Regény

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Akadnak olyan könyvek, amelyek a női tematikához egy kidolgozott és szerteágazó mitológiát fejlesztenek ki hátterül, ezzel csalogatják be az olvasókat fiktív világukba, ami élő, impulzív, felfedezésre váró és teljesen más élményt nyújtanak, mint azok, amelyekből ez a többlet hiányzik. Bánki Éva harmadik regényében, a Fordított időben mindez fellelhető, ugyanakkor úgy tűnik, mintha a szöveg ezen jellemzői egyelőre felületesek maradtak volna és a teljes megismerése az írónő által alkotott világnak várat még magára a következő kötetig.

A kötet egy alternatív európai kora középkorban játszódik, ahol a Római Birodalom bukása után a földrajzi, ideológiai és történelmi újrarendezésnek lehet tanúja az olvasó. Az idő, rend, időrend és logika teljesen más fogalmakként jelennek meg a különböző, épp a történelem színpadára lépő népcsoportoknál, emiatt pedig nincs semmilyen egységes világszemlélet, amire bármilyen konszenzus épülhetne: minden képlékeny, ami egyik nap parancs, a következőben már elfelejtett anekdota. Ebben a valószerűtlenségben jelenhetnek meg például a steampunk stílusból ismerős, ember által összeeszkábált repülő rovarok, madarak és pókok, a klasszikus időutazós science fiction-ben korábban már látott időgép vagy esetleg a szorgok az emberi megvetés által megnyomorított élőlények, akik szolgákként tevékenykednek uraik körül.

A Fordított idő pont ezzel, a bizonytalannal játszik. Olyan játékot teremt, ami szórakoztató, hisz a ránézésre ismerősnek tetsző kora közép volt az az időszak, amiről Heribert Illig (aki szereplőként fel is bukkan a regényben) azt állította, fikció; ami zárt, az időbeli és földrajzi távolság miatt megközelíthetetlen, ugyanakkor a (feltételezett?) kronológiai sorrendet követve mégis képesek vagyunk elhelyezni; ami bizonytalan és ellenőrizhetetlen, az olvasó nem rendelkezik az igazoláshoz szükséges, konszenzusra épülő és általa elfogadott bizonyítékokkal; ami inkább produktív, ellentétben a Caillois-i játékdefinícióval, mert a tematizálással létrehozza az önmagára irányuló gondolatokat; ami szabályos, mégpedig ideológiai szabály által irányított; ami fiktív, a kötet folyamatosan felhívja a figyelmet a regény szereplői által valóságnak érzékelt tér és a fantasztikum közötti határvonalra. A főszereplő és vezető mindebben pedig Riolda, aki ebben a játéktérben bolyong, keresi önmagát és próbál túlélni.

Tegyük fel, hogy Isten csak tegnap teremtette a világot és úgy állította be azt, mintha millió éves lenne, azaz az evolúció fátylával fedte le. Most vegyük ki Istent az egyenletből és koncentráljuk a saját felfogóképességünkre, illetve annak gyenge, megtéveszthető voltára: hisz annyit vagyunk képesek megérteni, amennyit észlelünk, ez az összefüggés pedig maga az élet. Vannak bizonyítékaink, csontok, kövületek, jól érzett összefüggések arra vonatkozóan, hogy ami minket körülvesz, igencsak kőbe vésett és régi. Nem mellesleg az emlékezet is segítségünkre van abban, hogy ne essünk a bizonytalanság kútjába. Ez a kút mégis megnyílik, ha az ismeretlennel találkozunk. Ha viszont van egy felsőbb hatalom, az megment a kilátástalanságtól. Attól, ami akkor fenyeget, mikor a fenti, második elméletet próbáljuk vizsgálni. Ezzel ugyanis nem jutunk messzire, hacsak nem keresünk, egyébként bizonyíthatatlan (mert tapasztalati alapú), metafizikai fogódzókat, úgynevezett kategóriákat, amelyek akkor is megvannak, ha a dolog, amire vonatkoznak, nem létezik. A filozófia kígyójától megmartak Descartes, Berkeley és Kant ideológiai harcát találják – az irodalom búvárainak pedig itt van Robert Charles Wilson Darwinia című regénye.

