Regény

A finn Emmi Itäranta első regénye, a Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra jelölt A teamesternő könyve első látásra az ún. young adult (YA) irodalom kategóriájába esik, saját véleményem szerint azonban ez még sincs így. Fontosnak tartom ezt tisztázni, mert biztos vagyok benne, hogy sokakat ez a címke is visszatart a kötet olvasásától, holott egy remek élménytől fosztják meg magukat ezzel.

A young adult irodalom (és a belőlük kisarjadó filmek) fellendülése az utóbbi évtized talán legfontosabb kulturális eseménye, különösen ami a fantasztikumot illeti. Az éhezők viadala-sorozat diadalútját más SF/F regények szegélyezik, amelyek mind magukénak vallják a YA megjelölést. Magának a kategóriának azonban nincs egy mindenki számára letisztult jelentése (különösen, ha leválasztjuk az ifjúsági regény fogalmáról, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet). A YA sokak számára egyet jelent a rosszul megírt történetekkel, csöpögős tini-romantikával és tini-rivalizálással. Vagy attól lesz YA egy regény, hogy fiatal a főhőse? Csak a fiataloknak szólhat egy könyv, amiben fiatal a főszereplő? Mint mindenkinek, nekem is van egy elképzelésem a young adulttal kapcsolatban, de ez nem minőségi alapú ítélet – legalább is remélem, nem bujkált rejtett értékítélet a szavaim mögött. Számomra attól lesz egy regény YA, hogy a fiatal főhős számára a világban sokkal fontosabbak a személyes konfliktusok – szerelem, család, csoportdinamika –, szemben az őt körülvevő világ problémáival. Lehetséges, hogy a főszereplő kiemelkedő szerepet játszik az egész fiktív világot meghatározó eseményekben, de mindeközben szinte ugyanannyit – vagy akár többet is –, foglalkozik az író a szereplője magánéletével. Értsd: a világvége alatt is jut ideje a szerzőnek egy szerelmi háromszögre és arra, hogy figurái ezzel foglalkozzanak. Ez sajnos sokszor – de nem mindig – azt vonja maga után, hogy a háttérvilág, a sci-fi/fantasy ötlet vagy a cselekmény kidolgozatlan maradnak.

Ebből a szempontból A teamesternő könyve nem YA. Bár főhőse, Noria Kaitio egy fiatal, a felnőtté válást megélő lány, és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ez mégsem telepedik rá a könyvre. Noria története nem olyan eseményeket és konfliktusokat helyez a középpontba, amelyekkel egy tinédzser minden nap találkozhat – ugyanakkor valahol mégis ilyeneket.

Mi mással is kezdődhetne egy Jeanne D’Arc-ról szóló regény, ha nem tűzzel?

Manda Scott regénye valóban egy tűzesettel kezdődik, ám a 2014-es esztendőben, Orleans városában. A Tisztítótűz történelmi regény és krimi egyszerre, ráadásul mindkét műfajban kiváló.

A történelmi regény eszközeit felhasználó szál a Szűz történetét meséli el. 1429-ben már mint élő legendával találkozik vele az olvasó és egészen a máglyáig követjük az útját. A nézőpont sajátságos, hiszen a francia lovagok és a Jeanne kiséretébe férkőzött angol áruló, Tomas Rustbeard szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. Rustbeard feladata az, hogy összetörje a fiatal lány legendáját, végül pedig őt magát is megsemmisítse. Ám a legendás alak közelében tartózkodók élete megváltozik, nincs ez máshogyan Tomas esetében sem, aki árulása után mindent megvall a lánynak és igyekszik jóvátenni tettét.

A 2014-es Orleans-ban küszöbön állnak a választások, a helyi rendőrségnek pedig egy sorozatos gyújtogatási ügyet is fel kell göngyölítenie, aminek már halálos áldozata is van. A gyújtogatásokat egy dzsihadista terrorszervezet vállalja megára, amiről még senki nem hallott, így azt sem lehet tudni, hogy valóban létezik-e. Inés Picaut rendőrkapitánynak – Orleans modernkori védelmezőjének – ki kell derítenie, hogy ki áll valójában a gyújtogatások mögött, miközben a közhangulat egyre inkább radikalizálódik a városban, így arra is ügyelnie kell, hogy megakadályozza a muszlim polgárok ellen elkövetett esetleges támadásokat is. Ha pedig  mindez nem lenne elég, Picaut exférje az egyik legbefolyásosabb francia család sarja, aki maga is Orleans polgármesteri székére pályázik, így aztán ő is állandó nyomás alatt tartja a rendőrfőnököt.

