Regény

Jelenlegi hely

Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Szerző Próza Nostra On the

Peter Clines: 14Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

 

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

 

Túlvilág Tourist (Benyák Zoltán – A nagy illúzió)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Benyák Zoltán: A nagy illúzióMindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan változik vagy igazolódik be egy kritikus várakozása a könyv elolvasása után. Pontosabban tudni akarom, hogy én mennyire bízzak meg magamban, amikor csípőből leírok egy könyvet. Előítéletes vagyok, akaratlanul is megfogalmazok valamifajta véleményt a könyv elsődleges benyomása alapján, a könyvet beharangozó írások, a borítókép és a fülszöveg átfutásával, ami valahova elhelyezi a könyvet a piacon és a világ nagy könyvtárában. Ez nekem eleve gyanús, mert az emberek fejében élő ideális kritikus elvileg a szöveg alapos olvasásával, a saját élményei és nem az előzetes véleménye alapján fogalmazza meg kritikáját. Ezért önvizsgálatot tartok, hogy megismerjem a saját vakfoltjaimat.

Furcsa kísérletre vállalkozom hát: megírom a kritikát, mielőtt elolvastam volna Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvét. Vagyis először a könyvről alkotott nagy illúzióimat szeretném megosztani veletek,hogy együtt szembesüljünk, mivel töltöm meg képzeletemben ezt az egyébként roppant ígéretes könyvet, amit alig várom már, hogy elolvashassak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a mű befogadása után ne írjam meg az “igazi” kritikát. De szeretném a kettőt egymással szembeállítani, és megmutatni, miben cáfoltak rá a könyvvel szerzett élményeim a kritikusi előítéleteimre. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérlet ritka a magyar kritikaírásban, és minél nagyobb az olvasott és az olvasatlan kritikán közötti diszkrepancia, annál ékesebben fogja példázni, hogy a kritikus is ember, hogy közösen féljük az ismeretlent, és hogy megpróbáljuk azt saját fantáziánkkal kitölteni.

 

Olvasatlan kritika

 

Benyák Zoltán a kortárs magyar irodalomban hiánypótló munkát tett le az asztalra A nagy illúzió című könyvével. Egy olyan műfajt honosított meg, amelynek igen kevés képviselője akad a világirodalomban is. Írt egy bangsi fantasztikus művet, ami John Kendrick Bangsről, a múlt század fordulóján alkotó amerikai szerzőről kapta a nevét. E műfajnak a fő témája, hogy a főhős híres politikusokkal, filozófusokkal, irodalmi személyiségekkel találkozik a túlvilágon, akik humoros, szatirikus párbeszédeket folytatnak haláluk tudatában, olykor kiélezve, olykor elsimítva nézetkülönbségeiket. Benyák műve ennél persze sokkal több: igazi dantei alászállás az alvilágba, de mai szívvel, emberközelibb szereplőkkel.

Sorozatgyilkosság rozmaringos sült malaccal (Petr Stančík – Múmiamalom)

Szerző Katsa On the

Petr Stančík: MúmiamalomMisztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 9. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó része.Könyvkihívás

  • Egy könyv, ami garantáltan örömet szerez – Robert K. Galbraith: Kakukkszó

A tavalyi év felismerése az volt, hogy nem olvasok elég krimit, és magába szippantott a Sherlock Holmes: Consulting Detective társasjáték, úgyhogy biztos voltam benne, hogy örülni fogok J.K. Rowling álnéven írt whodunitjának, a Kakukkszónak. Lehetett volna a Pratchett-kötet is ideillő, és ha nagyon “csalni” akartam volna, Anglia is sziget, tehát felcserélhettem volna a kettőt, de túl azon, hogy minden mindegy volt, tényleg felhőtlen szórakozás volt. A magyar szöveg Nagy Gergely, korábbi témavezetőm fordítása, akinek az első külföldi publikációmat is köszönhetem, ezért csekély törlesztésnek éreztem, hogy az ő fordításával zárhatom a 2016-os listát.

Galbrait/Rowling a brit celebvilágba kalauzol, ami a hollywoodi kultúra itt-ott udvariasabb, máshol borostásabb mása. A szupermodell Lula Landry halála kitűnő ürügy arra, hogy az író társadalmi tablót készítsen a sztárok bűvöletében élő, bulvárújságokat lapozgató Angliáról, amiben alkoholista detektívtől elkezdve meleg divattervezőn és hataloméhes produceren keresztül temérdek klisés karakter jelenik meg, de mindannyian “kidomborodnak”, hús-vér emberekké válnak Rowling gyakorlott kezében.

