Regény

Jelenlegi hely

Tíz éves a Próza Nostra 5. – Szemelvények soha meg nem született cikkekből

Szerző makitra On the

Próza NostraAz ember gyarló, szól a közhely. Magamra vonatkoztatva pedig még nagyobb közhely. De attól nem lesz kevésbé igaz. Szóval ennyi bevezetés után csak bevallom, hogy azért vagyok gyarló, mert bizony előfordult, hogy nem írtam meg egy beígért cikket. Mentegethetném magam, hogy munka, időhiány, ihlethiány stb., de a végeredmény ugyanaz. És nincs az az erőskezű szerkesztő, aki ilyenkor eredményt tud elérni. Csak a saját lelkiismeretem. Úgyhogy most válogattam pár könyvet, amiről vagy recenziós példányt kaptam (ez a rosszabb) vagy csak olvasás után nagyon felbátorodtam az írásra. Aztán mégsem született eredmény. Íme az én szégyenfalam - és pár gondolat egy cikkíró hétköznapjaiból, soha nem született cikkekről és cikkekből.

On Sai - Scar

A Scar talán a legnagyobb elmaradásom, ami a mai napig nyomja a vállam. Olyannyira, hogy a 2020-as évet ezzel a regénnyel kezdtem, mégsem sikerült cikket írnom, holott a jegyzeteim már több oldalra nyúlnak. Nem találtam meg azt a fókuszt, amivel igazán érdekesen tudtam volna megfogni a regényt. Ráadásul ez lett volna anno az első cikkem, amit a Próza Nostrára írok, aztán váltottam egy macskára. Túl sokat akart a szarka.

A 223 898-as számú amerikai szabadalom különös esete (Graham Moore – Az éjszaka fénye)

Szerző AdamG On the

Graham Moore: Az éjszaka fényeiSokan emlékezhetnek A tökéletes trükk című filmben a Robert Angiert alakító Hugh Jackman tanácstalanságában felkeresi a látványos bemutatókat tartó különc, heterokrómiás feltalálót, Nikola Teslát, hogy segítséget kérjen a teleportáló ember nevezetű bűvészmutatvány modern megvalósításában. A kísérletezéseket azonban abba kell hagyni, mert egy bizonyos Mr. Thomas Edison emberei szétverik Tesla műhelyét. Christopher Nolan filmje ugyan csak felvillantotta a két feltaláló közti rivalizálást egy másik rivalizálás árnyékában, de megmutatta, hogy a fizikatörténet és a technológiai fejlődés korántsem olyan unalmas, mint azt néha a fizikaórákon láthattuk, hanem akár vérre menő küzdelem is lehet. Bizonyára a technológia és a viktoriánus kor iránt rajongó steampunk mellett ez a néhány perc (és a Teslát alakító zseniális David Bowie) is hozzájárult ahhoz, hogy a két tudós versengése újra a köztudatba kerüljön, és hogy napjainkban valóságos Tesla-reneszánsz alakuljon ki, a könyvek és filmek mellett már zenés színpadi produkciók is születnek.

Nolan filmje nem tért ki arra, hogy e küzdelem mögött jóval bonyolultabb és több szereplővel futó szálak vannak, de szerencsére mások éppen ennek járnak utána. Az Alan Turing életéről szóló Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvírója, Graham Moore átalakítva ugyan, de a maga teljességében próbálja meg összefoglalni az „áramháborúként” elhíresült eseménysort. Az áramháború elsősorban a híres feltaláló, az elutasításokat nehezen tűrő üzletember Thomas Edison és a szintén híres feltaláló, az üzleti életben kevésbé erőszakos George Westinghouse között zajlott. Az ellentét pedig különböző találmányok szabadalma feletti versenyből, valamint több száz perből bontakozott ki, amivel a korabeli sajtó is sokat foglalkozott. És ha konkrét fegyveres háború nem is tört ki, de számos, a törvény által már nehezen tolerálható megmozdulás (gyakran fizikai kontaktussal) azért bőven előfordult ennek során.

