Sci-fi

Lakatos Istvánt talán nem kell sokaknak bemutatni. Neki köszönhetjük a többek kedvencévé váló szomorú szemű Lencsilányt, vagy a Dobozváros történetét, amely elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat 2012-ben. Második regénye, az Óraverzum – Tisztítótűz szintén ifjúsági könyv, mégis már első látásra megsejthetjük, hogy itt bizony olyasmivel van dolgunk, ami a felnőtteknek is érdekes lehet.

A regény világa a hatalmas Világgép (egy hatalmas óramű) és annak hat bolygója, melyek a szerkezet karjain foglalnak helyet. A különféle bolygók óraműveknek köszönhetik mozgásukat, a légben hatalmas repülő hajók tartják fenn a kapcsolatot a hat világ között, amelyeket a legfurább lények és emberek népesítenek be. Korábban volt egy hetedik bolygó is, az Arbor, de azt a Világgép urai letaszították a mélybe, mikor az arboriak ellenük fordultak. Seon valaha jobb napokat is látott planéta, itt él a nyolc éves Mirkó, Pongrác király egyedüli gyermeke apja maroknyi alattvalójával és nagynénjével, Szaffival, aki bohókás feltalálóként a kisfiú legjobb barátja. A csendes hétköznapokba változásokat hoz, amikor a hatalmas és félelmetes lények, a légfellérek, vonulásuk során elhaladnak Seon mellett, ezzel látogatók ezreit vonzzák ide az Óraverzum minden tájáról. Azonban nem csak a sok látogató bolygatja fel Seon nyugalmát, a bolygó óraművével problémák adódnak, és valami mozgolódni kezd a Fellegvár ősi alagútjaiban is.

Valerio Evangelisti menő szerző, és nem csak a dögös neve miatt.

Az író neve nem feltétlenül cseng ismerősen a magyar olvasóközönségnek, hiszen eddig összesen két regénye jelent meg idehaza. A Nicholas Eymerich-ciklus első kötetét, az Indulj, Inkvizítor! című regényt, tavaly jelentette meg a Metropolis Media (ez a kötet jelen írás tárgya), melyet idén a második rész (Örökké élj, Inkvizítor!) követett. Az olasz származású szerző nem mindig sci-fi írással kereste a kenyerét, államtudományból doktorált és az olasz pénzügyminisztériumban dolgozott. 1993-ban jelentette meg első írását, mely Nicholas Eymerich – valós történelmi személy – alakja köré épült, ahogyan a tíz kötetesre bővült sorozat további részei is. Történelmi érdeklődésű szerzőről van tehát szó, aki egyedi módon ötvözi regénysorozatában a historikus tényeket és a fantasztikus elképzeléseket (Evangelistiről bővebben is olvashattok a Galaktika cikkében). Regényeit olaszról számos nyelvre lefordították, többek között németre, spanyolra, franciára, portugálra és magyarra, azonban az angol nyelvű fordítás – mely a könyvpiac óriási területét nyitná meg – még várat magára.

Nem könnyű egy olyan könyvnek, ami úgy érkezik a magyar olvasókhoz, mint a „tavalyi év legzajosabb sikere”. Márpedig Ann Leckie első kötete, a Mellékes igazság (Ancillary Justice) ilyen, hiszen szinte az összes rangos SF díjat elnyerte, hatalmas kritikai- és közönségsiker követte, és sokan a gender kérdés új és egyedi megjelenítőjét látták benne. A nők (szereplők és írók) és a gender kérdése nem csak a hazai közéletben, de a kortárs SF-ben is pezsgő téma. Hogy mégis, milyen könyv a Mellékes igazság? Egy nagyon jó regény, amiben nem feltétlenül azon van a hangsúly, amit leghangosabban emlegetnek, és ha nem is érdemelt meg ennyi díjat, de mindenképpen rászolgált jó párra azok közül, amit elnyert (különösen az elmúlt évek SF díjazottjait tekintetbe véve).

Egy jelentéktelen, fagyos bolygón egy magányos idegen keres valakit. Breq a kívülállók számára csak egy radchai, a hatalmas, félig lenézett, félig rettegett csillagbirodalom polgára, akit mindenki igyekszik átverni, hisz még a bőre alatt is pénz van. A valóság azonban egészen más: Breq nem hogy nem radchai, de nem is ember. Ő egy mellékes, Toren Igazsága, egy hatalmas mesterséges intelligenciával rendelkező csatahajó függeléke, egy „hullakatona”. Az ilyen mellékeseket hadifoglyokból hozzák létre, kitörölve a személyiségüket, és a különféle implantok segítségével a hajó személyiségének részévé teszik az adott testet, ami összeköttetésben áll a hajóval, gyakorlatilag annak egy kiterjesztésévé válik. Két évtizeddel ezelőtt azonban történt valami, és Toren Igazságából csupán egyetlen mellékes maradt, minden emléke és a személyisége egy hús-vér testbe záródott, a túlélő pedig bosszút esküdött. Azonban a bosszút végrehajtani nem egyszerű, már csak azért sem, mert a célpont a Radch Birodalom uralkodója, Anaander Mianaai, aki maga is megosztotta tudatát több ezer klónja között, így gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani.

