Regény

Jelenlegi hely

Szülők és gyermekeik (Chris Beckett – Sötét Éden)

Szerző acélpatkány On the

Chris Beckett: Sötét ÉdenÉden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.

Egy új korszak hajnala (Michel Houellebecq – Behódolás)

Szerző acélpatkány On the

Michel Houellebecq: BehódolásRettegés. Gyűlölet. Elutasítás. Agresszió. A XXI. századra Európa eljutott oda, hogy a lakosságának egy részét ezek az érzések jellemzik, amikor a muzulmán emberekről, vallásról, kultúráról van szó. Az iszlám szélsőségesek terrorcselekményei, a közel-keleti pusztítás képei és az onnan százezrével (!) érkező menekültek az európai emberek fejében mind egyetlen masszává olvadtak össze. Nem gondolom, hogy jelen kritika lenne a helye annak, hogy kifejtsem erről a véleményemet, legyen elég annyi, hogy óriási hiba az elsődleges érzelmekre hallgatni és összemosni az amúgy valóban összekapcsolódó kérdéseket. Viszont akkor miért írok erről? Mert Michel Houellebecq francia „kultszerző” legutóbbi regénye, a Behódolás, épp az európai iszlám „diadaláról” beszél. Már önmagában a téma kiverte számos olvasónál a biztosítékot – és biztos vagyok benne, hogy többen voltak azok, akik olvasatlanul szidalmazták a könyvet –, de a megjelenés pont egybeesett a Charlie Hebdo-merénylettel, ami a „modern Európa és értékei elleni támadás” szimbólumává vált. Aztán jött a menekültválság. Úgyhogy nem csoda, ha ez a regény mindezekkel összekapcsolódott. Pedig a könyv egyáltalán nem ezekről szól, és ettől a ténytől szerintem mindenki, aki kézbe veszi, meglepődik.

Nagyon érdekes élmény olvasni a Behódolást, ugyanis ha figyelünk, le tudjuk magunkon mérni, mit is gondolunk az európai iszlámról. A könyv ugyanis lényegében arról szól, hogyan lesz Franciaországban – végig betartva a demokratikus játékszabályokat – egy muzulmán párt az, aki a Köztársaság elnökét delegálhatja, ezzel pedig irányt szabhat az országnak. Ezt egy negyvenes egyetemi tanár szemén keresztül követhetjük nyomon, aki eddig nem igazán érdeklődött az aktuálpolitika iránt, napjai a katedrán való, számára céltalannak tűnő oktatásból és a diáklányokkal töltött, időszakos kapcsolatokból álltak. Adva van tehát a klasszikus houellebecq-i figura, a kapuzárási gondokkal küzdő, céltalan értelmiségi alakja. A regényben mintha összekapcsolódna a főszereplő útkeresése, saját életmódjának megváltoztatása iránti igénye – bár nem tudom, mennyire lehet tudatos igénynek tekinteni azt, ahogyan igyekszik megtalálni a helyét a világban – azzal, ahogyan Franciaország is lassan egy eddig ismeretlen politikai-társadalmi útra áll rá. Bár engem kifejezetten zavartak azok a jelenetek, amikor a főszereplő az általa tanulmányozott Joris-Karl Huysmans (1848-1907) műveiről és magáról a szerzőről beszélt. Mintha lett volna itt valami kapcsolódás Huysmans és a regény témája, vagyis a főhős életközépi krízise illetve az elnökválasztás majd az ezt követő változások között, amit én nem tudtam felfejteni, még ha ez a különböző kulturális közegből is fakad.

Az ábrázolás megbízhatatlanságáról (Mitch Cullin – Mr. Holmes)

Szerző makitra On the

Mitch Cullin: Mr. HolmesSherlock Holmes – azt hiszem, nem sok olyan ember van a világon, aki nem találkozott még a zseniális nyomozóval akár könyv, akár film formájában. Láthattuk már tinédzserként, fiatalemberként egyaránt, leggyakrabban azonban középkorú férfiként különböző történelmi korokban, a XIX. század végétől a XXI. század elejéig. Mitch Cullin azonban tizenkilencre is kért lapot és bemutatta azt, hogyan élhetett az idős detektív a második világháborút követő években. És emellett még nagyon sok mást is.

