám mindegyik annak egy új területét vizsgálja, az egyes emberre és a társadalomra gyakorolt hatására fókuszálva. Éppen ezért nem csak újszerűek és izgalmasak ezek az írások, de egyszersmind aktuálisak is.

A szerző bemutatásától eltekintek, de fogódzónak álljon valami itt.

A Trendvadász (Pattern Recognition, 2003) magyarul 2004-ben jelent meg. Az Árnyvilág (Spook Country, 2007) – a trilógia második része – 2009-ben követte, majd a Nyomtalanul (Zero History, 2010) zárta le a sorozatot 2010-ben. (Talán a későbbiekben írok egy bejegyzést a három kötet viszonyáról és a sorozatról globálisan.)

Szeretnék egy könyvet a figyelmetekbe ajánlani. Később ismertető is lesz majd róla itt a Próza Nostrán. Most pár sor a szöveg utóéletéről.

Alan E. Nourse '74-ben írt egy regényt Blade Runner címmel - mely magyarul idén 'Pengefutár' címmel jelent meg a Metropolis Media jóvoltából - az amerikai egészségügyi rendszer kritikájaként. A szöveg annak rendje és módja szerint kicsapta a biztosítékot tisztességesen. A filmipar rögtön rátette a kezét és megvásárolták a jogokat. Az a William S. Burroughs írta a forgatókönyvet, aki többek között a Meztelen ebédet is alkotta (Cronenberg rendezett belőle filmet). Végül azonban a filmet nem forgatták le.