Regény

A nagyívű fantasy eposz, Vaelin Al Sorna története még A vér éneke című kötetben vette kezdetét, s most A várúrban folytatódik. A Hollóárnyék-trilógia középső darabja az előzőnél is nagyobb lélezgetvételű munka a maga több mint 700 oldalával. A regény azonban nem csak hosszú, de annak is érződik. A terjedelmesség, beszédesség persze az epikus fantasy zsáner egyik ágának ismertetőjegye, ami a kötetekben végbemenő világépítési folyamat – sokszor fárasztónak bizonyuló – mellékhatása (részben emiatt nőtt a Jég és Tűz Dala sorozat trilógiából öt, majd hét részes történetté), mely kreatívan használva új eszközöket és lehetőségeket is adhat a szerzők kezébe.

Az előző kötettel ellentétben A várúr nézőpontkarakterekre koncentráló fejezetekre oszlik, melyek öt nagy részbe tömörülnek. Minden nagy részt – A vér énekéhez hasonlóan – a Verniers elbeszélése címet viselő, kurzívval szedett fejezet vezet be, mely a többivel ellentétben egyes szám első személyben íródik.

A nézőpontkarakterek közül kettő nő és kettő férfi, ami olyan egyensúlyra törekvés jele, amely a későbbiekben egyáltalán nem lesz mellékes a nemi szerepek szempontjából. A várúr ugyanis más egyéb aktuális problémák mellett részben a gender témát is boncolgató fantasy, de ezekről kicsit később.

A nézőpontkarakterek egyike természetesen már az előző kötetből megismert Vaelin. A vér énekével ellentétben A várúr már nem Vaelin fejlődésregénye, ezért jóval nagyobb teret kap a történetben a többi karakter is, akik már nem csupán kellékek Al Sorna karakterfejlődésének elbeszéléséhez. Ez a váltás mindenképpen jó stratégiai módosítás, hiszen máshová pozicionálja a középső kötet fókuszait, így nem érezzük önismétlőnek a kötetet. Vaelin legendás hősként és gyűlölt, ugyanakkor rettegett ellenfélként áll előttünk, akit az Egységes Királyság uralkodója az északi végek várurává nevez ki. A nyugodtnak hitt évek helyett azonban új ellenség érkezik a megszálló Volári Birodalom képében, amivel fel kell, hogy vegye a harcot a legendás hadvezér.

João Tordo (1975) Lisszabonban született, Londonban és New Yorkban tanult. 2004 óta csaknem évi rendszerességgel jelennek meg könyvei. 2009-ben As Três Vidas (Három élet) című művéért Saramago-díjat kapott. Műveit franciára, szerbre, olaszra, horvátra és magyarra fordították.  A portugálul 2007-ben megjelent Memory Hotel a második regénye; Magyarországon ezzel a kötettel debütál.

A Memory Hotel november 19-én jelent meg a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok névre hallgató sorozatának második köteteként, Urbán Bálint fordításában. A kiadó engedélyével az alábbiakban részletet közlünk a kötetből.

Tartalom:

A hard boiled krimi és a noir jegyeit is magán viselő regény egy New Yorkba szakadt európai ösztöndíjas rendhagyó nyomozásának története, aki egy tragédia következtében az egyetemi környezetből kiszakadva kénytelen alámerülni az amerikai nagyváros legsötétebb bugyraiba, és egy rejtélyesen eltűnt portugál fadoénekes nyomába eredni. A botcsinálta nyomozó útja lepattant bárokon, harlemi drogbárók tanyáin és milliomos orosz műgyűjtők Ötödik sugárúti palotáin keresztül vezet az ezerszínű, mindent befogadó, de mindent elnyelő Nagy Almában, ahol az emlékezés mindig hiánnyal és fájdalommal párosul, és ahol néha az el nem követett bűnök sem évülnek el. A kontinenseken és évtizedeken átívelő történethez a bakelitlemezek sercegése, a jazz, a fado adják a háttérzajt.

