Regény

N. Nagy Zoltán Keselyű című regénye a Twister Kiadó [bekezdés] programjának győztes szövege lett 2018-ban. A szerző alakja éppolyan érdekes, mint a magyar környezetben játszódó, irodalmi utalásokkal megtűzdelt krimi/thriller. A tavaly év végén megjelent kötetről, a nyomozó munkáról, egyperces krimikről és Babitsról beszélgettünk.

Próza Nostra: Keselyű című regényed győzött a Twister Media második [bekezdés] programjában 2018-ban, tavaly pedig meg is jelent. Ezzel a szöveggel mutatkoztál be íróként. Mielőtt a [bekezdés]-ről és a regényedről kérdeznélek, kérlek mutatkozz be az olvasóknak néhány mondatban! Milyen “hátizsákkal” érkeztél az irodalom világába?

N. Nagy Zoltán: Mondhatjuk, hogy teljesen idegenként. Közgazdász diplomám van, nyomozóként dolgoztam, jelenleg pedig adótanácsadó vagyok. Nem éppen “irodalom-kompatibilis” területek, de valójában az írás mindig is része volt az életemnek. Tizenévesen verseket írtam, később fantasy történeteket gyártottam, az egyetem alatt pedig rajongója lettem a bűnügyi történeteknek. Olyannyira, hogy a magyar kriminalisztika jelentősebb ügyeit blogsorozatban meg is írtam néhány évvel ezelőtt.

Próza Nostra: Ezt nem tudtam! Hogyan jött az ötlet és hol olvasható a sorozat? A közgazdász diploma megszerzése után pedig milyen út vezetett oda, hogy nyomozó legyél?

N. Nagy Zoltán: Az egyetem után a magánszférában kezdtem el dolgozni gazdasági területen, de már az elején tudtam, hogy nem ott fogok megöregedni. Vonzott a nyomozás, és meg akartam tudni, hogyan is működik ez a valóságban. Később kiderült, hogy ez sem az én utam, de a krimi iránti szerelem megmaradt. Ezért is hoztam létra az egyperceskrimi.blog.hu-t, amely jelenleg is elérhető. A blog segítségével egyrészt az elmúlt 100 év nagyobb magyar bűnügyeinek krónikása akartam lenni, másrészt játékra hívtam az olvasókat. A felületen a mai napig megtalálható körülbelül hetven-nyolcvan megoldás nélküli, rövid krimi, amelyekben ki kell találni az elszórt nyomok alapján a tettest. Érdekesség, hogy ezek a mini történetek a nyomozók személyén keresztül mind kapcsolódnak a Keselyű című regény karaktereihez.

Délutáni ferde napsütés, poros padlásszobák, pislákoló napfelkelték egy busz ablakán keresztül. Ólmos felhők, lusta záporok. Október. 

Bradbury novelláskötetét, az Októberi vidéket lapozva az ősz minden zamatára rálelhetünk. A száraz levelek zörgése, a rothadó avar illata olykor szinte megelevenedik olvasás közben, és a különböző történetek az emberi létezés aspektusainak, szépségeinek, kétségeinek és fájdalmának más-más részeit villantják fel erőteljes érzékiséggel, olykor mágikus realista elemeket is mozgatva. Jelen kötet először Dark Carnival néven jelent meg 1947-ben, és érdekessége, hogy Bradbury éppen a könyv címadó novellájával nem készült el a leadási határidőre, így végül nem is került bele a válogatásba.

Ezt az írást viszont – ha már úgyis kimaradt – addig csiszolgatta a szerző, míg regényként látott napvilágot Gonosz lélek közeleg címen. A történet során egy fiatal fiú sajátos, weird elemekkel tarkított coming of age-sztoriját kísérhetjük végig, amelyben fontos szerepet játszik a cirkusz és a karneválok groteszk, a felszínen vidám, de a mélyben olykor  igazi drámákat és kétes elemeket magában rejtő világa.

Visszatérve az Októberi vidékre, eredetileg 1954-ben jelent meg a Dark Carnival négy történettel kiegészített változataként. A fordítás sokat váratott magára, de megérte, és hűen tükrözi is a ráfordított munkát. Pék Zoltán, Galamb Zoltán és Török Krisztina stílusa között én zökkenőmentesen tudtam váltani, továbbsuhanva az egymással csak ritkán összefüggő, mégis hasonlóan baljós történetek repülőszőnyegén. 