Arról az időszakról beszélünk egyébként, amikor már van távíró, világhódító útjára indult a telefon (Edison vs. Bell, de ez egy másik történet), zajlik a hagyományos gáz alapú technológiáról az elektromosságra való váltás, hogyan lehet a gázlámpákat például izzólámpákra cserélni, vagy az egyenáramról váltakozó áramra átállni. Mindennek oszlopos tagjai voltak az áramháború szereplői, akik éppen azon dolgoznak, hogyan lehet minél gazdaságosabban és messzebbre elektromosságot vinni a városokba, kerületekbe, vagy a lakásokba és gyárakba, és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a mellékelt New York-i utcakép is mutatja.

Az emlékezés útjai (Andrzej Sapkowski – Fecske-torony: Vaják 6.)

Szerző b.aletta On the

Andzej Sapkowski: Fecske-toronyAndrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.

A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.

Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.

A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.

Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.

Fonda Lee: Jáde város (szövegrészlet)

Szerző Próza Nostra On the

Lee Fonda: Jáde városAz Európa Kiadó Zöldcsont-saga könyvsorozatának első kötetéből, a Jáde város című urban fantasy regényből teszünk közzé ma részletet a kiadó jóvoltából.

Fülszöveg

A jáde Kekon szigetének éltető eleme. Mindig is bányászták, adták-vették, csiszolták, lopták, öltek érte - de évszázadokon át csakis az olyan tiszteletre méltó Zöldcsont harcosok viselhették, mint a Kaul család tagjai, akik különleges adottságaik révén, a mágikus zöld kő erejét használva védelmezték a szigetet az idegen megszállóktól.

Mostanra a szabadságért vívott harc véget ért, és a Kaulok új generációja immár Kekon rohamtempóban fejlődő fővárosának uralmáért verseng. Mindent megtesznek, hogy megvédjék az övéiket, ellenőrizzék a jádekereskedelmet, és megóvják a területeiket. A klánok mindennapjait meghatározó ősi tradícióknak egyre kevesebb tér marad gyorsan változó világukban.

Amikor megjelenik a piacon egy rendkívüli drog, amely bárkit, még a külföldieket is képessé teszi a jádeviselésre, a Kaulok és a rivális Ayt család közti, régóta feszülő ellentét nyílt erőszakba csap át. A klánok háborújának kimenetele minden Zöldcsont sorsára hatással van a legöregebb pátriárkától a legutolsó motoros futárig, sőt az egész sziget jövőjét is meghatározza.

A Zöldcsont-saga a legjobbfajta urban fantasy; gengsztertörténetbe oltott mágikus kungfumese családról, becsületről és harcosokról, akik a vér és a jáde ősi törvényei szerint élnek és halnak.

 

Tíz éves a Próza Nostra 4. – Revízió

Szerző b.aletta On the

Próza Nostra3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt. 

10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására? 

Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.

“Egy kortárs magyar kriminek a valóságnál hitelesebbnek kell lennie.”– Interjú N. Nagy Zoltánnal

Szerző stv On the

N. Nagy ZoltánN. Nagy Zoltán Keselyű című regénye a Twister Kiadó [bekezdés] programjának győztes szövege lett 2018-ban. A szerző alakja éppolyan érdekes, mint a magyar környezetben játszódó, irodalmi utalásokkal megtűzdelt krimi/thriller. A tavaly év végén megjelent kötetről, a nyomozó munkáról, egyperces krimikről és Babitsról beszélgettünk.

Próza Nostra: Keselyű című regényed győzött a Twister Media második [bekezdés] programjában 2018-ban, tavaly pedig meg is jelent. Ezzel a szöveggel mutatkoztál be íróként. Mielőtt a [bekezdés]-ről és a regényedről kérdeznélek, kérlek mutatkozz be az olvasóknak néhány mondatban! Milyen “hátizsákkal” érkeztél az irodalom világába?

N. Nagy Zoltán: Mondhatjuk, hogy teljesen idegenként. Közgazdász diplomám van, nyomozóként dolgoztam, jelenleg pedig adótanácsadó vagyok. Nem éppen “irodalom-kompatibilis” területek, de valójában az írás mindig is része volt az életemnek. Tizenévesen verseket írtam, később fantasy történeteket gyártottam, az egyetem alatt pedig rajongója lettem a bűnügyi történeteknek. Olyannyira, hogy a magyar kriminalisztika jelentősebb ügyeit blogsorozatban meg is írtam néhány évvel ezelőtt.

