Sci-fi

Három évvel harmadik regénye, a Zsoldos-díjat elnyert Irha és bőr megjelenése után új kötettel jelentkezett Moskát Anita. A hazugság tézisei részben már korábban is olvasható, részben pedig vadonatúj szövegeket tartalmazó novelláskötet, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel. (Korábbi, az Irha és bőr kapcsán készített interjúnkat itt olvashatjátok)

Próza Nostra (PN): Mind a regényeidnek, mind az új novellásköteted szövegeinek nagy erénye az alapkoncepció eredetisége. Hány ötletet nevelgetsz párhuzamosan magadban és hogyan szokott eldőlni, hogy valamelyikből lesz-e végül valami?

Moskát Anita (MA): Mindig furcsán érzem magam, ha valaki az ötleteimet emeli ki. Szerintem más írókhoz képest nekem kifejezetten kevés ötletem van. Ráadásul eleinte, amikor elkezdtem írni, minden ötletem közhelyes volt, tizenévesen például egy fantasy trilógián dolgoztam varázstárgyakkal és kiválasztott főhőssel, akinek le kell győznie a gonoszt. Az ösztönös erősségeim nem itt voltak, ezekben a korai történetekben inkább a szereplőim voltak szokatlanok vagy összetettebbek. Szerettem volna történeteket mesélni, de fogalmam sem volt, melyikeket érdemes elmesélni. Tudtam, hogy az írás sok része tanulható, de azt mégis hogy tanuljam meg, hogyan kell ötleteket szerezni? Ezt éreztem a legnagyobb gyengeségemnek, ezért ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Megfigyeltem olyan szerzőket, akiket az ötleteikért szerettem olvasni, például akkor ismertem meg Miéville-t. Összevetettem a szövegeivel a saját szövegeimet, és rájöttem, hogy Úristen, hol vagyok én ehhez. Pár évig tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, csak megtanultam rostálni, célzottan ötletelni, követni az asszociációs láncokat, hogy ne a nyilvánvalót írjam meg, és persze megfejteni, hogy az egyik sztori miért működik és a másik miért nem. A mai napig kevés olyan ötletem van, amit tényleg meg akarok írni. Egyszerre csupán néhányat görgetek fejben – nem is szoktam őket leírni, mert úgy vagyok vele, hogy ami kihullik, az valószínűleg egyébként sem lett volna különösebben érdekes.

PN: A hazugság téziseinek novellái között több is van, amelyek világában egy jóval nagyobb terjedelmű történet lehetősége is benne lenne, erre a legjobb példa szerintem a kötet nyitó novellája, A mesterhazugság. Hogyan szokott eldőlni, hogy milyen formátumú lesz a végeredmény?

MA: Ezt már általában nem az ötlet határozza meg, hanem az abban rejlő konfliktus. Vannak novellák, amelyekből lehetett volna akár nagyobb terjedelmű szöveg is, de a konfliktus nem igényelt többet. A mesterhazugságnál kifejezetten azt éreztem, hogy ha a világát elkezdeném jobban kibontani, akkor olyan területekre jutnék, ahol már nem biztos, hogy működne. Vagy ott van a Fekete monitor, aminél a formával játszottam (a szóban forgó elbeszélés a lapozgatós könyvek mintájára íródott – a szerző megjegyzése) és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ebből nem szeretnék regényt írni.

Mennyire lehet magával ragadó egy fantáziavilág, és hol van az a határ, ahol a külvilág kizárása károssá válik? Mi történik akkor, amikor egy fiktív környezet átveszi az uralmat az életünk felett és megpróbál a valóság helyébe lépni? Többek között ezeket a kérdéseket helyezi nagyító alá Ursula Poznanski műve, miközben egy bűnügyet is feltár. „Lépj be! Vagy fordulj vissza! Ez Erebos.” (36.o.)

Ursula Poznanski osztrák írónő 2010-ben mutatkozott be Erebos című thriller regényével, amely számos díjat, többek között a Deutscher Jugendliteraturpreis-t (Német Ifjúsági Irodalmi Díj) is kiérdemelte. A történetet Gémes Szilvia először 2012-ben ültette át magyar nyelvre, majd 2021-ben a Scolar Kiadó gondozásában újra megjelent. Bár csak magyarul olvastam, és nem ismerem a forrásművet, elmondható, hogy a fordítás jól működik: a mondatok gördülékenyek, nincs mesterkélt hatásuk. Ha pedig nyelvezet: az Erebostól nem kell drámai szócsokrokat, bonyolult mondatszerkezeteket várni, egyszerű és lényegretörő a megfogalmazás. A történet Londonban játszódik, így a földrajzi nevek és több kifejezés is az eredeti formában maradt. Az olvasót lábjegyzetek orientálják, amelyekben nemcsak az idegen szavak jelentése szerepel, de rövid leírást is tartalmaznak magyarázatként. Néhol ez indokolatlannak tűnik, hiszen például a chat szó jelentésével mindenki tisztában van – vagy legalábbis a könyvvel megcélozni kívánt közönség feltehetően ismeri a fogalmat –, ám több esetben kifejezetten hasznos (például amikor egy londoni terület nevénél megmagyarázzák, hogy milyen jellegű negyedről van szó).