Ami a kötet horrorként való meghatározását illeti, Bradbury ez esetben is mindig a pszichológiai vonalra helyezi a hangsúlyt. Semmi ajtó mögül előugrós ijesztgetés, semmi vér, mégis, a lelkünk mélyéig megborzongunk a jól felépített szituációknak, a fokozatosan adagolt feszültségnek és a pazarul ábrázolt atmoszférának hála, ami átlengi a műveit. A szerző mindig is kerülte a címkéket és a különböző zsánerelemeket, mint a horror, sci-fi vagy a fantasy; eltérő kombinációkban mégis eszközként használja fel őket a kívánt történetek megalkotásához, de számomra  az írásaiban mindig a nagybetűs hangulat az elsődleges: a misztikum, a világunk mögötti világok felsejlése, betüremkedése a valóságunkba.

Kicsivel több mint hét éve az első cikk, ami a Próza Nostrán megjelent a nevem alatt, egy 30+1 regényt ajánló lista volt. Ebben igyekeztem összeírni azokat a könyveket, amik (akkor) számomra a sci-fi alapműveltségéhez tartoztak, vagy szimplán izgalmasak voltak, megmutattak valamit a keletkezési idejük világából, abból, hol tartott a science fiction a megszületésükkor.

Tíz éves a Próza Nostra, én pedig élénken emlékszem arra az estre, amikor Steve egy pódiumbeszélgetés után odajött Benkő Mariannához és hozzám, hogy kicsit beszéljünk. Ez már nagyon régen volt, és azóta nagyon sok minden megváltozott. Többek között az is, hogyan is gondolkodom a sci-firől, a fantasztikumról, irodalomról és könyvekről. Így aztán adta magát az ötlet: egy újabb listával érdemes ünnepelnem a születésnapot.

A 2019-es év végét és a 2020-as legelejét a különféle visszatekintő, összegző posztok uralták: mik voltak a legjobb, legérdekesebb, legemlékezetesebb valamik. Filmek, könyvek, albumok, események, celebek, színek, receptek, akármi. Nem ez lesz az első lista, ami a sci-fi irodalom elmúlt két évtizedéből válogat. Nem az a cél, hogy húsz év legjobbjait gyűjtsem össze. Ez a húsz könyv (tizenkilenc regény és egy novelláskötet) az én szememben arra jó, hogy aki magyar nyelven szeretné megtudni, hol is tart a science fiction a XXI. században, mik a fő témái, stílusai, milyen módon nyúl hozzá régi klisékhez, újít meg több évtizedes irányzatokat, vagy éppen mutat rá korunk egy-egy égető kérdésére vagy jellemzőjére – akkor ezeket a könyveket odaadhatjuk a kezébe. Vannak itt nagy közönség kedvencek, obskúrusabb művek, hardcore regények és a szűken vett zsáneren túlra mutató írások. Sőt, olyanok is, amelyek mint történet nem annyira jók, de legalábbis találni náluk jobbat. Viszont mindezekkel együtt, ha valaki megkérdezné tőlem, hol tart ma a sci-fi, ezek közül válogatnék.

Más szerzők által megteremtett mitológiából kölcsönözni mindig ingoványos terület. Az így létrejött intellektuális határsértéseknek persze különböző fokozatai vannak, amelyek a bocsánatos bűnként elkönyvelhető fanfictionöktől a nyilvánvalóan anyagi haszonszerzésen kívül mással nehezen indokolható sírrablásokon át (lásd Lin Carter esetét Conannal, Sophie Hannah-ét Hercule Poirot-val, vagy kevés kivételtől eltekintve a komplett Sherlock Holmes-mitológia sorsát) azokig a szövegekig terjednek, melyek megfeleltek az egyetlen igazán fontos szabálynak: legyél elég jó a saját jogodon is. A sikeres próbálkozásokat kétfelé oszthatjuk: vannak az „egyszerű” stílusgyakorlatok, amikor valaki az eredeti szerző előtt fejet hajtva, sok esetben annak modorában ír: Stephen King például epigonként is briliáns, legyen szó Arthur Conan Doyle-ról, Lovecraftról vagy Raymond Chandlerről. Másrészt pedig ott vannak azok a művek, melyek csak azért használják fel az eredeti univerzumot, mert annak keretei között tudják legjobban előadni a saját mondanivalójukat.

