Regény

Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megjelenés előtt olvashatták Lőrinczy Judit új regényét, az Elveszett Gondvánát. A gyönyörű borítójú könyv izgalmas témákat feszeget és nagyon fontos kérdéseket tárgyal. Lőrinczy nem válaszol meg mindent, nem feltétlenül nyújt megoldást, de azzal, hogy beemeli ezeket a kérdéseket (például a kisebbség-többség problémája, illetve a társadalmi osztályok közötti szakadék), máris a problémás pontokra irányítja a figyelmet. A szöveg lezárása a regény minden történését és azok értelmezését is felülírja, de egyszerűen megkerülhetetlennek tartom az erről való beszédet, ezért a kritikám végén spoilerekkel együtt tárgyalom a művet, hogy  egy komplexebb nézőpontból is megvizsgálhassam.

A fantasy egyik alapvetése a tér kérdése, Lőrinczy Judit pedig éppen ezzel játszik el. A regény egyik helyszíne egy tartomány, amelyet elhagyva olyan határterületre érkeznek az utazók, amely teljesen más törvények szerint működik. Az idő másként telik, mint a tartományban, a fizikai világ pedig teljesen különböző arcát mutatja a sávban az odaérkezés, majd a visszautazás során. A főhős, Abe Kaledon is ezt a területet kutatja. A történet korántsem ilyen egyszerű, hiszen nemcsak a sáv feltérképezése a cél, hanem megismerjük a tartomány központjának, Sadness Springs városának forrongó hangulatát, ami az emberek és egy különleges képességekkel rendelkező, kisebbségben élő faj (hártyások vagy más néven tintaemberek) ellentétéből fakad.

Nagyon kettős érzéseim voltak a könyv olvasása közben. Több helyen, főleg az első felében túlírtnak éreztem a szöveget, míg a kötet második fele izgalmasra és elgondolkodtatóra sikeredett. A történet egyszerre keltette az alapos felépítettség érzését, miközben parttalan maradt, hiszen az építkezés hosszú ideig nem nyerte el a funkcióját. Sokáig nem jöttem rá, miért lehetett ez a benyomásom. Ahogy egyre többet gondolkoztam rajta, úgy éreztem, egyszerre nagyon sok réteget épít fel a regény, és nem sikerült mindent kellően kidolgozni és szervessé tenni. A sáv és az ott történtek huzamos ideig rejtvényként álltak az olvasó előtt, a feloldásához pedig nem érkezett segítség, hogy rágódni lehessen, variálni a morzsácskákkal, miért is működik úgy a sáv, ahogy. Ez az utolsó egy vagy két fejezetben kiderül, de a magyarázatot hatalmas dózisban kapja az olvasó. Nem mondom, hogy nem üt, mert nagyon is, ám a magyarázatok sporadikusabb adagolása fenntartja a feszültséget a befogadóban. A regény nagy részében inkább csak bejárjuk és megismerjük a tereket, viszont a záráshoz közel a világszabály szinte tézisként tárul az olvasók elé, amelyet retrospektíven alkalmazhatnak a cselekményt mozgató okok feltárására. Viszont kétségkívül Lőrinczy titkolózása az, ami meg tudja rajzolni a regény elején a két tér eltérő működését, hiszen Sadness Springs jól körülhatárolható részei valami állandóságot és kiszámíthatóságot képviselnek a sáv illékony területeivel szemben. Ha ebből a szempontból nézem a hirtelen információáradatot, akkor indokolttá válik ez a szerkesztés. Véleményem szerint bizonyos részek elcsúsztak az információ visszatartása miatt, túl szorosan simultak bele a történetbe. Csak utólag domborodnak ki ezek a jelentős, az egész cselekményt meghatározó csomópontok.

Lyra Belacqa egy borzasztóan eleven kislány. Amellett, hogy a legritkább esetben hajlik a felnőttek szavára, önfejű, szeret hazudozni, merész, ám végtelenül talpraesett. Pullman főszereplője akaratlanul is saját kíváncsisága áldozata lesz, amikor nagybátyja, Lord Asriel tilosban kapja az oxfordi Jordan-kollégium egyik tanulók által nem látogatható részben. Lyra ügyesen kimagyarázza magát, a férfi még egy feladattal is megbízza. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia így veszi kezdetét, egy apró ballépéssel, amely végül örökre meghatározza Lyra és környezete életét.

Pullman Az Úr Sötét Anyagai-trilógiájának meglehetősen mostoha sors jutott. Egyfelől háromszor adták ki, három különböző kiadónál (Magyar Könyvklub - 1997 majd 2002; Alexandra - 2007; Ciceró - 2017), másfelől két fordítója van (Borbás Mária és N. Kiss Zsuzsa). Ehhez hozzájárul az is, hogy az első regény két cím alatt jelent meg (Északi fény és Az arany iránytű), a további kötetek esetében (második - A titokzatos kés, harmadik - A borostyán látcső) a kiadások is egységesnek tekinthetőek. Illetve 2017-ben magyarul is megjelent a La ​Belle Sauvage (Ciceró) című regény, amely A Por könyve-trilógia első része. Továbbá fontos megjegyezni, hogy Az Úr Sötét Anyagai cím John Milton Elveszett paradicsom (1674) című epikus költeményére utal, annak egy sorát használja fel. Ugyanakkor Pullman a barokk szerző által gondolatvilágát és problémafelvetését is irányadónak tartja.