Elég jól írni? (John Banville – A tenger)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

John Banville: A tengerA tizedik oldaltól fogva türelmetlen voltam John Banville művével, és ez az utolsó, 207. oldalnál sem múlt el. Ritkán érzem magam annyira figyelemzavarosnak, az internetkor gyermekének, mint amikor bele próbáltam mélyedni az ír szerző Booker-díjas regényének világába. Röviden, Max Morden, a feleségét gyászoló művészettörténész visszatér gyerekkori nyaralófalujába, és kivesz egy szobát a régi szállóban, ahol annak idején laktak. Bár a múltba akar menekülni a jelenkor fájdalmai elől, rátörnek egy régi trauma emlékei, és innentől fogva Max csapongó gondolatai összekapcsolják gyerekkorának nyaralásait felesége halálával és önnön mulandóságának nyomasztó tényével. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet: néhány oldal után be kellett látnom, hogy Banville tudatosan magas irodalmat ír, olyan prózát, amilyet a modernizmus csúcspontján tartottak kívánatosnak és tetszőnek, de még legvadabb, Irodalmat hajhászó korszakomban sem bírtam el az olyan könyvekkel, amelyben a nyelv a szereplők jelleme elé tolakszik. Pedig írása középpontjában egyetlen ember, Max Morden alakja áll, aki él-hal a festészetért, csakhogy a könyv becsukása után nem egy festmény élénkségével kirajzolódó portrét kapunk, nem egy mélyen megrendítő emberi sors valóságát éljük át, hanem egyedül annak kapjuk csalhatatlan bizonyítékát, hogy Banville jó mondatokat ír. Sokan már megelégednének ezzel. Én nem tudtam.

Szükség van nehéz könyvekre, magas irodalomra. Banville műve olyan próza, aminek minden benyomásáért meg kell küzdeni, az élvezeti értéke abban rejlik, hogy verejtékes munkával mondatról mondatra átkódoljuk, mert nem kúszik magától a képzeletünkbe. Ujjamat találomra becsúsztatva a könyvlapok közé, ilyen megmunkált szöveggel találom magam szemközt:

“Anna betegsége előtt a legtöbb emberhez hasonlóan én is legfeljebb elfogult elégedetlenséggel viszonyultam a fizikai énemhez (úgy értem, ki-ki a saját énjéhez, nem az enyémhez), szükségképpen elnéző voltam a különféle kipárolgásokkal, a fent és lent kiáramló szelekkel, a váladékokkal, a hámlással, az izzadsággal és az egyéb közönséges szivárgásokkal szemben, sőt még azzal szemben is, amit a hartfordi Bárd furcsamód az alsó fertály partikuláinak nevez.”

Ilyen mondatok olvasásakor elém rajzolódik a szavakkal precízen bánó órásmester képe, aki csipeszekkel, aprólékos babramunkával helyezi a megfelelő fogaskereket a megjavítandó óraműbe. Max világában nem más vár megjavításra, mint a nyers tapasztalat, a megélt valóság. Márpedig, legyen bármennyire közönséges is, annyira odakívánkozik az idézetbe az őszinte “fing” szó a maga stílustörésében, hogy egy kis üdeséget varázsoljon a mesterségesen gördülékeny szövegbe. Banville-t azonban nem érinti meg a realizmus szele.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 8. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó előtti része.Könyvkihívás

  • Egy önéletrajz – Richard Dawkins: Brief Candle in the Dark: My Life in Science

Az anglisták szemében van egy bizonyos fajta könyv, amit senki nem mer a nevén nevezni, de titokban mindenki olvassa, mindenki rajong érte. Ez az Oxbridge-pornó. A két legnagyobb angliai egyetem nevéből képzett “intézmény” az elitoktatás netovábbja, és a lelkesedésnek álcázott irigység célpontjává válik, aki egyszer csak elvetődik Oxfordba vagy Cambridge-be. Az “álmodó csipkés tornyok városa” a tengernyi, egyetemi kampuszon játszódó regények egyik közkedvelt színtere, ahol a kicsinyes furkálódások, a karok közötti csatározások, és rövid, de heves afférok felnemesednek, a bűnöcskék eltörpülnek a nagybetűs Tudás szolgálata mellett.

Richard Dawkins önfeledten adomázgat termékeny tudóséveinek szórakoztató, időnként bizarr mindennapjaiból,  jobbára csak egy szűk kör számára érdekes tudományterület, az elméleti biológia felségvizein. A name-dropping visszatérő elem, folyvást röpködnek a nagyobbnál nagyobb biológusok, etológusok, genetikusok nevei, de kötve hiszem, hogy akadna, aki nem ezért ütötte fel a könyvet: hogy valami rá is ráragadjon a történelmi jelentőségű kutatások tündérporából. Sokan vannak, akik számára Dawkins neve egyenértékű a pökhendiséggel, az arrogáns lekezelő stílussal, amikor vallási ügyekben militáns ateistaként megszólal, de a lehengerlő, bombasztikus nyelvhasználatnak itt nyoma sincs. Dawkins meleg szavúan, már-már szerényen nyilatkozik életének fontos pillanatairól, konferenciaélményeiről (amelyek kávészüneteiben készül a valódi tudomány), oxfordi kollégáiról, felfedezéseiről, feleségéhez fűződő viszonyáról.

