Regény

A TBA könyvek gondozásában tavaly év végén megjelent második Machen-kötet valójában egy omnibus-kiadás, amely két regényt, az eredetileg 1907-es Az Álmok hegyét, az 1922-es A titkos dicsőséget, illetve a Mons angyalai című, négy rövid elbeszélésből és két esszéből álló kötetet tartalmazza. A magyar fordítás mellett a könyv különlegessége, hogy kritikai kiadásként is megállja a helyét, mivel több száz lábjegyzet segít az olvasónak a történetek történelmi, irodalmi és misztikus utalásai közötti eligazodásban.

Arthur Machen (1863-1947) walesi születésű író, akit a századfordulós és korai XX. századi gótikus és horror történetei miatt a későbbi weird mozgalom egyik előfutáraként tartanak számon. Munkáinak egy része, különösen az ebben a kötetben olvasható két regény a XIX. századi dekadens mozgalom kései folytatásának is tekinthető a maga realizmussal és hétköznapisággal szembeforduló, az elragadtatást, műviséget és túlzásokat éltető esztétikájával.  

Az álmok hegye főhősét, Lucien Taylort tizenkét éves korától követhetjük nyomon, ahogyan egy szegény falusi lelkész fiából “elátkozott művésszé”, pontosabban sikertelen íróvá válik. Társadalmi elszigeteltsége mindeközben egyre inkább elmélyül egészen a végső tragédiáig. Machen nem elsősorban a cselekményre, hanem az egyes fejezetekben ábrázolt élethelyzetek külső, illetve a főhős ezekhez kapcsolódó belső benyomásainak részletes leírására helyezi a hangsúlyt. Az első két fejezetei leginkább a fikcionalizált walesi kisváros, Caermaen, majd később London lakóinak képmutató és pitiáner, kegyetlenségektől sem mentes társadalmát mutatják be szatirikus éllel. Lucien mindeközben folyamatosan íráskészsége csiszolásán fáradozik; a történet ezen szálán Machen nem csupán ars poeticáját, de az írás folyamatának általános nehézségeiről, kudarcairól és ritkán elérhető sikereiről, illetve gyönyöreiről is látleletet nyújt az olvasónak. Machen lényegében nem csupán az irodalmat, hanem magát az írói gyakorlatot és létállapotot is esztétizálja a regényben, igaz nem az egzisztencializmus, hanem a dekadencia szellemében.

A regény fantasztikus elemeinek diegetikus realitása vagy szimbolikus leplező-funkciója nem dönthető el egyértelműen. Lucien egyre inkább egy képzeletbeli, vagy egy annak tűnő világ rabjává válik, ami egyfelől értelmezhető az elszigeteltség és a nyomor előli menekülési stratégiaként – ami mellesleg inspirálja, egyben motiválja a főhős irodalmi tevékenységét – másfelől viszont számos utalás történik arra is, hogy Lucien gyerekként egy dombtetőn álló római erőd romjai között átlépett egy bizonyos határt képzelgései során, kivívva ezzel valami ártó szándékú természetfeletti erő haragját, ami mintegy elátkozta őt. A dekadens esztétikai mozgalom nem igazán hagy szabad mozgásteret az adott mű konkrét tartalmán túlmutató szimbolikus, illetve pszichológiai jellegű értelmezések számára. Mai szemmel azonban igen nehéz elvonatkoztatni annak az olvasatnak a lehetőségétől, amely valamiféle szexuális félelem, perverzió, illetve ezek miatt érzett szorongás és trauma tudatalatti obstrukciójaként értelmezi a Lucien belső képzeletvilágába betolakodó rémképeket. 

