Regény

Jelenlegi hely

Újra az úton (Mark Lawrence – A hazug kulcsa)

Szerző stv On the

Mark Lawrence: A hazug kulcsaVan a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

A hatalomnak ára van (John Williams – Augustus)

Szerző Nyerges Csaba On the

John Williams: AugustusA római köztársaság összeomlásának évszázada bővelkedett a regények lapjaira kívánkozó sorsokkal, vérmérsékletétől és ideológiai beállítottságától függően mindenki megtalálhatta  a saját hősét. Valahol a sors iróniája, hogy a legmostohábban azzal az emberrel bánt az emlékezet – hogy mást ne mondjak, még egy saját Shakespeare-dráma sem jutott neki -,  akinek a keze alatt a birodalom végül kievickélt a polgárháborús viszonyok közül. Persze a történelmi és az irodalmi emlékezet sokszor eltérő szempontok alapján ítél: legyenek bármilyen jelentős érdemei is valakinek a történész szemével, nem biztos, hogy elég érdekes  a személyisége ahhoz, hogy egy regényt is lehessen rá alapozni.

Amikor kezembe vettem John Williams regényét, két dologra voltam igazán kíváncsi. Az egyik, hogy az írónak sikerül-e megváltoztatni azt a képet, ami eddigi olvasmányaim alapján kialakult bennem az isteni Augustusról: a fiatal intrikusét, aki szívós küzdelemben sorra emésztette el nála sokkal tapasztaltabb és/vagy színesebb egyéniségű vetélytársait, és akiből öregségére a birodalom első hivatalnoka (és egyben elsőszámú nyárspolgára) vált. A másik kérdés az volt, hogy csakugyan tud-e vetekedni a regény a történelmi életrajzok csúcsteljesítményeivel, ahol például Graves professzor Claudius-duológiája vagy Tolsztoj Első Pétere tanyázik. És ha már itt tartunk: az író  Stoner című regényének megérdemelten lett zajos kritikai és közönségsikere, a mérce tehát “házon belül” is adott volt.

A regény legnagyobb erénye a stílusa: a levélregény-formát választva Williams sok-sok álarcot ölt magára egymás után, és a megszólaltatott szereplők között ott sorakoznak a korszak ismert és kevésbé ismert alakjai. Ellenfelek és szövetségesek szemszögéből (a két kategória között a politika természetéből adódóan egész sűrű az átjárás) pro és kontra olvashatunk a hatalomhoz vezető út, majd az uralkodás éveinek legfontosabb mérföldköveiről, kisebb és nagyobb ívű intrikákról, a szintézist (hogyan/miért történt valójában) pedig vagy első kézből a főhőstől, vagy valamelyik közeli emberétől kapjuk meg. Az író roppant ügyesen ötvözi a kétezer évvel ezelőtti auktorok nyelvezetét a huszadik század emberéével, az előbbiből  kigyomlálva a régmúlt kiművelt kútfőire jellemző modorosságot és tudálékosságot. (Kevés  számú irodalmi perverzióim egyike a nagy ókori történetírók műveinek olvasása, és bár alapvetően lenyűgöz, hogy kétezer éve halott emberek hangját hallom, kicsit mindig olyan érzésem van, mintha nagyra nőtt gyerekek szólnának hozzám.) De az utóbbiból is éppen csak annyit adagol, hogy a könnyebb befogadhatóság ne menjen a stílusgyakorlat rovására. A szöveg gördülékeny és olvastatja magát: Williams biztos kézzel vált át Marcus Antonius keresetlen nyersességéről Cicero magabízó okoskodására, Maecenas finom szarkazmusáról Julia (Augustus lánya) keserű őszinteségére (a magyar olvasónak persze kellett ehhez Gy. Horváth László kiváló fordítása).

