Regény

Jelenlegi hely

Az élet igazi Narrenturm (Andrzej Sapkowski: Narrenturm – Bolondok tornya)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót. 

Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.

A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.

A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.

„Valamit véget ért, és valami új kezdődik” (Andrzej Sapkowski – A tó úrnője: Vaják 7.)

Szerző b.aletta On the

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

Amitől a csontok is életre kelnek (Huszti Gergely: Mesteralvók viadala)

Szerző minka On the

A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el. 

Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.

„Az álmok cirkusza” (Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz)

Szerző Bálint Zsófi On the

Nehéz lenne megragadni, pontosan miről is szól Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regénye. Talán a két főszereplő, a két varázsló harcáról? Vagy a címben megjelölt cirkuszról, ami mintha maga is főszereplőként lenne jelen a regényben? Vagy a cirkusz léte már maga a párbaj? Ezek a kérdések a regény befejezése után is megválaszolatlanok maradnak. A történet rendkívül szerteágazó, emiatt nehéz eldönteni, pontosan hova esik a cselekmény súlypontja. Ezt a gondolatot tükrözi az Agave által 2020-ban megjelentetett újabb kiadás borítója is, ahol minden kötet összes fontosabb motívuma megtalálható egy teljes képet alkotó összevisszaságban, amivel a regény világa is jellemezhető.

Az Éjszakai cirkusz, ami a szerző első legelső megjelent kötete, egy 19-20. század fordulóján, elsősorban Londonban játszódó urban fantasy regény. A történet cselekménye kezdetben két szálon fut, egyrészt a két mágus, Marco és Celia gyerekkorát követjük végig. Felkészülésüket egy olyan párbajra, amelyet tanítómestereik rendelnek el számukra, mikor még gyermekek, és amelynek szabályait sem ők, sem az olvasók nem értik (erre még később kitérek). A másik szál magának az Éjszakai Cirkusznak (Cirque des Réves), egy különleges, csak éjszaka nyitva tartó helynek a megalapítása, létrehozása és fogadtatása. Erről később kiderül, hogy a már említett párbajnak a helyszínéül tervezték. Így kapcsolódik össze a két történetszál, miközben a tét egyre növekszik, mivel Celia és Marco harca nemcsak kettejük, hanem a cirkusz összes tagjának életére hatással van. A regényben számos szereplő sorsát követjük nyomon, a fejezetek között nagy idő- és térbeli ugrások vannak, így érdemes a dátumokra is odafigyelni.

Annak köszönhetően, hogy a szerző ezt a mágikus történetet egy cirkuszban helyezte el, izgalmas csavart adott a helyszínnek. A cirkusz trükkjei, illúziói már önmagukban sok töprengeni valót kínálnak, ahogy a néző akaratlanul is próbálja megválaszolni a „hogyan csinálta” kérdést. Morgenstern világában viszont a mágia beemelésével a néző és vele együtt az olvasó abban sem lehet biztos, hogy az attrakció, amely megjelenik, ügyesen végrehajtott, grandiózus előadás vagy varázslat. Ily módon a cirkuszi illúzió logikája – ami egyben töretlen népszerűségét okozza két évszázada – a varázslatnak köszönhetően továbbra is működik, az olvasó pedig könnyedén azonosulhat a regénybeli néző szerepével.

Mit vegyünk karácsonyra (az utolsó pillanatban)?

Szerző Próza Nostra On the

Doktor Moreau szigeteRáfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye. 

20 éves a Perdido pályaudvar, végállomás

Szerző Próza Nostra On the

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára

A testrablók ismét köztünk járnak (Bartók Imre: A testrablók éjszakája)

Szerző b.aletta On the

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

Íme az ember 2.0 (Brandon Hackett – Eldobható testek)

Szerző acélpatkány On the

Eldobható testekKépzeld el, hogy bármilyen tested lehet. Lehetsz karcsú, lehetsz sportos, magas, széles vállú, lágy arcélű, barna bőrű, szőke, kék szemű, hosszú lábú, lehetsz férfi vagy lehetsz nő. Úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz: lehetsz tökéletes, szép, fiatal, egészséges és vonzó. És ami a legfontosabb: többé nem kell a testeddel együtt meghalnod. 

Ha megtehetnéd, élnél-e ezzel a lehetőséggel?