A könyv alaphelyzete, hogy az első világháború előestéjén, 1912 márciusában megtörténik a Csoda. Európa, a világ történetének igazi beteg embere megszűnik Európának lenni, a helyén új kontinens jön létre, az ismertre hajazó, de valójában teljesen ismeretlen flórával és faunával, a régire csak nagy vonalakban emlékeztető földrajzzal – és a megszokottól teljesen elütő kultúrával, azaz inkább a kultúra hiányával, hisz Európa egykori lakói teljesen eltűntek. A regény jól álcázza magát sci-finek, holott valójában társadalmi elemzés, Amerikának az önállóság elvesztésétől való félelmeit tárja elénk. Nem mellesleg a kellően rövid és zavarba ejtő közjátékok mesterien lebegtetik a regény műfajiságát. Európa e „válságára” az amerikai félteke válasza a félelemből hozott állásfoglalás, ahogyan a semlegesség doktrínája volt az első világháború elején. Az USA-ban, néhány évvel korábban, de lezajlik a gazdasági válság és óriási vallási ébredés söpör végig a kontinensnyi országon. Régi téma az amerikaiak félelme a pápai hatalomtól (gondoljunk csak a Kennedy-t elítélő, nem is olyan halk hangokra) és a katolicizmus kiközösítése, valamint a spiritualizmus óvatos elfogadása felé tett lépések (ugyanakkor ennek kritikája is, mely át- meg átszövi a 90-es évek nagy misztikus sorozatát, az X-aktákat).

William Stoner az az ember, akivé senki sem szeretne válni, de mindannyian hozzá hasonlatosak vagyunk. Stoner sikertelen ember, akiről az utókor nem fog megemlékezni. Tökéletesen átlagos életet élt, annak minden, tökéletesen átlagos bosszúságával, sekély örömeivel, csekély karrierjével, mihaszna szerelmeivel, piti viszályaival, jelentéktelen pillanataival. Pályafutása mindenben ellentéte annak a remélt, vagy még inkább, hitt életpályamodellnek, amelyet egy fejlett társadalomban a Sikeres Emberhez társítanak. Mégis, hű maradt önmagához, döntéseihez, és a tünékeny Siker kegyeltjei közül kevesebben vallhatják maguknak a jellem hűségének érdemét ma, mint ezek a tartással bíró, régi vágású átlagemberek, márpedig az önmagunkhoz való hűség nagyobb kincs, mint bármely fanfár, amely a jövőbe kürtölné nevünket.

Nehéz kikerülnöm a fentebb stíl magasztos fogalmazásmódját, ugyanis Stoner élete emelkedett, de tárgyilagos stílusban tárul szemünk elé, veretes, szép ritmusú prózában ismerhetjük meg ezt, a huszadik század első felét végigküzdő irodalmár életét. Stoner amerikai földműves családból származott, mást se ismert, csak a vetés-aratás-állattartás szentháromságát, amíg a szülei be nem íratták a Missouri Egyetem agrárkarára, mondván, hátha hasznos tudásra tesz szert, amit aztán később a gazdálkodásban kamatoztathat. Azonban felvesz egy általánosan művelő irodalomkurzust, és attól fogva az angol nyelvű irodalom szerelmese lesz, amiben ráadásul tehetségesebb is, mint a paraszti teendők elvégzésében. Így aztán amikor állást ajánlanak neki az irodalom tanszéken, keserűen ugyan, de elfogadja. Keserűen, mert tudja, hogy se apja, se anyja nem pártolja azt, hogy haszontalan dolgokkal üsse el idejét, miközben odahaza minden évben szigorú menetrend szerint megy a vetés és betakarítás, ami mindennél fontosabb. Mégis elfogadja, mert sok elkényeztetett, jó módú úriemberrel szemben az irodalom személyesen szólítja meg, zsigereiben érzi, mennyire igazat beszélnek a távoli múlt költői, mintha az élet legnagyobb titkainak tudói volnának.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

A dél-afrikai írónő 2014-ben megjelent kötete tematikájában kötődik előző regényéhez, a Tündöklő lányokhoz. Ezúttal is egy brutális gyilkosságokat elkövető férfi tettei körül forog a történet, ugyanakkor kiemelt helyen szerepel a helyszín, Detroit. Beukes szerint itt kezdődött el és ért véget az amerikai álom. Vannak további visszatérő témakörök is, mint például az anya-lánya kapcsolat, a rasszizmus és a gender kérdések. Ezek mellett Beukes felveti a szociális média hátulütőit, úgy mint a stalkerkedés egyszerűsödése vagy az állandó, görcsös információszükséglet vagy esetleg a hamis személyazonossággal való online visszaélés. Beukes írói eszköztárában a realizmus veszi át a vezető szerepet, a fantasztikum csak mélyen lappang, búvópatakként fel-felbukkan. A Broken Monsters idegborzoló olvasmány, amely elveti a bűntények magyarázataként olvasható esztétikai koncepciókat és kísérletet tesz, hogy kemény, szarkasztikus zsaruhumoron keresztül olvashatóvá és érthetővé tegye az elkövetett tetteket.