Borítókritika 2016

Szerző Próza Nostra On the

BorítókAmikor gyerekkorunkban elkezdtünk olvasni, sokszor a könyveket a borítójuk alapján ítéltük meg. Az alapján választottunk, különösen a fantasztikus regények terén, amelyik érdekes volt. . Egy félelmetes sárkány, egy klassz űrhajó, robotok és lovagok, csaták és idegen világok látképei, mindezek rabul ejtettek minket a könyvek tartalma mellett. Viszont ahogy nagyobbak lettünk, rá kellett jönnünk: bizony, néha nem szabad a borító alapján ítélni. Mert amióta a fantasztikus könyvek léteznek, azóta születnek csúnya, rosszul megtervezett, hogy ne mondjuk, gagyi borítók. Ahogyan elhibázott, a kötet tartalmához nem illő koncepciók is. Szörnyülködünk rajtuk, megmosolyogjuk őket, nevetve idézzük fel egy-egy beszélgetésnél a rosszabbnál rosszabb illusztrációkat. De ennek nem szabadna így lennie: egy magára valamit is adó kiadónak ügyelnie kellene rá, hogy milyen gúnyában engedi az olvasók elé a köteteit, hiszen az olvasó sokszor még mindig a külső alapján választ. A borítókritika persze nem a legfontosabb része egy regény megítélésének, de ahogyan a tipográfia is javíthatja vagy ronthatja egy szöveg olvashatóságát, úgy a borítóképek – és általában a kötet fizikai kivitelezése – nagyon is hozzátartoznak a könyvélményhez.

Idei első posztunkban kettős célt tűztünk ki: egyrészt megnevettessük olvasóinkat néhány elhibázott borítóval, másrészt viszont felhívjuk a kiadók figyelmét, hogy mi az, amivel szerintünk hibáztak. Senki ne gondolja, mi csak más kárán akarunk nevetni, de egyszerűen nem tudunk szó nélkül elmenni néhány rosszul sikerült munka mellett, így egy kis mosollyal szeretnénk mindezeket hátrahagyni 2016-ban.

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljenek helyettünk a képek!

In memoriam 2016 (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Ted Chiang: Életed története és más novellákKöszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.

Aki mert merni: Alíz kalandjai Médiaországban (Kérchy Anna – Alice in Transmedia Wonderland)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Kérchy Anna: Alice in Transmedia WonderlandNem is próbálok az objektivitás hideg tárgyilagosságának álcája mögé bújni. Ez a könyv személyesen érintett meg, ahogy kevés tudományos szöveg tud. Ennek egy része színtiszta nepotisztikus összeférhetetlenség: volt egyetemi tanárom és témavezetőm könyvéről írok. Másrészt viszont fiatalkorom, talán egész generációm meghatározó élménye volt Lewis Carroll alkotása, a viktoriánus kor legszebb, legzavarbaejtőbb meséje, az Alíz Csodaországban és az Alíz Tükörországban, illetve a Disney-féle, 1951-es rajzfilm-musical magyarországi bemutatója (ez 1992 karácsonyán történt). Igaz, én az Alízt végül nem “élő” adásban, hanem technikarajongó édesapám VHS-felvételein néztem rongyosra – aki aztán tényleg majd minden műsort archivált, így pl. a Gondos Bocsok Csodaországban c. klasszikust is –, de édesanyám megsárgult papírú, szép kiadású Alízának felolvasásával együtt hipnotikus hatása volt gyermekkori énemre a merész angol kislány szürreális utazása. Ezekhez az ösztönös élményekhez járultak még hozzá Raymond Smullyan logikafeladványai a Mi a címe ennek a könyvnek?-ből, amelyekben gyakorta bukkantak fel Alízék, az Oroszlán és az Egyszarvú, Subidú és Subidam meg a többiek, és kész is volt a mély érzelmeket kiváltó, gyermeki kíváncsiságot fenntartó emléklenyomat.

Túlzás lenne azt mondani, hogy az örök feledés homályából bukkantak fel Csodaország lényei, amikor végül 2007-2008 környékén a szemináriumon újra fejest ugrottunk a Nyuszi üregébe, de annyi szent, hogy közép- és nagykamaszkorom évei alatt Alíz nem volt menő. Nyilván azért is, mert lány volt, meg azért is, mert “tök irreleváns” volt, amikor a Mátrix egy sokkal menőbb, apdételtebb változatát kínálta a csodáknak, aztán meg 2001-től jöttek a Gyűrűk Ura-filmek, amik jóval “modernebbek” voltak, mint egy viktoriánus mese. Akármi legyen is a valódi oka, fura volt akkor újból megmerítkezni a minden józan logikát nélkülöző, tótágast álló világban, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt már lehetett érezni, ott a szemináriumi teremben, hogy ez a könyv el fog készülni, mert szerzője szuperlatívuszokban, egyik motívumról a másikra szálldosva beszélt “az” Alízról (tapintani lehetett a játékossággal vegyes áhítatát és a csillapíthatatlan kíváncsiságát). Csakhamar alsóévesként bonyolult, kis híján felfoghatatlan irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések illusztrációjává vált a forrásszöveg és temérdek feldolgozása, amelyek egytől-egyig visszaköszönnek a könyv lapjain. Anna akkor elkalandozó, labirintusszerű gondolatfoszlányokban kóstolgatta a szöveget; semmilyen asszociáció nem volt túl elrugaszkodott ahhoz, hogy elméleti tőkét ne kovácsoljon belőle. Most viszont, hogy összeszedetten az olvasók elé tárta gondolatait, jóval könnyebben tudom követni a figyelmet próbára tevő szöveget, mert már kitaposott ösvényen járok, felidézve és rendszerbe szedve sok kaotikus emléket.

