Regény

“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”

Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?

Képzeljük el, hogy valamikor a kilencvenes években egy zseniális cseh matematikus, Bojik Brozkov felfedez egy olyan KÉPLET-et, amellyel képes megjósolni a jövőt. Két világhírű genetikus segítségével elhatározza, hogy mindenképpen megakadályozza azt a pusztító világégést, amelyet a számításai előre jeleztek. Létrehozza a JövőVédelem nevű titkos, mindenféle hagyományos politikai irányításon kívül és felül álló szervezetet. Célja olyan génállománnyal rendelkező emberek kiválogatása és egy szigorú, személyre szabott algoritmus alapján történő felnevelése, akik segítségével elkerülhető lehet az ítélet napja.

Vékony Krisztián Sors-algoritmus című első regénye egy olyan jövőbe invitál bennünket, ahol a hidegfejű determinizmus és végzet küzdelmének lehetünk szemtanúi. A könyv egyszerre szeretné betölteni a társadalmi science fiction, a fiktív történelmi, bűnügyi és szerelmes regény szerepét, mindezt könnyed, szórakoztató formában, négyszázötven oldalon keresztül, felemás sikerrel.

A huszonegyedik század derekán a klímaváltozás miatt terméketlenné vált területekről érkező bevándorlók tömegét telepítik le Budapest külvárosába, miközben a belvárosban zavartalanul folyik tovább a pezsgő fővárosi élet. Itt él Bánfalvy Réka eminens fizika szakos hallgató és Lázár Szilárd, a budapesti „Mennyország” sorskezelési osztályának „Védangyala”. Vékony Krisztián három hangsúlyos és több kis szálon keresztül bontakoztatja ki történetének cselekményét, amelyek hol szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hol párhuzamosan futnak egymás mellett. Az erősen fragmentált fejezetekben egyszer a Mennyországban zajlódó eseményeknek vagyunk tanúi, máskor Rékát kísérjük el egyetemi vizsgáira, állásinterjúra, egy éjszakai szórakozóhelyre, de Szilárd félig-meddig létező magánéletébe is bepillantást nyerünk, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik mindent elsöprő szerelme megfigyeltje, Réka iránt. Kitekintünk a transzkontinentális politika eseményeire is, közben pedig több gyilkossági ügyet megpróbálunk felgöngyölíteni.

Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?

Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.

Mi történik akkor, ha egy orosz író meg akarja változtatni a tömegirodalom szféráját, emellett még a mítoszteremtés is szándékában áll? Grigorij Salvovics Cshartisvili (írói álnevén Borisz Akunyin) esetében úgy látszik, a válasz a hatalmas siker. 1998-ban jelent meg a Fandorin-sorozat első kötete, az Azazel (a történet 1876-ban játszódik), amelyben Akunyin útjára indította az akkor még alig húsz esztendős írnokot, Eraszt Petrovics Fandorint. Az olvasó körülbelül 15 köteten keresztül tanúja lehet egy detektív megszületésének és fejlődésének, ráadásul a 19. századi orosz és európai világba is bepillantást nyerhet. Eraszt Petrovics akkora népszerűségre tett szert Akunyin hazájában, hogy külön megnevezés létezik a szerelmeseire: az erasztománok.

Az író legújabb könyve A fekete város (melynek magyar fordítása 2015-ben jelent meg), immár 1914-be, egy forrongó évbe vezet el. Az 58 éves Fandorin tanúja lesz egy gyilkosságnak, amelyet képtelen megállítani, ráadásul akaratán kívül ő maga vezeti az áldozatot a vesztébe. A tettesről alig van információ: egy veszélyes anarchista, akinek csak fedőnevei ismertek (Odüsszeusz, Harkály). Fandorin az egyetlen szálat követve japán inasával, Maszával az olajtermelés központjába, Bakuba utazik. Ez a terület stratégiailag fontos az Orosz Birodalom számára, hatalmas vagyonok járnak kézről kézre. Nem meglepő módon a korrupció virágzik, a pazarul kiépített városrészeket elhagyva olyan nyomortelepekre jutnak el, ahol minden sarkon lehet bérgyilkost találni. Eraszt Petrovics célja tehát, hogy ezen a zavaros helyen Odüsszeusz nyomára bukkanjon, és ezzel kiköszörülje a becsületén esett csorbát. Ugyanakkor magánéleti gondjaival is szembe kell néznie, hiszen a felesége, Klara, a híres színésznő épp a városban forgat. Európa eközben egyre közelebb sodródik a háborúhoz, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst meggyilkolják. Hamar kiderül, hogy a nyomozóra a személyes bosszúnál egy jóval nagyobb feladat vár, hiszen Odüsszeusz elfogása a világméretű konfliktus megakadályozásában is fontossá válik. Közben az is egyértelmű lesz, hogy az elharapózó sztrájk szintén nem a véletlen műve, a szálak egyre inkább összeérnek. Harkály nem egy egyszerű gyilkos, sokkal nagyobb eszmét szolgál, és jobb vadász, mint azt Fandorin feltételezte.