Nem könnyű önmérsékletre intenem magam. Mark Haddon történetéhez más viszony fűz, mint a legtöbb irodalmi alkotáshoz. Sok könyv megfordult már a kezemben, sokat tüzetesen olvastam, de ezt a könyvet úgy ismerem, ahogy kevés regényt fogok életemben ismerni. Más alkotásoktól eltérően ezzel a könyvvel együtt éltem, mert belőle írtam doktori értekezésem egy jelentős részét, így a részemmé is vált. Az, hogy szeretem, imádom és unom, nem kifejezés. Unom, ahogy egy teremőr a múzeumban lógó festményeket, ékszereket unja. Megszokott, kellemes derengéssel, ami hiányzik, ha kölcsön adják, de kincs, és mint minden kincset, kicsit fényesíteni kell – és kiállítani, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.

A mű főhőse Christopher, egy tizenöt éves (három hónapos és két napos) kamaszfiú, aki nagyon másképpen látja a világot, mint egy tipikus tinédzser. Saját szavaival élve “viselkedési problémái” vannak, de nem balhés srác, csak túl sok neki a világból érkező inger. Bár soha senki nem mondja ki a regény lapjain, Christopher autista, Asperger-szindrómával él együtt. És persze apjával, az egyszerű lelkületű, de keményen dolgozó Ed Boone-nal, aki morgolódó szeretettel támogatja fiát, és hevesen csóválja a fejét furcsaságain.  Mert ha három piros autó megy el előtte aznap, akkor jó napja van, ha öt, akkor nagyon szuper napja, és ha négy sárga autót lát, akkor fekete napja van, amikor nem szól senkihez, nem vacsorázik, és egyedül olvas. Imádja a prímszámokat, a matematikai problémákat, de utálja azt, hogy az emberek hazudnak, és nem tudja leolvasni arckifejezéseiket. Nem érti a viccet, az iróniát és a  metaforákat, éppen ezért képtelen “valódi irodalmat” olvasni. Viszont odavan Sherlock Holmesért, és minden vágya, hogy könyvet írjon. Ez a könyv A kutya különös esete.

Acsai Roland író, költő, műfordító – akit többek között a Jin és Jang - A szív gravitációs mezeje című fantasy verses regény kapcsán is ismerhetnek az olvasók – legújabb kisregénye a Könyvfesztiválra jelenik meg a Holnap Kiadónál. A fantasy kötet címe Szívhajítók lesz. Az alábbiakban részletet közlünk a szövegből, melyet nagyon várunk és amiről biztosan írni fogunk a Próza Nostrán. A szerzővel készített interjúnkat itt olvashatjátok.

SZAMURÁJ A METRÓBAN

A szamuráj belépett a metróba és kézfejével megtörölte homlokát.

Automatikusan megérintette az oldaláról lógó kardhüvelyt, ami olyan hosszú volt, hogy fémből készült vége a földet érte, és ha betonon lépkedett, úgy hányta a szikrát, mint egy csillagszóró. Ez a város éjszakai sikátoraiban különösen látványos volt. Ha a szamuráj feltűnt, a Bábúk gyávábbjai máris menekülésre fogták a dolgot.

A koldus és a nyúl főszereplője a román Vatanescu, aki stoplis cipőt akar venni a fiának, ezért útra kel Finnországba, és bérkoldusnak áll az orosz maffiózó, Jegor irányítása alatt. Innen végül elmenekül, majd egy vadnyúllal való találkozása után Ming Po kínai vendéglőjében mosogat, Lappföldön bogyót szed, egy észt és egy ghánai születésű norvég kollégájával építkezésen dolgozik, egy balul sikerült környezetvédelmi akció után pedig a kisemberek álmait beteljesítő ünnepelt celeb, majd bűvészinas, megkéselt áldozat, s végül miniszterelnök lesz. Mindezt úgy, hogy egy szót sem beszél finnül.

