Regény

Jelenlegi hely

Közelebb kerülni Istenhez az űrben (Ray Bradbury – Az illusztrált ember)

Szerző AdamG On the

Ray Bradbury: Az illusztrált emberSzáz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.

Világépítői anzikszok – Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I.-II.

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszettRégi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket). 

Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől. 

A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.

Könnyedén az életközépi válságról (Fodor Zsana – Elhúztam, Anyátok)

Szerző Fazekas Sándor On the

Fodor Zsana: Elhúztam, Anyátok

Fodor Zsana könyve egy olyan korosztály problémáit veti fel nagyon könnyedén, olvasmányos formában, amellyel a könyvpiac alig foglalkozik. Az életközépi válságukat átélő negyvenesek sem szereplőként, sem célközönségként nemigen jönnek szóba, pedig  egyfelől ez a magyar társadalom egyik legnépesebb generációja, másfelől az ő problémáik erősen kihatnak a következő korosztályokra is, akiket éppen felnevelnek, és ők azok, akik az előző generációk korosodásával járó terheket is részben át kell hogy vállalják. A probléma tehát fontos, még akkor is, ha ezúttal könnyed formában veti fel azokat a könyv.

A regény lendületes olvasmány, nem nagyon van benne üresjárat. Látszik, hogy a szerző komolyan utánajárt bizonyos pszichológiai problémáknak, amelyekkel részben alighanem saját maga is találkozott, és azokat jó dramaturgiai érzékkel építette bele a történetbe. A kötet végig fenntartja az olvasó érdeklődését, és mind a női, mind a férfi nézőpont egyformán jól kidolgozott; a férfiak fejébe is jól bele tud bújni. Az érezhető,  hogy a regénynek szoros a kapcsolata valós élethelyzetekkel, mégis van elég eltérés ahhoz, hogy a könyv érdekes legyen, még akkor is, ha egy-két kifogásomat is szóvá fogom tenni, a regényt jónak tartom.

A szöveg nyelve nagyon mai és friss, bár néhány "ne bassz már!"-ral és ehhez hasonlóval lehetne kevesebb. Nem vagyok nyelvi purista, de érdemes lenne a jobb hatás érdekében ritkábban alkalmazni ezeket. A szereplők persze indulatosak, de leírva picit durvábbnak hat a dolog a kelleténél: az írások nyelvezete általában konzervatívabb, mint a beszélt nyelv, és mivel a regény szélesebb rétegeknek íródott, mindenképp mérsékelni kellene a káromkodások jelenlétét.

Az ezerarcú gonosz (Carlos Ruiz Zafón – A Köd Hercege)

Szerző JKR On the

Zafón: A köd hercege„(…) csak nézett némán, látta, ahogy a szegény ember lelke és ereje, ami annyi éven át segítette a világítótorony tetején, most úgy veszik el, ahogy egy maroknyi homok pereg le az ujjak között. – Nem fog visszajönni (…)” (217).

Carlos Ruiz Zafón 1964-ben Barcelonában született és sajnos nemrégiben, 2020. június 19-én hunyt el. Mindössze 55 esztendős volt, de komoly életművet hagyott maga után: többek között az Angyali játszma, a Lelkek labirintusa, a Marina, valamint  A mennyország fogságában is az ő tollából származik, de a zene világa is igen közel állt hozzá. Első, felnőtteknek szóló regényét, A szél árnyékát 2001-ben adták ki, és bár a spanyol szerzőnek korábban is jelentek meg munkái, ez volt az a kötet, ami megalapozta a nemzetközi hírnevét. A Köd Hercege, amivel Zafón kiérdemelte az Edebé irodalmi díjat az ifjúsági irodalom kategóriában, 1993-ban jelent meg először. Bár korábbi, mint a 2001-es sikerkönyv, az idén kiadott magyar fordítás borítóján, nem meglepő módon, „A szél árnyéka szerzőjétől” felirat szerepel. Bevallom, Zafón nagysikerű írását (még) nem olvastam, de A Köd Hercege kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet az író világa iránt.