A történet szerint egy rejtélyes számítógépes játék burjánzik a főhős, Nick Dunmore iskolájában, amely annyira szigorú titoktartásra kötelezi a játékosait, hogy még beszélni sem szabad róla, de meghatározott keretek között terjeszteni kell. Ha valaki megszegi a szabályokat, végérvényesen kizárják őt, onnan pedig nincs visszaút. Az Erebos mintha mindent tudna arról, hogy mi történik a való életben és ennek megfelelően ad utasításokat – hol a játék világán belül kell fantázialényeket leküzdeni, hol a való életben kell ártalmatlannak tűnő feladatokat végrehajtani. Bár a játékból szabadon ki lehet lépni, annyira addiktív, hogy szinte mindenki foggal-körömmel küzd azért, hogy bent maradhasson, és minél magasabb szintre jusson. Ez sokszor a tanulás mellőzését, valamint a szociális kapcsolatok elhanyagolását jelenti, hiszen az Erebosban mindig történik valami, így a játék szüneteltetése értékes lehetőségektől fosztja meg a játékost. Emellett a játék sem nézi jó szemmel, ha valaki sokáig nem lép be: ilyenkor az egyik fő karaktere, a Küldönc figyelmezteti a felhasználót a hanyagságára, a következő ilyen alkalom pedig kizárással jár.

A Cyberpunk – Trauma Team a CD Projekt Red által készített videójáték, a Cyberpunk 2077 világában játszódik. A majd száz oldalas kötetet Cullen Bunn írta és Miguel Valderrama illusztrálta, és eredetileg minisorozat formájában jelent meg a Dark Horse Comics kiadásában. A hazai verziót Rusznyák Csaba fordításában a Fumax kiadó szállítja keménykötéses kiadásban.

A játék megjelenése körüli botrány a gamer sajtóból a mainstream médiába is átgyűrűzött, a fejesek ugyanis annak ellenére erőltették a program kiadását, hogy az szemmel láthatóan még nem volt készen, illetve a hosszú évek várakozása annyira feltornázta a rajongói elvárásokat, hogy azoknak lényegében képtelenség lett volna megfelelni. A Cyberpunk 2077-et azóta is foltozgatják, és bár forradalmi lépcsőfok nem lett a videójátékok történetében, bőven került bele olyan mennyiségű és minőségű tartalom, hogy érdemes legyen belevetni magunkat Night City egyszerre mocskos és lélegzetelállító világába.

Most is ebbe az univerzumba tehetünk kirándulást, hiszen a képregény egyik nem titkolt célja, hogy kedvet csináljon a játékhoz, hiszen egy Night City atmoszférájába maximálisan illeszkedő, vérben és morális dilemmákban bővelkedő történetet mesél el.

A kötet címadója, a Trauma Team egy elit kommandós mentőcsapat, melynek tagjai egyszerre kapnak orvosi és harci kiképzést, és feladatuk, hogy ügyfeleiket bármilyen életveszélyes szituációból percek alatt kimenekítsék és életben tartsák, adott esetben kíméletlenül leszámolva az őt fenyegető erőkkel. A Cyberpunk 2077 egyik első küldetésében átélhetjük, ahogy a bevetés helyszínére érkező Trauma Team tagjai gondolkodás nélkül szitává lövik a bandatagokat, akik majdnem hidegre tették a kliensüket. Ez az először lövő, aztán kérdező attitűd azonban az életben maradás kulcsa lehet a városban, ahogy azt a képregényben is számtalan helyen láthatjuk. Főszereplőnk Nadia, akinek csapatát a legutóbbi kiszállásukkor egytől egyig lemészárolták. A sztori in medias res kezdődik, Nadia épp utolsó bevetésének emlékképeit idézi fel egy pszichológiai munkaalkalmassági vizsgálaton, amely azt hivatott eldönteni, hogy egy ekkora pszichés trauma után visszamehet-e a terepre, immár egy másik csapat kötelékében. Az első néhány oldalon a visszaemlékezés kiváltója és kerete tehát maga a vizsgálat látható, ami képileg erősen emlékeztet a Blade Runner Voight-Kampff empátiatesztjére, amely az androidok és emberek megkülönböztetésére szolgál, és bizonyos kérdések által kiváltott fiziológiai reakciókat vizsgál: szemmozgás, pupillatágulás, pulzus.