Pullman trilógiájának első kötete a kilencvenes évek közepén jelent meg angolul, valamivel a Harry Potter heptalógia felbukkanása előtt. Míg J. K. Rowling szövegei gyakorlatilag mindenféle médiafelületen felbukkantak és roppantul népszerűek, addig Pullman könyvei, noha mind célközönségét (ifjúság) és mind műfaját (fantasy kalandregény) figyelembe véve ugyanazt a réteget igyekezett megszólítani, mégis elenyészően kevés figyelmet kaptak. Eltekintve talán a 2007-es első kötet kusza mozis adaptációtól illetve a (közel) jövőben valamikor érkező sorozattól, amely immár a teljes trilógiát veszi alapul. Hasonló recepció figyelhető meg Diana Wynne Jones esetében is, akinek regényéből, A ​vándorló palotából Hayao Miyazaki rendezett animációs filmet 2004-ben. Jones-ról és Pullman-ról is elmondható, hogy jelentek meg köteteik magyarul, a valódi áttörés mégis mindkettejük számára rendre elmaradt.

A héten indul a 89. Ünnepi Könyvhét, a magyar könyv ünnepe, a standokat pedig újra elárasztják hőn szeretett tárgyaink legújabb példányai. Halálos veszélybe sorolva ezzel az elmúlt hónapokban a nyaralásra gondosan félretett összegeket. Valljuk be őszintén, magyar olvasónak lenni kitolás: kevés olyan ország van, ahol a Könyvfesztivál–Képregényfesztivál–Könyvhét triumvitásuát szűk 3 hónap alatt kell túlélni. Mégis imádjuk ezt a kalandparkot. Örvendetes tény viszont, hogy egyre több magyar zsánerszerző könyve is erre az alkalomra lett időzítve, így összeszedtünk néhány címet, amit szívesen hazavinnénk .

Veres Attila: Éjféli iskolák (Agave)

Kezdjük rögtön a jokerrel. Sokaknak ugyanis az Éjféli iskolák az egyik legjobban várt kötet az idei termésből. Veres Attila első regénye igen nagy sikert aratott, nálunk is előkelő helyen szerepelt az év végi listánkon. Ezúttal a horrorosztikus, abszurd, szürreális és remek ötletekkel teli, szó szerint weird írásai jelennek meg egy kötetben. Rövidtávon már magabiztos alkotóval találkozunk. Kortárs tárlat egy másik Magyarországról.

Kinek ajánljuk?

Nehezebb zsánerek kedvelőinek és cellofoida-tulajdonosoknak mindenképp, illetve akik arra kíváncsiak, az emberi testrészek hányféleképpen hasznosíthatók a mezőgazdaságban egy író szerint. Vigyázat, lefekvés előtt csak mértékkel fogyasztható!

Fülszöveg:
Magyarország, ahogy még sosem láttuk.

Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.

Colony Collapse Disorder, röviden CCD, magyarul kaptárelnéptelenedés. Ezzel a szakkifejezéssel illetik azt a jelenséget, amikor a méhkaptárból szinte az összes dolgozó eltűnik, hátrahagyva a méhkirálynőt, amin kívül csak néhány gondozó rovar marad. Ezzel pedig a kaptár elveszíti életképességét, és hamarosan ezek az egyedek is elpusztulnak. A kétezres években felbukkant CCD-nek a mai napig sem tudják a pontos okát, ugyanakkor aggasztó gyakorisággal üti fel a fejét szerte a világon.

A norvég Maja Lunde első regénye, A méhek története három cselekményszálon fut, főszereplőinek életét a méhek határozza meg. William története jóval a CCD előtt játszódik, az 1850-es években. A fásult, tudományos munkájának kudarca miatt életkedvét elveszítő William akkor kap új erőre, amikor egy, a méhekkel kapcsolatos könyv felkelti az érdeklődését. A második szál 2007 telén indul: George középnyugati méhész, akinek családja generációk óta űzi ezt a foglalkozást, és a férfi azt szeretné, ha főiskolás fia, Tom is folytatná ezt a hagyományt. George csupán pletykákból és a televízióból ismeri a CCD-t, és nem is igazán foglalkozik vele. Végezetül pedig ott van a kínai Tao története a 2090-es évekből, az Összeomlást, a méhek eltűnését követő kataklizmák utáni világból. A nő a méhek nélküli jövőben virágok kézi beporzásával foglalkozik, ami megerőltető fizikai munka, de életbevágóan fontos az emberiség élelmezése szempontjából.

