Regény

01. A Wayward Pines trilógia első kötete napjainkban, az Amerikai Egyesült Államokban, az Idaho állambeli Wayward Pinesban kezdődik, főszereplője pedig Ethan Burke, különleges ügynök.

02. Crouch hívószónak tette meg a Twin Peaks-et, kilencvenes évek televíziós sorozatainak nagyágyúját, míg Mark Frost és David Lynch nagyszerűen keltették életre ezt a közeget, addig Crouch esetében az lehet az olvasó benyomása, mint a kezdő szerepjátékosnak a kezdő kalandmester első kalandjánál: elvan, de visszanézve nem akarná még egyszer lejátszani.

03. Burke eleinte emlékeit vesztve kóborol, majd ezek visszatérte után, menekül, harcol és újrakezd, vagyis miközben intuíciója és kényszerképzetei óvatosságra intik, honvágya és indivídumként való önállóságra törekvése meggondolatlanná, a túlélésre játszó ösztönlénnyé teszik.

04. Wayward Pines városka helyszíne, atmoszférája, Édenbe illő nyugalma és rendezettsége az, ami a könyv igazi erejét adja: Crouch saját elképzeléseivel toldja meg azt a hitet, ami Amerikát az új Édennel azonosítja.

05. Az Új Világba vetett hit felülírja a civilizációról alkotott olvasói koncepciót, így előfordulhat, hogy a kisvárosi horrorisztikus, rituális gyilkosságok problémamentesen simulhatnak bele az új világ íratlan törvényeibe.

Valerio Evangelisti Nicolas Eymerich regénysorozatának második kötete gyakorlatilag mindenben felülmúlja az egyébként kifejezetten erős első részt, az Indulj, Inkvizítor!-t. A folytatás mentesül az első kötet (típus)hibái alól, miközben az erősségeket nem csupán továbbviszi és megismétli, de új elemekkel is bővíti a szerző.

Evangelisti az új olasz epika különleges alakja, aki metatörténelmi regénysorozata főszereplőjének azt a valós tizennegyedik században is élt inkvizítort, domonkos rendi szerzetest tette meg, akinek nevét a tíz kötetes sorozat is viseli.

Az új olasz epika a ’90-es évek elejétől (egészen pontosan 1993-tól), a kétezres évek végéig létező irodalmi vonulat, melynek köreibe tartozik a Magyarországon is ismert Roberto Saviano, a Gomorra című kötet szerzője, illetve a Wu Ming írói csoport. Az új olasz epika alkotásai mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy lemondanak a posztmodern regényekre szinte kényszeresen jellemző hideg iróniáról, mellyel azok a tárgyukhoz, illetve a nyelvhez, a nyelvi teljesítőképességhez viszonyultak. Mindemellett megtartják a posztmodern regény narratív komplexitását, melyet populáris témaválasztással, zsánerekkel ötvöznek, ezzel széles körben láthatóvá teszik magukat az olvasóközönségnek. Gyakori, hogy a regények témájául szolgáló történelmi vagy pszeudo-történelmi anyag olasz környezetben megy végbe és az allegorikusság sem áll távol ezektől a regényektől. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az új olasz epikára itt felsorolt jellemzők mindegyike igaz Evangelisti sorozatára.

Patrick Ness nem is olyan régen a Chaos Walking trilógiával robbant be a köztudatba, és sok kritika szerint ez a három könyv igen magas minőséget képvisel a YA piacon. Hogy pontosan mitől emelkedik ki a kínálatból, azt nehéz lenne egy okra visszavezetni, hiszen a történet meglepően sok, komoly kérdéssel foglalkozik, így nem egyetlen, átfogó tematika mozgatja, hanem sok kisebb. A kevesebb nem mindig több, jó, ha egy történet bonyolult rendszert tár elénk, ám ennek is megvan a veszélye. A Chaos Walking bizonyos kérdéseket roppant hatásosan és intelligensen tálal, valóban túlszárnyalva a könyvesboltok polcain, hasonló kategóriába sorolt könyveket, de bizony akad olyan terület is, ahol hiányérzetet hagy maga után.

