Regény

Körülöttem majdnem mindenki látta az Érkezés (Arrival) című filmet, és majdnem ugyanennyien olvasták azt a novelláskötetet, amin a film plakátja van, még ha a címe nem is ez. A Ted Chiang novelláit összegyűjtő könyvről, az Életed története és más novellákról van szó. A film kritikai és közönségsikerének köszönhetően a kötet nemcsak megjelenhetett magyarul (ami, a hazai piaci helyzetet ismerve, különben sose történt volna meg), hanem fényes diadalutat is megtett. Nem elég, hogy a fantasztikummal foglalkozó portálokon a megjelenés után folyamatosan erről lehetett olvasni (és mindenki dicsérte), de tényleg még azok is elolvasták, akik amúgy sci-fit évente talán csak egyet vesznek a kezükbe. Azután, hogy mindenki és mindenhol már szinte mindent leírt a kötetről, mit tudnék én még hozzátenni?

Hát talán azt, miért volt hihetetlenül frusztráló, végeredményben mégis lehengerlő élmény elolvasni ezt a kötetet.

Persze számíthattam volna erre. Már a korábban olvasott “Kilégzés” (“Exhalation”, magyarul megjelent: Kétszázadik antológia) is felemás élmény volt. Egyrészt szinte beleégett az agyamba a novella egyik képe, amikor a főszereplő robot szétszedi a saját fejét tükrök és különféle karok segítségével, hogy rájöjjön, hogyan is működik valójában. Másrészt hiába éreztem, hogy itt valami különlegeset olvasok, mégis hiányzott az az apró szikra, amiért teljes mértékben lelkendezni tudtam volna. Viszont ekkor egy életre megjegyeztem Chiang nevét. És akkor jött tavaly az Érkezés, és az Életed története. Én pedig olvasás közben lassan teljesen elbizonytalanodtam. Mert ugyan a címadó írással kezdtem (két órával később pedig megnéztem a filmadaptációt, ezzel meg is ölve a filmélmény jelentős részét), és már itt éreztem valami különös, zavaró dolgot, igazán akkor estem kétségbe, amikor elejétől kezdve végighaladtam az írásokon. Az “Életed történeté”-nél még meg tudtam magyarázni azzal, hogy viszonylag gyorsan kitaláltam, mi lesz az egész írás alapötlete, és hogy nagyon hasonlít egy nagy-nagy kedvencemre. Chiang mellett szóljon, hogy ezt az utószóban ő is kiemeli, na meg aztán az ő műve is bőven megéri az elolvasást. Már csak azért is, mert véleményem szerint Denis Villeneuve filmje akkor tud működni igazán, ha az ember elolvassa mellé az eredeti alapanyagot.

Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének negyedik része következik.

• Egy celeb által írt könyv – Felicia Day: You’re Never Weird on the Internet (Almost)

Ismét a “vigyázat, csalok!”-módszerhez folyamodtam. Rendes könyvkihívásnál ez egy bulvárceleb neve alatt kiadott, ghostwritten (azaz más szerző által írt) könyv lett volna, amiben a sztárság nehéz napjait, a fényt és a csillogást, az elvonó és az öltöző halálra gyalult kliséit gyúrják újra. Nekem eszem ágában sem volt ilyesmire kárhoztatni magamat. Ezért inkább egy igazi nerdy sztárt, Felicia Dayt, a The Guild-websorozat Codexét és a Geek and Sundry csatorna alapítóját szemeltem ki magamnak (mellékesen, annyira szeretem az “all and sundry” kifejezést, ami egyszerűen csak annyit tesz, hogy “mindenki”, de benne van az emberi változatosság íze).