Amikor a Fekete Tom balladáját írta Victor LaValle a két fenti eredőt ötvözve nyúlt Howard Philips Lovecraft hagyatékához, illetve azon belül is a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1927) című elbeszéléséhez. A Red Hook a Mester gyengébb – ő maga utóbb így fogalmazott róla egy levelében: „egy kissé hosszú és szétfolyó” –, s utóéletét tekintve az egyik legtöbbet előcitált szövege. Lovecraft inspirációs forrásaként az a viszolygás szolgált, mellyel a rohamosan gyarapodó New York olvasztótégelye iránt viseltetett a „roaring twenties” idején: a sztori középpontjában egy Thomas Malone nevű helyi detektív és egy, az okkult tudást az alsóbb osztálybéli arab, latinó, lengyel stb. bevándorlók „mágiájában” kereső, és ezért mindenét feláldozni hajlandó öreg milliomos különös esete áll. A bevándorlók nem túl hízelgő kontextusban történő megjelenítése miatt az elbeszélés rendszeresen hivatkozási alapként szolgál a „Lovecraft versus rasszizmus” diskurzus csataterén – ám ebbe a meglehetősen parttalan vitába ehelyütt nem érdemes belebocsátkoznunk. Annál is kevésbé, mert  közvetlenül a cím alatti ajánlásában – bár az afroamerikai LaValle okkal választotta újramesélésre éppen ezt a szöveget – lakonikusan rövidre zárja az egészet: “H.P. Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt”. Egy interjúban bővebben is kifejtette, mit értett ezalatt, s egy olyan szeretett családtaghoz hasonlította Lovecraftet, aki szörnyű dolgokat tud mondani bizonyos csoportokról – mint, hogy „a balkezesekben nem lehet megbízni” –, ám mégis ő volt az, aki annakidején megtanította például biciklizni.

Kevés műfajt állít olyan éles (és hálás) kihívások elé a technológiai fejlődés, mint a sci-fit, a horrort és a thrillert, illetve különféle arányú keverékeiket. A sci-fi esetében a tudomány és a technológia lényegében maga a téma, míg a thriller és a horror esetében szerepük közvetettebb, ám nem kevésbé meghatározó. Noel Carroll megállapítása szerint a horror vonzereje a rejtvényfejtés intellektuális játékából ered: az információadagolás speciális módja teszi lehetővé a lehetséges magyarázatok megfogalmazását, majd korrigálását, végül pedig a nagy felismerés aha-(vagy inkább sokk-)élményét. A modern környezetben játszódó horror tehát óhatatlanul reflektál arra is, ahogyan a mai világ információbősége befolyásolja ezt a megértési folyamatot. Már nem azért tapogatózunk idegenül az ellenséges univerzumban, mert nem tudjuk, amit tudnunk kellene, hanem épp ellenkezőleg: túl sokat tudunk, de képtelenek vagyunk ellenőrizni, helytálló-e a tudásunk. A Wikipédián ugyan minden fent van, ami csak létezik, de mindig kérdés, hogy elég alapos volt-e az adott szócikk szerkesztője. A térerő hiánya többé már nem mentség arra, ha a főnökünk nem tud elérni – az viszont annál inkább, ha az okostelefon kijelzőjén ismeretlen, arab és thai abc keverékére emlékeztető karakterkészlettel jelennek meg a feliratok.

A 14 főszereplője, Nate Tucker adatrögzítői munkájánál fogva is a lényegében értelmetlen – rendezett/rendezendő, de pusztán bürokratikus funkciójú – információ rabszolgája. E gépies tevékenységhez képest még rendellenesen olcsón bérelt új lakásának furcsaságai is üdítő változatosságot jelentenek. Persze a Kavach-épület, történelmi emlékhely-besorolás ide vagy oda, már "modern" kísértetház, ahol a kissé terjengős felvezetésben megismert és megkedvelt szereplők a titkok kibogozásának is azzal a derűs ésszerűséggel látnak neki, amelyet a regényben lépten-nyomon megidézett Scooby Doo Rejtély Rt.-je is képvisel. Szerencsére Clines egyrészt más filmes idézetekkel is árnyalja a rajzfilmsorozat emlegetését (én sem viseltetek nagyobb rokonszenvvel Scooby és barátai iránt, mint a 14-et az ‘Osztott képernyő’ rovatban véleményező Steve), másrészt pedig jelen esetben a Scooby Doo naiv világképe maga is metafora: azt az alapbeállítottságot szemlélteti, amelyből kiindulva a magukat és a világot popkulturális előképek segítségével értelmezni próbáló átlagemberek (“Diánák”, “Fredek” és “Bozontok”) szembesülnek azokkal a szörnyetegekkel, amelyekről nem lehet lerántani a gumimaszkot.