Kezdjük rögtön azzal, amire a trilógia címe utal. „Kontroll nélkül pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz.” Mondja Todd Hewitt, arra utalva, milyen amikor mindenféle szűrő nélkül halljuk azt, ami a másik ember fejében van. Ez a Zaj, ami a történet egyik legérdekesebb alapötlete. Nem puszta telepátiáról van szó, hiszen olyankor értelmes gondolatokat hallhatunk. A Zaj ezzel szemben befogadhatatlan mennyiségű információ, túláradó, kezelhetetlen, csapongó, igazi káosz – vagyis az emberi elme maga. Mert képzeljük csak el, mi lenne, ha mindent kimondanánk, amire gondolunk. Sőt, azt is, ami csak tudat alatt fut át az agyunkon. Patrick Ness kényelmetlen igazságra összpontosítja a figyelmet: a magát racionális lénynek tartó ember valójában csak szűrők kifinomult rendszerének köszönheti, hogy nem látszik, mennyi minden fér el a csupán csak a felszínen rendezett belső világában. Ráadásképpen Ness mindezt azzal súlyosbítja, hogy a nők hallják a Zajt, de az ő elméjük néma a többiek számára. Ez alapján úgy tűnhet, hogy Patrick Ness gender kérdéseket is felvet, de történetben „csak” a helyzet kirekesztő mivolta jelenik meg. Egy dolog, ha az ember rá van kényszerítve arra, hogy a gondolatait a legvégsőkig feltárja a világ előtt, de a többiek viszonozzák ezt a kiszolgáltatottságot, és megint más, ha vannak kitüntetett személyek, akiknek megadatik, hogy csak befogadók legyenek. A Chaos Walking részletekbe menően kifejti, hányan hányféleképpen reagálhatnak egy ilyen sarkított helyzetre, nem kímélve az olvasót az emberi kegyetlenség végleteitől sem.

Yarvi egy kezén meg tudná számolni, hogy hányan tekintenek rá emberként: Gundring anya, a házitanítója, és Odem, a nagybátyja. Tovább nem is tudna számolni, részben azért, mert Gettföld zord vidék, ahol jó szót csak a hatalom megszerzéséért és megtartásáért szólnak, részben pedig azért, mert pajzstartó, kacska kezén csupán két ujj nőtt. A Szilánkos-tenger partján viszont nem veszik emberszámba azt, aki alkalmatlan a fegyverforgatásra, hiszen Vanszterföld népével régóta háborúban állnak a gettek, és ki tudja, mikor indul a következő portya vagy megtorló hadjárat?

A kisebbik fiúként Yarvinak persze nem kell fegyvert fognia, arra ott van az apja, Uthrik, Gettföld uralkodója, és bátyja, a trón várományosa. Ő miniszternek tanul, afféle tanácsadónak, akinek illik nyelveket tudnia, diplomáciát tanulnia, és ismernie a királyságban növő minden fűszálat, miből készül gyógyír, s miből halálos méreg. Jobban is teszi, mert a feszült politikai helyzetben elkél a jó tanács és a megfelelően adagolt feketenyelvgyökér-főzet, éles eszű emberből meg mindig hiány van e háborút dicsőítő, vad vidéken.

Azon a napon azonban, amikor Uthrik és bátyja kiterítve, holtan fekszenek az Istenek csarnokában, Yarvi kölyökfejére kerül a súlyos korona, és nyakába szakad mindaz a politikai elvárás, amivel a törvényes uralkodónak vezetnie kell népét. Erőt demonstrálnia egy kacska kezű királynak nem egyszerű feladat, de Yarvi is felismeri, hogy a gyilkosságot akkor is meg kell torolnia Grom-gril-Gormon, Vanszterföld uralkodóján, ha törik, ha szakad. A Szilánkos-tengeren ez márpedig egyenesen garantált.

Robert Anthony Salvatore igen régóta az egyik legnagyobb szerepjátékos franchise, az alfa és omega, azaz a Dungeons & Dragons, a Wizard of the Coast brand zászlóshajójának talán legfontosabb írója. A számtalan, D&D rendszerre épülő világ közül fő otthona a Forgotten Realms, az Elfeledett Birodalmak földje, ahová sikerült egy halhatatlan, ám napjainkra kissé túlhajtottá vált és változtathatatlannak tetsző hőst alkotnia: Drizzt Do’Urdent. Véget nem érő kalandjai a Jeges Szelek Völgye-trilógiával (Icewind Dale) kezdődtek, ám az igazi áttörést az eredettörténet, a Sötételf-trilógia és annak első kötete, az Otthon hozta el számára.

Az előbb említett sorozat esetén még nem volt teljesen világos a központi hős kiléte, s ha valamelyest egyértelműbb választ keresünk, inkább Wulfgart, az ifjú barbárt említenénk ehelyütt, egyfajta újragondolt és FR-be vetett poszt-Conanként, semmint a sötételf kószát. Ám a fáma szerint akkora népszerűségnek örvendett a karakter, hogy kiadói felkérésre Drizzt került a középpontba a továbbiakban, s csak a történetek kronológiájának és az azóta gyakorlatilag átláthatatlanná duzzadt Drizzt-sagának köszönhető, hogy a duplaszablyás igazságosztó felől olvassuk már Salvatore első trilógiáját is.