A sötét borító ezúttal is krimit rejt, amit felerősítenek a thriller és, egyes esetekben, a horror műfaj jellemzői. A történet kezdetén a detroiti rendőrség egy félig szarvas, félig kisfiú tetemét találja meg egy alagút szájánál. A fősodor a rendőrségi munkát követi, erre további temérdek történetszál épül. A nyomozást irányító Gabriella Versado detektív életét követhetjük nyomon valamint tinédzser korú lányának, Layla Jane Stirling-Versadonak, és barátnőjének internetes pedofilvadászatát izgulhatjuk végig. Betekinthetünk Jonno Haim, egy útját vesztett író újjászületésébe, együtt kóborolhatunk egy hajléktalanokból álló csoporttal, ahogy a bank által elvett házakból elviszik a használható értékeket, majd egy templom ingyenkonyháján étkeznek és beszélgetnek, illetve, olvashatunk a gyilkos, Clayton Broom kétségbeesett próbálkozásairól arra nézvést, hogy egyenesbe jöjjön, majd későbbi revelációjáról, hogy mit kell tennie, hogy új álmai megvalósulhassanak. Rengeteg részletesen kidolgozott szereplő megy el egymás mellett a történet során, hogy a tetőponton végül néhányan közülük találkozhassanak.

Nőknek alárendelt férfiak a fjordokon, trójai háború a Marson, tengermélyi horror a Mariana-árokban, virágba borult világvége Berlinben. Ez mind a Próza Nostra év végi toplistájának könyveiben. Idén is arra kértük a szerkesztőség tagjait, hogy minden nehézség ellenére próbálják meg áttekinteni és legalább egyszeri alkalommal rangsorolni kedvenceiket. Lentebb találhatjátok kollégáink szubjektív listáit, előtte azonban jöjjön egy kis analízis.

Örömmel konstatáltuk, hogy idén sokkal nagyobb a merítés, azaz egyetlen könyv sem lett egyeduralkodó, kevesebb az átfedés, jobban kijöttek az egyes preferenciák, így kissé nehezebb is volt összeállítani egy egységes képet. Mind műfajilag, mind szerzőket tekintve sokkal változatosabb a tavalyi listánkhoz képest. Ez persze annak is a jele, hogy szuper kollégákkal bővült a csapat (sokan ráadásul igazoltan távol maradtak), de felmerül azért a gyanú, általánosságban véve sem volt egy kiemelkedő könyvsiker ebben az évben, vagy inkább több nagyszerű olvasmányról kell-e beszélnünk?

Ugyanakkor akadnak duplázók is, s ezért már külön kijár a taps. Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Moskát Anita Horgonyhely c. idei  könyvével is igen magabiztosan szerepelt a Próza Nostra kritikusainál. A szerkesztőség le sem tagadhatná, hogy igen kedvére való a szerző, sokunkat megszólított, s éppen ezért ajánljuk most őt ismét a legelső helyen. Moskát Anita már most meghatározó alkotója a kortárs magyar irodalomnak, s reménykedésre ad okot, hogy ezúttal már a szépirodalommal foglalkozó Litera oldalán is bemutatkozhatott, amire tényleg ritkán adatik alkalom. A Horgonyhely fiktív, mágialapú világa önmagában is izgalmas, amelyben a nők uralkodnak, a férfiak pedig alárendeltek, a terhesség pedig az egyetlen üdvözítő út a szülőföld megtartó (és halálos) erejével, a röghöz kötöttséggel szemben. Ezzel a fojtogató alaphelyzettel küzdenek a történet szereplői, a hajós Vazil, aki mániákusan keresi a rejtély eredetét és az elszakadás lehetőségét, lánya, aki inkább apja börtönéből szökne már, s a földmágus Lars, aki pedig az uralkodó feleség hatalma elől menekülne. Moskát olyan bátran nyúl bele az anyaság és az eredet problematikájába, ahogy azt nagyon kevesen teszik mostanában. “Mágikus és realista, de a mágikus

2000-ben volt a kezemben Stephen King Az című regénye, ami óriási hatással volt rám, de azóta nagyon kevés kortárs horror regény volt képes átlépni az ingerküszöbömet. A Mélységnek sikerült, mégpedig olyan módon, hogy King fent említett regényénél is megrázóbb és felkavaróbb hatást gyakorolt rám. Nick Cutter Mélység című regénye az egyik legkiválóbb horror, amit valaha is olvastam.

A kanadai szerző viszonylag ismeretlennek számít itthon, de ez minden bizonnyal hamarosan meg fog változni. Valódi neve Craig Davidson, s első novelláskötetét (Rust and Bone) még eredeti neve alatt adták ki. A Nick Cutter szerzői névvel viszont horror szövegeit jelenteti meg. Az első ilyen a The Troop volt 2014-ben, a második pedig – jelen írás tárgya – a The Deep , mely idén jelent meg. A szerzőről Clive Barker, Stephen King, Chuck Palahniuk és Bret Easton Ellis is elismeréssel nyilatkozott.