A Mr. Holmes ugyanis három szálon mozog: egy japán utazás és az azt követő hazaérkezés képei mellett megismerhetjük Sherlock Holmes egy fiatalkori, még soha el nem beszélt nyomozásának történetét is. Ráadásul Sir Arthur Conan Doyle alkotásaitól eltérően itt nem dr. Watson az elbeszélő, hanem maga Holmes. E/3-ban és E/1-ben megírt rövid epizódok váltakoznak, de a közös bennük, hogy mindegyik nézőpontját a detektív adja. Számos kötet után végre megismerhetjük az ő gondolatait, hogy hogyan látja saját magát, mit gondol a múltjáról és annak ábrázolásáról. Ezek a párhuzamosan elmesélt történetek mintha megpróbálnák rehabilitálni Sherlock Holmest, az embert - mert itt nem egy mizantróp nyomozóról van szó, hanem „csak” egy különleges emberről.

Cullin úgy ábrázolja főhősét, ahogy a könyvekben és filmekben ritkán látjuk: olyan férfinek, aki nem csak a tárgyak és nyomok között érzi otthon magát, nem csak az ügy érdekében foglalkozik másokkal, hanem képes félretenni deduktív énjét és a maguk valójában látni a körülötte élőket. Sőt, horribile dictu, meg is szereti őket - úgy is mondhatjuk, egy személyben igazolja azt a tételt, hogy amit megismersz, azt meg is szereted. A történetek során Holmes őszinte ragaszkodását fejezi ki növények és állatok iránt, de szívébe fogad embereket is, megérti a motivációikat, személyüket, és képes ezen felismerés fényében cselekedni, elfogadni a döntéseiket, támogatni őket. A Mr. Holmes főhőse nem egy lélektelen gép, hanem egy önmagával megbékélt, érdekes ember.

A fanatizmus logikája (Valerio Evangelisti: Égj, Inkvizítor!)

Szerző stv On the

Valerio Evangelisti: Égj, InkvizítorValerio Evangelisti a fantasztikus irodalmat művelő szerzők legötletesebbjei közé tartozik. Az Égj, Inkvizítor! már a harmadik kötet, melyben bizonyítja ennek az állításnak az igazságát. Az Eymerich-sorozat harmadik részének felépítése az előzőekhez hasonló és a köteteken átívelő nagyobb narratíva is tovább gazdagodik, miközben egy minden eddiginél őrültebb tetőpontnak lehetünk a tanúi.

Az Égj, Inkvizítor! két szálon futó történet. Az egyik szál Nicolas Eymerich domonkos rendi szerzetes és aragónai inkvizítor küldetését beszéli el 1358-ban, míg a huszadik század második felén átívelő történetfolyam egy őrült tudós kísérletének krónikája. Ennek során egy járványt próbál elszabadítani a Földön, ami – egy genetikai torzulás következtében – kiírtaná csaknem a teljes fekete bőrű lakosságot, míg érintetlenül hagyna mindenki mást. Ahogyan azt már Evangelistitől megszokhattuk, az egymástól mind térben, mind időben nagyon távol játszódó események bonyolult, előre nem kiszámítható módon függnek össze és hatnak egymásra.

A kötet a huszadik századi történetszállal kezdődik, melyben az olvasó megismerkedik Lycurgus Pinks-szel, a fiatal, zseniális és nem mellékesen teljesen őrült biológussal, aki éppen a Ku-Klux-Klán egyik gyűlésén próbál rettenetes tervéhez támogatókat szerezni. A fejezet nyelvi leleménye a leginkább szembeötlő: a szerző egy-két oldalon képes felvázolni a Klán által használt sajátos nyelvet, mely gyakoraltilag azonnal a történet világába szippantja az olvasót.

