Regény

Egy megkerülhetetlen, kultikus könyv, ami ellenáll mindenféle konstruktív újraolvasásnak, újragondolásnak rákfenéje tud lenni az irodalomnak. A Nagy Könyv keltette farvizen temérdek követő úszik és igyekszik hullámokat verni. Vannak azonban olyan könyvek, amik sikerre viszik új elképzeléseiket egy-egy témával kapcsolatban. Lev Grossman A varázslók trilógiájából az első kötet, A varázslók például ilyen. A történet szerint egy new york-i tizenhét éves srác, Quentin Coldwater, felvételt nyer egy varázslók által vezetett egyetemre, szorgalmasan tanul majd diplomát szerez. Az egyetem kapuin kilépve elkezdi zűrös, fiatalkori felelőtlenséggel teli életét – szexszel és alkohollal. A könyv az álmodozástól a megvalósulásig, majd onnan a felnőtt lét hepehupáin keresztül vezet, vagyis a téma a fejlődésregény fantasy-ben, egész pontosan az anti-fejlődésregény anti-fantasy-ben.

A fantasy bildungsroman egy hálás téma, hosszan lehet értekezni a különbségekről az általunk ismert világ és a fiktív világ közt; az új világról, ahová a fiatal ember belecsöppen; az ott kapott feladatokról, amelyeknek elvégzése elvezet az élettapasztalatokig; illetve a Jó, amit a főszereplő képvisel és a Rossz párharcáról. Ezeket tartja szem előtt többek közt J. K. Rowling Harry Potter sorozata, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyvei, de még Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiája is többé-kevésbé ide sorolható. Ezeket szeretné A varázslók írója más szemszögből láttatni. Talán nagyobb gesztust tesz a fantasy felé, mint a fejlődésregény irányába, azonban egy olyan olvasatot szeretnék nyújtani, ahol előbbi beépül az utóbbiba.

Quentin gondolatvilágát akármelyikünk magának vallhatná. Keserű és kiábrándult, néha nihilista, mégis felvillanyozódik, amikor egy általa ismeretlen helyre téved New York-ban és átlép Varázskapuba. Grossman stilisztikai eszköztára a főszereplőhöz idomul, nincsenek túláradó metaforák, hasonlatok és megszemélyesítések. Nyelvileg világosan, lényegretörően és realistán fogalmaz, ugyanakkor a párbeszédek helyett sokszor nyúl a szabad függő beszéd eszközéhez, ami ebben a műfajban talán szokatlan. Ezen aktusok miatt egyfelől a szöveg eltávolítja olvasóját, nehezebbé teszi a befogadást, másfelől az elképzelt elvárási horizont meghökkentő összetétele, a „felnőttek Harry Pottere”, is ad egy különc újdonság-érzetet a regénynek. Utóbbi meghatározás felfejtésén érdemes elgondolkodni.

Helló, helló. Corvinus vagyok. A történetem pont olyan, mint a nevem: kölcsönzött. Budapesten élek, vagy legalábbis abban a városban, amit valaha Budapestnek hívtak. Azt mondják, ha a hidegháború frontja nem Berlinnél, hanem a Duna vonalánál húzódott volna, akkor már a nyolcvanas években kettészakítják Pestet és Budát. Most Pest tiszta üvegpalota, Seattle és a Roppongi keveréke, egy „városálom”. Ne nézz, én így beszélek. Buda pedig a nagybetűs Merénylet óta egy teokratikus Kelet-Berlin. De én nem itt lakom, hanem valahol a kettő között, a romok demilitarizált zónájában. William haverom ezt úgy nevezné, hogy „interstitial”, és ezt itt, ebben a lepukkant közegben is értenék, értékelnék. Átéreznék. Shiftelésből élek, ami olyan, mint a seftelés, csak van egy kis nyugati tájszólása. Hogy mivel shiftelek? Mindig kell valakinek valami: papírok, hogy átszökhessenek a határon, okoskészülékek, hogy a nyomor kibírható legyen, adatok. De leginkább bölcsességekkel házalok.