Tuomas Kyrö könyve tehát egy igazi kortárs pikareszk regény, némi road movie hatással. Mindeközben pedig végig rájátszik Aarto Paasilinna 1975-ben megjelent, klasszikussá vált regényére, A nyúl évére. Kyrö hőse azonban nem a finn újságíró, Vatanen, hanem annak román névrokona, s már a helyszín sem a Szovjetunióval szomszédos Finnország, hanem a társadalmi létra különböző fokain álló bevándorlók, vendégmunkások és etnikai kisebbségek északi lakhelye. Kyrö könyve tehát a korábbi történet újraértelmezése az ezredforduló utáni finn társadalmi viszonyok között. Hiába mondja Vatanescu, hogy „az élet mese”, ebben a pikareszk road movie-ban a demokrácia és a tolerancia ellentmondásai, a jóléti állam és a fogyasztói társadalom sikeres és leépült figurái egyaránt szatirikusan jelennek meg (lásd például a „megváltó” Jézus Mähönent, az Egyszerű Emberek Pártjának tanácsadóját). Paasilinna mellett többször eszembe jutott Kari Hotakainen A múltkereskedő és Mikeal Niemi Popzene Vittulából című könyve, csak hogy magyarul is megjelent köteteket említsek.

Jason Vorhees, Freddie Krueger és Pinhead – a nyolcvanas évek horrorjainak kultikus rosszfiúi. A magam részéről késes barátunk rémálmai voltak a legnyomasztóbbak, de a Hellraiser rosszfiúja volt a legigézőbb.  Ez utóbbi talán nem is félelmetes, sokkal inkább egy csábító démon, akire iszonyúan kíváncsi vagy. Clive Barker és kollégái a filmsorozat későbbi részeivel egy egészen korrekt mitológiát dolgoztak ki a cenobitákhoz, amit most a karakter atyja egy újabb elemmel egészített ki.

A vér evangéliumában Barker két saját univerzumát dolgozta egybe: nem csak Pinheadet, hanem nyomozó hősét, Harry D’Amourt is beemelte a történetbe, és egyúttal ki is bővítette korábban alkotott világegyetemét. Részletesen megismerhetünk egy szellemekkel terhes emberi és a mindennapos problémákkal teli pokoli világot – bármilyen hihetetlennek, mégis igaznak tűnik, hogy ha te is a része vagy, akkor az Alvilág is csak egy nyomasztóan kopár hely, de egyúttal mégiscsak az otthonod. Ugyan nem ez a központi elem, mégis leginkább ez a gondolat és a csodásan érzékletes leírások azok, amelyek kiemelik a regényt a hétköznapi horrortörténetek közül. Önmagában ugyanis inkább csak egy hatásos, összességében azonban nem túl emlékezetes alkotásnak bizonyult.

A történet kifejezetten izgalmasan indul: valaki elkezdi legyilkolni a világ nagyhatalmú varázslóit. Valaki, aki megállíthatatlan, meg- és legyőzhetetlen, velejéig gonosz… Hamar kiderül, hogy kedvenc szadomazochisztikus démonunk az, terveiről azonban eleinte fogalmunk sem lehet. Ahogyan nem tud semmit a túlvilági magánnyomozó sem, aki mintegy véletlenül fut bele szöges fejű barátunkba. Pinhead hovatovább személyes evangélistájának kéri fel a nyomozót, akinek ehhez egyáltalán nem fűlik a foga. Vissza is utasítaná a felkérést, de a cenobita elrabolja egy barátját, így kénytelen szó szerint Pokolra menni a megmentéséért.

Veszelka Imre, Rózsa Sándor, a legendás betyárvezér egyik legjobb embere állítólag konokul ellenállt Lautsik Máté, a főperzekútor vallatási módszereinek, miután elfogták, ám amikor az aduászt, melyet tulajdon felesége adott a hatóság kezébe, azaz halálos beteg fiát játszották ki ellene, megtört, és mindent töredelmesen bevallott. Mindez Nagy Czirok László Betyárélet a Kiskunságban című, alapvetően helytörténeti, néprajzi művéből tudható, de Cserna-Szabó András új (kis)regényének, vagy, ahogy az alcím írja: kisrománjának is ez az alapja: Veszelka Imre, Rózsa Sándor kebelbéli betyártársa mesél, a fikció szerint 1900-ban, a szegedi Páva vendéglő előtt. Vak koldusként mondja valakinek (talán az írás lejegyzőjének, aki nem tudjuk kicsoda), hogy mi esett, hogy esett a betyárkirállyal, születésétől haláláig.