Ki született helyretolni az időt? (N. K. Jemisin – Az ötödik évszak)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

N. K. Jemisin: Az ötödik évszakAz elmúlt évben az Agave Könyvek jóvoltából volt szerencsém több olyan kötetet is olvasni, amelyeket a külföldi kritikusok a fantasy következő lépcsőfokának neveztek. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy leírható-e a fantasy haladása fejlődésként vagy sem, meglátásom szerint ezek a könyvek úgy tudják összeszedni a műfaj jellegzetességeit – gondolok itt a világépítésre, az idegen fajokra, legyenek azok emberszerűek vagy sem, és magára a narratívatípusokra –, hogy ezalatt intelligens módon behozzák az újat a korábbiak helyére vagy mellé, amitől valóban kiugróvá válnak. Ilyen elképzelésekkel élt A varázslók-trilógia, de Az ötödik évszak N. K. Jemisintől is ebbe a kategóriába esik.

A Jemisin írta fiktív világ onnan indul, ahol a legtöbb narratíva véget ér, az Apokalipszistől. Ezt a tényt azzal bővíti ki az írónő, hogy ez az esemény nem egyszeri, hanem többszöri – amikor kizökken az idő, megtörténik a pusztítás, vagyis egy negyedik évszak után jön egy ötödik is. A látszólag lehetetlen pozíciót Jemisin arra használja fel, hogy posztapokaliptikus világát egyfelől felépítse, másrészt ezalatt meg is magyarázza azokat a tudnivalókat, amelyek segítségével gyakorlatilag egésszé teszi ezt a világot. Ezen kettősség játéka adja az egyik különlegességét Az ötödik évszaknak és itt a varázslat – itt orogénia – működésében szinte megkülönböztethetetlen a science fiction mechanizmusától.

A könyv kezdetén egy mindentudó narrátor közli az olvasóval, hogy milyen formában érkezett az utolsó ítélet a kontinensre, Rezdületlenre. Bemutatja a negyvenkét éves női főszereplőt, Essunt, aki férjét keresi, mert elrabolta a lányukat, Nassunt és megölte fiúkat. A világ bemutatásában azonban a másik főbb szereplőnek, Damayának és Szienitnek van nagyobb jelentősége.

Azzal, hogy a kötet átvette az SF azon metódusát, hogy mindent racionalizálva kell elsajátítani, semmi sem maradhat magyarázat nélkül ezen, egy megismerési fékkel gátolja a narratívát. Egyrészt Essunon keresztül kapunk egy olyan szemszöget, amely már nem talál értéket az életben, ezért tapasztalatainak köszönhetően, az újdonságok bemutatása és azok megismerése nála háttérbe szorul. A nő céltudatos megindultsággal tudósít a körülötte folyó eseményekről, mégis az ő elbeszélői pozíciója az egyes szám második személy miatt órási mankó a szöveg átélésében és megértésében.

Ma is köztünk élsz, de más a neved (Richard Bachman (Stephen King) – Az átkozott út)

Szerző darko On the

Stephen King: Az átkozott útEz a könyv az őrületről szól.

Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.

Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.

A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.

Tél és csend és hó és halál (Sárközi György – Mint oldott kéve)

Szerző Nyerges Csaba On the

Sárközi György: Mint oldott kéveRejtély, hogy miért került a rendszerváltás óta majd húsz évbe, hogy a könyvkiadók újra felfedezzék, mennyire ki van éhezve a hazai közönség a magyar történelem regényes feldolgozására. A zsánínségnek ugyanakkor volt pozitív hozadéka is: felfedezte az ember a huszadik század  elfeledett, vagy a szocializmusban szándékoltan elfeledtetni kívánt  szerzőit. Harsányi Zsoltot, Gulácsy Irént és Herczeg Ferencet persze  relatíve hamar kiadták újra – aztán jó nagy csönd –, és az elmúlt pár évben újra felbukkant többek között Surányi Miklós, Makkai Sándor és Karczag György neve is. Az ő nyomukon aztán mélyebb vizekre is átevezhetett az ember, ha szerencséje volt – mint nekem, amikor felfedeztem Sárközi Györgyöt.