Én vagyok a kis hang a fejedben, amikor olvasol. Én vagyok a történet tudója. Én vagyok a mondatfűzés, ami a képeket a fejedbe röpíti. Chuck apu nyakatekert metaforája vagyok. Egy kemény, savószínű pocsolyában küzdök a túlélésért, így nekem is sanyarú múltat tartogatott a sors. De közös a bánat, közös a bűn. Itt mindenki megalázott és megszomorított, tengődünk, napról-napra éljük az életünket, és senkiben sem bízunk. Én is gyanakvással szemléllek, mert lehallgatsz, megfigyelsz, a legbelsőbb gondolataimban turkálsz. Mindegy, nem fogod úgyse megérteni, ezért jobb lesz, ha mindent elmagyarázok, definiálok, kinyilatkoztatok. Ó, ne gondold, ne, hogy tied a világ!

Statiszta vagyok a Merénylet újrajátszásában, így ismersz meg engem. Idegenvezető vagyok, úgyhogy fogom a kezed. Olyan vagyok, mint a Tigris: ehhez értek a legjobban. Meg ahhoz, hogy bajba keveredjek. Meg kell keresnem egy eltűnt fiút. Nem értem, miért. Még szerencse, hogy van egy mentorom, Morfológus, aki tudja, hogy mi a Vektor. Na meg egy megbízóm, aki titokzatosabb és hatalmasabb, mint a tiéd. Azt beszéli már az egész város, hogy a pesti alvilág utánam kutat. Van egy elintézetlen ügyünk, egy befejezetlen játszmánk, egy adósság, amit törlesztenem kell. Az életem.

“...már nem tudta megkülönböztetni a műsorokat a reklámoktól…”

128. o.

Mi az értelme egy hídnak, ha nem köt össze két partot? Ha nem köt össze semmit semmivel?

Egy ilyen híd áll William Gibson Híd-trilógiájának középpontjában, melynek első kötete a Virtuálfény. Ezt követi az Idoru és a Holnap tegnapja (All tomorrow’s parties) című regények. A nyitódarab 1993-ban íródott, ez volt Gibson első megjelent regénye a nagysikerű Sprawl-trilógia lezárása után. 1995-ben jelent meg a regény magyarul, a Valhalla Páholy gondozásában. Most pedig, húsz évvel az első magyar megjelenés után az Agave Kiadó újrafordíttatta és méltó köntösben tárta az olvasók elé a kötetet. Pék Zoltán (Philip K. Dick állandó fordítója az Agavénál) kiváló munkát végzett a fordítással, a jellegzetes gibsoni próza nagyon erősen szólal meg végre ebben a kötetben is magyarul.

Bizakodásra ad okot az új kiadás, talán nem hiába várhatjuk azt, hogy az idehaza mostoha sorsú trilógia – kevés példányszám, hiányzó utánnyomások, gyenge szöveggondozás, kiadó- és fordítóváltások, valamint hiányzó kritikai visszhang nehezítették terjedését – a másik két kötet megjelentetése után, végre megtalálja magyar olvasóit is.

Stephen King korunk egyik legnagyobb rajongótáborral rendelkező írója. A kortárs horror irodalom koronázatlan királyának könyveit sok millió példányban veszik meg. Minden gyengébben sikerült korszaka ellenére óriási hitellel rendelkezik az olvasóinál, akik kitartóan falják a könyveit.

A következő lista öt olyan címet tartalmaz, amit szerintem mindenképpen érdemes elolvasni a Mestertől. Mivel az ehhez hasonló listák vezetnek a késhegyre menő, szicíliai hangulatú vitákhoz, nyomatékosítani szeretném, mint minden lista, ez is szubjektív. Kommentben áruljátok el, szerintetek mi maradt ki és közöljétek a saját listátokat - kíváncsian várjuk!

Az egész 1809-ben kezdődött, amikor Napóleon Bonaparte seregei megütköztek Győrnél a magyar nemesi felkelőkkel. A hadvezér meg sem jelent a csatatéren, de erre nem is volt szükség, a magyar vitézeket könnyen szétugratták a franciák. Ekkor találkozott a debreceni nemes Elepi Kőszál a fiatal Vödricz Demeterrel, hogy majd negyven év múlva, amikor az országban újfent háború dúl, egy furcsa történetben ismét hallasson magáról. De ne szaladjunk ennyire előre.