Szövegrészlet:

Az első estém az étteremben egy rémálom volt. A délután nagy részét ivással töltöttem, hogy megnyugtassam az idegeimet, és amikor bizonytalan, darabos mozgással megérkeztem, mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy nyolc órát töltsek egy szűk konyhában, amelyet a sütő rettenetes melege, a forró tányérok, a rendeléseket kiáltozó pincérek és az egymás között spanyolul és kantoniul ordibáló szakácsok, ideges és erőszakos, csatakosra izzadt emberek pokollá változtattak. A konyhai hierarchia legalján helyezkedtem el – én voltam a mosogató. Ötpercenként egy nagy vödör piszkos tányért tettek elém egy kádba. Először forró vízzel kellett átöblítenem mindent, hogy lejöjjön az első réteg zsír, egy hatalmas mozgatható csap segítségével, melyből erősen jött a vízsugár. Majd egy szivaccsal, ami akkora volt, mint a fejem, egyenként át kellett törölgetnem a tányérokat, az evőeszközöket és minden konyhai felszerelést, ami csak elém került: wokserpenyőket, zsíros edényeket, hatalmas, élezett késeket, több száz kanalat. Egy este leforgása alatt ugyanaz az edény akár hússzor vagy harmincszor is megfordulhatott a kezem alatt.

A sci-fi rajongók számára Dan Simmons az egyik legnagyobb állócsillag. 1989/90-ben megírta a kortárs science fiction egyik legfontosabb és legkedveltebb művét, a Hyperion/Hyperion bukása duológiát, amit 1996/97-ben követett a folytatás, az Endymion/Endymion felemelkedése. Simmons a sci-fin kívül is sikeres szerző, aki szinte mindenféle tematikában alkotott már a horrortól a fantasyn át a történelmi regényig. Következő science fiction regénye a 2003-as Ílion (Ilium), ami szintén egy duológia első kötete, folyatása az Olympus. Az Ílion idén jelent meg az Agave Kiadónál, így az olvasóknak lehetőségük van rá, hogy újra megmártózzanak Simmons írói zsenijében egy, a Hyperion-ciklustól teljesen különböző világban.

A regény három szálon indul el. A trójai síkon az olümposzi istenek az időn át maguk mellé vesznek Iliász-szakértőket, hogy azok jegyezzék fel a trójai háború történetét és figyeljék meg, miben is térnek el az események az eposzban történtektől. Ilyen szkoliaszta Thomas Hockenberry XX. századi tudós is, akinek a kilenc éve zavartalan napjai teljesen megváltoznak, amikor Aphroditétól különleges megbízást kap. A Föld távoli jövőjében az emberiség maradéka már rég elfelejtett minden tudást, robotok szolgálják ki őket, és faxkapukon keresztül közlekednek a világ különböző pontjai között. Daeman tipikusan ilyen „ódivatú ember”, aki élvezi ezt a fajta az életet. Amikor el akarja csábítani a fiatal Adát, megismerkedik egy olyan férfival, aki többet akar tudni a bolygó körüli orbitális városokban élő titokzatos poszthumánokról és egy nőről, akit csak bolygó zsidónak neveznek. A Jupiter Európa holdján eközben Mahnmut, a holdrendszer feltérképezésére kiküldött félig gép, félig szerves moravecek késői leszármazottja azt a feladatot kapja, hogy egy titkos küldetés keretében induljon el a Marsra, amit rejtélyes módon terraformáltak és az egész Naprendszerre veszélyes, kvantumszintű machinációk színterévé tettek.

2015 tavaszán jelent meg a Holdárnyék-sorozat második kötete, az Acorenu – Kiválasztva, melyben Amy Soleil és társai újabb kalandjairól olvashatunk. A borító sok izgalmat sejtet, a fülszöveg legalább ennyit ígér (noha kissé drámaibb hangon, mint ahogy az a kötet hangulatára jellemző) – és valóban, a sok már megismert és jó néhány új téma mellett jut tér egy fordulatokban gazdag történetnek. A számlista ismét címszavakban vetíti előre a történet ívét, és a fejezetek kezdetén, illetve végén az előző kötetben elveszített testvér, Ashley naplótöredékei kísérik végig a történetet, kifejezve a szereplők gyászát, egyúttal megőrizve emlékét az olvasói gondolatok peremén.