Dennis Villeneuve hamarosan bemutatásra kerülő Dűne adaptációja kapcsán a leggyakrabban felmerülő kétely, hogy vajon elég sikeresnek bizonyul-e a film ahhoz, hogy a stúdió zöld utat adjon a folytatásnak. Villeneuve ugyanis két részesre tervezte az 1965-ös regény feldolgozását. Ez merész vállalkozás, mivel a Dűne első könyvét Frank Herbert pár kulcsfontosságú cselekményelemen túl leginkább az expozíciónak, azaz a Dűne világának és az azt benépesítő karakterek bemutatásának szentelte. A megalapozó jellegű és leírásokban bővelkedő narratívák önmagukban nem feltétlenül kedveznek a cselekményközpontú vizuális feldolgozási kísérleteknek. Nos, amennyiben Brian Herbert és Kevin J. Anderson képregény-adaptációját tekintjük mérvadónak (márpedig a szerzők erről próbálják biztosítani az olvasót a kötet előszavában), akkor bizony azt kell mondanunk, hogy a vállalkozás maga nem lehetetlen, csak meg kell találni a megfelelő drámai struktúrát, ami a képi feldolgozás révén közvetített elbeszélés fő vázát alkothatja. 

A Dűne ​– Képregény esetében a szerzők jól láthatóan törekedtek arra, hogy minél inkább hűek maradjanak az eredeti szöveg tartalmához. Szinte „jelenetről-jelenetre” pontos adaptációról van szó, ez azonban természetesen alapos szelekciót is feltételez. Képtelen, egyszersmind fölösleges elvárás lenne, hogy minden karakter belső narrációját illusztrált módon lássunk viszont a képregényben. Egy kép többet ér ezer szónál, és szerencsére Raúl Allén és Patricia Martín rajzai maximálisan alátámasztják ezt a bölcsességet. A karakterek ábrázolása egyszerre informálja az olvasót azok egymás közötti viszonyáról, valamint belső érzelmi állapotukról. Az egyes helyszíneket meghatározó színek egyrészt felhívják a figyelmet a köztük lévő kontrasztra (Caladan, Giedi Prime, Arrakis), másrészt nyomatékosítják a jelenetek érzelmi töltetét. 

A cselekmény a főszereplő, Paul Atreides próbatételével, a Gom Jabbarral indul, ami egyszerre alapozza meg a regény vezérfonalát, azaz a messiás-motívumot, illetve hinti el a képregényt lezáró fordulat, azaz a megvilágosodás-jelenet első magvait, ami egyébként csak tovább erősíti a nézetet, miszerint a Dűne első könyve igazából nem több mesterien kivitelezett expozíciónál. A próbatételt követően egy-egy jelenet révén megismerhetjük a történet további fontosabb szereplőit: Harkonnen-bárót, az Atreides-ház legfőbb riválisát; Thufir Hawatot, a ház orrgyilkosát és számítógép-intelligenciával rendelkező tanácsadóját (egy mentátot); Gurney Hallecket, az Atreidesek harcmesterét; illetve Letót, aki az Atreides-ház feje és Paul apja. A bevezető rész komoly hangsúlyt fektet Paul édesanyja, Jessica Úrnő belső konfliktusainak közvetítésére is, mivel azok szorosan összekapcsolódnak a messiás-motívum alapjául szolgáló próféciával. Az eredeti regény első könyve és így a képregény-adaptáció is ennek a próféciának a lelepleződésével zárul.

Vannak könyvek, amelyek a megjelenés előtt rengeteg műfaji, tematikus címkét kapnak. Ezek vagy segítenek abban, hogy az olvasók könnyebben felfedezzék a terméket a piacon, vagy félrevezetik a közönséget. Az utóbbi kétélű fegyver: okozhat csalódást és meglepetést. Tamsyn Muir első, eredetileg 2019-ben megjelent regénye, a Gideon, a Kilencedik talán kevésbé találkozik azokkal a címkékkel, amelyek pozícionáljak a piacon. LMBTQ? Részben, bár a téma kedvelőinek csalódást fog okozni. Sci-fi? A történet környezete, díszlete igen, viszont a cselekményt tekintve nem. Ami valóban érvényesül a címkék közül, az a fantasy és a nekromanták. Muir regénye olyan, akár a főhőse. Ahogyan a koponyasmink alatt és az eljátszott rítusok marketingje ellenére Gideon közel sem egy rideg vagy szektás személyiség, úgy a regény sem igazán tekinthető sci-finek vagy LMBTQ-nak.