Fehér Béla 2012-ben publikálta Kossuthkifli című regényét, ami igazán akkor kapott nagy figyelmet, amikor kiderült, hogy hat részes televíziós sorozatot forgatnak belőle. A 2015. március 15-én debütált széria első látásra egy nagy hazafias történetnek tűnik, amilyen mondjuk Jókaitól A kőszívű ember fiai. De nem eszik ám olyan forrón a beuglit, ezt Rudolf Péter, a sorozat tető alá hozásáért felelős alkotó is tudta, aki azáltal, hogy nagyjából hű maradt az eredetijéhez, sikeresen átadta annak szellemiségét.

A történet tehát, ahogy mondottuk, 1849-ben veszi kezdetét, amikor is a futárkocsi levelet hoz Vödricz Demeter soproni cukrászmesternek, amelyben az öreg Elepi Kőszál rendel tőle egy adagot a Kossuthkifliből – a cukrász messze földön híres beuglijából, amit a szabadságharc tiszteletére keresztelt át. Ám a bonyodalom csak ezután kezdődik, ugyanis még aznap este Vödricz kitagadja leányát, Esztillát, mert az titkos viszonyt folytat Schwappach Amadé huszártiszttel, aki viszont cserébe azonnal osztrák kémnek bélyegzi a zordon apát. Így végül a beuglival – ami nyilván valami osztrák cselvetés – Swappach, Esztilla és kéretlen pártfogójuk, az idős Karola grófnő felkerekednek és az eltérített postakocsival elindulnak Debrecen felé. Aztán persze a nyomukba szegődik Amadé apja, az öreg Ferdinánd, aki még fia elől is jól titkolja, hogy a császári kémhálózat feje, és a cukkerbakker Vödricz, aki máris megbánta leánykája kitagadását.

Az Időláda két történet összefonódása: az egyikben Obszidiána hercegnő sorsát követhetjük végig, míg a másik a nem túl távoli jövőről szól, ahol egy kislány, Sigrún, a világvégével kell, hogy szembesüljön.

Obszidiána története érdekes változat a Grimm testvérek Hófehérkéjére, amelyben Dímon király, miután meghódította az egész világot, az idővel is harcba akar szállni. Égen, földön keresi az örökélet titkát, végül egy csapat törpe egy üvegkoporsót visz a színe elé, amelyben megáll az idő annak, aki belefekszik. A koporsót a hercegnőnek tartják fent, és csak akkor engedik ki belőle, amikor az adott nap méltó hozzá. Obszidiána így egyre inkább eltávolodik a körülötte élőktől, mígnem hosszú időre a ládában reked.

A történet vegyes elemekből áll össze: a Hófehérke csupán a bázis, mellette más mesék is megjelennek, sőt, még a modern világ is szerepet kap (például az udvari könyvelő, Exel személyében). A helyszínt és a kort szintén a valósághoz köti Dímon királyságának neve (Pangea), és a földrészek szétszakadása, amely a regény egyik fontos eseménye. Obszidiána világa így egy furcsa fantasy egyveleggé áll össze, amely a népmese stíluselemeit használja, ám több ponton eltér a megszokott sémáktól.

Karakterábrázolása is hasonlóan kevert, mivel a szereplők a kidolgozottság és a mesei archetípus között mozognak – Obszidiána például sokáig teljesen színtelen mellékszereplője saját történetének, csupán „a királylány” és semmit több, ám ez idővel megváltozik. A folyamatot Kári érkezése indítja be, aki ugyan csak egy tolvaj, de elnyeri Obszidiána szívét, és nem mellesleg felnyitja a szemét a világgal kapcsolatban.

A science fiction gyakran nagyszabású változásokat vizionál, olyan jövőképeket mutat, ahol a technológia egy ma még megoldhatatlan probléma áthidalásával újítja meg az emberi életet – távoli bolygók kolonizálásával, a halál kijátszásával, a mesterséges intelligencia megalkotásával, és így tovább. Létezik azonban olyan történet is, ahol tulajdonképpen nem beszélhetünk nagy ugrásról, hanem egy, akár már ma is létező találmány lehetséges felhasználási módjára hívják fel a figyelmünket, és bár ez eltörpül például a terraformálás lehetőségei mellett, mégis alapjaiban képes megváltoztatni a világot.