Néhány fontosabb változtatással indít a szöveg. Először is egy teljesen új helyszínnel bővül a regény tere: a szereplők igazgatói rendelkezésre beköltöznek az iskola kollégiumába, a cselekmény nagy része itt zajlik. A végtelenül hangulatos helyszínekről olvasva megint nehéz elszakadni a Harry Potter-kötetek miliőjétől, amely sok esetben visszaköszön a főképp gótikus stílusúként leírt épületegyüttes megformálásában. Ugyanakkor új síkra emelődik a történetek kerete: az előző kötetben búvópatakként meghúzódó, majd az utolsó lapokon az olvasó elé táruló rejtett elf világ válik uralkodóvá. Az elf és sötételf karakterek csaknem mindegyike hagyományos nevén kerül említésre a szereplők között, a narrátor viszont gyakran segít, ismétel, emlékeztet az olykor nyakatekertnek tűnő nevek közötti kiigazodásban. Az előző kötethez képest Amy alakja is sokkal hangsúlyosabbá válik, elvonva a figyelmet a többi szereplőtől, akik most inkább egyfajta keretet képeznek, melynek elsődleges szerepe a kép ragyogásának elősegítése. Még a narrátor maga sem győzi a rendelkezésére álló eszközökkel kifejezni (legyen szó akár a kommentárokról, a leírásokról és háttérszereplők beszéltetéséről), mennyire csodálatos is a fiatal elf lány – aki viszont a történet során nem feltétlenül tesz bármit, ami ekként értékelhető lenne. Sokkal inkább a személyéhez fűződő tulajdonságként jelenik meg: egy elf hercegnő, aki alanyi jogon bír ezzel a vonással. Ezzel az elbeszélői aktivitással a szerző akarva-akaratlan Geoffrey Chaucer elfogult narrátorát idézi meg, aki hasonló módon minden lehetséges alkalommal Cressida különlegességét és csodálatosságát hangsúlyozza, egyúttal próbálja felmenteni őt esetleges ballépései miatt. Ami viszont továbbra is ismerős, és a kötetek mindegyikére jellemző hangulatosság védjegyének is tekinthető: a közös zenélések és a koncertek magával ragadó lendülete, a tanórán kívüli foglalkozások könnyedsége és örömtelisége, a szereplők bájos leírása és a kapcsolataik támogató miliője, illetve, ami mindezt egybefogja: a narrátor szeretettel teli elbeszélése.

„My way is to begin with the beginning. Szokásom a kezdetén kezdeni” - mondta Lord Byron (Szerb Antalnál is). Bár ugyan a nagy elődök nyomába sem érek, azért én is így teszek és leszögezem, hogy olvasatomban a Browser zsinórjai nem egy jó regény. Igazából még regénynek sem mondanám, bár úgy tűnik, mintha lenne hagyományos értelemben vett története, vannak szereplői, a cselekmény indul valahonnan és fut(?) valahová. Mégis többször tűnik az emberiségről vagy éppen a történelemről (de esetleg az olvasó több egyéb témát is beleszuszakolhat a saját értelmezésébe) írt értekezésnek.

Valószínűleg amiatt alakult ki bennem ez az ítélet, mert mint a fülszöveg is említi, a szerző filozófus, de maga a könyv sem epikus síkon mozog. A halhatatlanságot ugyanis nem egy nagyívű kalandként kezeli (mint mondjuk Dan Simmons a frissen olvasott Ílionban), hanem fel kívánja tárni annak okait, következményeit, majd egyfajta megoldását is adja a helyzetnek, mintha egy tudományos értekezést olvasnánk. Garciánál a halhatatlanság egyfajta pangás, érték- és tudásvesztés, mintha a halandóságunk lenne az egyetlen, amit előrevisz bennünket. És persze a szeretet. Mert üzenet terén a Browser zsinórjai nem hazudtolja meg azokat az alkotókat, akiket a köszönetnyilvánításban a szerző felsorol. Ugyan sokan közülük érzékeny, a világra figyelő művészek, de megjelenik benne az a fajta hollywoodi egyszerűség is, amely néha képes kiverni a biztosítékot a jóérzésű nézőkből (legjellemzőbben ez talán az egydimenziós karakterekben, az akciók érdekében feláldozott mondanivalóban és történetben érhető tetten, lásd Mátrix újratöltve és Mátrix: Forradalmak vagy legutóbb a Prometheus).

Kevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.

Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.