Mindig szomorú, ha egy könyv azért kap nagyobb figyelmet, mert a szerzője nem sokkal a megjelenése előtt hunyt el. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő című legújabb regénye már témájával is számot tarthat az érdeklődésre, de a szerző váratlan halála különös hangulatot ad a kötetnek. Kérdés azonban, hogy ki mit kezd ezzel a vékonyka könyvvel. Mert mit illik mondani egy utolsó regényről? Nehéz téma ez, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak keveset fog nyújtani a könyv, különösen, ha nem járatosak a szerző korábbi műveiben. Pedig minden hibája és hiányossága ellenére ez egy ízig-vérig Kőrösi-regény: furcsa, néhol mulatságos, néhol fájóan ismerős, egyszerre könnyed és nehéz. Ugyanakkor, mint minden korábban olvasott könyvénél, bennem most is hiányérzet maradt.

Az egész kötet egy furcsa felvezetővel indul, amit utólag sem tudok teljesen hová rakni. Ez a bőbeszédű, csapongó, a mai IX. kerület történetének momentumaival megtűzdelt szövegrész talán arra szolgál, hogy elhelyezze a helyszínt, és sajátos emlékeket idézzen fel az olvasóban erről a helyről. Az Angyal utca és a Mester utca sarka tipikusan pesti helyszín, ahol azonban már emberöltők óta az utcalányok, majd később a „szobákra járó angyalok” költöztek be a lakásokba.

De mi történik, ha egy nap a “földi” angyalok helyett bibliaiak lepik el az utcát? Ugyanis miután megnyílik a föld a Mester utcában, furcsa, szárnyas teremtmények bukkannak föl, akik viszont mintha tudomást sem vennének az emberekről. Nem úgy a ballonkabátos és öltönyös idegenek, akik mindenféle csínyt és apróbb csodát tesznek a környék boltjaiban, kapualjaiban, kocsmáiban. Így indul el a regény valódi cselekménye a hosszú felvezető után. Ám ne higgyük, hogy ez valami bohókás esemény. Ezek a figurák sokkal inkább az ítéletidő eljövetelének hírnökei, hamarosan ugyanis komolyra fordulnak a dolgok: egész Magyarországon megszűnik az áram, majd szép lassan az ország anarchiába csúszik, amíg már az olyan varázslatos jelenségek, mint a titokzatos Tölcsér fölött lebegő kék felhő, már fel sem tűnnek senkinek.

1992. április 29-e és május 4-e között Los Angeles csatatérré változott. Olyan mértékű zavargás vette kezdetét, melyet a rendfenntartó erők képtelenek voltak kezelni. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy az esküdtszék felmentett három rendőrt a Rodney King ellen alkalmazott túlzott erőszak vádja alól. A társadalmi probléma, ami az indulatokat kiváltotta, ma sem ismeretlen az Egyesült Államokban, elég Eric Garner halálára gondolni, akinek a rendőri intézkedés közben tizenegy alkalommal elismételt mondata (I can't breathe!) 2014-ben a rendőri túlkapások elleni mozgalom szállóigéjévé vált.

Ryan Gattis regénye Los Angeles 1992-es csatájának történetét mondja el azoknak a szemszögéből, akik valamilyen módon a részesei voltak az eseményeknek. Akik közel voltak a tűzhöz. A felfordulást kihasználva a zavarosban halászó gengszterek, a szolgálatot teljesítő tűzoltók vagy a munkából soha ki nem fogyó kórházi nővérek szemszöge ez. Los Angeles alulnézetből.

A zavargások közvetlen kiváltó oka az általánosan elfogadott nézet szerint az volt, hogy az esküdtszék – így szimbolikusan az amerikai igazságszolgáltatás – büntetlenül hagyott egy rendőri túlkapást, melyet fehér rendőrök követtek el egy fekete férfi sérelmére. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a 60 halálesetet és csaknem 2500 sérültet produkáló zavargások azért borították lángba az USA ikonikus nyugati parti városát, mert a zavargó tömegek szokatlanul mély empátiával viseltettek Rodney King iránt. Ahogyan az egyik tudósító élő adásban fogalmazott: "Nyilván máson sem jár az eszük, mi történt Rodney Kinggel. Higgyék el, rá se rántanak! Egyszerűen csak... egyszerűen csak buli van az utcákon. Los Angelesben szól a Rock 'n' Roll!"

Sok minden történhet egy ember életében tizenhárom év alatt. Ennyi idő telt el Quentin Coldwaterében A varázslók-trilógia kezdete óta. Ezalatt kitanulta a mágiát, több alkalommal került életveszélyes helyzetbe és állt fel a padlóról úgy, hogy nem tudta, hogyan tovább. Az első regény határozottan felvállalta, a második kötet háttérbe tolta a fejlődésregény műfaját, A varázsló birodalma visszatér ehhez, és ezzel be is zárja a kört.