Az Európa Könyvkiadót és Báder Petrát dicséri a borító és a fordítás igényes kivitelezése. A kötetet bemutató fülszöveg kissé szkeptikussá tett, hiszen arra számítottam, hogy egy igen könnyed, mágiával teleszőtt olvasmányban lesz részem, ami néhány gyermek kalandját mutatja be. Szerencsére tévedtem. Bár Zafón írása – ami tehát egy korábbi mű – épít az ifjúsági regényekből ismert elemekre (a felnőttek mit sem sejtenek, míg az okos és talpraesett gyerekek szembenéznek a gonosszal), mindezt úgy teszi meg, hogy nem válik unalmassá. A gyerekek szerethetők, és az életkoruknak megfelelően vannak ábrázolva, nem keltenek az olvasóban olyan érzést, mintha az író felnőttes szavakat adott volna néhány fiatal szájába. Ők is hibáznak, és ezeknek a tévedéseknek ára van. A szülők érthető okokból kerülnek háttérbe, így az sem furcsa, hogy olykor „eltűnnek” a cselekményből. Bár meg kell jegyeznem, az kissé bosszantó volt, hogy a rejtélyek nagy részéről sejtelmük sem volt, holott a saját házukban is „tevékenykedett” a gonosz. Persze lehetséges, hogy Zafón később már látta ezt a hibát, de nem akart rajta formálni. 

Ahol a sorsfonalak találkoznak (Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz – Ólomerdő 3.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: EzüstkézKleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.

A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.

A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.

Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.

Könyvheti körkérdés 2020

Szerző Próza Nostra On the

Kákosy László: Ré fiaiA Könyvhéten talán a legjobb, hogy személyesen találkozhatnak egymással az irodalomkedvelő emberek: olvasók, írók, szerkesztők, könyvkiadók, kritkusok, kulturális újságírók. Nincs is jobb annál, mint amikor beszélgethetünk arról, ki mit olvasott, mit ajánl, vagy épp melyik dedikálásnál készül sorba állni. Hogy valamennyire visszaadhassuk ezt az élményt, azzal a kérdéssel fordultunk a hazai könyves élet néhány szereplőjéhez, hogy meséljék el nekünk, melyik magyar kötet volt rájuk a legnagyobb hatással. Így, ha személyesen nem is, de virtuálisan kaphatunk tőlük ajánlatot, milyen olvasnivalóval vágjunk neki a nyárnak.
 

Gaura Ágnes, a Borbíró Borbála-sorozat és a Túlontúl szerzője

Kákosy László: Ré fiai

Általában elég nehezen mérhető, „mekkora” hatást is fejt ki egy könyv az olvasóra, de az én életemben van egy könyv, amelynek a szemlélet- és életútformáló ereje elég szépen dokumentálható, és ez egy egyiptológiai szakkönyv: Kákosy László tollából a Ré fiai. 10 éves koromban láttam meg egy antikvárium kirakatában, és kaptam meg kicsit később ajándékként apukámtól. (Ekkor be is jelentettem, hogy egyiptológusnak akarok tanulni, így nem értem, miért lepődtek meg a szüleim, amikor nyolc év múlva emlékeztettem őket arra, hogy nem kell a pályaválasztással foglalkozni, hiszen ezt már megbeszéltük.) Az ókori Egyiptom számomra egy igazi alternatív, fantasztikus univerzum: egy mitikus gondolkodásmód-uralta világ (ez általában jellemző a fantasy irodalomra), amelynek filozófiáját leképezi a hieroglif írásmód. (A hieroglif írás ugyanis alapvetően hangjelölő írás, amelynek részét képezik a hangot nem jelölő, de a tartalmat értelmezni segítő hieroglifák is, miközben az egész szöveg esztétikus elrendezése harmóniát, egy esztétikus vizuális világot teremt. Minden részlete azt üzeni: az írás – világteremtés.) A tartalom és annak képisége számomra meghatározó együttes mind a mai napig, és az, hogy kicsit belekóstolhattam az óegyiptomi nyelvbe és a hieroglifaolvasásba, a legnagyobb vonzereje volt az egyiptológia szaknak, amit végül elvégeztem. Sosem dolgoztam egyiptológusként, de közben elvégeztem az angol szakot és mint jó bölcsész megismerkedtem a vámpírokkal és egyéb szörnyekkel. Jelenleg ezzel a területtel foglalkozom a szakmámban is – csakúgy, mint az egyiptológus és angol bölcsész végzettségű Borbíró Borbála karakterem, akiből végül vámpírológus lett. Úgyhogy nem is értem, miért nem futunk össze néha a konferenciáinkon…

Sepsi László: Höksring gombái (szövegrészlet)

Szerző Próza Nostra On the

Próza NostraPinky című bemutatkozó regényével Sepsi László olyasmit tett az olvasó elé, ami alapján joggal várjuk nagyon a Höksring gombái címet viselő új kötetét, ahogyan arról előző cikkünkben be is számoltunk. Noha azt nem tudjuk pontosan, hányat kell még aludnunk, amíg végre kézbe vehetjük a kötetet, a várakozást viszont most megkönnyítjük az alábbi szövegrészlettel, melyet a szerző közlésre a rendelkezésünkre bocsájtott. Ezúton is köszönjük neki.