Legutóbb Greg Egan Diaszpórája esetén jártam úgy, mint A Háromtest-problémával; bevetettem magam az internet, de főleg a Wikipédia zugaiba, hogy választ kapjak bizonyos kérdésekre. Vagy legalább rájöjjek arra, milyen kérdéseket is kell feltenni. Ám míg az ausztrál mester esetében a kutakodásom csak a matematika és a fizika kérdéseire terjedt ki, addig Cixin Liu könyvénél bizony a kínai történelem bugyrait is áttanulmányoztam, ami hasznosnak bizonyult a kötet mondanivalójának értékeléséhez.

Ye Wenjie 1967-ben, a kulturális forradalom idején végignézi, ahogy egyetemi oktató apját a feldühödött vörös gárdisták gyakorlatilag kivégzik. Politikai számkivetettségét követően egy titkos bázison kezd dolgozni, ahol végül egy döntő kérdésben kell választ adnia. 40 évvel később Vang Miao tudtán kívül ennek a döntésnek a következményeit kutatja, ami összefügg a világhírű tudósok öngyilkossági hullámával, egy világméretű szervezettel és a Háromtest nevű internetes játék tudományos problémájával.

Nem véletlenül kezdtem a cikket és a cselekményt is a kínai kulturális forradalommal.  Ez az eseménysorozat, amelynek során Mao Zedong (magyaros átírásban Mao Ce-tung) politikai és ideológiai leszámolást indított ellenfeleivel szemben, egész Kínát átformálta, és nagy törést jelentett az ország fejlődésében. Az értelmiség jelentős részét megölték vagy vidékre száműzték, az egyetemek évekig nem nyitottak ki, de később sem voltak képesek megfelelő színvonalú oktatást biztosítani, így ezek az események generációk életére voltak hatással.

Mindezt azért írom ennyire részletesen, mert ez a kulcs Ye Wenjie személyének megértéséhez is, aki elindítja a regény fő konfliktusát. A könyv plasztikusan mutatja be a kulturális forradalmat és hatásait, amelyben a fiatal nő elszakad családjától, megszakadnak érzelmi kötelékei, és helyette az értelmiségre kiszabott sorsként deportálták és munkaszolgálatra kényszerítették. Itt találkozik az értelmetlen emberi tevékenység pusztító hatásával, valamint az árulással, amely tovább távolítja az emberiségtől. Ezáltal válik megérthetővé az a kiábrándulás, ami az eseményeket megindító tettéhez vezet.

Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének harmadik részét olvashatjátok.

• Egy New York Times-besztszeller – Cheryl Strayed: Wild

Ezt a könyvet még 2015-ben láttam a moziban, a Művészmozik Éjszakáján. Nagyon megkapott a lecsúszott, drogba és kiúttalan, sivár életbe süllyedt nő, Cheryl élete, aki anyja halála után megtisztulásképp eldöntötte, hogy végigmegy a 2659 mérföld, azaz 4279 km hosszú amerikai túraútvonalon, a Pacific Crest Trailen. (Teljesítménytúrázóknak még egy finom adat: a trail teljes szintkülönbsége 128 km.) Amikor megláttam, hogy a 2016-os kihíváshoz a NYT-besztszeller és az Oprah-kategóriába is beleillik, tudtam, hogy könyvben is el akarom olvasni. Ráadásul a film hatására elkezdtek bennem dolgozni a régi emlékek az Appalachian Trailről, és ahogy haladtam a memoárral, egyre inkább hatalmába kerített a túrázás szelleme. Strayed spirituális szálakat is megmozgató írásának hatására kezdtem el 2016 augusztusában kéktúrázni, és idén mindent megteszek, hogy ne csak a fenekemet meresszem reggel-este, hanem amikor nem olvasok, rendszeresen túrázzak is, és előbb-utóbb bekerüljek abba a szűk hatezres táborba, akik teljesítették az OKT-t.

