Regény

Jelenlegi hely

Akik nem szabadok (Ben H. Winters – Földalatti Légitársaság)

Szerző acélpatkány On the

Ben H. Winters: Földalatti LégitársaságFöldalatti vasútvonal:

1) Az Amerikai Egyesült Államokban a XIX. században működő mozgalom, amely a déli fekete rabszolgák Kanadába szöktetését segítette elő. Nem igazi vasúti hálózatról van szó, de megvoltak a maga állomásai (rokonszenvezők lakásai, pincéi), mozdonyvezetői (tapasztalt kalauzok, vezetők) és vonatai (a szökésben levő rabszolgák), mint a rendes vasútnak;

2) Colson Whitehead 2016-ban megjelent Pulitzer-díjas regénye, amelyben a földalatti vasútvonal valóban egy vasúti hálózatot jelent, ami a rabszolgák menekítésére szolgál.

Földalatti Légitársaság:

1) Ben H. Winters, Az utolsó nyomozó-sorozattal ismertté vált író 2016-os alternatív történelmi regénye;

2) Winters azonos című regényében a földalatti vasútvonal mintájára létrejött és működő embercsempész hálózat a 2010-es évek Amerikájában.

Nincs neved. Nincs vagyonod. Nincs családod. Egy tárgy vagy. Egy eszköz. Nem vagy személy. Nem vagy ember. Fekete vagy. Rabszolga. A dolgod, hogy azt tedd, amire a gazdád utasít. Szeretned kell a gazdádat, hisz az ő keze ad enni, az ő akaratából élhetsz. A gazdád nélkül semmi vagy. Az életed nem a tiéd. Az idő sem a tiéd. Minden mozdulatod, minden gondolatod szabályok kötik. A világod csak annyi, amennyit a gazdád ad neked. Nem lehetnek önálló gondolataid.

Victor vagy. Legalább is így nevez egy arctalan bürokrata egy telefonvonal túlsó végén. A feladatod az, hogy vadássz. Az olyanokra, mint te. Azokra a rabszolgákra, akik átszöktek Délről. Most annak az arctalan alaknak vagy a rabszolgája. Amíg azt teszed, amit ő akar, addig mímelheted, hogy szabad vagy. De nem vagy az. Abban a világban, ahol a feketék egyes államokban még mindig rabszolgák, a hozzád hasonló alakok pedig az ő elfogásukkal foglalkoznak, ott te nem lehetsz szabad. És ők sem lehetnek azok. Ők, akiket a Földalatti Légitársaság próbál mégis felszabadítani.

Egy örök történet újramondva (Gerencsér János – Kósza utak legendája)

Szerző Katsa On the

Gerencsér János: Kósza utak legendájaEgyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.

Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.

A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.

A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.

A papagáj csak pihen (Chuck Wendig – Halálmadarak)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Chuck Wendig: HalálmadarakTudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.

Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?

A kard útja (Robert Jackson Bennett – Pengék városa)

Szerző acélpatkány On the

Robert Jackson Bennett: Pengék városa“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Nézz a sötétbe! (Mark Frost – Twin Peaks titkos története)

Szerző JKR On the

Mark Frost: Twin PeaksTwin Peaks. A név, melynek hallatán sokakat elfog a nosztalgia érzése. A ’90-es években adásba került sorozat David Lynch és Mark Frost alkotása, ami egy fiatal lány, Laura Palmer holttestének megtalálásával kezdődik.  Az ügyben Dale Cooper folytat nyomozást, aki előtt lassan világossá válik, hogy nemcsak egy tragédia van a háttérben, az egész város titkokat rejt. Az epizódokat áthatotta egyfajta lappangó feszültség, amit a képi és a zenei világ még inkább megerősített. Ez pedig nézők ezreit ültette a képernyő elé, a sorozatnak nagy sikere volt. Twin Peaks története azonban két évad után véget ért. Szerencsére nem véglegesen, hiszen előreláthatóan 2017. május 21-én jön a harmadik évad. Ennek előkészítésére, Mark Frost 2016-ban kiadta Twin Peaks titkos története című könyvét, ami egy önmagában is tökéletesen érthető, sodró erejű alkotás.

A könyv amellett, hogy betekintést nyújt a sorozat történéseibe, az első fehérbőrű telepesek megérkezésétől kezdve a város múltját is az olvasó elé tárja. A Twin Peaks titkos története egyedi felépítésű, több idősíkot és narrátori pozíciót fűz össze. A kerettörténet szerint – ami 2016-ban játszódik –, az FBI emberei egy bűnügyi helyszínen felfedeznek egy páncéldobozt. Miután sikerül felnyitniuk, egy egyedi készítésű dossziét találnak benne, melynek fedőlapján különleges ábrák vannak. A dossziét Tamara Preston különleges ügynök kapja meg, akinek végig kell olvasnia a különböző évekből származó iratokat. Az olvasó Preston ügynökkel majdnem egy időben halad végig a különböző szövegeken, amelyeknek anyagát egy ismeretlen kilétű, önmagát Archivistának nevező személy gyűjtötte össze és rendezte el. Preston különleges ügynök elsődleges célja, hogy rájöjjön, ki is az Archivista, ám ahogy egyre nagyobb betekintést nyer a nem hétköznapi történetekbe, Twin Peaks városa is mindinkább megragadja a figyelmét.

Volt egyszer egy Mexikó (Winston Groom – El Paso)

Szerző Csarliprinc On the

Winston Groom: El PasoA földrajzi távolságot tekintve elsőre furcsának tűnhet, hogy a magyar néplélekbe milyen elképesztő gyorsasággal  és milyen mélyen ivódott bele a vadnyugat – amúgy sosem volt – romantikája. Az Utolsó mohikán első magyar fordítása 1847-re datálódik, de gondolhatunk akár Karl May tiszteletbeli magyarságára is, amihez hasonlóval talán csak Jules Verne dicsekedhet.