A Drizzt-történetek nem igazán állnak ellent a kategorizálásnak, sőt, egyértelműen a heroic fantasy-hez sorolhatók. Az Otthon pedig már igazi fantasy klasszikusnak mondható, nem csak angolszász nyelvterületen, hanem hazánkban is. Első kiadását még a megboldogult Valhalla Páholy jelentette meg 1994-ben, majd a Szukits adta ki újra 1999-ben, jelenleg is kapható formátumát pedig 2004-ben nyerte el a Delta Vision Kiadónak köszönhetően, akik az egész sorozatnak egységes arculatot varázsoltak egy darabig, Todd Lockwood grafikáival a borítókon.

A tudás, a kánon, az emlékezés rostáló folyamatok; igaz ez az egy személy által létrehozott vagy a közösség alkotó munkája során fogant kulturális termékekre egyaránt. Mégis, adódhat a kérdés: vajon hány generáció emlékei tudnak még elevenek lenni úgy, hogy a kulturális emlékezet igencsak lyukacsos, az emlékek pedig hiányosak, szakadtak és felemásak. Ezt a tudást pedig fontos és kell is használni, például úgy, mint Csurgó Csaba, aki fogta a magyar történelem, döntő többségében, huszadik századi történéseit majd összegyurmázta egy ötletgazdag, leleményes ámbár néhol kiszámítható regénybe.

Mindehhez kissé meglepő módon Petőfi Sándor közismert János vitéze szolgáltatja az alapanyagot. Ez az adaptáció egyrészt roppant rizikós, hiszen egy közösség alapszövegeként szinte vallásos tisztelet övezi, másrészt viszont, egy szöveget, ami ennyire beépült a közösség irodalmi élményei közé, nem árt időnként leporolni, de nem mindegy hogyan. Az elbeszélő költemény regényesítésével a történet semmit sem vesztett lendületéből, a háttérül szolgáló világ az alternatív történelmi regény, a kalandregény, kémregény, a fantasy, a mese és a science fiction stílusjegyeiből építkezik.

Azok, akik rajonganak a kortárs amerikai sorozatokért, már régóta tudják, hogy a Netflix az egyik legjobb tengerentúli tartalomszolgáltató, ezért aztán nagy reményekkel vettem kezembe az egyik zászlóshajónak számító Orange is the new black könyvváltozatát. Bár a Piper Kerman által jegyzett könyv televízióra adaptált verzióját csak májusban mutatják be a hazai szolgáltatók, a Twister Media részben talán az eredeti hanghoz ragaszkodó sorozatfüggők jelentős táborára számítva, már fél évvel korábban kiadta. Bár a sorozat és a könyv között az alapsztorit leszámítva nincs túl sok átfedés, a kiadó a sorozat eredeti plakátját használta fel borítókép gyanánt, ezzel is meglovagolva a sorozat sikerét. A döntés eredményre számomra kifejezetten kellemes eredményt hozott. Egyrészt a Netflix plakátjai messze felülmúlják az iparág többi szereplőjének próbálkozásait, másrészt egy papírkötéses könyvből nagyjából ennyit lehet kihozni az esztétikum és a figyelemfelkeltés harmóniájának jegyében. Ehhez képest meglehetősen nagy csalódás volt számomra, hogy amint kinyitottam a könyvet, életem egyik legkiábrándítóbb kulturális élménye vette kezdetét.

Az Orange is the new black egy önéletrajzi regény, főhőse a könyvet később megíró Piper Kerman. Jómódú amerikai család sarjaként, az egyetemet követően nem találja a helyét, és a felelősség elől menekülő, átlagos fiatalok élvhajhász életét választva, szép lassan rátér a börtönhöz vezető legbiztosabb útra. Megismerkedik a nála idősebb és szintén leszbikus Nora Jansennel, aki drogfutárként kisebb vagyont keres minden egyes utazása során. Nora kezdetben szeretőként tartja maga mellett, később azonban elkezdi kisebb-nagyobb szívességekre kérni. Főhősünk élvezi az ingyenes utazásokat, az egzotikus helyszíneket, idővel azonban szép lassan rájön, hogy a drogmaffia részévé vált és San Fransiscóba menekül, ahol összeismerkedik későbbi férjével Larryvel. Bármennyire próbálja maga mögött hagyni korábbi életét, a droghálózat összeomlik és öt nyugodt év után, drognyomozók kopogtatnak az ajtaján. Hosszadalmas bírósági huzavona után végül 15 hónapot kap állami fegyintézetben (ezek általában a legkeményebb börtönök az USA-ban).