Próza Nostra: Ezt nem tudtam! Hogyan jött az ötlet és hol olvasható a sorozat? A közgazdász diploma megszerzése után pedig milyen út vezetett oda, hogy nyomozó legyél?

N. Nagy Zoltán: Az egyetem után a magánszférában kezdtem el dolgozni gazdasági területen, de már az elején tudtam, hogy nem ott fogok megöregedni. Vonzott a nyomozás, és meg akartam tudni, hogyan is működik ez a valóságban. Később kiderült, hogy ez sem az én utam, de a krimi iránti szerelem megmaradt. Ezért is hoztam létra az egyperceskrimi.blog.hu-t, amely jelenleg is elérhető. A blog segítségével egyrészt az elmúlt 100 év nagyobb magyar bűnügyeinek krónikása akartam lenni, másrészt játékra hívtam az olvasókat. A felületen a mai napig megtalálható körülbelül hetven-nyolcvan megoldás nélküli, rövid krimi, amelyekben ki kell találni az elszórt nyomok alapján a tettest. Érdekesség, hogy ezek a mini történetek a nyomozók személyén keresztül mind kapcsolódnak a Keselyű című regény karaktereihez.

Bradbury Alkonyzónája (Ray Bradbury – Októberi vidék)

Szerző Babos Orsolya On the

Ray Bradbury: Októberi vidékDélutáni ferde napsütés, poros padlásszobák, pislákoló napfelkelték egy busz ablakán keresztül. Ólmos felhők, lusta záporok. Október. 

Bradbury novelláskötetét, az Októberi vidéket lapozva az ősz minden zamatára rálelhetünk. A száraz levelek zörgése, a rothadó avar illata olykor szinte megelevenedik olvasás közben, és a különböző történetek az emberi létezés aspektusainak, szépségeinek, kétségeinek és fájdalmának más-más részeit villantják fel erőteljes érzékiséggel, olykor mágikus realista elemeket is mozgatva. Jelen kötet először Dark Carnival néven jelent meg 1947-ben, és érdekessége, hogy Bradbury éppen a könyv címadó novellájával nem készült el a leadási határidőre, így végül nem is került bele a válogatásba.

Ezt az írást viszont – ha már úgyis kimaradt – addig csiszolgatta a szerző, míg regényként látott napvilágot Gonosz lélek közeleg címen. A történet során egy fiatal fiú sajátos, weird elemekkel tarkított coming of age-sztoriját kísérhetjük végig, amelyben fontos szerepet játszik a cirkusz és a karneválok groteszk, a felszínen vidám, de a mélyben olykor  igazi drámákat és kétes elemeket magában rejtő világa.

Visszatérve az Októberi vidékre, eredetileg 1954-ben jelent meg a Dark Carnival négy történettel kiegészített változataként. A fordítás sokat váratott magára, de megérte, és hűen tükrözi is a ráfordított munkát. Pék Zoltán, Galamb Zoltán és Török Krisztina stílusa között én zökkenőmentesen tudtam váltani, továbbsuhanva az egymással csak ritkán összefüggő, mégis hasonlóan baljós történetek repülőszőnyegén. 

Ami a kötet horrorként való meghatározását illeti, Bradbury ez esetben is mindig a pszichológiai vonalra helyezi a hangsúlyt. Semmi ajtó mögül előugrós ijesztgetés, semmi vér, mégis, a lelkünk mélyéig megborzongunk a jól felépített szituációknak, a fokozatosan adagolt feszültségnek és a pazarul ábrázolt atmoszférának hála, ami átlengi a műveit. A szerző mindig is kerülte a címkéket és a különböző zsánerelemeket, mint a horror, sci-fi vagy a fantasy; eltérő kombinációkban mégis eszközként használja fel őket a kívánt történetek megalkotásához, de számomra  az írásaiban mindig a nagybetűs hangulat az elsődleges: a misztikum, a világunk mögötti világok felsejlése, betüremkedése a valóságunkba.