Alfred Bester, regényekben nem túlságosan bővelkedő életművének második, talán legismertebb és legelfogadottabb műve a Tigris, tigris, vagy másik címén Célom a csillagok. Az hogy melyik cím találóbb a szövegre nézve, több évtizedes vita tárgya a sci-fi területén mozgó kritikusok és műfajkedvelők körében. Ez egyrészt azért sem meglepő, mert a két cím adott esetben a szöveg két különböző értelmezését adhatja, másrészt azért sem mert a regény 1956-ban született, tehát bőven volt idő vitázni a kérdésről. A másik érdekessége a szövegnek, hogy gyakran hivatkoznak rá, mint minden idők legjobb sci-fi regénye és az ezzel foglalkozó internetes toplisták élmezőnyében is gyakran találkozunk vele, míg a hasonló témában született, szerzőket felsorakoztató listákból rendre kimarad Alfred Bester.

Mark Watney űrhajós egy szerencsétlen baleset következtében a Marson ragad, miközben társai hazafelé döngetnek a Földre.

Mark lehet az első ember, aki meghal a Marson. Érthetően nem túl boldog a gondolattól.

A Fumax Kiadónak köszönhetően még megjelenés előtt olvashattuk Andy Weir regényét, melyről stv írt kritikát.

Andy Weir A marsi című regénye körül akkora a felhajtás, hogy semmi jót nem vártam tőle. Mindent adottnak tűnt ahhoz, hogy egy jócskán túlértékelt írásról legyen szó. Egy dolog viszont látatlanban is mellette szólt: nem egy sorozat első kötete, hanem önálló regény. Ez már önmagában is örömteli tény a fantasztikus irodalom ma már csak szinte kizárólag sorozatokban gondolkodó zsánerében.

Andy Weir amerikai szerző, akinek A marsi (The Martian) az első regénye, mely magánkiadásban jelent meg 2012-ben. Bár ismerünk ellenpéldát, általában nem a magánkiadások lesznek a nagy sikerek. Ez óriási siker lett, úgyhogy a Crown meg is vette a kiadás jogait és idén újra megjelentette. Most pedig már magyar nyelven is hozzáférhető a regény a Fumax Kiadó jóvoltából, Rusznyák Csaba fordításában.

Szeptemberben jelenik meg a Fumax Kiadó újdonsága, Andy Weir A marsi című regénye. Ez a Fumax kiadó eddig legkiemelkedőbb nemzetközi sikert elért kiadványa: Ridley Scott következő filmjét ebből a regényből forgatja, melynek főszereplője Mat Damon lesz. A páratlan diadalmenetű könyv szeptember közepén jelenik meg magyarul. Természetesen a Próza Nostra is közöl majd róla kritikát. Alább a könyv ismertetője olvasható, néhány nap múlva pedig részletet is közlünk a könyvből.

Lehetett volna egy nagyon ütős underground sci-fi. Régen vettem már észre azt, hogy drukkolok egy könyvnek, de Havasréti József első regényének, az Űrérzékeny lelkeknek a felénél azt éreztem, ennek a regénynek nem szabad elbuknia, ebből valami nagyon durva cuccnak kell kialakulnia. Végre valami agymozgató, ami megbizsergeti azokat az agysejtjeimet, amik miatt szeretem a furcsa könyveket: Szorokin, Murakami, Vonnegut, vagy az igazán elborult sci-fik, szupernóvákat megcsapoló poszthumánokkal és hasonlókkal. De nehogy valaki félreértsen, ennek a könyvnek körülbelül annyi köze van a felsoroltakhoz, mint Andy Warhol képeinek egy kis templom freskóihoz. Persze mindkettő képes ugyanazt az élményt nyújtani, csak máshogy. Visszatérve a könyvre, drukkoltam, de valahogy mintha félúton elfelejtette volna a könyv, mit is akar tulajdonképpen.

Adva van egy fura zseni, egy a mi világunktól teljesen idegen, félig zsidó, félig szibériai indián, Alexander Suler, aki a tajgáról kerül a formálódó kommunista Moszkvába, de ekkor már valami furcsa dolog megszállottja. Valaminek, amit a Meztelen ebéd fekete húsként említ, és ami még Huxley érdeklődését is felkelti. Aztán Suler felbukkan a hetvenes években Budapesten, hogy részt vegyen egy kudarcba fulladt drogkísérleten, amiből csak két férfi kerül ki élve, megbomlott elmével. Mindez pedig tovább gyűrűzik egy Káló nevű, kallódó, a társadalom peremén élő figura kéziratában, aminek a nyomán Rendes Ferenc, a regény kvázi-főhőse nyomozni kezd.

Markovics Botond, vagy ahogyan az olvasók ismerik: Brandon Hackett, a kortárs magyar science fiction legérdekesebb alakja. Néhány hete jelent meg legújabb regénye Az időutazás napja címmel. A hazai sci-fi helyzetéről és Az időutazás tegnapja című folytatásról a kétszeres Zsoldos Péter-díjas szerzővel Takács Gábor (acélpatkány) beszélgetett.