Nincs még egy ennyire átpolitizált irodalmi közeg, mint a kortárs orosz irodalom. A szemünk láttára igyekszik Oroszország megmutatni a világnak, hogy igenis a Szovjetunió bukása után húsz évvel még mindig erős világhatalom, és hogy az ország vezetői – éljünk ezzel az eufemizmussal – érdekesen értelmezik a demokrácia fogalmát és eszközrendszerét. Amióta a Kremlből „kisöpörték” az egypártrendszert azóta az orosz irodalom világhírűvé vált művei nem nélkülözik az állásfoglalást hazájuk állapotáról, legyen az a vadkapitalizmus, a média erős cenzúrája vagy valamilyen sajátosan oroszos jelleg. Emellett az orosz irodalom másik nagy jellemzője – ami mindig is jelen volt benne – a fantasztikum használata. Megemlíthetjük Pelevint, mint a legismertebb példát, aki írt már vámpírokról (Empire V) és virtuális valóságról is (A rettenet sisakja), de idecitálhatjuk Szorokint, akinek beteg elméjéből a legfélelmetesebb orosz jövővíziók kúsznak elő (vegyük kézbe Az opricsnyik egy napját), de bedobhatjuk Tatyjana Tolsztaját is (Kssz!).

A Futu.re elolvasása után az embernek az lehet az érzése, hogy annak szerzője, a Metro-regényekkel világhírre szert tevő Dmitry Glukhovsky ebbe a díszes társaságba szeretne belépni, hiszen könyve egy vérbeli disztópia, ami ugyan Európában játszódik, de olyan elemeket is használ, amelyek hazájára (is) ráhúzhatóak. De mégsem mondhatjuk azt, hogy sikerrel ugorja meg a nagyok szintjét, sajnos még a közelükbe sem ér, sőt, a Futu.re önmagában nem több egy gyenge tucatdisztópiánál.

Napokon belül megjelenik a Gabo SFF sorozatának legújabb kötete, a Régi Királyság-sorozat Sabriel címet viselő nyitódarabja. A Sabriel mára klasszikusnak számítóifjúsági fantasy, amelyet számos nyelvre lefordítottak és világszerte több mint egymillió példányban kelt el.

Tartalom:

Sabriel, akit gyerekkorában küldtek Ancelstierre egyik bentlakásos iskolájába, nem sokat tud a zabolátlan mágiáról vagy a holtakról, akik a Régi Királyságban nem hajlandók halottak maradni. Utolsó tanévében azonban apjának, Abhorsennek nyoma vész, és Sabrielnek be kell lépnie a Régi Királyságba, hogy megkeresse. Hamarosan társául szegődik Mogget, a macska, akiben komisz lélek lakozik, és Harlekin, egy fiatal chartamágus. Ahogy egyre mélyebbre hatolnak a birodalomba, úgy növekszik a fenyegetés, amely a halál kapuin túlnyúlva már az élők világát veszélyezteti.

Sabrielnek szembe kell néznie végzetével egy olyan világban, ahol az élők és holtak közti határvonal néha nehezen látható – és időnként el is tűnik.

Tarantino 1992-es Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című filmjének nyitójelenetében a bankrablásra készülő főszereplők arról beszélgetnek, hogy Madonna Like a Virgin című száma vajon érzelmes nyavalygás vagy pedig igazából az egész csak egy nagy hímtag körül forog. 2014-es regényében Totth Benedek szereplői – tizenöt-tizenhat éves fiúk – viszont már arról vitáznak, hogy lefeküdnének-e a MILF kategóriába „ért” Madonnával, vagy sem. Több mint húsz év van tehát a két alkotás között, s akárcsak Madonna státuszának megváltozása, a Holtverseny is ékes bizonyítéka annak, hogy talán a magyar prózának is illene felvennie azt a fordulatot, amit a kor diktál.

Egy autóban száguldunk bele a sötét éjszakába, öt fiatallal, a kietlen magyar utakon. Négy barát, és egy csaj. Ez a felállás nagyjából végig fennmarad, különösen, miután véget ér ez a befüvezett, nyomasztó utazás a semmibe. A srácok – a milliomos-csemete Kacsa, a nagydarab vízilabdázó Bója, a lúzer Zolika és a névtelen narrátorunk – élete a nagyvárosi nihilben tengődő vagányoké lenne. Persze csak ha történetesen nem egy Isten háta mögötti, pusztuló vidéki városkában élnének, ahol a fiataloknak a diszkón kívül az uszoda az egyetlen hely, ahol elengedhetik magukat – persze csak ha nincs edzés –, és ahol szinte kizárólag a mobilok és laptopok képernyőin keresztül tapasztalják meg, mi is folyik a nagyvilágban. Azonban ahogy minden tinédzsernek, úgy nekik is megvannak a saját elképzeléseik a világ alakulásáról, s arról, hogy nekik mit szabad és mit nem, mire vágynak és mit szerezhetnek meg maguknak. Az egyetlen szabály, amit elfogadnak, hogy nincs szabály.