Az Ördög maga látogatta meg Rózsa Andrást, Sándor apját, mint megtudjuk az első fejezetből, s aztán bizarr, ám annál plasztikusabb jelenetekben kiderül, hogyan is keresztelte végül ő Sándornak a Sándort, hogyan vált a patás játszi könnyedséggel alakot, s hogy bosszút esküszik, és még visszatér a fiú lelkéért. Mindez a Kegyelmes Parasztnak (merthogy ki nem állhatta, ha a nevén szólítják) kedves története volt, előszeretettel osztotta meg a csárdában italozás közben - tudjuk meg Veszelka nyomán. A felütés tehát azonnal démoni, véres és vérmes is, az akció pedig rögvest a poros Alföld origópontjába robban belé: miféle népiesch regény kezdődik így?

És hogyan folytatódik? Veszelka Imre saját (és ikerbátyja) születésének körülményeit is megismerjük, betyárnak állását, árulásokat, furcsábbnál furcsább mellékszereplőket. Folyamatos szökések, egy betyárvarázstárgy beszerzése, nők, titkok, az apokalipszis lovasaként őrjöngő Sándor, miegymás. Különösen érdekes az a nem túl hosszúra nyúlt, ám annál megmozgatóbb alternatíva, ahogyan Görgey Világosnál nem tette le a fegyvert, ahogyan a Duna-menti Köztársaság despotájává válik Kossuth, majd Veszelka Imre további főúrrá válását (nem nobilitásként, hanem különféle kávéházakban), majd az utolsó (ál)sándor halálát Szamosújvár börtönében.

"You are reading this for the wrong reason.”  – Dan Simmons: Endymion

Ez a mondat járt a fejemben, amikor a végére értem Ann Leckie amerikai írónő Mellékes háború című kötetének. Mert hiába éreztem, hogy én nem azt a könyvet kaptam, amit vártam, mégsem mondhatom azt, hogy ez egy rossz regény. A Mellékes háború jó regény, de nem abból az okból, amiért én szerettem volna, hogy az legyen.

Nagyon különös élményben volt részem tavaly. Miután elolvastam Leckie többszörös díjnyertes regényét, a Mellékes igazságot (ami jelen írás tárgyának az előzménye), egy igencsak lelkes hangvételű kritikát írtam róla, kiemelve, mennyire fontos a téma, amiről szól. Ez a téma nem elsősorban a genderkérdés (a Radch űrbéli birodalmában nincs megkülönböztetve még nyelvi szinten sem a féri és a nő), hanem az identitás, hiszen a főszereplő, Breq egy hajdani csatahajó mesterséges intelligenciája, ami/aki a történet idején emberi testben kényszerül véghezvinni bosszúját. A könyv akkor úgy tűnt, hogy okosan és érzékenyen nyúlt nagyon fontos témákhoz, tette pedig mindezt egy érdekes sci-fi háttér előtt. Nem sokkal ezután viszont elolvastam egy másik véleményt, ami arról szólt, Leckie a regényben mennyire elmaszatolt több fontos kérdést, és hogy igazából az erénye maga a kérdésfelvetés, nem pedig az, hogy a kérdésre megpróbált választ adni. Kitalált egy ötletet, de a felületes ábrázolás mellett nem ásott annak mélyére. Ennek az írásnak az olvasása engem is arra késztetett, hogy átértékeljem a regényt: továbbra sem tartom rossznak, és megelőlegeztem az írónőnek a bizalmat, hogy a folytatásban képes lesz jobban kidolgozni a problémás pontokat.

A Mellékes háború ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye abbamaradt. Breq az uralkodó, Anaander Mianaai megbízásából a nem olyan távoli Athoek rendszerbe megy egy hadihajó fedélzetén. Megbízása az, hogy mindenáron óvja meg az itt élőket, hiszen a Birodalomban éppen polgárháború dúl. Breq tisztjeivel és katonáival hamar a helyi lakosság körében tapasztalható feszültség középpontjába kerül, ami nemsokára azzal fenyeget, hogy az egész rendszert pusztulásba taszítja.

Lev Grossman a Varázslók című trilógiájának második részében sem változtat az előző részben felállított koncepción, ám míg az előző kötet a fejlődésregény műfaját járta körül, kérdőjelezte meg és ásta alá, addig A varázslókirály a kalandregénnyel teszi többé-kevésbé ugyanezt. A Varázslókban átélt élmények ellenére a karakterek nem esnek át látványos fejlődésen. Az író ezzel párhuzamosan a fantasy elképzelésrendszerébe előrekódolt elvárásokra, mint a például az, hogy a királyi minőség azonnal magával hoz egy boldog befejezést, valamint a megcsontosodott struktúrával szembeni fellépés esélytelenségére mutat rá, például hiába döntesz úgy, hogy nem akarsz valamit megtenni, a történet folyamán vissza kell, hogy térj hozzá és meg kell csinálnod. A második kötet narratívája, amely elődjéhez viszonyítva kevésbé szerteágazó, meglátásom szerint jóval tömörebb olvasmányélményt nyújt, a történet összeszedett, fókuszált és kevésbé csapongó.