Ez a kiindulópontja Brandon Hackett – alias Markovics Botond – legújabb, tizenkettedik regényének, az Eldobható testeknek. Akik nyomon követik a szerző írásait, azok talán érteni fogják, ha azt mondom, hogy ez amolyan “szintézise” az eddigi Hackett-regényeknek. (Szigorúan a 2007 után írottaknak.) Van benne morális szembenállás, akárcsak a Xenóban, pörgős akció, mint Az időutazás napjában, az emberiség (közel)jövőjének izgalmas látképe, ami az Isten gépeit idézi, és a szerzőt már bő egy évtizede, A poszthumán döntés óta foglalkoztató transzhumanizmus. (Az ember könyve kimaradt volna a felsorolásból? Azt hiszem, meghagyom az olvasónak, hogy megtalálja, hol kapcsolódik ide az a regény.)

Az Eldobható testek cselekménye a XXIV. században játszódik, amikorra az emberiség, miután egy váratlan kataklizma felperzselte a Földet, új otthonra lelt a Jupiter és a Szaturnusz térségében. A terraformált holdakon, élettérré alakított aszteroidákban és kisbolygókon élő milliárdok a hajdani pionírok által létrehozott társadalomban élnek, a különféle államalakulatok és nagy cégek által megszabott keretek között. Ám ezt a status quót két, egymással összefüggő esemény borítja fel. A könyv első jelenetében Vireni Orlando ügyész elindul letartóztatni a világ leggazdagabb emberét, a techguru Melvin Kadeket, aki az egész emberi kivándorlást összefogta és megvalósíthatóvá tette. Eközben pedig a háttérben épp arról próbál dönteni az emberiség, hogy befogadja és elismerje-e emberként azt a kétszázmillió tudatmásolatot, amelyek – vagy akik – a Földet érő kataklizmában elpusztult emberek továbbéléseként tekintenek magukra. A XXIV. század jogalkotói számára egyszerű a kérdés: a tudat és a test elválaszthatatlan egység, tehát a mesterségesen tárolt tudatok nem lehetnek emberek. De amikor egy újfajta technológia lehetővé teszi, hogy az emberi tudatot könnyen előállítható, eldobható testekbe töltsék, alapjaiban kérdőjeleződik meg az ember fogalma, és kezdetét veszi a ó- és az újhumánok versengése a fajunk jövőjéért – az egyik oldalon a hazugságra épülő régi világot igazgató Melvin Kadekkel, a másikon a feltöltött tudatok Közösségét irányító Marion Chenggel, Kadek volt nejének tudatmásolatával. Az igazságot kereső Vireni Orlando pedig azonnal az örvény középpontjába kerül.

„Ophelia vagyok” (Lisa Klein – Ophelia)

Szerző Bálint Zsófi On the

 „Szerettem volna írója lenni a saját történetemnek, nemcsak Hamlet drámájának egyik szereplője” (275). 

Kevés olyan drámaszöveget ismerünk Shakespeare-től, a Rómeó és Júlián kívül, ami annyi feldolgozást kapott volna, mint a Hamlet, legyen szó posztmodern szövegekről (például Tom Stoppard: Rosencratz és Guildenstern halott), vagy popkulturális alkotásokról (Hamlet képregény). A dráma nagyon fontos része a világirodalom oktatásnak, ugyanakkor a történet és az általa felvetett kérdések egyre nehezebben átélhetőek a diákok számára. Számos próbálkozás született már arra, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatalokhoz Shakespeare-t. Ezek egyike Lisa Klein 2006-ban megjelent young adult regénye, az Ophelia. A szöveg egyik lehetséges célkitűzése, hogy megismertesse az olvasóval a Hamlet egyik szereplőjének karakterét és háttértörténetét, miközben egyfajta értelmezését is adja a drámának. Érdekesnek ígérkező gondolat, nem tökéletes megvalósítással.

A regény prológusa izgalmasan csavar egyet az eredeti cselekményen: Ophelia öngyilkossága valójában csak színjáték volt, ő pedig a tragédia túlélőjeként elmenekült Dániából. A történet ennek megfelelően az ő életének dráma előtti és utáni epizódjait mutatja be, illetve szerepét a tragikus események során, középpontban Hamlettel való kapcsolatával. Ennek ellenére, bár Ophelia történetének fontos momentuma kettejük szerelme, pontosan ez az a rész, ahol a regény kissé elcsúszott. Ophelia és Hamlet kapcsolata a YA szerelmi klisék legegysíkúbb változata mentén épül fel: a szereplők nagyjából három beszélgetés után egymásba szeretnek. Hamlet karaktere a drámához méltóan kiismerhetetlen marad, színlelt vagy tényleges őrülete a regényben is eldönthetetlen, viszont Ophelia sem képes kiigazodni rajta. Így azonban kissé hiteltelenné válik, hogy pontosan mit szeretnek egymásban. Egy ponton maga Ophelia is felteszi ezt a kérdést: „Miért fogadtam el olyan férjet, akit ennyire nem ismerek?” (142.) Mivel az eredetiben kifejezetten keveset tudunk meg kettejük kapcsolatáról, a szerző Shakespeare híres szerelmi történetéből a Rómeó és Júliából vett át fordulatokat, így megjelenik a titkos szerelmi házasság, az elhálás és méreg általi tetszhalál is. 