Pinks annyira fanatikus, hogy a KKK nézetei és eszközei nem elég radikálisak a számára, ezért a történet folyamán egyre befolyásosabb támogatókat próbál szerezni az ügyének, egy ideig még a CIA is buzgón segíti, a legkülönbözőbb politikai összefonódások és érdekek eredményeképp. Láthatjuk, ahogyan a RACHE nevű radikális szervezet egy újabb lépést tesz a hatalom felé, miközben az első kötet jövőben játszódó sci-fi/horror szála is érthetőbbé válik az itt történtek tükrében. Ennek a történetszálnak a végkimenetele Edgar Allan Poe-t idézően egyszerre sötét és költői, amire a szerző az utolsó fejezet címével és a jelenetezéssel is rájátszik.

A bioszférák zenéje és a fel-felvillanó túlvilág (Richard Powers – Orfeo)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Richard Powers: OrfeoZenéről könyvet írni eleve merész vállalkozás. A zenének van egy nyelv előtti, ezért nyelvre lefordíthatatlan hatása, amivel beférkőzik az ember érzelmeibe. Powers aforizmájával élve: a zene elhiteti a testtel, hogy lélek rejtőzik benne. Minden zenei leírás a szubjektívnél is szubjektívebb, hiszen valami olyan bensőségeset támaszt fel bennünk, amire sokszor szavunk sincs, csak ösztönös reakcióink. Gyönyör. Elégedettség. Harmónia. Vagy épp ellenkezőleg: Disszonancia. Nyugtalanság. Veszély. Csak jelek a testben – biokémiai üzenetek, amelyeket az evolúció mRNS-ollói minőséggel ruháztak fel. Minden jelentés másolási hibák következménye, és minden formálisan leírható rendszerben lesz olyan kijelentés, ami igaz, és mégse igazolható. De ott van, és csipetnyi pluszként segít minket közelebb a mindenség felfogásához, akármilyen lehetetlennek tűnjön is a feladat.

A zenének ez az isteni, mégis megismerhető, tudományos, bár csodával határos ereje ragadhatta meg Richard Powers képzeletét, amikor kirajzolódott előtte az Orfeo nagyívű története. Peter Els egy valaha vegyésznek tanult zeneszerző, aki jobbára az ismeretlenség homályában tengette napjait, nevét jó, ha a klasszikus zene avantgárd élvonalának legelvakultabb rajongói ismerték. Míg egy nap, amikor kutyája, Fidelio meghal, eldönti, hogy végérvényesen beírja magát a történelemkönyvekbe – zenéjét beleszövi egy szüntelenül replikálódó baktérium, a Serratia marcescens tenyészeteibe, hogy az egész világon elterjedjen a neve és zenéje. Ez a baktérium azonban emberre ártalmas, ezért hamarosan felfigyelnek rá a hatóságok is… és amikor az FBI kopogtat az ajtaján, hogy lefoglalja élete fő művét, Elsnek semmi vesztenivalója nem marad, ezért menekülőre fogja. Nem kell hozzá sok, hogy ebben a rettegésből sportot űző korban a szenzációra kiéhezett média ráakassza Elsre a „Bioterrorista Bach” nevet, és innentől minden szempár erre a talajvesztett emberre szegeződik, aki nemzetbiztonsági kockázatként sokkal nagyobb hírnévre tesz szert, mint zeneszerzőként valaha.

Csernobil 30 - Nyeremények

Szerző Próza Nostra On the

Gas MaskNemrégiben meghirdettük első novellapályázatunkat, Csernobil 30 - Az atomkatasztrófa gyermekei címmel (itt elolvashatjátok az eredeti kiírást). Örömmel jelentjük, hogy folyamatosan érkeznek be a pályamunkák, ám április 26-ig van még idő, úgyhogy ne habozz és küldd el a kész novelládat vagy írd meg a régóta elmédet feszítő történetet végre és küldd el nekünk.