 

HÖKSRING GOMBÁI

Reggelre miénk, 
jussunk lesz a föld. 
Fél lábunk már az ajtórésben.

Sylvia Plath: Gombák
(Imreh András fordítása)

Könyvek, melyeket nagyon várunk

Szerző acélpatkány On the

Csodaidők2020 könyvkiadása nem úgy alakult, ahogy mindenki várta – a világ mindig tartogat váratlan fordulatokat. Az elmúlt hónapok a világméretű járványról szóltak, és jól látszik, hogy a vírus még hosszú ideig velünk marad. A távolságtartás és az emberek egészségének védelme érdekében – más nagy rendezvényekkel együtt – elmarad a júniusi Könyvhét, ami hagyományos módon a magyar irodalom, a magyar szerzők és magyar könyvkiadók ünnepe. 

A Próza Nostra csapata azonban szeretné, ha ennek ellenére virtuálisan megemlékeznénk minderről, így a következő bő egy hétben különböző cikkek segítségével mutatjuk be, milyen izgalmas is a magyar irodalom. Elsőként hadd nyújtsunk át nektek egy rövid válogatást azokból a kötetekből, melyeknek a megjelenését nagyon várjuk. Akadnak itt már bejelentett regények, régen esedékes folytatások, sorozatok lezárása, de olyan kötetek is, amik talán csak az írók távoli tervei között szerepelnek. Mindenesetre összeállításunkkal biztosítani szeretnénk a szerzőket, hogy mi örömmel fogjuk olvasni a könyveiket, érkezzenek akár idén, akár csak pár év múlva. Közben pedig reméljük, sikerül az olvasóinknak ötleteket adni, milyen regényeket szerezzenek be a nyárra.

Sepsi László: Höksring gombái

A Pinky óta várjuk, hogy Sepsi László végre befejezze azt a regényt, amiről már évekkel ezelőtt csepegtetni kezdett információkat. A Prae egyik 2017-es számában például még részlet is olvasható volt a történetből, aminek a középpontjában különös hatású gombák állnak, és egy északi kisváros, Höksring, aminek nyomasztó sorsa összefonódik a föld alatti világ furcsa lakóival. Sepsitől már megszokhattuk a nem mindennapi szövegeket, elég csak a legutóbb megjelent novelláira gondolni – az eddigiek alapján a Höksring gombái is legalább ennyire bizarr és hátborzongató lesz. Ráadásul a kézirat már elkészült (hamarosan mi is közlünk belőle egy részletet az oldalunkon), és reméljük, hogy minél előbb meg fog jelenni.

Raana Raas (Görgey Etelka): Időcsodák 4.

A Csodaidők talán a legkedveltebb magyar sci-fi könyvsorozat, ami egy távoli jövőben kitörő háború történetén keresztül beszél emberségről, családról, választásokról, vallásról, erkölcsről és az emberi lét nagy és kis kérdéseiről egyaránt. Görgey Etelka 2006-ban indult regényfolyama 2012-ben új irányt vett, ugyanis a szerző az első kötet eseményeinek menetét egy ponton megváltoztatta. Azt gondolhatnánk, ez elég olcsó ötlet, ugyanolyan rókabőrlehúzás, mint amire napjainkban egyre többször látunk példát – de nem így van. Az Időcsodák képes volt bebizonyítani, hogy ez az alternatív történetfolyam legalább annyira érdekes és izgalmas, mint az eredetije. A legutóbbi kötet, a Menekülők, 2017-ben jelent meg. Azóta a rajongók izgatottan várják, hogy végződik ez a négykötetes „alternatív történet”. Ha minden jól megy, a szerző még idén elkészül a lezárással (az egyes fejezetek nyers változataiba a sorozat honlapján bele is lehet olvasni). Biztosak vagyunk benne, hogy ez a könyv is legalább annyira megrázó és magával ragadó lesz, mint az eddigiek.