A Soha nincs vége és a Chaos Walking trilógia után Patrick Ness újabb úgynevezett young adult regénnyel állt elő, ám ezúttal könnyedebb, néhol szarkasztikus hangnemben szólal meg. A The Rest of Us Just Live Here (nyersfordításban: Mi többiek csak itt élünk) kritikusan fordul saját kategóriájának kliséi felé, ám nem mondhatjuk, hogy teljes egészében elvetné azokat. Végső soron ez a regény is a nagy kérdéseket boncolgatja – felnőtté válás, identitás, szerelem – csak épp Patrick Ness jól ismert, magával ragadó stílusában.

A történet mesélője Mike, aki barátaival épp az utolsó évét tölti a gimnáziumban. A vizsgák miatt nem-igen kell aggódnia, mivel jó tanuló és helye az egyetemen bombabiztos. Annál inkább aggasztó viszont az őt körülvevő világ azon sajátossága, hogy időnként csaknem eljön a világvége. Egyszer élőhalottak támadnak az emberiségre, másszor vámpírok, de szerencsére mindig van néhány fiatal, aki kiválasztott lesz, és véget vet a fenyegetésnek. Mike végzős évében a végveszély különös, kék fénycsóvák és furcsán viselkedő szarvasok képében jelenik meg, de sokkal többet nem tudunk meg, mivel ez nem egy kiválasztott története.

A címhez híven Mike és a többiek csak élik az életüket, miközben valaki a városból egyedi és romantikus kalandba keveredik, amelynek végén megmenti a világot. Olvasóként csak nagy vonalakban értesülünk erről – minden fejezet elején pár mondat összefoglalja a kiválasztott történetét. Már maga a koncepció egyfajta torz tükörképe a tipikus young adult regényeknek, hiszen az összefoglalók pont ezen történetek kliséiből állnak, és miközben eget rengető harc folyik egy lány és a Halhatatlanok serege közt, az élet nem kevésbé bonyolult a többiek számára sem. Patrick Ness jó humorérzékkel mutat rá a manapság oly népszerű regénytípus hiányosságaira, ám mindeközben maga is több tipikus elemet használ.

Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, hanem egészen egyszerűen megírom, hogy miért vett le ez a 2004-ben megjelent kötet a lábamról. Az angliai Susanna Clarke 1993-ban kezdett el dolgozni első könyvén, mely megjelenése után hat díjat nyert, majd 2015 tavaszán, nyarán a BBC One levetítette hétrészes minisorozatként. A kulturális, irodalmi, politikai, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filológiai témákat körüljáró, azokat esetenként kifordító, majd újraolvasó fantasy regény elképesztő részletgazdagsággal tárja az olvasó elé a Régensség korabeli Anglia szociális szokásait, különcségeit és furcsaságait. Mindezt két teljesen különböző személyiségű férfi állandó, a korabeli társas érintkezést figyelembe vevő, manírokkal súlyosan terhelt szócsatáin keresztül írja le Clarke. A hollókirály egy lassan hömpölygő és a 19. század elejei Angliát vállára emelő pasztiche, ami minden szavát komolyan veszi, mulattatóan vitriolos, de nem bántó.

A könyv az angol irodalom szerelemgyereke: a gótikus regény, a comedy of manners, ami itt fantasy of manners-ként (is) olvasható, alternatív történelmi regény és kalandregény. Ezen műfaji sokszínűség igazodik a narratíva hullámzásához is. Egyfelől jellemző rá a Jane Austen-i történelem-kizárás, másfelől az a Charles Dickens-féle történelemszemlélet, ami szerves és a narratívát alakító tényezőként számol a világtörténelem eseményeivel. Ez a két elképzelésrendszer a két főszereplő viselkedésében is észrevehető. Strange aktív résztvevője és formálója a valódinak ismert történelemnek, találkozik valós személyekkel, míg Norell kevésbé él publikus életet, gondolatai befelé irányulnak és egy eszmének szenteli életét. Ugyanakkor nem ez az egyetlen választóvonal kettejük közt. A mester és tanítvány alá- és felérendeltségi viszonyában előbbi alul, utóbbi felül van, ami további konfliktusforrás, valamint katalizátor is a történetben.