Szerb Antal és Radnóti Miklós kortársa volt, és osztozott a sorsukban is -munkaszolgálatosként hunyt el.  Versek, egy dráma és két regény maradt utána – az utóbbiból az egyik a Mednyánszky Cézár életéről szóló, 1931-ben megjelent Mint oldott kéve. A főhős az 1848-49-es szabadságharc egyik kevésbé ismert hőse, Görgey tábori lelkésze, aki huszonegy évesen, a kápolnai csata második napján kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred olasz (!) katonáit. Világos után  in effigie (jelképesen) felakasztották, francia rokonainál keresett menedéket, nincstelensége és szerelmi életének kudarca egészen Ausztráliáig sodorta. Ott aranyásásra vitte a szükség, egy rablótámadás során meglőtték, egyik karját amputálni kellett. Betegen tért haza Európába, és 33 évesen eldobta magától az életét.

Fentiek alapján nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az írónak nem volt nehéz dolga, ami a  cselekményt illeti – mint annyi más fiatalembernek a szabadságharc elveszett gyermekei közül, Mednyánszky élete már önmagában kész regény. Sárközi maga is főhősének 1857-ben, Londonban megjelent visszaemlékezéseit vette alapul, hogy egy nem hibátlan, de különleges művet írjon. Különleges azért, mert végig megtartja a kényes egyensúlyt: romanticizál, de sehol sem idealizál; másutt pedig realista, anélkül, hogy deheroizálna, vagy éppen öncélú pszichoanalizálásba fúlna. Különleges  azért is, mert ha mozaikokból összerakva meg is jelenik a reformkor és a szabadságharc világa, az jobbára csak színes háttérként, és persze a főhős sorsára végzetesen kiható eseménysorozatként  szolgál –  a regény végső soron megmarad egy jobb sorsra érdemes, a hazaszeretetén kívül mindent felélő és mindenből kiábránduló fiatalember arcképvázlatának.  Annyi  véres kezű, ellenségei kardélre hányásában és nők ágynak döntésében egyformán jeleskedő, alapvetően talpraesett hős/antihős után nekem valósággal felüdülés volt egy olyan ember életét követni, aki személyes bátorságon kívül minden olyan tulajdonságnak híján volt, ami egy átlagos történelmi regény főhősének sajátja.

Mind klímamenekültek leszünk (Paolo Bacigalupi – A vízvadász)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Paolo Bacigalupi: A vízvadászNincs menekvés. Az ipari forradalom, a Föld erőforrásainak kimerítése, az üvegházhatás, a széndioxid-kibocsátás egyre elharapózó mértéke olyan probléma elé állítja az emberiséget, amit radikális változtatások nélkül nem fog tudni megoldani. Amíg a fosszilis energiahordozók „szénkapitalizmusa” szerint élünk, addig az életünkkel játszunk. És a mai világban semmit sem olyan nehéz megváltoztatni, mint azt az erőszakra épülő gazdasági rendszert, ami a jelen állapotokhoz vezetett minket. Ez a kiindulópontja Bacigalupi legújabb regényének, amelyben a globális klímaváltozással járó áldatlan állapotok az emberiség létét fenyegetik.

A volt Egyesült Államok területén járunk, ahol az Unió államai felbomlottak és önálló egységekre tagozódtak, mert a klímaváltozással Texas, Nevada, Új-Mexikó és a többi déli állam a kiszáradás szélére sodródott. Arkológiákat, az időjárás viszontagságainak ellenálló, zárt lakóközösségeket építenek szerte az aszály sújtotta területeken, kínai tőke bevonásával. A vízgazdálkodás a szó szoros értelmében véve gazdasági kérdéssé vált: közfinanszírozású magáncégek birtokolják a vízhasználat jogait, és jószerivel úgy árulják, mint valami állami drogot. A lakosság ki van szolgáltatva a hatalmi játszmáknak: kartellek versengenek az édesvíz kitermeléséért; egy pohár vagy bögre vízért a szomjazó nők széttárják lábukat, az izzadó férfiak fegyvert ragadnak, és ölnek, ha ölni kell. Ember embernek farkasa ebben a világban, csak a legkeményebbek és a legfondorlatosabbak élhetik túl a mindennapi megpróbáltatásokat.