Tíz éves a Próza Nostra 5. – Szemelvények soha meg nem született cikkekből

Szerző makitra On the

Próza NostraAz ember gyarló, szól a közhely. Magamra vonatkoztatva pedig még nagyobb közhely. De attól nem lesz kevésbé igaz. Szóval ennyi bevezetés után csak bevallom, hogy azért vagyok gyarló, mert bizony előfordult, hogy nem írtam meg egy beígért cikket. Mentegethetném magam, hogy munka, időhiány, ihlethiány stb., de a végeredmény ugyanaz. És nincs az az erőskezű szerkesztő, aki ilyenkor eredményt tud elérni. Csak a saját lelkiismeretem. Úgyhogy most válogattam pár könyvet, amiről vagy recenziós példányt kaptam (ez a rosszabb) vagy csak olvasás után nagyon felbátorodtam az írásra. Aztán mégsem született eredmény. Íme az én szégyenfalam - és pár gondolat egy cikkíró hétköznapjaiból, soha nem született cikkekről és cikkekből.

On Sai - Scar

A Scar talán a legnagyobb elmaradásom, ami a mai napig nyomja a vállam. Olyannyira, hogy a 2020-as évet ezzel a regénnyel kezdtem, mégsem sikerült cikket írnom, holott a jegyzeteim már több oldalra nyúlnak. Nem találtam meg azt a fókuszt, amivel igazán érdekesen tudtam volna megfogni a regényt. Ráadásul ez lett volna anno az első cikkem, amit a Próza Nostrára írok, aztán váltottam egy macskára. Túl sokat akart a szarka.

A 223 898-as számú amerikai szabadalom különös esete (Graham Moore – Az éjszaka fénye)

Szerző AdamG On the

Graham Moore: Az éjszaka fényeiSokan emlékezhetnek A tökéletes trükk című filmben a Robert Angiert alakító Hugh Jackman tanácstalanságában felkeresi a látványos bemutatókat tartó különc, heterokrómiás feltalálót, Nikola Teslát, hogy segítséget kérjen a teleportáló ember nevezetű bűvészmutatvány modern megvalósításában. A kísérletezéseket azonban abba kell hagyni, mert egy bizonyos Mr. Thomas Edison emberei szétverik Tesla műhelyét. Christopher Nolan filmje ugyan csak felvillantotta a két feltaláló közti rivalizálást egy másik rivalizálás árnyékában, de megmutatta, hogy a fizikatörténet és a technológiai fejlődés korántsem olyan unalmas, mint azt néha a fizikaórákon láthattuk, hanem akár vérre menő küzdelem is lehet. Bizonyára a technológia és a viktoriánus kor iránt rajongó steampunk mellett ez a néhány perc (és a Teslát alakító zseniális David Bowie) is hozzájárult ahhoz, hogy a két tudós versengése újra a köztudatba kerüljön, és hogy napjainkban valóságos Tesla-reneszánsz alakuljon ki, a könyvek és filmek mellett már zenés színpadi produkciók is születnek.

Nolan filmje nem tért ki arra, hogy e küzdelem mögött jóval bonyolultabb és több szereplővel futó szálak vannak, de szerencsére mások éppen ennek járnak utána. Az Alan Turing életéről szóló Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvírója, Graham Moore átalakítva ugyan, de a maga teljességében próbálja meg összefoglalni az „áramháborúként” elhíresült eseménysort. Az áramháború elsősorban a híres feltaláló, az elutasításokat nehezen tűrő üzletember Thomas Edison és a szintén híres feltaláló, az üzleti életben kevésbé erőszakos George Westinghouse között zajlott. Az ellentét pedig különböző találmányok szabadalma feletti versenyből, valamint több száz perből bontakozott ki, amivel a korabeli sajtó is sokat foglalkozott. És ha konkrét fegyveres háború nem is tört ki, de számos, a törvény által már nehezen tolerálható megmozdulás (gyakran fizikai kontaktussal) azért bőven előfordult ennek során.

Arról az időszakról beszélünk egyébként, amikor már van távíró, világhódító útjára indult a telefon (Edison vs. Bell, de ez egy másik történet), zajlik a hagyományos gáz alapú technológiáról az elektromosságra való váltás, hogyan lehet a gázlámpákat például izzólámpákra cserélni, vagy az egyenáramról váltakozó áramra átállni. Mindennek oszlopos tagjai voltak az áramháború szereplői, akik éppen azon dolgoznak, hogyan lehet minél gazdaságosabban és messzebbre elektromosságot vinni a városokba, kerületekbe, vagy a lakásokba és gyárakba, és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a mellékelt New York-i utcakép is mutatja.

Oldalak