Takács Gábor: A sci-fi regények gyakran törekednek arra, hogy valamilyen kiskapu révén áthágják az áthághatatlannak gondolt fizikai törvényeket (pl.: fénysebességnél gyorsabb utazás). Az időutazás napjában is találkozunk ezzel a törekvéssel. Miért tartod fontosnak, hogy a sci-fi áttörje ezeket a fizikai szabályokat?

Brandon Hackett: Ez a sci-fi irodalom örök kíváncsiságából ered: a "mi lenne, ha?" kérdésekre próbálnak az írók érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adni. Bár szerintem az időutazás egy elég képlékeny terület a fizikán belül, én pl. egy logikailag és fizikusok által is elméletileg akár elképzelhető felállásból indultam ki, és vizsgáltam meg a következményeit, feltéve a saját, "mi lenne ha létezne az időutazás" kérdésemet.

TG: Az időutazás napja egy gyakran használt, örökzöld sci-fi toposzra épül. Mi indított arra, hogy Az ember könyve után egy időutazással foglalkozó regényt írj?

BH: Egy felismerés, hogy a legtöbb időutazós történet mennyire kényelmesen bánik az időutazással. Egyszerűen ignorálják a logikai következményeket, és szinte mindig leszűkítik a világot néhány idősíkra. Persze, ha ezeken a kereteken belül jól csinálják, el lehet nézni ezt az egyszerűsítést, de én pont találkoztam néhány közhelyes és unalmas sztorival, amik kapcsán jött a regény alapötlete, és az időgép feltalálásának pillanatában a kétszázmilliárd időutazó. Ez amolyan hirtelen szikra volt, fellobbant, és muszáj volt azonnal megírnom.

TG: Az új regényed (is) rendkívül ötletgazdag. Mi való előbbre egy sci-fiben, hogy minél több ötletet használjon fel vagy a nyelvi egységesség, megformáltság? Ezek persze nem zárják ki egymást, de átfogalmazhatjuk úgy a kérdést, hogy a "sci-fi irodalom" szókapcsolatban szerinted a "sci-fi" vagy az "irodalom" tag kell legyen hangsúlyosabb?

A Jessie Lamb testamentuma okos könyv. Nem kockáztat, nem vállal túl sokat, pontosan tartja magát ahhoz, amit eltervezett: egy kamaszlány gondolatait mutatja be, azok alakulását, változását egy napjainkban már jelen levő problémáktól övezett, alternatív közeljövőben, melyet a biológiai terrorizmus egy kíméletlen vírusa forgat fel. Jessie Lamb választ keres a világban kialakult helyzetre. Különféle választási lehetőségekkel találkozik, ezek próbáját követhetjük nyomon fejezetről fejezetre, valamint azt a lélektani folyamatot, amelyen végighaladva a fiatal lány egy legalább annyira vitatható döntésre jut, amennyire annak tűnt bármelyik barátai által kínált, ám végül mégsem vállalt lehetőség. Választásával Jessie létrehoz egy olyan morális teret, mely nem csak magába foglalja e korábbi nézőpontokat, hanem a sajátjával együtt megítélésre kínálja őket az olvasók számára.

Jeff Vandermeer munkássága leginkább furcsa tematikájú antológiáiról, s a steampunk mozgalomért végzett áldozatos munkájáról (pl. 2 vaskos antológia, 1 monográfia) volt ismert számomra. A több önálló kötetből álló önálló írói tevékenysége azonban Magyarországon legfeljebb a Predator-széria A vadászok szigete című könyvről lehet ismerős, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy végre tisztességes körülmények közt is bemutatkozzon. Az Agave Kiadónak köszönhetően a szerző legújabb trilógiájának megjelentetése az angol nyelvű kiadásokkal szinte egy időben zajlik, ami nem mindennapi dolog.

Az Expedíció témája az X Térség egy évtizedek óta elhagyatott és a civilizációtól elzárt terület, amely a kormány és a Déli Végek cég propagandája szerint környezetei katasztrófa által sújtotta zóna, ám mint kiderül, valójában egy folyamatosan bővülő, növekedő, s újabb részeket bekebelező biológiai terrénumról van szó. A regény szereplői (a pszichológus, a geodéta, az antropológus, és a narrátor, a biológus) már a tizenkettedik expedíciót képviselik ezen a területen – a korábbi felfedezők vagy eltűntek, meghaltak, vagy pedig rejtélyes körülmények között, amnéziásan tértek vissza (mint a narrátor férje) –, céljuk a magára hagyott alaptábor és világítótorony, valamint az egyszerre szerves és szervetlen anyagból álló Torony körüli rejtélyek felfedezése. Ebből a rövid összefoglalóból is világos, hogy a sorozat alapelemei leginkább Lemtől, Sztrugackij-fivérektől (Piknik az árokparton), valamint Tarkovszkij Sztalkeréből  lehetnek ismerősek.