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

„Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.

Még akkor is, ha nincs senki.

Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen Te, név nélkül. Ha nevet kötnék hozzá, az hozzákötne Téged a való világhoz.” (77.)

A szolgálólány meséje elbeszélője burjánzó, metaforikus, önreflexív, asszociációkban gazdag nyelven mesél olvasójának (hallgatójának?) saját történetéről. Margaret Atwood regénye egy erősen hierarchikus társadalmat mutat be, amelyben a férfiak uralkodnak a nők felett. A nők ebben a világban csak a házimunkát végezhetik el, feleségek lehetnek, vagy egyszerűen szülőgépként kezelik őket.

Atwood regénye mindig két másik történetet juttat eszembe. Az egyik Naomi Aldermantól A hatalom, a másik pedig Moskát Anitától a Horgonyhely. Egyikről sem tudok úgy beszélni, gondolkozni, hogy a másik kettő ne határozná meg. Más hangon, más módon, de ugyanarról szólnak: a nemek helyzetéről, hatalomról, illetve (nyíltabban vagy rejtettebben) a környezethez, természethez való viszonyunkról.

Brüsszel. Egy esős novemberi nap a komor irodaházak dzsungelében. Úgy tűnik, a munkába igyekvő tisztviselőknek ez is csak egy átlagos hétfő lesz a sok közül, amikor az igazságért, az emberi jogokért harcolhatnak. Ám minden fenekestül felfordul, amikor egy férfi lezuhan a Berlaymont 13. emeletéről.

A könyv fülszövege szerint, ez a szerző első regénye, és bár akadt benne számomra néhány zavaró elem, azt kell mondjam, erős kezdés. Szerencsés Dániel egy olyan világba kalauzolja el az olvasót, ahova csak kevesek, komoly megkötésekkel tekinthetnek be. Mindennek megvan a maga helye, szabályok hálózzák be az intézmény működését.

Tóth Tamás, a magyar ex-hírszerző ebben a közegben dolgozik az Európai Bizottság Biztonsági Szolgálatánál. Épp az utolsó hetét tölti a Berlaymont épületében, amikor megbízzák az öngyilkosságnak tűnő eset vizsgálatával. Tamásnak válaszokat találnia a honfitársa, Birtalan András halálára: miért vetett véget az életének? Mi volt az, ami ennyire megrázott egy magas beosztású, magyar származású tisztviselőt? Biztos, hogy önszántából ugrott le a 13. emeletről?

Bár Tamás tudja, hol van az a határ, ahol meg kellene állnia, az igazság felderítése érdekében túllép a hatáskörén. Ezzel elindít egy olyan lavinát, ami akár többeket – beleértve Tamást is – maga alá temethet.

A szűnni nem akaró eső, a mocskos utcák, az épületek leírása megadja az alaphangulatot,  és közben a felszínen úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van. A történet néhány figurája ennek a látszatnak a fennmaradásáért bármit megtenne, súlyos konfliktusokat okozva ezzel. Lassan pedig az is világossá válik, hogy az emberi jogokért folytatott nemes harc mögött, a korrupció is felsejlik.

A történet ráadásul komoly társadalmi kérdéseket feszeget, bátran beemeli az LMBT közösséget is. A kötet több ponton is foglalkozik velük, és bár Tamás nem rajong értük, később éppen ez válik egy fontos szállá. A nyomozó kezdeti előítéletei is változnak, ahogy megismer olyan személyeket, akik nyíltan vállalják a másságukat.

Rusvai Mónika Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című antológiában jelent meg először „Égigérő” című novellájával. 2019-ben a 90. Könyvhétre jelent Tündöklő című regénye a Gabo gondozásában.  Ennek apropóján beszélgettünk. 

