Regény

Jelenlegi hely

2017 a könyvek tükrében (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekeiAz év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Az embernél nincs semmi félelmetesebb (Nick Cutter: A szekta)

Szerző stv On the

Nick Cutter: A szektaA Mélység óriásit ütött. A Falka – Cutter első regénye, melyet az Agave jó érzékkel csupán a Mélység után adott ki – sokkal kevésbé tett rám zsigeri hatást, és nyelvileg sem olyan kiforrott, mint a szerző második kötete. Ettől függetlenül Cutternek e két könyvvel sikerült annyira felpiszkálni az érdeklődésemet, a bizarr történeteivel és remek nyelvi megoldásaival annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az egyik kedvenc horrorszerzőmmé vált.

A szekta nem olyan feszes tempójú, koherens regény, mint amilyen a Mélység volt. Ez már a kötet méretén is látszik, hiszen az eddigiekhez képest jóval vaskosabb könyvről van szó. Az író ezúttal is jó érzékkel teremtette meg a helyszíneket és a történet elemeit, mégis kissé szegmentáltnak, darabosnak tűnik a történetvezetés. Ezt a kényelmetlenséget csak felerősíti a regény sajátos narratív szerkezete. A szekta ugyanis két idősíkon játszódik: az első a hatvanas években, a második húsz évvel később. A két idősík fejezetei váltakoznak a kötet teljes hosszában, ami egyrészről kiváló feszültségfokozó eszköz (a nyolcvanas évek idősíkján a szereplők olyan eseményekre hivatkoznak, ami nekik a múlt, az olvasó viszont még nem tart ott a szövegben, hogy a hatvanas években játszódó szál történései teljes egészében összeálljanak előtte, vagyis nem érti, mi történik pontosan – ebből ered a feszültség), másfelől azonban ez a szerkezet valahogyan mégis csak csikorog. Több helyen találkozhattunk már hasonló felépítéssel, például King Az című monumentális regénye, és nem csupán a narratív struktúrájában, de a történet bizonyos motívumaiban is felfedezni hasonlóságot Cutter írása és King regénye között.

A szekta három minden hájjal megkent fejvadászról szól, akik a hatvanas években szembesülnek valamilyen túlvilági iszonyattal, melyet sikerül ideiglenesen legyűrniük. Csaknem húsz évvel később azonban az erőre kapó lény egyik szolgája magával ragadja a véletlenül összeverődött csapat vezetőjének, Micahnak a kislányát. Nincs más lehetőség, Micah, Ebenezer és Minerva újra találkoznak, hogy még egyszer szembeszálljanak azzal az iszonyattal, ami a Fekete Sziklát uralja. (A csapatosan elhárított veszély évtizedekkel későbbi felbukkanása, a csoport újraegyesülése és bizonyos lélektani elemek ismét a már említett King-kötethez teszik hasonlatossá A szektát.)

Rendhagyó irodalomóra Totth Benedekkel

Szerző Katsa On the

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború„A Holtverseny után – Az utolsó utáni háború előtt” – ezzel a mottóval invitálta az érdeklődőket 2017. október 27-én, 13 órakor a Somogyi Könyvtár, ahol egy rendhagyó irodalomórával egybekötött kötetbemutató során lehetett találkozni Totth Benedekkel. Az esemény legfőbb közönsége a szegedi Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Szakgimnázium egyik osztálya volt.

A beszélgetésből kiderült, a diákok nagyon is készültek és érdeklődtek az esemény iránt, előre összeírt kérdéseiket pedig az esetlegesen előforduló nehézségek leküzdése érdekében tanárnőjük tolmácsolta az író felé, amelyekhez időközben társultak saját kérdései is. A beszélgetés rendkívül jó hangulatú és egyben informatív volt: a diákok leginkább a műfordítás technikai problémái és mikéntje felől érdeklődtek.

Totth hangsúlyozta, hogy még a naivnak tűnő „hányszor kell elolvasni egy könyvet fordítás közben” jellegű kérdés is teljesen releváns, s mindenre készségesen és jó humorral válaszolt. A középiskolás miliőre, illetve az irodalomtanulás megkövesedett módszertanaira való reflexióként időnként elhangoztak némileg fejfájást generáló megjegyzések. Mikor ugyanis Totth Benedek epésebb megjegyzéseket tett valamire, a pedagógus az osztály felé fordulva mondta: „a szerző most ironizál”, s az ilyen jellegű kiszólások kimerülhetetlen humorforrásként terelgették egyre vidámabb medrekbe az irodalomról folyó párbeszédet.