Ilyen ember a vízvadász, Ángel Velázquez, aki egyszerre testesíti meg a céges kém, a minden hájjal megkent gengszter és a keményöklű nyomozó archetípusát. Vérbeli macsó, akinek már nincsenek illúziói, csak a hivatásának él, és mindent megtesz azért, hogy megbízója, Catherine Case vízéhségét kielégítse. Catherine a legújabb arkológia vízellátásáért felelős nagyasszony, aki a gazdagok minden igényét kiszolgálja, és Ángel az erős ember, aki eltapossa a szegényeket, akiknek így nem marad más, mint a kiszáradás és saját, megtisztított vizeletük kortyolgatása. Case piszkos ügyeit akarja kiteregetni a mostoha körülmények között megkeseredett, cinikus újságíró, Lucy Monroe, valamint az eseményekbe belesodródó texasi menekült, María Villarosa, akinek legfőbb célja, hogy kikerüljön valahogyan az államméretű porfészekből, amivé Arizona vált. A négy ember sorsa összefonódik, amikor Case rá akarja tenni a kezét az állam őslakosaitól elnyert, papírra írt vízügyi megállapodásra, amely megváltoztathatja az 1922-es, Colorado-folyót érintő megállapodást. Ennek a MacGuffinná váló egyezménynek a keretében a folyó menti hét állam rögzítette, hogy hogyan osztoznak meg a bőséges vízkészleten, azonban a déli államok kiszáradásával minden szent legszívesebben maga felé hajlítaná a folyó kanyarulatait. Ekkor olyan véres banda- és cégháború kezdődik, amilyet csak a legkeményebb cyberpunk regényekből és a maffiairodalomból ismerhettünk idáig. Senki sincs biztonságban, mindenki feláldozható, a kisemberek a nagyhatalmak bábuivá válnak, és az egyetlen lehetséges cél a túlélés. Hiába, nem vénnek való vidékre tévedtünk.

Fantasy klasszikusok III. – John Caldwell: A Káosz Szava

Szerző Pálsanyi On the

John Caldwell: A Káosz SzavaA Zrínyi Nyomda “Griff könyvek” című sorozatában jelent meg 1990-ben egy kötet, amely sok mindennek megadta az alaphangját a magyar fantasy szcénában. A regény Nemes István, azaz (a számos írói név közül ezúttal) John Caldwell A Káosz Szava című könyve, amellyel egy, a további évtizedekre nézve nagyon markáns stílust és irányvonalat jelölt ki. Ugyanebben az évben látott napvilágot egy másik alapmű, ugyanazon kiadónál és ugyanabban a sorozatban, az azóta sokak számára szintén jóleső nosztalgiát előhívó A Halál havában, bizonyos Wayne Chapman (Gáspár András) tollából.

Hogy mi mindennek ágyazott meg A Káosz Szava, azt talán a szerepjáték, az RPG felől érkező egykori és/vagy jelenlegi fantasy-rajongóknak kell a legkevésbé elmondani. Persze ez a szubkultúra sem volt sohasem egységes, hiszen aki szerette és játszotta a Chapman által is bebikázott M. A. G. U. S.-t, az egyik ízig-vérig magyar szerepjátékot, valamint Ynev világát, az nem feltétlenül lett rajongója a később indult és igen nagy mértékben Caldwell regényei nyomán kirajzolódó Káosz Szerepjátéknak, illetve Worluk világának (nem beszélve persze az örök klasszikus D&D-ről). Bár hogy legalábbis ne tudott volna egyik híve a másik létezéséről, az nem nagyon elképzelhető (anélkül, hogy itt és most karakteralkotásbeli, szabályrendszerbeli és egyéb metodológiai kérdésekbe belemennék).

Nos, ha létezik klasszikus, a szerepjátékos hagyományokat maximálisan integráló fantasy, akkor Caldwell regénye mindenképpen az. S hogy mik ezek a tradíciók? Egy kellően „tápos” karakter, egy többnyire esetlegesen összeverődő és általában a várható zsákmány motiválta kalandozócsapat, különféle könnyen hulló ellenfelek, nehezebben hidegre tehető főgonoszok, fogadók és sunyi, pénzért infót és minden mást azonnal szervírozó fogadósok, számtalan faj, mágia, varázstárgyak, valamint kusza politikai viszonyok a számos hercegség, birodalom és a közigazgatás nélküli, elvadult területek között. Persze mindez nem véletlen: tudható, hogy a történet főhőse, Skandar Graun, Yvorlnak, a káosz istenének félork harcos-papja Nemes kedves játékos karaktere volt annak idején, majd innen avanzsált regényhőssé.

Oldalak