Mert mi lenne például akkor, ha a háromdimenziós nyomtatás segítségével ezentúl otthon is elő lehetne állítani bármilyen drogot? Erre a kérdésre ad választ Daryl Gregory Afterpartyja, ahol az „okosdrog-nyomtatás” nem csak a terjesztési és fogyasztási szokásokat formálta át teljesen, de a gyógyszeriparnak is új lendületet adott. Ezt a hullámot próbálja meglovagolni a főszereplő, Lyda Rose, és kis, tudósokból álló csapata, akik azért alapítanak céget, hogy megtalálják a skizofrénia ellenszerét. A száztízedik prototípus kedvező eredményeket mutat, ám nem sokára fény derül egy különös mellékhatásra: a száztízes hívővé tesz, és túladagolás esetén állandó hallucinációt okoz, egy isteni megtestesülést rendel az ember mellé. Lyda Rose és a cég többi tagja pont az ünnepi partin kapnak túl nagy adagot a gyógyszerből, aminek eredményeképpen a nő elveszíti a feleségét és a józan eszét. Az incidens után pár évvel a száztízes valahogy kikerül az utcára, és Jelenlét néven terjedni kezd, jámbor hívővé téve bárkit, aki használja.

A történet egy kalandos és fordulatos nyomozást követ végig, ahol Lyda Rosa, megszökve a zárt osztályról, az elszabadult drog nyomába ered, és próbál gátat vetni a terjedésének. A feszes tempó mellett azonban bőven marad idő komoly teológiai és/vagy pszichológiai kérdések boncolgatására – a regény csodás bizonyítása annak, hogy az akciódús történetmesélés nem feltétlenül jár együtt a sokrétű mondanivaló elhanyagolásával. Az Afterparty nem retten vissza az egyik legősibb misztikum, a vallás megostromlásától sem.

Az ifjúsági és young adult regények fénykorukat élik manapság, rengeteg az új cím, az új ötlet, az új kaland. Néha úgy érezhetjük, hogy a semmiből tűntek fel ezek a könyvek, pedig már egy évtizeddel ezelőtt is itt voltak, és már akkor is roppant érdekes kérdéseket feszegettek, izgalmas, fordulatos történetekkel szórakoztattak minket. A nyári uborkaszezon alkalmas idő lehet a nosztalgiázásra, a régi kedvencek újrafelfedezésére, ezért íme öt veterán, azaz több, mint tíz éves ifjúsági regény:

1. William Nicholson: A szél dalnoka (Aramanth titka trilógia)

Aramanth városában mindenkinek megvan a maga feladata, és, hogy mi ez a feladat, azt a fiatalok vizsgáztatásával döntik el. A látszólag olajozottan működő gépezet kegyetlen hierarchiába kényszeríti a lakókat, néhányuk jólétben élhet, míg mások perifériára kerülnek. Ez ellen lázad fel Kestrel, a diáklány, és ikertestvére, Bowman. A két fiatal fejébe veszi, hogy megfejtik a város és a közepén álló, néma torony rejtélyét. A kiindulópont ma már jól ismert toposznak számít – adott egy disztópikus társadalom, amely elnyomja a személyiséget és bebetonozza az igazságtalanságot –, ám A szél dalnoka hamar idegen vizekre viszi olvasóját. Varázslat és fantasztikum szövi át a történetet, a sajátos világ pedig a hasonló regények kedvelőinek is újdonság lehet.

Ez a legősibb történet: két férfi egy nő kegyeiért küzd.