Tíz éves a Próza Nostra 3.– Húsz év húsz sci-fi köteten keresztül

Szerző acélpatkány On the

Próza Nostra

Kicsivel több mint hét éve az első cikk, ami a Próza Nostrán megjelent a nevem alatt, egy 30+1 regényt ajánló lista volt. Ebben igyekeztem összeírni azokat a könyveket, amik (akkor) számomra a sci-fi alapműveltségéhez tartoztak, vagy szimplán izgalmasak voltak, megmutattak valamit a keletkezési idejük világából, abból, hol tartott a science fiction a megszületésükkor.

Tíz éves a Próza Nostra, én pedig élénken emlékszem arra az estre, amikor Steve egy pódiumbeszélgetés után odajött Benkő Mariannához és hozzám, hogy kicsit beszéljünk. Ez már nagyon régen volt, és azóta nagyon sok minden megváltozott. Többek között az is, hogyan is gondolkodom a sci-firől, a fantasztikumról, irodalomról és könyvekről. Így aztán adta magát az ötlet: egy újabb listával érdemes ünnepelnem a születésnapot.

A 2019-es év végét és a 2020-as legelejét a különféle visszatekintő, összegző posztok uralták: mik voltak a legjobb, legérdekesebb, legemlékezetesebb valamik. Filmek, könyvek, albumok, események, celebek, színek, receptek, akármi. Nem ez lesz az első lista, ami a sci-fi irodalom elmúlt két évtizedéből válogat. Nem az a cél, hogy húsz év legjobbjait gyűjtsem össze. Ez a húsz könyv (tizenkilenc regény és egy novelláskötet) az én szememben arra jó, hogy aki magyar nyelven szeretné megtudni, hol is tart a science fiction a XXI. században, mik a fő témái, stílusai, milyen módon nyúl hozzá régi klisékhez, újít meg több évtizedes irányzatokat, vagy éppen mutat rá korunk egy-egy égető kérdésére vagy jellemzőjére – akkor ezeket a könyveket odaadhatjuk a kezébe. Vannak itt nagy közönség kedvencek, obskúrusabb művek, hardcore regények és a szűken vett zsáneren túlra mutató írások. Sőt, olyanok is, amelyek mint történet nem annyira jók, de legalábbis találni náluk jobbat. Viszont mindezekkel együtt, ha valaki megkérdezné tőlem, hol tart ma a sci-fi, ezek közül válogatnék.

Chtulhu és a viet-kongok (Victor LaValle – Fekete Tom balladája)

Szerző Nyerges Csaba On the

Victor LaValle: Fekete Tom balladájaMás szerzők által megteremtett mitológiából kölcsönözni mindig ingoványos terület. Az így létrejött intellektuális határsértéseknek persze különböző fokozatai vannak, amelyek a bocsánatos bűnként elkönyvelhető fanfictionöktől a nyilvánvalóan anyagi haszonszerzésen kívül mással nehezen indokolható sírrablásokon át (lásd Lin Carter esetét Conannal, Sophie Hannah-ét Hercule Poirot-val, vagy kevés kivételtől eltekintve a komplett Sherlock Holmes-mitológia sorsát) azokig a szövegekig terjednek, melyek megfeleltek az egyetlen igazán fontos szabálynak: legyél elég jó a saját jogodon is. A sikeres próbálkozásokat kétfelé oszthatjuk: vannak az „egyszerű” stílusgyakorlatok, amikor valaki az eredeti szerző előtt fejet hajtva, sok esetben annak modorában ír: Stephen King például epigonként is briliáns, legyen szó Arthur Conan Doyle-ról, Lovecraftról vagy Raymond Chandlerről. Másrészt pedig ott vannak azok a művek, melyek csak azért használják fel az eredeti univerzumot, mert annak keretei között tudják legjobban előadni a saját mondanivalójukat.