Az előző kötet Hugo-díja és közönségsikere után, A megtört föld-trilógia második része mind kritikailag, mind olvasói elvárások tekintetében hatalmas várakozásoknak kellett, hogy megfeleljen. Az írónő társadalmi és ökológiai szempontokat is figyelembe vevő kritikája Az ötödik évszakban, a The Obelisk Gate narratívájának már kevésbé integráns része. A történet egyik részében az első könyvben megismert idősebb főszereplőre, Essunra koncentrál, a másik szemszöget képviselő karakter szerepében pedig megszöktetett lányát, Nassunt követheti az olvasó. Rezdületlen világán az apokaliptikus események következtében az összezártság, a megváltozott viszonyok és a félelem új kötelékeket hívnak életre, ahol a korábbi társadalmi rend hierarchiája már nem érvényes, csak és kizárólag a túlélés a döntő. Itt, ahol a lét minden korábbi formáját aggasztó ütemben errodálja a kataklizma, remek ellenpontként érthető a lassan épülő, folyamatosan változó és állandó újraértékelésre kényszerítő két női fejlődéstörténet, amely valójában a regény gerincét adja.

A történetszálak megfogyatkoznak, összefonódnak és ezért még a korábbinál is fókuszáltabbnak hatnak. Az előző részben folyamatosan haladó cselekmény minél több oldaláról igyekezett bemutatni Jemisin posztapokaliptikus világát, még ha ezt visszafogott, titkolózó tempóban tette is. Ezzel ellentétben a The Obelisk Gate Nassun apjával, Jijával való vándorlását, majd egy különös közösséghez való csatlakozásukat tudja újdonságként, mintegy felfedezetlen területként a korábbi témákhoz csatolni. Essun fejezetei egyetlen túlélői közösségre koncentrálnak, az ottélők mindennapjait követhetjük nyomon, ezért ezekben a részekben a haladást más módon határozza meg az írónő. Ez a váltás egyúttal azt is jelenti, hogy inkább a világot irányító erők és politikai akaratok megismerésének szentel teret a szerző, illetve az átívelő szál is nagyobb figyelmet kap.

Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének második részét olvashatjátok.

• Egy angolra lefordított könyv – Liu Cihszin: The Three-Body Problem

Magyarra könnyű műfordítást találni, mert jóformán vadászni kell az ígéretes magyar szerzőket, angolra viszont nehéz, mert a világ legnagyobb könyvpiaca az angol nyelvű irodalomé, és angol-amerikai szerzőből Mississippit lehetne rekeszteni. Az angolul Ken Liu, magyarul Pék Zoltán fordításában megjelent A háromtest-probléma 2016 egyik nagy magyar megjelenése a sci-fiben, szerintem nem volt ismerőseim között, aki olvasta és ne mondott volna róla jót. Az angol kiadást Glasgow-ban, a Thistle Booksnál vettem, afféle mementónak, £4.50-ért.
Minthogy ez nem hivatalos recenzió, ezért tömören: Kínában, kommunista diktatúra alatt gyerekkori trauma, titkos hadikutatás, háttérhatalom, napjainkban MMO, amit toborzásra használnak, eszmeregény. Ja, és van benne egy hárommilliós hadsereg, amiből Neumann János virtuális énje élő számítógépet programoz zászlólobogtatással a kínai császárnak. Talán ez is tetszett benne a legjobban. Az angol fordítás kellemesen laza, az viszont nagyon érződik, hogy a kínaiak még tanulják a sci-fit – a regény akkor a legjobb, amikor a hidegháborús Kínát mutatja be, és akkor a leggyengébb, amikor a Háromtest MMO működését taglalja (és a következő részt készíti elő). A szerző vagy nem látott még MMO-t, vagy nem tud mit kezdeni a fejében levő ötlettel, mert nagyon erőltetett, játékra a legkevésbé sem hasonló írói eszköz az a virtuális valóság, amit beleszuszakol a könyv világába, és akármilyen emlékezetes, az eszközszerűsége miatt sosem érződik a regény szerves részének.

Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást, de tényleg, bizisten! Hogy melyiket is? A Popsugar nevű bulvároldal arra vállalkozott, hogy kitágítja az emberek irodalmi komfortzónáját, ezért minden évben kiad egy új, negyven vagy ötvenkét meghatározásból álló listát, aminek alapján a kihívásokat kedvelő olvasók olyan szokatlan, meghökkentő, vagy éppen rendkívül unalmas könyveket vehetnek a kezükbe, amilyenekre jó esetben még soha nem is gondoltak, hogy el kéne olvasniuk. A 2015-ös meghatározások közül mazsolázva az egyszerűtől kezdve (olvass el egy drámát; egy trilógiát; egy vicces könyvet) a trükkösön át (olvass el egy könyvet egy olyan írótól, akinek ugyanaz a monogramja, mint neked; aztán egy olyat, amiben nincsenek emberi szereplők – erre mindenkinek ajánlom Edwin Abbott 1884-es Flatland című művét, amiben a szereplők… wait for it! ... síkidomok) egészen a kellemetlen őszinteséget és komoly tűrőképességet kívánóig mindenféle megtalálható (egy kötelező olvasmányt, amit mégsem olvastál el; egy rossz kritikákat kapott könyvet; egy regényt, amit félbehagytál).

Idén lesz harmadik éve, hogy nekivágok. A 2015-ös kihívást még a harmincadik könyv után abbahagytam, mert volt “jobb” dolgom is (pl. disszertációt írni). A 2016-os, negyven(egy) könyves kihívást megcsináltam, viszont ez egyfajta “könnyített” változat. Az idei, 2017-es olvasói kihívás megint ötvenkét (40+12) könyves lesz, amiben van egy alaplista és egy második, “haladó” szekció, amelyben a komolyabb, több figyelmet igénylő vagy “izgalmasabb” megkötéssel rendelkező könyvek szerepelnek. Már most, Újévkor elkezdtem tervezgetni, mire mit választok. Azonban mivel volt egy újévi fogadalmam 2016 január elsején, ideje elmesélnem, hogy is telt az elmúlt év olvasásilag. Ezért fogom a meghatározásokat az eredeti sorrendjükben, és villámkritikákkal, visszaemlékezésekkel próbálok rendet teremteni ebben a kaotikus évben.

Van a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

A római köztársaság összeomlásának évszázada bővelkedett a regények lapjaira kívánkozó sorsokkal, vérmérsékletétől és ideológiai beállítottságától függően mindenki megtalálhatta  a saját hősét. Valahol a sors iróniája, hogy a legmostohábban azzal az emberrel bánt az emlékezet – hogy mást ne mondjak, még egy saját Shakespeare-dráma sem jutott neki -,  akinek a keze alatt a birodalom végül kievickélt a polgárháborús viszonyok közül. Persze a történelmi és az irodalmi emlékezet sokszor eltérő szempontok alapján ítél: legyenek bármilyen jelentős érdemei is valakinek a történész szemével, nem biztos, hogy elég érdekes  a személyisége ahhoz, hogy egy regényt is lehessen rá alapozni.

Amikor kezembe vettem John Williams regényét, két dologra voltam igazán kíváncsi. Az egyik, hogy az írónak sikerül-e megváltoztatni azt a képet, ami eddigi olvasmányaim alapján kialakult bennem az isteni Augustusról: a fiatal intrikusét, aki szívós küzdelemben sorra emésztette el nála sokkal tapasztaltabb és/vagy színesebb egyéniségű vetélytársait, és akiből öregségére a birodalom első hivatalnoka (és egyben elsőszámú nyárspolgára) vált. A másik kérdés az volt, hogy csakugyan tud-e vetekedni a regény a történelmi életrajzok csúcsteljesítményeivel, ahol például Graves professzor Claudius-duológiája vagy Tolsztoj Első Pétere tanyázik. És ha már itt tartunk: az író  Stoner című regényének megérdemelten lett zajos kritikai és közönségsikere, a mérce tehát “házon belül” is adott volt.