A Mélység a nem túl távoli jövőben játszódik. Egy titokzatos kór tartja rettegésben az emberiséget. Akik elkapják, felejteni kezdenek. Először csak apróságokat, majd egyre jelentősebb dolgokat, mígnem a szerveik egyszerűen elfelejtenek működni és leállnak, ezzel a beteg halálát okozva. A folyamat lassú és a családtagoknak nem kevésbé nehéz és megrázó, mint maguknak a betegeknek. A Kórt alaposan megismeri az olvasó: kétségbeejtő betegség, melynek rettenetességét számos példával illusztrálja a szerző. Kezdetben az emberek nem tudják, milyen módon terjed, ezért eluralkodik közöttük a pánik. Már azért megölhetnek vagy elkülöníthetnek bárkit, mert hirtelen nem jut eszébe egy szó.

Aztán az emberiség szép lassan hozzászokik ehhez az állapothoz is. Így megy végbe az apokalipszis: viszonylagos csendben, de visszavonhatatlanul. A világ örökre megváltozik, de ez nem jelenti azt, hogy napok alatt gyökeresen átformálódik a mindennapi élet. Ez a megközelítés hasonló ahhoz, amivel John Ajvide Lindquist Élőhalottak! című regényében is találkozhattunk – ott a zombi apokalipszissel kapcsolatban. Nyugtalanító és kényelmetlen jelenség ez, melynek során a lassú és megállíthatatlan hanyatlás iszonytató gondolata szinte észrevétlenül fészkeli be magát az olvasó fejébe.

Az alternatív történelmi regények között talán a legnépszerűbb téma a németek második világháborús győzelme. Ebből aztán a különböző szerzők mást és mást hoznak ki regényeikben. Philip K. Dick például Az ember a Fellegvárban című könyvében a paranoiát és az állandó ellenségkeresés okozta világvégét vizionálta, miközben mintha a mi világunk áttüremkedne az alternatív hatvanas évekbe. Egy másik ismert regény, Robert Harris Führer-napja amolyan noir krimi, ahol a nagy rejtély maga a nácik legszörnyűbb bűne. De ott van Jo Walton Farthingje, ami szintén egy krimin keresztül mutat be egy nyomasztó világot, nem sokkal a náci győzelem után.

Ahány szerző, annyi látásmód, de egyvalamiben mind megegyeznek: a nácizmust a világtörténelem legszörnyűbb ideológiájának, a második világháborús borzalmakat pedig az ember legsötétebb órájaként mutatják be. Horváth László Imre tavalyi, Lett este és lett reggel című regénye valamilyen módon talán kivétel. Nem azért, mert a könyv elbeszélője számára a nácizmus a „jó” ideológia  hanem mert a főszereplő a legvégéig teljes mértékben meg van győződve az ideológia helyességéről, sőt, ő maga dolgozik annak kiteljesedéséért. (Ebben a tekintetben érdemes összeolvasni Sarah Cohen-Scalli Max c. ifjúsági kötetével.) Ugyanakkor, mivel végül ő is szembefordul ezzel az ideológiával, mégsem szakít teljes mértékben a többi könyv világnézetétől.

A regény naplóbejegyzések önkényesen összeválogatott sora, 1942-től 2013-ig. A főszereplő Klaus Arme egy nagy náci politikus fiaként végignézi, ahogyan a Harmadik Birodalom először legyűri az oroszokat – a fordulópont, ahol kisiklik a történelem, Paulus tábornoknak, a keleti hadszíntér főparancsnokának a halála, és a helyettesének győzelme, amihez azért hozzásegíti egy Sztálin elleni puccs is –, majd az angolokat, végül pedig az egész világot. A főhős, legalább is kezdetben úgy tűnik, jelentéktelen szerepet vállal ebben a világhódításban: történelmet és teológiát tanul, az állami ideológia kidolgozásának lesz egyre jelentősebb alakja. Ennek számára legfontosabb aspektusa a kétezer éves kereszténység átformálása „náci vallássá”. Ám emellett apjának hála lassan ő válik a Birodalom legfontosabb emberévé, aki nemcsak, hogy folytatja, de be is tetőzi Hitler művét.

„A futóbolond a füvön ül.

A futóbolond a füvön ül.

Pitypangkoronát fon, játéknak örül

Ráncba szedve tán még ő is üdvözül.

[…]

De ha évek múltán a gát majd átszakad,

És ha nem marad hely a domb tetején

Ha a te fejedben is minden gondolat komor

 Vár reánk a hold sötét oldala.

Itt a futóbolond, a fejemben.

Itt a futóbolond, a fejemben.

Emeld fel szikéd, vágj bátran belém,