A középiskolások által érzékelhető problémák rendkívül színessé tették a beszélgetést, ugyanis egy olyan aspektust demonstráltak, és ezzel együtt olyan kérdések hangoztak el, amelyek - valljuk be - sok befogadóban megfogalmazódnak, de rend szerint kívül esnek az irodalomtudomány bevett diskurzusain.

Többek között így azt is megtudhattuk, hogy Totth az érettségin melyik tételt húzta irodalomból és milyen tanuló volt. Saját gyermekeitől nem fogja eltiltani könyveit, de először Az utolsó utáni háborút adná a kezükbe, és a Holtverseny mindenféle társadalmi rendet felforgató eseményeinek leírásakor szinte csak az úszás reprezentálása során használt önéletrajzi elemeket. Azt azonban nyomatékosította a szerző, hogy olyan írónak tartja magát, aki mégis mindig önmagából merít az írás során, még ha nem is olyan direkt módon, ahogyan azt a diákok értették.

Nagy kaland Kis-Avrynban (Michael J. Sullivan – A koronatorony)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Michael J. Sullivan: A koronatoronyHadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

Ahol semmit sem szabad megkérdőjelezni (Josh Malerman – Ház a tó mélyén)

Szerző Katsa On the

Josh Malerman: Ház a tó mélyénJosh Malerman első regénye, a Madarak a dobozban az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra a horror műfajában. Másfajta rettegést mutatott be ezzel a történettel, mint amelyekről eddig olvastam, és a kötet minden egyes oldala borzasztóan intenzívnek bizonyult. Mindezek után mondanom sem kell, nagyon vártam második kötetét, a Ház a tó mélyént, mert úgy gondoltam, hozni fogja ezt a színvonalat, sőt, akár erősebb írás is lehet az elsőnél.

Ezúttal azonban egy kisregényről van szó: a Ház a tó mélyén alig százhatvan oldal. Az érdeklődésem kissé hanyatlani kezdett, mikor felütöttem a regényt: nagyon úgy tűnt, hogy két tizenhat éves kamasz lassan kialakuló szerelmi viszonyáról fog szólni a történet. Ez egy kissé távol áll az ízlésemtől, de reméltem, hogy Josh Malerman tolmácsolásában – és horror-elemekkel átszőve – elégedetten fogom majd becsukni a kötetet. De érzésem szerint valahol nagyon kisiklott ez a regény.

A történet egyszerű és jól követhető: a 17 éves James, aki apja barkácsboltjában dolgozik, randira hívja a már régóta kiszemelt Ameliát. A lány igent mond, James pedig azon kezd szorongani, hogy mi legyen a találka helyszíne és mit csináljanak – izgalmas első randevút akar, hogy meghódítsa Ameliát. Végül csónakázni viszi el a lányt, és olyannyira jól sikerül a randi, hogy sokkal messzebb eveznek, mint bármelyikük eddig valaha. Így találják meg azt, ami a továbbiakban a közös titkuk, illetve idővel megszállottságuk tárgya lesz: egy kétszintes családi házat az egyik ikertó mélyén, melynek teteje nem messze a felszín alatt látható.

Eddig a pontig erős regénykezdés, az ezután következő oldalak pedig talán a tetőpontjai az írásnak. Újra és újra visszatérnek a házhoz, először csak leúsznak, majd James az apja boltjából szerez eszközöket a búvárkodáshoz. Ez a mánia a házzal kapcsolatban odáig fajul, hogy végül nagyobb mennyiségű élelmet visznek magukkal, majd építenek egy tutajt, ahol azokat az órákat töltik, amelyeket épp nem a víz alatt.

Idegenek a posztapokaliptikus családban (Jeff VanderMeer – Borne)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Jeff Vandermeer: BorneVanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.

Geralt és Yennefer szíven ütő kettőse (Andrzej Sapkowski – A végzet kardja: Vaják 2.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Vaják – A végzet kardjaNagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.

A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).

Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.

Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.