A Fumax Kiadó thriller sorozatának első köteteként jelent meg Josh Malerman Madarak a dobozban című regénye. Jelen sorok szerzője úgy érzi, hogy kitartó olvasója lesz ennek a sorozatnak, mert a kezdő darab azonnal horogra akasztotta.

Josh Malerman neve nem feltétlenül cseng ismerősen, hiszen a Madarak a dobozban az első regénye, mely 2014-ben jelent meg az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Rögtön be is zsebelt néhány irodalmi díjat és jelölést, de a filmfeldolgozásra sem kell már sokáig várni.

Kezdjük azzal, hogy a thriller megnevezés tapintatos eufemizmus. Ez a regény sokkal inkább horror, mégpedig egy nagy múlttal rendelkező alzsánerhez tartozik, de erről kicsit később. Nézzük, mi is a kötet alaphelyzete.

A világ megváltozott. Valami (vagy valamik) behatolt(ak) világunkba, és aki csak egy pillantást is vet rá(juk), megőrül. A világ néhány hét alatt megtébolyodik, és az emberek teszik, amiben mindig is nagyszerűek voltak: páratlan találékonysággal ölik meg a másikat és magukat. A túlélés egyetlen lehetséges módjának az tűnik, ha az ember behunyja a szemét.

A történet kezdetén mindez öt éve zajlott le. A világ csaknem kiürült. Főszereplőnk, Malorie, négy éve él két gyerekével (Fiúval és Lánnyal) egy házban, melynek ablakait bedeszkázták, bejáratát eltorlaszolták, hogy legalább a házon belül nyitva tarthassák a szemüket. A gyerekek már itt születtek, így soha nem látták még az eget vagy a külvilágnak bármilyen részét. Ha kiteszik a lábukat a házból, azt csakis szemfedőben teszik (a titokzatos entitások fizikailag nem bántottak senkit – talán nem képesek rá, nem tudni). A regény akkor csatlakozik be Malorie és a gyerekek történetébe, amikor az anya eldönti, továbbállnak a házból és egy harminc kilóméteres csónak útra indulnak a folyón, egy nagyobb menedék felé, ahol a túlélők talán újraszervezik a civilizációt, egy merőben más formában.

Napjaink popkultúrájának egyik legfajsúlyosabb tényezője, hogy a hollywoodi filmipar jóvoltából már jó pár éve a képregényadaptációk bűvkörében élünk mi, egyszeri fogyasztók. Rengeteg kárhoztatója van a tendenciának, ám annál is több rajongója, s minden problematikussága közepette is rendkívül népszerűek az elsősorban a Marvel-csoport nevével fémjelezhető franchise termékei, sorra döntenek rekordokat mind a forgatási költségek, mind a bevételek tekintetében (a DC most kezdi építeni saját filmes univerzumát, epedve várjuk a Batman vs. Supermant). Hogy ennek a hatalmas offenzívának köszönhetően mennyivel lett több a képregényolvasók száma, nem tudni, mindenesetre a műfaj igazi hazája tudvalevőleg az Egyesült Államok, ahol a Comic-Con például elképesztő tömegeket vonz, s rétegműfajból igazi mainstream termékké nőtte ki magát, míg itthon valahol továbbra is kevesek szívügye az újságosoknál vagy könyvesboltokban kapható, kézbe vehető képregény, bár nálunk is egyre népszerűbb.

A magyar képregénykultúra egyébiránt köszöni, jól van, nem is bocsátkoznék itt messzemenő fejtegetésekbe ezzel kapcsolatban, mindösszesen arra a képregényadaptációkkal alighanem összefüggésbe hozható igyekezetre utalnék, amely a magyar szuperhősök megteremtésén látszik fáradozni az utóbbi években. Három, minőségi kiadványt emelnék ki ehelyütt: az Epicline magazint; a Hungária Kapitány, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor kalandjait elmesélő, nagyon ütős Magyar Szuperhős Meséket; valamint a legfrissebb fejleményt, a Titánember című opust. Gyakori vád a magyar szuperhősöket illetően, hogy pusztán amerikai társaik koppintásai lennének, mindenesetre a kellő iróniával és humorral, amellyel szerencsére rendelkeznek ezek a sztripek, rendkívül élvezetesek és érdekesek tudnak lenni – nem beszélve arról, amikor égető aktualitásokat is megbolygatnak a rögmagyar valósággal kapcsolatban.