Ismételten felhívjuk a figyelmed arra, hogy egy novellapályázatról van szó, ezért aztán regényrészletet vagy forgatókönyvet sajnos – bármennyire is színvonalas szövegek – nem áll módunkban zsűrizni.

Kedvcsinálónak felsoroljuk a köteteket, melyeket a partnereink ajánlottak fel a díjazásra – ezúton is köszönjük nekik a segítséget.

A kicsinyesség diadala (Andreas Eschbach – Hajszőnyegszövők)

Szerző B. Ádám On the

Andreas Eschbach: HajszőnyegszövőkAndreas Eschbach 1995-ös Hajszőnyegszövők c. sci-fi könyve 2009-ben jelent meg magyarul. Ha az ember túlteszi magát az első kiadás nem éppen bizalomgerjesztő borítóján, amely egy rosszul sikerült goth manga stílusát idézi, egy átlagos terjedelmű, papírkötésű kötetet tart a kezében. Aztán nekifog a regény olvasásának, de minél több oldalt hagy maga mögött, egyre inkább úgy érzi, valami nem stimmel. Először rácsodálkozik, hogy nincs főszereplő, nincs egy határozottan megragadható cselekményszál, csupán lazán-szorosabban kapcsolódó novellaszerű elbeszélések sora. Ha szokásos elvárásait félreteszi, szabad az útja, hogy felfedezze Eschbach univerzumát, hiszen ebben a történetben az író világa játssza a főszerepet.

Az első három fejezetben bepillantást nyerhetünk a hajszőnyegszövők szürke, fáradságos munkával töltött hétköznapjaiba, valamint megismerkedhetünk a mestereknek otthont adó Yahannochia bolygó családi, vallási, politikai és gazdasági berendezkedésével. A hajszőnyegszövők kasztjának a feladata, hogy feleségeik és lányaik hajából szőtteseket készítsenek a halhatatlan császárnak, aki nem csak az ő galaxisuk, de számtalan másik felett is korlátlanul uralkodik. Egy szőttes elkészítése egy egész életen át tart. Elkészültéig a mester abból a pénzből tartja el családját, amit a szintén hajszőnyegszövő édesapjától örökölt, mikor az általa készített szőnyeget eladta a bolygóra látogató császári ügynököknek. Innentől rajta, majd a fián a sor, hogy törlessze az előző generáció hitelét, elkészítse saját hajszőnyegét, így tovább a végtelenségig. Hogy a rendszer életképes maradjon, az uralkodó tanító papokat küld, akik biztosítják a rendet, és gondoskodnak róla, senki se merje megkérdezni, miért élnek Yahannochia lakói középkort idéző körülmények között, miközben űrhajók szállítják el a hajszőnyegeket a császárnak.

Élet és halál mezsgyéjén (Garth Nix – Sabriel)

Szerző JKR On the

Garth Nix: SabrielA mágia világa, legyen annak bármilyen rendszere – szavakkal varázslás, különleges tárgyak felhasználása, gondolati úton történő idézések -, mindig is lenyűgözte és magával ragadta az olvasót, hála a valóságtól elhátráló, közben mégis annak a keretein belül maradó szabályainak. Garth Nix, aki kiérdemelte az Aueralis- és Ditmar-díjat is – ezek a fantasy, horror, vagy science fiction kategóriájában alkotó legjobb ausztrál íróknak járó elismerések –, Régi Királyság (The Old Kingdom) című sorozatával a mágia világában megmaradva, valami újat is képes volt létrehozni. Monumentális szériájának első kötete két évvel a Harry Potter előtt jelent meg és több young adult szerzőt is megihletett. Külföldi sikerének ellenére, Magyarországon csak 2015 februárjában jelent meg a sorozat nyitódarabja, a Sabriel, amely bevezet a Régi Királyság rejtélyes világába.