A regényben kilenc Ház van, Gideon pedig annak a Kilencediknek a tagja, amely sokkal elzártabb, konzervatívabb és hagyománytisztelőbb a vallásából adódóan. A Házak különböző erősségekkel, eltérő nekromantaképességekkel rendelkeznek – a Kilencedik nekromantája, Harrowhark Nonagesimus apró csontokból tud csontvázakat növeszteni. A sztori a Kilencedik Ház bolygóján indul, megismerjük a két főszereplőt és a versengő, viszálykodó kapcsolatukat. A regény fokozatosan vezet be a Ház hierarchiájának és a nekromanta pozíció megismerésébe. Ez a bonyodalom kibontakozásával válik hasznossá, hiszen hirtelen nem egy, hanem hét további, hasonló felépítésű Házzal találkozhat az olvasó. Mindből két-két szereplőt ismerhetünk meg: egy nekromantát és a lovagját. A Kilencediknél ez Harrow és Gideon, Az Első, de esetükben a két szereplő dominanciája nem érvényesül, hiszen ez a Császár Háza, ami a többi fölött áll. 

A cselekmény lényegében a körül forog, hogy a Házak egy új, a Császár elitjeit jelképező Lyctor pozíciót szeretnének elnyerni, amelyért bizony meg kell dolgozniuk. A versengés során néhányan az életüket vesztik, ami elindít egy krimire emlékeztető szálat. Bár a nyomozásnak is van szerepe a történetben, de inkább a versenyszellem hajtja a szereplőket, nem pedig az elkövető megtalálása. A műfaj kódjainak beemelése is mutatja, hogy Muir játszik a különböző zsánerekkel és trendi témákkal. Viszont ahelyett, hogy kategóriákba sorolnánk, miszerint ez a kötet krimi, sci-fi, LMBTQ vagy fantasy tizen-, huszonéves szereplőkkel – ami a YA- vagy NA-hagyományt felidézheti – inkább hibrid, szinkretikus műként érdemes tekinteni rá, ahol különböző műfajok motívumai érvényesülnek.

Folytatjuk a Prae 2020/4-es, spekulatív fikciót tematizáló lapszámának szemléjét. Az első rész itt olvasható.

A szám negyedik blokkja elméleti szövegeket tartalmaz. Szép Eszter A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusában című tanulmányában főként az Atuan sírjára és a Tehanura fókuszál. A szerző Ged és Tenar alakjával kapcsolatban vizsgálja a sebezhetőség kérdését, amit egyrészt a fantasy alapfogalmainak újragondolása, másrészt a feminizmus felől közelít meg. A konklúzió szerint „A regényben is ábrázolt etikai találkozás egymás sebezhetőségének kölcsönös el- és felismerésével kezdődik.” (90)

Takács Gábor a Dűne ökológiai olvasatát kínálja A Dűne az ökokrízis korában című szövegében. Takács egyik kiindulópontja, hogy időről-időre átértelmeződik egy-egy mű az adott kor szellemi irányzatai alapján. Ez a Dűne esetében az ökokrízis kérdésének hangsúlyossá válását jelenti, amely Herbert intenciói szerint egyébként is fontos része a regénynek. Ezt jelzi az is, hogy „Herbert a címmel a Dűne/Arrakis világát helyezte a középpontba.” (94)

Novák Zsófia a Black Mirror egyik epizódját értelmezi a felügyelet és megfigyelési kapitalizmus kérdése felől. A Rekviem egy fényes jövőért (Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben) azt a részt interpretálja, amelyben az emberek egyedüli kitörési lehetősége a mindennapos energiageneráló biciklizésből, ha egy tehetségkutató műsorban új lehetőséget kapnak. Novák a nő mint vágytárgy; az igazi és a művi; a szűz és szexualizált, abjekt nő kérdése felől fejti fel, hogy a megfigyelési kapitalizmus – amelynek a szubjektum egyszerre terméke és elállítója – miként működteti az epizód világát, hogyan tartja fent a megfigyelés a társadalom feletti kontrollt.