A titok nyitja persze egyszerű, elég csak Szerb Antalt idézni: „Az embereknek kell ez a bátorság, nagylelkűség, nővédelem és sportszerű kiválóság emberfölötti gesztusai, fiúk lelkesednek érte, leányok ellágyulnak rajta, és a felnőttben is megmarad valami a fiúból és a leányból”. A két világháború között a filléres regények piacán a légióssal csak a cowboy vetekedhetett, 1945 után pedig gőzerővel érkeztek a Dinári-hegység pszeudo-apacs filmjeivel megtámogatott kelet-európai szerzők. 1989 után aztán villámgyorsan újra kiadták Zane Greyt, Max Brandet, no meg a „mi” Gibson Laverynket is az Izabella térről, hogy aztán eljöjjön az az idő is, amikor a magyar olvasó végre a zsáner szépirodalmi igénnyel írt darabjaihoz is hozzájuthat.

Örök elégedetlenként persze nem mondhatok mást, mint hogy a felhozatal legyen szó virtigli western-regényekről vagy a vadnyugati környezetet csak háttérként használó művekről – távolról sem kielégítő. Cormac McCarthytól már majdnem minden olvasható kis hazánkban, de az utóbbi pár évből rajta kívül csak a film farvizén kiadott A félszemű, a nem túl acélos Testvérlövészek, meg a McMurtry-féle Texas rongyos lovagjai-sorozat jut hirtelen eszembe. Így aztán amikor a Tarandus Kiadó gondozásában megjelent Winson Groom – a Forrest Gump, illetve a Gump & Tsa írója – El Paso című regénye, habozás nélkül lecsaptam rá.

Az El Paso a vadnyugat aranykora és a Határvidék-trilógiában lefestett időszak között nagyjából félúton áll. Az első világháború árnyékába szorult, de kisebb léptékben éppoly véres és mocskos mexikói forradalom idején játszódik. Ha röviden akarnám jellemezni, csak ennyit írnék: olyan, mintha Sir Walter Scott találkozna Elmore Leonarddal – azaz szerkezetét, cselekménybonyolítását tekintve régi vágású kalandregény, karakterábrázolását és nyelvezetét tekintve viszont nagyon is huszonegyedik századi történet (az angol nyelvű kiadás is 2016-os, szóval tényleg dicséret a kiadónak a gyorsaságért).

Annak, aki unja a Harry-t (Nnedi Okorafor – Akata Witch)

Szerző pilleremi On the

Nnedi Okorafor: Akata WitchHabár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Szerző Próza Nostra On the

Peter Clines: 14Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

 

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

 

Túlvilág Tourist (Benyák Zoltán – A nagy illúzió)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Benyák Zoltán: A nagy illúzióMindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan változik vagy igazolódik be egy kritikus várakozása a könyv elolvasása után. Pontosabban tudni akarom, hogy én mennyire bízzak meg magamban, amikor csípőből leírok egy könyvet. Előítéletes vagyok, akaratlanul is megfogalmazok valamifajta véleményt a könyv elsődleges benyomása alapján, a könyvet beharangozó írások, a borítókép és a fülszöveg átfutásával, ami valahova elhelyezi a könyvet a piacon és a világ nagy könyvtárában. Ez nekem eleve gyanús, mert az emberek fejében élő ideális kritikus elvileg a szöveg alapos olvasásával, a saját élményei és nem az előzetes véleménye alapján fogalmazza meg kritikáját. Ezért önvizsgálatot tartok, hogy megismerjem a saját vakfoltjaimat.

Furcsa kísérletre vállalkozom hát: megírom a kritikát, mielőtt elolvastam volna Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvét. Vagyis először a könyvről alkotott nagy illúzióimat szeretném megosztani veletek,hogy együtt szembesüljünk, mivel töltöm meg képzeletemben ezt az egyébként roppant ígéretes könyvet, amit alig várom már, hogy elolvashassak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a mű befogadása után ne írjam meg az “igazi” kritikát. De szeretném a kettőt egymással szembeállítani, és megmutatni, miben cáfoltak rá a könyvvel szerzett élményeim a kritikusi előítéleteimre. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérlet ritka a magyar kritikaírásban, és minél nagyobb az olvasott és az olvasatlan kritikán közötti diszkrepancia, annál ékesebben fogja példázni, hogy a kritikus is ember, hogy közösen féljük az ismeretlent, és hogy megpróbáljuk azt saját fantáziánkkal kitölteni.

 

Olvasatlan kritika

 

Benyák Zoltán a kortárs magyar irodalomban hiánypótló munkát tett le az asztalra A nagy illúzió című könyvével. Egy olyan műfajt honosított meg, amelynek igen kevés képviselője akad a világirodalomban is. Írt egy bangsi fantasztikus művet, ami John Kendrick Bangsről, a múlt század fordulóján alkotó amerikai szerzőről kapta a nevét. E műfajnak a fő témája, hogy a főhős híres politikusokkal, filozófusokkal, irodalmi személyiségekkel találkozik a túlvilágon, akik humoros, szatirikus párbeszédeket folytatnak haláluk tudatában, olykor kiélezve, olykor elsimítva nézetkülönbségeiket. Benyák műve ennél persze sokkal több: igazi dantei alászállás az alvilágba, de mai szívvel, emberközelibb szereplőkkel.

Sorozatgyilkosság rozmaringos sült malaccal (Petr Stančík – Múmiamalom)

Szerző Katsa On the

Petr Stančík: MúmiamalomMisztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

Oldalak