Velünk van az erő (Naomi Alderman – The Power)

Szerző pilleremi On the

Naomi Alderman: The PowerNaomi Alderman negyedik regénye bombaként robbant az irodalmi berkekben – a The Power széles körű elismerést nyert és parázs viták kiindulópontjává vált. A könyv látszólag egyszerű alapötlete a nemek közti erőviszony megfordítása. Ezzel olyan óriások nyomdokaiba lép, mint Margaret Atwood, vagy Ursula Le Guin és sokan mások – a science fiction és a spekulatív irodalom gyakran eljátszik ehhez hasonló gondolatokkal. Mi teszi hát mégis különlegessé Alderman könyvét, milyen új megközelítést alkalmaz, amivel ekkora érdeklődést váltott ki?

A történet kiindulópontja egy rejtélyes szövet, ami túlnyomórészt nőknél fedezhető fel, a kulcscsont alatt. A szövet funkciója, hogy az elektromos angolnához hasonlatos módon lehetővé tegye, hogy az ember kisebb-nagyobb áramütést mérjen egy esetleges támadóra. Ezt a képességet azonban évszázadokon át alvó állapotban hordozták magukban a nők, egészen napjainkig, amikor a tizenéves generációban hirtelen felébred. Hol gyengébb, hol erősebb, de az erő hulláma előbb-utóbb minden nőt elér – a fiatalok képesek aktiválni az idősebbek elektromos szövetét. A világ visszafordíthatatlanul megváltozik.

A folyamatot négy szereplő szemén át követjük végig: Allie bántalmazott kamaszból vallási vezető lesz, Roxy átveszi az apja londoni maffiájának irányítását, Margot politikai célokra használja az erőt, míg Tunde, az egyetlen férfi narrátor, újságíróként próbálja minél hitelesebben dokumentálni, ami történik. Ez a négy szereplő lehetővé teszi nem csak azt, hogy több oldalról figyelhessük meg a változásokat, de egyszerre szolgáltatnak személyes és globális szintű tapasztalatokat.

A négy teljesen különböző háttér és motiváció megmutatja, mennyiféleképpen változtathatja meg az egyes ember életét egy ehhez hasonló esemény. Az abszolút elnyomásból érkező Allie és Roxy két különböző módon, de hasonló célt próbál elérni: tejhatalmat, hogy soha többé ne legyenek senkinek kiszolgáltatva. Margot ezzel szemben befolyásos pozícióból indul, mégis mindig többet kellett küzdenie, mint az őt körülvevő férfi politikusoknak. Az erő felébredtével fokozatosan maga alá kényszeríti a korábban útjába álló vetélytársakat és ez látszólag máshogy nem lett volna lehetséges. Tunde kissé kakukktojás, mivel nem bír az erővel, ehelyett a tükörképe a többi szereplőnek. Eleinte élteti az izgalom és a veszély, ami az erő tudósításával jár, ám egy idő után kénytelen szembenézni kiszolgáltatott pozíciójával. Akikben megvan az erő, bármit megtehetnek vele.

A bennfentes nézőpontok (John le Carré – A titkos zarándok)

Szerző stv On the

John le Carré: A titkos zarándok

"Az én életem célja az volt,

hogy véget vessek annak a kornak,

amelyben éltem."  (16.)

John le Carré regényeihez időről időre visszatalálok, mint ahogyan a régi barátokhoz szokott az ember, még ha alkalmanként messzire is kerülnek egymástól. A Karla-trilógia (az első kötetről írott kritikánk itt olvasható) George Smiley-ja szívemhez közel álló irodalmi alak. Fájóan félresikerült magánélete, látszólag lassú, nehézkes, időnként már-már tehetetlennek tűnő karaktere és zseniális helyzetelemző képessége, kimagasló intelligenciája élő és összetett személyiséggé teszi. Olyasvalakivé, akinek a munkájáról és a körülötte lévő világról alkotott gondolatait szívesen hallgatnám személyesen is.

A Karla-trilógia főszereplője a központi alakja A titkos zarándok című kötetnek is. Ez utóbbi azonban narrációját tekintve valamivel bonyolultabb a három regénynél. Tartalmát egymással csupán laza kapcsolatban álló, számozott történetek alkotják, ezt a laza kapcsolatot az elbeszélés módja hozza létre. A kötetben szereplő szövegek ugyanis George Smiley történetei, aki a hírszerzés sarratti kiképző iskolájában – mely természetesen fiktív intézmény – tart a végzősöknek előadást, melyet kötetlen beszélgetés követ. A kötet narrátora Ned – Smiley régi munkatársa –, az ő szemén keresztül látjuk a Körönd legendás alakját, a Smiley által a hallgatóságnak elmesélt történetek Ned visszaemlékezésein keresztül jutnak el az olvasóhoz, figurája funkciójában hasonlít a Sherlock-történeteket elbeszélő Dr. Watsonhoz.  Smiley előadásaiból így csupán néhány kiegészítő megjegyzést kapunk. Mivel a Karla-trilógiában nem találunk efféle nézőpontot, A titkos zarándok tovább gazdagítja Smiley alakját nem csupán az eddig ismeretlen eseményeken keresztül, de az által is, hogy egy szakmabeli, egy kém tekintetén keresztül szemlélhetjük alakját. Ez a nézőpont efféle megfigyelésekre is lehetőséget ad:

Mélyebbre a sötétségben (Havasréti József – Nem csak egy kaland)

Szerző acélpatkány On the

Havasréti József: Nem csak egy kalandKozmikus horror a hetvenes évek undergroundjával keverve. Leginkább így tudnám jellemezni Havasréti József új regényét, ami lazán kapcsolódik a 2014-es Űrérzékeny lelkekhez. Az új könyv, a Nem csak egy kaland, annak a Budapesten a hetvenes években lezajlott drogkísérletnek a történetét meséli el, ami felbukkant a korábbi regényben. Anno kifejezetten érdekesnek találtam a három évvel ezelőtti első kötetet, éppen ezért nem tudok teljes mértékben eltávolodni tőle. Bármennyire is nem szerencsés, nem tudom nem összehasonlítani a két könyvet. Ebből a szempontból viszont azt kell mondanom, hogy a Nem csak egy kaland egyszerre visszalépést és fejlődést is jelent.

A történet két szálon indul, melyek természetesen végül összeérnek. Budapesten dolgozik a legendás szovjet tudós, Anton Suler, akinek a tudatmódosító szerek, különösen egy bizonyos gombafaj, a “fekete hús” a szakterülete. A magyar kollégiáival különleges kísérletekbe kezd, aminek a céljai homályosak, de szinte biztos, hogy nem olyasmi, amit szívesen a kommunista közvélemény orrára kötnének. Így aztán nem is csoda, ha a magyar titkosszolgálat is kiemelten figyelemmel kíséri a tudósokat. A fő szál ennek a kísérletsorozatnak a bemutatása, a résztvevők viszonyainak megrajzolása. A másik a csapat egyik tagjának, Szaszkó Jánosnak és az ő különös történetének a bemutatása. Megismerhetjük, ahogy gyerekként elnyomó és már-már horrorisztikus viszonyban élt nagyanyjával, egészen addig, amíg egy különleges rovar nem került a birtokába, amit - akit? - Szúnyognak nevezett el. Szúnyogon keresztül pedig valami egészen más, nem evilági is bekerül a képbe, ezzel téve még különösebbé az amúgy is furcsa elemekkel és eseményekkel teli kísérlet-sorozatokat.

Két határozottan erős vonása van Havasréti második regényének: a szerkezete és a hangulat. Míg az Űrérzékeny lelkek széttartó volt, megannyi szálon és idősíkon keresztül próbálta felvázolni a történetét - bár én a mai napig meg vagyok győződve róla, hogy igazából nem volt elsődlegesen cél egy klasszikus értelemben vett történet elmondása -, addig most még a két szál és a több főszereplő ellenére is sokkal fókuszáltabb regényt kapunk, ahol szinte nyílegyenes út vezet a végkifejletig. Ezt a végkifejletet egyébként az előző kötet olvasói nagyon is jól ismerik, de még így is izgalmas és érdekes tud maradni az odáig vezető út. Akik pedig nem tudnák, mi vár a kísérlet résztvevőire, azok is lassan sejteni kezdik olvasás közben, hogy valami végzetes bekövetkezte felé rohannak a szereplők. A feszült hangulat pedig, mint említettem, komoly erőssége a könyvnek. Az atmoszférateremtés jól megy a szerzőnek, legyen szó egy sötét bérlakásban tartott pszichedelikus performanszról, a sztálini múltról szóló beszélgetésről vagy egy kisfiú rémálomba illő gyerekkoráról. A könyvnek egyértelműen a nyomasztó légkör adja meg az alaphangulatát, mintha mindenki félne valamitől, mindenki meglapulna. És persze külön érdemes kiemelni Szaszkó és Szúnyog történetét, ami már-már a kozmikus horrort csempészi a hatvanas évek pesti miliőjébe.

Oldalak