A regény legnagyobb erénye a stílusa: a levélregény-formát választva Williams sok-sok álarcot ölt magára egymás után, és a megszólaltatott szereplők között ott sorakoznak a korszak ismert és kevésbé ismert alakjai. Ellenfelek és szövetségesek szemszögéből (a két kategória között a politika természetéből adódóan egész sűrű az átjárás) pro és kontra olvashatunk a hatalomhoz vezető út, majd az uralkodás éveinek legfontosabb mérföldköveiről, kisebb és nagyobb ívű intrikákról, a szintézist (hogyan/miért történt valójában) pedig vagy első kézből a főhőstől, vagy valamelyik közeli emberétől kapjuk meg. Az író roppant ügyesen ötvözi a kétezer évvel ezelőtti auktorok nyelvezetét a huszadik század emberéével, az előbbiből  kigyomlálva a régmúlt kiművelt kútfőire jellemző modorosságot és tudálékosságot. (Kevés  számú irodalmi perverzióim egyike a nagy ókori történetírók műveinek olvasása, és bár alapvetően lenyűgöz, hogy kétezer éve halott emberek hangját hallom, kicsit mindig olyan érzésem van, mintha nagyra nőtt gyerekek szólnának hozzám.) De az utóbbiból is éppen csak annyit adagol, hogy a könnyebb befogadhatóság ne menjen a stílusgyakorlat rovására. A szöveg gördülékeny és olvastatja magát: Williams biztos kézzel vált át Marcus Antonius keresetlen nyersességéről Cicero magabízó okoskodására, Maecenas finom szarkazmusáról Julia (Augustus lánya) keserű őszinteségére (a magyar olvasónak persze kellett ehhez Gy. Horváth László kiváló fordítása).

Amikor gyerekkorunkban elkezdtünk olvasni, sokszor a könyveket a borítójuk alapján ítéltük meg. Az alapján választottunk, különösen a fantasztikus regények terén, amelyik érdekes volt. . Egy félelmetes sárkány, egy klassz űrhajó, robotok és lovagok, csaták és idegen világok látképei, mindezek rabul ejtettek minket a könyvek tartalma mellett. Viszont ahogy nagyobbak lettünk, rá kellett jönnünk: bizony, néha nem szabad a borító alapján ítélni. Mert amióta a fantasztikus könyvek léteznek, azóta születnek csúnya, rosszul megtervezett, hogy ne mondjuk, gagyi borítók. Ahogyan elhibázott, a kötet tartalmához nem illő koncepciók is. Szörnyülködünk rajtuk, megmosolyogjuk őket, nevetve idézzük fel egy-egy beszélgetésnél a rosszabbnál rosszabb illusztrációkat. De ennek nem szabadna így lennie: egy magára valamit is adó kiadónak ügyelnie kellene rá, hogy milyen gúnyában engedi az olvasók elé a köteteit, hiszen az olvasó sokszor még mindig a külső alapján választ. A borítókritika persze nem a legfontosabb része egy regény megítélésének, de ahogyan a tipográfia is javíthatja vagy ronthatja egy szöveg olvashatóságát, úgy a borítóképek – és általában a kötet fizikai kivitelezése – nagyon is hozzátartoznak a könyvélményhez.

Idei első posztunkban kettős célt tűztünk ki: egyrészt megnevettessük olvasóinkat néhány elhibázott borítóval, másrészt viszont felhívjuk a kiadók figyelmét, hogy mi az, amivel szerintünk hibáztak. Senki ne gondolja, mi csak más kárán akarunk nevetni, de egyszerűen nem tudunk szó nélkül elmenni néhány rosszul sikerült munka mellett, így egy kis mosollyal szeretnénk mindezeket hátrahagyni 2016-ban.

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljenek helyettünk a képek!