A harmadik regény narratívája az újdonság-érzés és a történet lezárásához szükséges ismétlés között egyensúlyoz. A két történetszál közül az elsőben ismételten Quentin a főszereplő, akit egy férfi és egy holló bérel fel többedmagával egy betöréses munkára. A heist során a kiválasztott varázslók több problémával szembesülnek, mint amire számítottak, és megbízóik is eltűnnek. Rizikósnak tűnhet, hogy az író az utolsó epizódban mutat be egy új szereplőt, Plumot, akit aztán kellő alapossággal és odafigyeléssel dolgoz ki, hogy aztán a fiktív valóság és Fillory közötti állandó kölcsönhatásáról szóló játékban elfoglalja az őt megillető helyet. A második történetszálon Eliot Fillory főkirályaként egy országát északról megtámadó barbár hadsereggel száll szembe, legyőzi Gaz Atyát, a betolakodó loriaiak bajnokát. A küzdelmek után Parázs egy bejelentéssel sokkolja majd lombozza le Eliot-ot és Janet-et, akik hosszabb tanácskozás után kezükbe veszik az irányítást és elindulnak küldetésükre.

Grossman apró darabokra bontja az újdonság és a repetíció kettősségét, és minden részhez igyekszik úgy rendelni valamit, hogy az egyfelől ismerős és megszokott, de ne elcsépelt legyen, másrészt a szorosan kapcsolódó részeket összerakva mégis nóvumot adhasson az olvasóknak, bár a felismerhetőség és kiszámíthatóság a trilógia kötetei közül talán A varázsló birodalmára a legjellemzőbb. A korábbi szereplők és helyszínek ennyi év elteltével való viszontlátása felett érzett ambivalens érzések elindítják Quentinben az újraértékelés aktusát és a megközelítés változását. Azonban elmúltak a kísérletező húszas évek, amikor egyfelől a fiktív valóságban rejtőzködő mágikus világ felügyelt rá, másfelől a Fillory adta lehetőségek és kalandok valószerűtlenné és így mintha súlytalanná tették volna az ott történteket.

Kazuo Ishiguro legújabb művét parázs vita kísérte egy egyébként marginálisnak tűnő, pusztán kategorizáló kérdésben: fantasy-e Az eltemetett óriás? Mindenki úgy tett, mintha kardinális, az irodalom sorsáért folyó küzdelem volna. Ursula K. Le Guin és Ishiguro közt kelletlen szópárbaj kerekedett, a kritikusok szabadkoztak miatta, a műfaj szerelmesei fanyalogtak. Pedig ez egy rossz kérdés, amire csak haszontalan válasz adható. Igen, ez a könyv ízig-vérig fantasy, regénybe oltott középkori románc, de nem ez a műfaja. Az eltemetett óriás feledésregény.

Kézenfekvő volna egyszerűen rásütni a fantasy kalandregény (sword-and-sorcery) bélyegét, és azt mondani, hogy Ishiguro élvezi a hagyományos műfajok dekonstrukcióját. Hiszen az Artúr utáni Britanniában játszódik a történet, ahol Brennus, a kelta hadvezér az úr, a Kerekasztal lovagjai közül sokan élnek még, kardforgatók járják az országot, tündérmanók és ogrék lakják a vidéket, sárkányok nyugosznak minden barlang mélyén, és gonosz lények bocsátanak ártó varázst a hét királyságra. Ishiguro elődjei közt érezni ugyan Moorcock és még inkább T. H. White hatását, aki az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban lefektette Ishiguro regényének alapjait, de semmi köze sincs sem Tolkien, sem G. R. R. Martin alkotói eszméihez. Martinhoz képest líraibb, Tolkienhez képest pszichologizálóbb és allegorikusabb. Viszont magával ragadó, és Ishiguro merengő, borongós hangvétele nagyon is illő a ködlepte Britanniához.

Az eltemetett óriás egy, a műfaji eszköztárat okosan használó könyv, amelyben a régies, költői szépségű nyelvezet mögött modern aggodalmak rejlenek. Legfőképp a háború és a veszteség traumája, amiből a feledésbe és a kor mondavilágába menekülnek az emberek. Innen kapja a regény is a nevét: az eltemetett óriás ugyan minden Ishiguro-regény kötelező motívuma, de itt a regék köpenyébe burkolva a fájó emlékek és a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört sokkhatások erős, visszatérő motívuma. Annak ellenére, hogy allegóriába hajló cselekményvezetéssel dolgozik, Ishiguro szereplői kerek, kidolgozott személyiséggel bírnak, mint a modern fantasy művek legtöbbje, és ugyanolyan elánnal küzdenek az emlékeikért és közösségükért, mint Ishiguro más, háborúk utáni csendben önmagukkal vívódó főszereplői. A sárkányt le kell győzni, mert a mitológia megkívánja, de sárkány soha, sehol nem volt még ennél megfoghatatlanabb.

Catherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.

A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban  és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).