Egy házaspár érzi, hogy oda a régi szenvedély. A feleség súlyos beteg, a férj nem tud mit kezdeni a helyzettel. Papíron hűek egymáshoz, de egyikük kifelé kacsintgat, mégis ragaszkodnak egymáshoz, közös múltjukhoz. Egy másik házaspárt elválaszt a munka: a férj mindig távol, és minden „kikötőben” más a szeretője, miközben az asszony otthon múlatja az időt, hőn várva, hogy férje hazatérjen. Egy férfi megérzi, hogy szabad az út a magányban senyvedő női szív felé, és szentül hiszi, hogy rokonlelkek, egymásnak teremtette őket a sors. De fellép egy riválisa, aki tönkreteheti őt, és minden oka meg is van rá, hiszen az asszonyra mindketten szemet vetettek. Ha viszont ez a lánglelkű férfi nem más, mint Edgar Allan Poe, a polgárháború előtti Egyesült Államok legnépszerűbb költője és írója, aki haldokló feleségét ápolgatja, a kiszemelt utód pedig Frances Sargent Osgood, kora egyik legelismertebb női költője, akkor ott biztos, hogy kő kövön nem marad, és minden szívnek meg kell hasadnia.

Lynn Cullen alapos kutatás után látott neki a két művész baljós viszonyának megírásához, és gondoskodott róla, hogy műve igazi csemege legyen az irodalom iránt rajongók számára. A Mrs. Poe 440 oldalán feltárulnak előttünk a tizenkilencedik század közepén már pezsgő irodalmi életéről híres Manhattan kulisszatitkai: betekintést nyerhetünk az irodalmi szalonok és a művészeti lapok szerkesztőségének világába, ahol egy jól elhelyezett vers vagy novella karriert teremthet, egy lehúzó kritika pedig megsemmisítő erejű. Ennek a zárt világnak az egyik kapuőre Rufus Wilmot Griswold, az 1840-es évek meghatározó irodalmi antológiájának, az Amerika költői és költészetének szerkesztője. Olyan korszakos alkotók jelentek meg ebben a válogatásban, mint Henry Wadsworth Longfellow, Oliver Wendell Holmes vagy Ralph Waldo Emerson, és természetesen Poe.

„I’m an alien, I’m a legal alien, I’m a golemess in New York…”, énekelhetné akár Chává, egy minden ízében tökéletes teremtés. Ő ugyanis felnőttnek született az Óvilágból New Yorkba tartó hajóúton. Rotfeld Konin, egy hazáját elhagyni készülő lengyel zsidó rendelte meg őt egy kabbalisztikus tanokban járatos földijétől, aki gondosan vigyázott, hogy engedelmes, empatikus feleséget faragjon Chávából. Rotfeld új életet akart kezdeni az Újvilágban, és élete társának képzelte Chávát, a gólemet, aki házastársként segítheti a lehetőségek országában. Azonban Rotfeld időnek előtte éleszti fel agyag-Éváját, még a hosszú, Kelet-Európából az Egyesült Államokba vezető úton. A viszontagságos utazás kikezdi Rotfeld egészségét, és még a hajón meghal vakbélgyulladásban, mielőtt kiköthetnének Ellis Islanden. Mit tehet egy alig pár napos, érett, de az emberi nem viselkedését nem ismerő, végletekig naiv bevándorló a világ egyik legnagyobb városában a múlt század fordulóján? Hát beáll péknek.

„I'm the Sheik of Araby / Your love belongs to me / Well at night where you’re asleep / Into your tent I'll creep” – énekelhetné az Ahmad nevet fölvevő dzsinn, aki bár nem sejk, mégis a messzi Arábiából érkezett New Yorkba. Utazásának körülményei nem kevésbé cifrák, mint Cháváé. Ahogy az már fajtájánál szokás, egy lámpás rabságában sínylődve érkezett Manhattan szigetének Kis-Szíria negyedébe, a Washington Street környékén kialakult keleti kerületbe. Kevés emléke van arról, mi történt vele, hogy ilyen messzire vetődött hazájától, csak egy vasbilincs emlékezteti, hogy be van börtönözve jelenlegi testébe, és nem térhet vissza szellemalakjába. Pedig lételeme a szabadság, ezért mindent megtenne, hogy visszanyerje egykori hatalmát és kiderítse, ki hajtotta rabigába. De bevándorlóként nem tehet mást, minthogy munkát vállal egy ötvös-bádogosnál, és – mint mindenki más New Yorkban – megpróbál egyénként fennmaradni Amerika nagy olvasztótégelyében.