A következő nagyobb egységben ismét novellák és versek olvashatók. Tatár Sándor, Baka L. Patrik is lírát közölt a számban, ahogyan Lukács Bence is, aki egy roswelli ufófesztiválról ír. Nyerges Gábor Ádám Álmodik a magyar című prózája számomra az egyik legemlékezetesebb szöveg volt – olyan sírva vigadós. A novella egy jövőbe helyezett szatíra a mai magyar politikai közéletről és kommunikációról, a cselekmény helyett pedig a közbeszéd egyes rétegeinek bevett frázisaira épül a szöveg. Az olvasó az Intergalaktikus Magyar Állam űrkérdéseibe nyerhet betekintést: van itt „Csaba Királyfi 2-es magyar űrcirkáló”, új Trianon, elnyomó brüsszeli kvóta, Julianus Barát Program, Új Levédia és persze „építik az univerzum (!) legnagyobb stadionját.” (117)

Mondhatnánk, hogy ne a borító alapján ítéljünk meg egy könyvet vagy folyóiratot, mégis az első tapasztalatot jelenti a kiadvánnyal. A Prae lapszámai esetében ez a találkozás – eddig Bihari Eszternek, most Szalay Miklósnak köszönhetően – mindig örömteli: a 2020/4-es, spekulatív fikcióról szóló tematikus szám már az attraktív borítójával is illeszkedik a beltartalomhoz. Nemcsak a borító, a tanulmányok és az esszék kötődnek a fantasztikus irodalomhoz, hanem a publikált prózák és versek is. Ebből a szempontból egy színes válogatásról van szó, hiszen a spekulatív fikció olvasói számára jól ismert nevek mellett több szépíró is megjelenik, így az általában különböző kánonokba sorolt szerzők közötti határvonal elmosódik.

A szám hat nagyobb egységből áll, az elsőben versek és novellák kapnak helyet. Kerber Balázs versének, a Kardnyelvnek a motívumai a középkori kultúrából merítő fantasy hagyományához kapcsolódnak, míg Németh Zoltán a Cala Spinoza című versében egy különös szexualitást mutat be. 

Mécs Anna novellája, A kislányunk arca a rövid terjedelme ellenére is kompakt, egész, és több kritikát is megfogalmaz a társadalommal szemben. A történet szerint a média elől el akarja rejteni egy sztárpár a leendő gyermekét, amihez olyan új utat keresnek, amivel meg tudják óvni: arc nélkül születik a bébi. Mindez persze új utat jelent a testkép és az ideológiák esetében is, amit Mécs jól érzékeltet az eszmék popularizálódása által: az arc helyett hogyan válik egy másik testrész a body shaming célkeresztjévé, hogyan lesz a feminizmus kedvence az arc nélküli gyermek.

Bevallom, Brandon Hackett-től több novellát olvastam, mint regényt, viszont a rövidprózáival jobban meggyőzött. A Sosem hal már meg egy klasszikus ötletre épít, a narratívájában sincs sok fordulat, viszont a szöveg feszes, jól adagolja az érzelmeket, jó ütemben ugrik az időben. A történet szerint lehetséges a mesterségesen meghosszabbított élet, és az ember a hosszú létezésen túl más eredményeket is elér: újabb és újabb bolygókra jut el. A korábban ismeretlen planéták nemcsak gazdaságilag jelentenek új terepet, hanem az ember halhatatlansága és folyamatos terjeszkedése révén a humán evolúció folytatása és divergenciája is láthatóvá válik.

A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.

A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.

A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.

A legjobb regényeknek Moskát Anita és Markovics Botond művei tartotta a zsűri, Markovics könyve a tavalyi év közönségdíját is elnyerte.

A magyar sci-fi egyik atyjáról, Zsoldos Péterről elnevezett díj most először terjedt ki sci-fi mellett a fantasy területére is, valamint a legjobb regények mellett a legjobb novellákat és műfordításokat is díjazta. Sor került közönségszavazásra is, a Libri pedig összesen 10 millió forint értékű médiafelülettel támogatja a díjazott alkotásokat.

A hét tagú zsűri - Benczik Vera irodalmár, H. Nagy Péter irodalomtörténész, Keserű József irodalomtudós, Makai Péter Kristóf irodalomtudós, Szabó István Zoltán irodalmár és fordító, Szilárdi Réka irodalmár, Takács Bogi író - a tavaly elmaradt Zsoldos-díjat is pótolva összesen hat kategóriában hirdetett ki győztest.

A 2020-es év díjazottjai:

• Novella kategória - Sepsi László: Rossz beszéd
• Fordítás kategória - Johanna Sinisalo: A Nap Magja / G. Bogár Edit fordítása
• Regény kategória - Moskát Anita: Irha és bőr
  

2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.

Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.  

A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.