Emelem fityulám (Huszti Gergely: Mesteralvók hajnala)

Szerző minka On the

Ifjúsági fantasyt írni embert próbáló feladat. A bátor írónak nem csak hegyomlásnyi kliséken és berögzült elvárásokon kell keresztülverekednie magát, útja végeztével gyakran még azzal is kénytelen szembesülni, hogy hiába minden erőfeszítése, a fiataloknak szóló fantasztikus irodalmat sokan még mindig fenntartásokkal kezelik. Ahogy Diana Wynne Jones fogalmazott több interjújában, az ifjúsági regények szépsége és egyben nehézsége az, hogy mindig kettős minőségi mércének kell megfelelniük, hiszen bár gyerekeknek íródnak, az ő érdeklődésük megragadása az egyik cél, szövegként viszont elég jól kell működniük ahhoz, hogy a kézirattal dolgozó felnőttek is meglássák benne a lehetőséget. Huszti Gergely duológiájának első kötete, a Mesteralvók hajnala jól vette ezeket az akadályokat, és bízom abban, hogy a 2020-ban elnyert HUBBY-díj hozta figyelem révén egyre több fiatal olvasóhoz jut majd el ez a történet. Huszti munkásságát ugyanis a későbbiekben is érdemes lesz követni.

A Mesteralvók hajnala három főszereplő útját követi nyomon. Miló a 21. századi Magyarországon élő nagykamasz fiú, aki döbbenten szembesül azzal, hogy egyik napról a másikra képtelen többé aludni. Eközben egy titokzatos másik világban, amelyet a mesteralvók tartanak egyensúlyban, a csontcsipkéző rend 224. nővére épp megszegi rendjének szabályait, amikor véletlenül felfedezi mesteralvójuk eltűnését. Vulgarus Pokk borkereskedő eközben szó szerint minden csontot megmozgat, hogy elhárítsa békés városát fenyegető katasztrófát. Hármójuk történetét pedig a mesteralvók legendája fűzi egymáshoz. A mai Magyarországon játszódó jelenetek ellenére Huszti Gergely regénye a klasszikus fantasy sok ismert jegyét felsorakoztatja: középpontjában egy iparosodás előtti, másodlagos világ és annak működése áll, a könyvet kinyitva rögtön egy furcsa neveket tartalmazó térkép fogadja az olvasót, az egyes részek elején „ősi” szövegekből kiragadott mottók találhatók, fejezetcímek helyett pedig a soron következő elbeszélő neve szerepel. Ezekben a külsőségekben azonban nagyrészt ki is merül Huszti kapcsolata a fővonalas epikus fantasyvel, sem témájában, sem terjedelmében nem törekszik az ott megszokott monumentalitásra. Helyette szerethető, emberléptékű szereplőket kapunk, akik annak ellenére, hogy egyes szám első személyben beszélik el történetüket, rendelkeznek annyi öniróniával, ami kamaszt és felnőttet egyaránt megmosolyogtat. Ebből a szempontból kiemelkedik Vulgarus Pokk, aki meglepően jó önismerettel, ám annál kevesebb önuralommal van megáldva, különösen, ha kocsmák vagy borospincék közelébe kerül. Pokk azért is érdekes alakja a történetnek, mert személyében egy olyan, morálisan kissé ingatag felnőttet ábrázol Huszti, aki minden hibája ellenére aktívan részt vesz az események alakításában. Mindez jól elkülöníti azoktól az ifjúsági regényektől, amelyek akár logikai hibák árán is félreállítják az idősebbeket tinédzser hőseik útjából. A másik elbeszélő, Miló személyében pedig üdítő volt végre egy olyan kamaszról olvasni, aki minden problémája ellenére pozitívan gondolkozik (szó szerint a jég hátán is megél), és képes a mi világunkban megszerzett tudást egy ismeretlen másikban is felhasználni úgy, hogy egyetlen varázstárgyra sincs ehhez szüksége. Utoljára hagytam a harmadik elbeszélőt, a csontcsipkéző rend 224. nővérét, akiről elöljáróban csak annyit mondanék, korántsem olyan csetlő-botló és naiv, mint amilyennek elsőre gondolnánk.

Oldalak