Amikor a Fekete Tom balladáját írta Victor LaValle a két fenti eredőt ötvözve nyúlt Howard Philips Lovecraft hagyatékához, illetve azon belül is a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1927) című elbeszéléséhez. A Red Hook a Mester gyengébb – ő maga utóbb így fogalmazott róla egy levelében: „egy kissé hosszú és szétfolyó” –, s utóéletét tekintve az egyik legtöbbet előcitált szövege. Lovecraft inspirációs forrásaként az a viszolygás szolgált, mellyel a rohamosan gyarapodó New York olvasztótégelye iránt viseltetett a „roaring twenties” idején: a sztori középpontjában egy Thomas Malone nevű helyi detektív és egy, az okkult tudást az alsóbb osztálybéli arab, latinó, lengyel stb. bevándorlók „mágiájában” kereső, és ezért mindenét feláldozni hajlandó öreg milliomos különös esete áll. A bevándorlók nem túl hízelgő kontextusban történő megjelenítése miatt az elbeszélés rendszeresen hivatkozási alapként szolgál a „Lovecraft versus rasszizmus” diskurzus csataterén – ám ebbe a meglehetősen parttalan vitába ehelyütt nem érdemes belebocsátkoznunk. Annál is kevésbé, mert  közvetlenül a cím alatti ajánlásában – bár az afroamerikai LaValle okkal választotta újramesélésre éppen ezt a szöveget – lakonikusan rövidre zárja az egészet: “H.P. Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt”. Egy interjúban bővebben is kifejtette, mit értett ezalatt, s egy olyan szeretett családtaghoz hasonlította Lovecraftet, aki szörnyű dolgokat tud mondani bizonyos csoportokról – mint, hogy „a balkezesekben nem lehet megbízni” –, ám mégis ő volt az, aki annakidején megtanította például biciklizni.

A felmért világ borzalma (Peter Clines – 14)

Szerző Erdei Lilla On the

Peter Clines: 14Kevés műfajt állít olyan éles (és hálás) kihívások elé a technológiai fejlődés, mint a sci-fit, a horrort és a thrillert, illetve különféle arányú keverékeiket. A sci-fi esetében a tudomány és a technológia lényegében maga a téma, míg a thriller és a horror esetében szerepük közvetettebb, ám nem kevésbé meghatározó. Noel Carroll megállapítása szerint a horror vonzereje a rejtvényfejtés intellektuális játékából ered: az információadagolás speciális módja teszi lehetővé a lehetséges magyarázatok megfogalmazását, majd korrigálását, végül pedig a nagy felismerés aha-(vagy inkább sokk-)élményét. A modern környezetben játszódó horror tehát óhatatlanul reflektál arra is, ahogyan a mai világ információbősége befolyásolja ezt a megértési folyamatot. Már nem azért tapogatózunk idegenül az ellenséges univerzumban, mert nem tudjuk, amit tudnunk kellene, hanem épp ellenkezőleg: túl sokat tudunk, de képtelenek vagyunk ellenőrizni, helytálló-e a tudásunk. A Wikipédián ugyan minden fent van, ami csak létezik, de mindig kérdés, hogy elég alapos volt-e az adott szócikk szerkesztője. A térerő hiánya többé már nem mentség arra, ha a főnökünk nem tud elérni – az viszont annál inkább, ha az okostelefon kijelzőjén ismeretlen, arab és thai abc keverékére emlékeztető karakterkészlettel jelennek meg a feliratok.

A 14 főszereplője, Nate Tucker adatrögzítői munkájánál fogva is a lényegében értelmetlen – rendezett/rendezendő, de pusztán bürokratikus funkciójú – információ rabszolgája. E gépies tevékenységhez képest még rendellenesen olcsón bérelt új lakásának furcsaságai is üdítő változatosságot jelentenek. Persze a Kavach-épület, történelmi emlékhely-besorolás ide vagy oda, már "modern" kísértetház, ahol a kissé terjengős felvezetésben megismert és megkedvelt szereplők a titkok kibogozásának is azzal a derűs ésszerűséggel látnak neki, amelyet a regényben lépten-nyomon megidézett Scooby Doo Rejtély Rt.-je is képvisel. Szerencsére Clines egyrészt más filmes idézetekkel is árnyalja a rajzfilmsorozat emlegetését (én sem viseltetek nagyobb rokonszenvvel Scooby és barátai iránt, mint a 14-et az ‘Osztott képernyő’ rovatban véleményező Steve), másrészt pedig jelen esetben a Scooby Doo naiv világképe maga is metafora: azt az alapbeállítottságot szemlélteti, amelyből kiindulva a magukat és a világot popkulturális előképek segítségével értelmezni próbáló átlagemberek (“Diánák”, “Fredek” és “Bozontok”) szembesülnek azokkal a szörnyetegekkel, amelyekről nem lehet lerántani a gumimaszkot.

Oldalak