Ami azonban Lunde könyvében igazán összekapcsolja a szálakat, az a szülők és gyermekeik viszonya, ami, érzésem szerint, kötődik ahhoz, amit a szerző a könyv végén a méhek eltűnéséről és az ember-méh viszony jellemzőiről mond. Az ember, a szerző olvasatában, amikor elkezdte rabszolgává, saját igényeinek kiszolgálójává tenni a méheket, akkor kiszakította azokat a természetből. Nem elég, hogy beporzásra kényszeríti, utaztatja, tenyészti ezeket a lényeket, de még a mézet is ipari méretekben fölözi le. Ebbe a rendszerbe George szálán nyerünk bepillantást. Ezzel viszont előbb-utóbb óhatatlanul egyfajta katasztrófát fog előidézni, amire mind William, mind Tao történetében találunk utalásokat: amikor az ember elszakad a természettől, egyszersmind ellene is fordul. A méheket csak eszköznek látó szereplők, akik ezeket az önálló lényeket saját igényeik kielégítésére használnak, vajon nem ugyanígy viselkednek a gyerekeikkel?

Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.

Ó, hogy én mennyire szeretem azokat a csodálatos függővégeket! A Vaják-sorozat 3. része (a korábbi részekről itt és itt írtunk), a Tündevér sem lóg ki ebből a mintából. A korábbiakhoz képest egy lényeges változás történt a szöveg felosztásában, hiszen a novellák helyét fejezetek vették át. Ez az újítás már jelzi az olvasó felé, hogy a szövegek szorosabb kapcsolatban állnak, nem annyira széttartóak, mint a korábbiak. Andrzej Sapkowski rákapcsolt, az események pedig beindultak.

A regény hét fejezete – a korábbi novellákra történő – finom utalási rendszerrel átszőve főként a politikai helyzetre, a háborúra, valamint Cirire fókuszál. A nilfgaardi császárság a határokon kopogtat, amely megállítására és hatalmának megtörésére az uralkodók titkos terveket szőnek, melyben a Meglepetés, Ciri helyét is keresik. Ezzel párhuzamosan elkezdődik Ciri kiképzése vajáklánnyá először Kaer Morhenben, a Vajákok Fészkében, majd a fizikai, harci edzést a mágia irányításának elsajátítása veszi át Melitele istennő szentélyében.

A regényben egy új szereplő tűnik fel: Triss Merigold, a varázslónő. Triss kezdi el tanítani Cirit Kaer Morhenben. Rengeteg komikum forrásai azok a fejezetek, amelyekben a vajákok és a kislány kapcsolatára építve mutat be kommunikációs defekteket. A vajákok egyszerre kiképzők és apafigurák, de mivel nincs tapasztalatuk a lányok nevelésében, nem tudnak minden helyzetet kezelni Cirivel, ezért fiúként kezelik. Ezt a helyzetet változtatja meg Triss érkezése, amely nagyjából egybeesik Ciri nővé érésével, amelyet a vajákok észre sem vesznek. Merigold segít létrehozni egy olyan „jelrendszert” (értsd: ruhát és nem nadrágot vesz fel), amelyből a vajákok könnyedén megértik, hogy a kislányt éppen hogyan is kell kezelniük.

A fejezetben az időbeli ugrások a szövegtördeléssel különülnek el. A legrövidebb szövegekbe Andrzej Sapkowski rendkívül finom technikával él. Sokszor snittszerűen ábrázol helyzeteket, amellyel a filmekhez képi világához közelíti az eseményeket, viszont több helyen észrevehető a nagyon is tudatos szerkesztés, amellyel éppen a képiség hiányát használja ki. A snittszerű nyelvezet már a korábbi kötetekben is dominált a harcok esetén, de az ennyire erősen médiatudatos írás itt jelenik meg először. Azért is érdekes ez a megoldás, mert gyakran automatikusan újrarendezi a lezajlott eseményeket. Ilyen Ciri egyik edzésének leírása, ahol csak az utolsó mondatban derül ki, hogy a kislány szeme végig be volt csukva. A lány az olvasó metaforájaként jelenhet meg ebben az esetben, hiszen mi is „vakok” vagyunk és nem látjuk pontosan, hogy mi történik. Ez a típusú szerkesztés még a párbeszédeket is érdekessebbé teszi, hiszen a párhuzamos közlés helyett egymás után jelennek meg a dialógus elemei, amelyek így gyakran szinte lehetetlennek ható társulásokat hoznak létre a perlekedések során oda nem illő voltuk miatt.

Hála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.

A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.

Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.

A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.

A kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.

Egy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.

De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész  világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.

A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.

Időpont: 2018. Február 28. Szerda, 20:00.
Helyszín: Szeged, Jazz Kocsma, Kálmány Lajos u. 14.
Facebook event

A szerzővel Szabó István Zoltán (Steve) beszélget.

Aki a felolvasásokhoz hozzáigazítja a korrupciótól szennyezett nagyvárosok zajait: Petrács Gábor.

Pinky (Libri, 2016)
„A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.” (Dunajcsik Mátyás)

Sepsi László
Író, szerkesztő és újságíró. Eddig három regénye és egy mesekönyve jelent meg: Holt istenek kora (2003), Az éjszaka réme (2015), Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). A Magyar Narancs online-on vezet kultblogot Paratéka címmel, és éppen nagy erőkkel igyekszik befejezni gombákról és gengszterekről szóló új regényét.​