Fekete I. Alfonz: Milyen az eddigi fogadtatása a kötetnek?

Rusvai Mónika: Úgy gondolom, volt két tényező, amelyek jelentősen befolyásolták a Tündöklő eddigi fogadtatását. Az egyik, hogy az utóbbi években egészen a tavalyi antológiáig láthatatlan voltam a magyar sff palettán (ez persze nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna a szövegeimen, és ne kértem volna rájuk szakmai visszajelzést, egyszerűen nem éreztem késznek magam arra, hogy a nyilvánosság elé álljak). A másik tényező pedig az, hogy a Tündöklőben megtartottam ugyan a klasszikus fantasy keretét és leggyakoribb elemeit, de a felhasználásukat illetően már szabadabb mozgásteret engedtem magamnak. Éppen ezért az eddigi visszajelzéseket a kíváncsiságon túl a tapogatózás, és a besorolásra való igény jellemzi. Nem hiszem, hogy létezne olyan szöveg, amely minden értelmezési keretben egyformán jól teljesít, azt viszont nagyon tanulságos sorra venni, hogy melyik megközelítés mit lát meg benne. Én szerzőként legalábbis ezzel próbálkozom.

Fekete I. Alfonz: Honnan merítettél ötleteket a világ megalkotásához?

„A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az” – írta Szabó István “Steve” a Fahrenheit 451-ről szóló korábbi kritikájában. Azt hiszem, az akkori olvasók mind hevesen bólogattak ezeket a sorokat olvasva, és senki se hitte, hogy a közeljövőben bárki is rácáfolhatna.

2018-ban azonban az emelt szintű magyar érettségi tételsor követelménnyé tette a középiskolákban: „Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és François Truffaut: 451 Fahrenheit (1966)”. Ez miért is meglepő? Az iskolarendszer szinte kínosan ügyel arra, hogy a diákok csak és kizárólag a kanonizált irodalommal találkozzanak, a kortárs populáris irodalomnak csupán a gyökereit ismerhetik meg, az aktuális képviselőikről nem esik szó. A disztópiával – vagy ellenutópiával – mint műfajjal szintén csak érintőlegesen találkozhatnak olyan művek esetén, mint például Az ember tragédiájának falanszter jelenete. Emellett Orwelltől az 1984 úgy hangzik el az egyetemen, mintha természetes lenne az ismerete a gimnáziumból, holott említés szintjén se kerül szóba. Véleményem szerint egy érettségiző diák komoly feladat előtt áll, amikor a Fahrenheit 451-et kell feldolgoznia, mivel tanulmányai során (történetileg) nincs megágyazva ennek a műnek (mint ahogy Esterházy Péter munkájának, a Pápai vizeken ne kalózkodjnak se feltétlenül, annak ellenére, hogy 2017 óta követelmény az emelten).

A tétel elvárja, hogy a könyvet, illetve az adaptációt mint zsánert dolgozzák fel az érettségizők, illetve bizonyítsák, miért beszélhetünk a Fahrenheit 451 kapcsán ellenutópiáról. A művekben megjelenő utópikus, disztópikus vonások kiemelése kulcsfontosságú a tétel elmondása közben – Ray Bradbury, illetve a műfaj ismertetése után –, majd ezek összevetése a különböző médiumokban. Ez a megközelítés azért kiemelendő, mert a tétel a gimnáziumban elvárt értelmezés helyett (a szerző életének rávetítése az adott műre) új módszereket vár el. Hogy ebben a felfogásban mit érdemes kiemelni? Nekem a lenti szempontok jutottak eszembe a tavalyi érettségire készülve:

A Fahrenheit 451 azt a hőfokot jelöli, amin a könyvek elégnek – ezt a regényt felvezető idézet is elmagyarázza. A történet Guy Montagról, a tűzőrről szól, aki ráeszmél arra, hogy munkájával – a könyvek megsemmisítésével – nem a társadalom jólétét, hanem annak elbutítását segíti elő. Montag jellemfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a társadalom felépítését és működését, amelynek fő mozgatórugója a „boldogság és béke” fenntartása. Ezt az állapotot a gondolkodás, az összefüggések keresése, az értelemkeresés szünteti meg a társadalmat uraló ideológia szerint.