Amennyire jólesett hozzádörgölőzni ehhez a világhoz, annyira hiányoltam belőle a hullámhegyek melletti hullámvölgyeket. Dawkins vallomásai csak a szépről szólnak, és noha megfeddni nem tudom, mert így is két vastag kötetet töltött meg emlékeivel, az összkép így túl idilli. Az “ateista pápa” másik oldalának feltárása a hivatásos életrajzírókra marad.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 7. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hetedik része.2016-os könyvkihívás

  • Egy kék borítós könyv – Ian Tregillis: The Rising

Ez egy abszolút random megkötés, de végül is miért ne? Nem kell minden promptnak nehéznek lennie. Ian Tregillis könyvét úgy olvastam, mint egy megmászandó hegyet, mert tudtam, hogy később még lesz dolgom vele. Egy készülő trilógia második kötete, egy alternatív történelmi clockpunk regény, amiben az angol alkimisták ismereteit felhasználva a hollandok gépkatonák segítségével leigázzák a Nyugatot és megőrzik amerikai gyarmataikat. Csak egy maroknyi, Québecben fagyoskodó, száműzött francia döntheti meg elnyomó birodalmukat. Egy szökött géprabszolga, Jax történetét és a francia mesterkém, Berenice intrikáit beszéli el, mindezt veretes, kifinomult angolsággal.

Ez az a regény, amit úgy írtak meg, hogy minden egyes elemét magaménak érezzem: az alternatív 1920-as évek ábrázolása és az író látásmódja egyik tavalyi olvasmányomat, A gólem és a dzsinnt idézték, de több -punkkal; az archaizálással idáig még mindig le lehetett venni a lábamról (Baudolino, Apák könyve, The Worm Ourobouros); a technikai újítások pedig vaslogikával végigkövetett változásokat hoztak a világban, amit Tregillis átgondoltan, a történet szolgálatában mutat meg; végül pedig a filozofikus párbeszédek érzésem szerint jól sikerültek, mindig van tétje a dialógusoknak.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 6. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hatodik része.Könyvkihívás 2016

  • Egy könyv, amelyik nyáron játszódik – Philip Connors: Fire Season: Field Notes from a Wilderness Lookout

Amikor nem olvasok, akkor játszom. 2016 nagy durranása volt a Campo Santo stúdió Firewatch névre keresztelt játéka, egy “sétaszimulátor”, amiben Henry, a korai Alzheimerben elhunyt feleségét gyászoló férfi elmegy parkőrnek a Shoshone Nemzeti Parkba, hogy egész nyáron egy zárt magaslesben lakjon, ahol egy teremtett lélek sincs, és jelentse, ha lángra kap az erdő. Ez valóban létező foglalkozás, a legjobban menő években százával foglalkoztattak az amerikai nemzeti parkok hasonló munkakörülmények közt dolgozó erdészeket, többek között Jack Kerouacot is, akinek a műveiben rendre visszatér a Desolation Peaken töltött nyara. Ideális állás íróknak.

A Firewatch annyira jól sikerült, hogy bele akartam magam ásni egy kicsit mélyebben is ebbe a különleges világba, így bukkantam Philip Connors könyvére, amelyben részletesen feldolgozza saját élményeit, és be is mutatja, milyen hatást gyakorolt az írókra egy-egy magaslesen töltött nyár. Ebből már kiderülhetett, hogy ez nem regény, hanem ismeretterjesztő mű, és bevallom, nagy felüdülést jelentett a sok fikciós szöveg mellett. Egészen másként látok neki egy nonfiction könyv olvasásának, valahogy könnyebbnek találtam, mint egyik-másik regényt. Gyanítom, hogy azért, mert elvonási tüneteim vannak a tudományos szövegek hiánya miatt, amióta nem végzek rendes kutatómunkát. Bár ez a könyv inkább az egy helyben ülésről szól, mint a vándorlásról, a Wild mellett ez volt az a másik könyv, ami miatt nyáron nem bírtam tovább, és elindultam túrázni.

Pszichopaták és popkultúra (Ania Ahlborn – Vértestvérek)

Szerző stv On the

Ania Ahlborn: Vértestvérek (Agave Kiadó)Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Oldalak