A történet főhőse Sabriel, egy fiatal lány, aki bár a mágia birodalmához, a Régi Királysághoz tartozik, apja akaratából mégis a Fal másik oldalán, az emberek világában nő fel. Miután a Prológusból megismerjük születésének nem mindennapi történetét, az első fejezet máris az érettségit követő éveibe kalauzolja az olvasót, egy bentlakásos iskolába, ahol valamelyest még elfogadják a mágia létezését. A cselekmény nem ebben az idillinek mondható környezetben játszódik, ugyanis Sabriel, aki éppen válaszút előtt áll - térjen vissza régi otthonába, vagy folytassa életét az emberek között – egy túlvilági küldöttől megtudja, hogy apja csapdába esett a Holtak birodalmában. Az apja Abhorsen, a legendás nekromanta, akinek a Régi Királyságban mindenki féli a nevét, minden előjel nélkül tűnik el. Ráadásul  lányához még a kardját és a csengőit  is eljuttatja, ami egyértelműen rossz előjel, hiszen ezek voltak a férfi fegyverei. Ez pedig nemcsak kijelöli Sabriel számára azt az ösvényt, amelyen végig kell mennie, hanem már azt is sejteti, hogy valami készülődik a háttérben. A történet előrehaladtával fokozatosan világossá válik, hogy a lányra egy mentőakciónál lényegesen nagyobb feladat vár.

Párszaszájú pártatlanság (Andrus Kivirähk – Az ember, aki beszélte a kígyó nyelvét)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvétTere tulemast! Üdvözöllek a történelem hajnalán Észtorszságban, annak is legszebb erdőségében, az igazi észtek otthonában. Ez az a hely, ahol a medvék egyenrangú, bár kissé csapodárabb házastársai az igazi észt asszonyoknak, a liget bölcse obskúrus szertartások révén tartja kordában az erdő szellemeit, ahol anyukád dugig töm vadhússal és fürjtojással, és egy kis nyelvgyakorlás után vígan el lehet csevegni a kígyókkal. Csakhogy szép lassan mindenki átvándorol a fényes jövőt ígérő faluba, ahol a német szó fontosabb, mint az észt, a falusiak vadászat helyett éjt nappallá téve görnyedeznek a földeken, hogy fáradságos munkával kenyeret tehessenek az asztalra, ahol mind többen veszik fel a kereszténységet, és az igazi sláger a heréltek gregoriánéneke, amiért olvadoznak a lányok.

Leemet és famíliája az erdőben élnek, de napról napra kevesebben vannak. A régi időknek végképp befellegzett, az ősi tudások szép lassan feledésbe merülnek. Leemet az utolsó fiatal, aki még érti a kígyók szavát, mellyel kezes báránnyá változtathatják a legvadabb farkasokat, de már nincs méregfoga, mint nagyapjának, amivel darabokra szaggathatná az egyre nagyobb számban érkező “vasembereket”, a Német Lovagrend fegyvereseit. Mindent megtesz, hogy méltó legyen az “észt” névre, de a haladásnak nem lehet gátat vetni.

Andrus Kivirähk a modernitás kérdését boncolgató, örökérvényű fantasyt teremtett ebből a szokványosnak távolról sem mondható alapkoncepcióból. Az észtek a harmadik legnagyobb finnugor nép, mégis vajmi keveset tudunk szeretett nyelvrokonaink életéről, történelméről, pedig egy rendkívül barátságos, és manapság kifejezetten haladó szellemű nemzetet alkotnak. Meséikben is alig ismerünk közös motívumokra: a német és orosz befolyás, no meg a Balti-tenger partvidéke enyhének éppen nem mondható időjárása megtette a maga dolgát. Kivirähk regényében mégis megvan valami az észt muinasjuttök, vagyis régi történetek univerzalitásából, az emberarcú világszemléletből, és a magyarság számára is ismerős elmúlásgondolatból, amit mi a herderi jóslat apokaliptikussá dagasztott szorongásából nyertünk.

Ház az utca végén… (David Mitchell – Slade House)

Szerző pilleremi On the

David Mitchell: Slade HouseMitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.

A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.

Oldalak