A legfontosabb eltérés az első részhez képest, hogy ezúttal két történetszálat olvashatunk egy helyett. Az első részből, vagyis Julia elbeszéléséből, megtudhatjuk, hogy mennyire más az intézményes kereteken kívüli varázslóképzés. Az eleinte autodidakta módon varázslást tanuló lány fejlődése merőben eltér Quentin varázskapubeli élményeitől. Ezekben a fejezetekben fel-felbukkan Quentin, akit Julia saját normalitásának igazolásaként keres. Mindenképpen érdekes megfigyelni, hogy az ugyanonnan induló két szereplő mennyire más utat jár be a két könyv folyamán.

A fiatal nő küszködéssel és áldozatokkal teli utat tudhat maga mögött: egyes egyedül, csak és kizárólagosan a cél elérése lebeg a szeme előtt, a varázslatok elsajátítása és a varázslólét társas megtapasztalása. Küzdelmei nagyszerű ellenpárt képeznek a főszereplő férfi életének eddigi történéseivel. Elvégre ő nem nyert felvételt az elit mágusképző intézménybe, nem támogatta a varázsvilág, hogy minden este kedvére válogathasson, hogy milyen alkoholtól lesz aznap pocsolyarészeg illetve nem várta a nagy kaland. Éppen emiatt az általa megtett út, és az ennek folyamán kifejtett makacsság és kitartás, olvasható akár az ifjúság számára követendő példaként is. A Julia által bejárt ösvény és az ennek következményeként végbemenő változás azonban teljesen más irányba tereli őt, dacára annak, hogy a férfival egy ideig együtt kalandoznak, miután elfoglalják Fillory egy-egy trónusát. Mindazonáltal Grossman szubverzív meglátása az egész fantasy műfajjal kapcsolatban itt teljes nagyságában érvényesül.

A Twister Media kiadó új szereplője a hazai fantasy és sci-fi könyvkiadásnak (a kiadó igazgatójával készített interjúnkat itt olvashatjátok), első young adult/fantasy kiadványuk Sara Raasch Hó mint hamu című regénye. A kötet egy sorozat első része. Előljáróban el kell mondanom, hogy nem vagyok tagja a regény elsődleges célközönségének, csupán próbát akartam tenni a műfajjal. És valljuk be, nehéz ellenállni egy ilyen gyönyörű kiadványnak. Lássuk, hogyan sikerült a kísérlet.

A Hó mint hamu világában nincs semmi olyasmi, amit ne láttunk volna már részben vagy egészben más fantasy regényekben, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy van egyfajta kellemes és jellegzetes zamata ennek a világnak. Nyolc birodalom uralja Primoria kontinensét, négy Évszak-királyság és négy Ritmus-királyság. Földrajzi helyzetükről a kötet elején találhatótérkép igazítja el az olvasót. A történetünk kezdete előtt tizenhat évvel Tavaszföld megtámadta és leigázta Télországot, ahonnan a trónörökösnek és kis csapatának – köztük a regény főszereplőjének, az ekkor még csecsemő Meirának – menekülnie kell.

Évekkel később, amikor a regény cselekménye elindul, a kis társaság veszélyes gerillaakciók végrehajtásával igyekszik gyengíteni a tavaszföldi befolyást, legfőbb céljuk pedig, hogy megszerezzék Télország mágiaszterét, egy varázsszert, mely lehetővé teszi a királyság uralkodójának a mágiahasználatot. A nyolc királyság mindegyike saját mágiaszterrel rendelkezik, mely az adott ország uralkodójának birtokában van. Csupán ők képesek varázsolni az eszközök segítségével. Így aztán Primoria királyságai voltaképpen magokráciák, vagyis olyan országok, melyeket varázshasználók irányítnak. A világ érdekes, ám kissé sok kérdést nyitvahagyó mágikus mitológiájában érdemes elmerülniük azoknak, akik szeretik a fantasy világok sajátos rendjének keletkezéstörténeteit.