Egy vallomással tartozom: az angol irodalommal való ismerkedésem első sarokkövét nem A gyűrűk ura, nem az Alíz Csodaországban, de még csak nem is Twist Olivér jelentették, hanem Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland Játék Kockázat, vagy, ha úgy tetszik, Fighting Fantasy könyvei. Amint a betűk világába és az első néhány százas számkörbe bebocsátást nyertem, egy kedves borsodi rokon rám és húgomra hagyományozta tetemes lapozgatóskönyv-gyűjteményüket, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Sorra pörgettem végig a Csillaghajó, a Találkozás a F.E.A.R.-rel, a Királyok koronája, vagy a Hét sárkánykígyó fordulatokban és halálokban gazdag történeteit. És persze ne feledkezzünk meg a Kaland, játék, varázslat (azaz a Sorcery!)-sorozat köteteiről, amelyek közül talán a Kharé, a csapdák kikötővárosa maradt meg leginkább bennem.

Mert hát mit is adtak nekünk ezek az angolok? A lapozgatós könyvek (eredeti gyűjtőnevükön Choose-Your-Own-Adventure játékkönyvek) olyan fantáziavilágokba kalauzolnak, ahol az olvasó a főhős, és a döntései révén tárulnak fel a szöveglabirintus rejtélyei. “Elágazáshoz érkezel. Szeretnél balra fordulni? Lapozz a 96-os fejezethez! Inkább jobbra fordulnál? Lapozz a 129. bekezdéshez! Vagy letérnél az útról, és varázsitalod használnád? Ha tudod, mennyit kell levonni az aktuális szöveghely számából, akkor lapozz a megfelelő oldalra!” Aztán amikor a borító extravagánsan, kicsit Boris Vallejó-s, kicsit H. R. Giger-es borítójáról visszatekintő gorgóval szembetalálod magad, heves kockacsörgetések közepette kiderül, hogy erősebbnek bizonyul-e a kardod és pajzsod az ellenfél kővé változtató varázsánál. Ha elbuksz, kalandod véget ér, és kezdheted elölről. Ne aggódj, biztos lehetsz benne, hogy sokszor neki kell majd futni, mire győzedelmeskedsz.

És hát számtalanszor fel is vettem a küzdelmet a Skorpiók mocsarával, kiálltam a Bajnokok próbáját, és elvesztem A rémület útvesztőjében, a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Talán a címek hallatán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, a ponyvafantasy, -horror és science fiction összes kliséjét felvonultatták ezek a csápokkal, tüskékkel, páncélokkal és koponyákkal gazdagon illusztrált kötetek, és a hangulatot csúcsra járató, jelzőkkel elhalmozott leírások ifjú elmémet rabul ejtették. Aki a kilencvenes évek elején geek volt, egyszerre láthatta ezekben a könyvekben az ígéret földjét, azaz a nyugati popkultúra tobzódását, és a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás rákfenéit, mert azért hozzá kell tenni, hogy csapnivaló papírra nyomott, könnyen törő gerincű, elütésektől sem mentes kötetek voltak ezek. Mégis egy generáció gondol vissza rájuk forradalmi alkotásokként.

Mennyire lehet magával ragadó egy fantáziavilág, és hol van az a határ, ahol a külvilág kizárása károssá válik? Mi történik akkor, amikor egy fiktív környezet átveszi az uralmat az életünk felett és megpróbál a valóság helyébe lépni? Többek között ezeket a kérdéseket helyezi nagyító alá Ursula Poznanski műve, miközben egy bűnügyet is feltár. „Lépj be! Vagy fordulj vissza! Ez Erebos.” (36.o.)

Ursula Poznanski osztrák írónő 2010-ben mutatkozott be Erebos című thriller regényével, amely számos díjat, többek között a Deutscher Jugendliteraturpreis-t (Német Ifjúsági Irodalmi Díj) is kiérdemelte. A történetet Gémes Szilvia először 2012-ben ültette át magyar nyelvre, majd 2021-ben a Scolar Kiadó gondozásában újra megjelent. Bár csak magyarul olvastam, és nem ismerem a forrásművet, elmondható, hogy a fordítás jól működik: a mondatok gördülékenyek, nincs mesterkélt hatásuk. Ha pedig nyelvezet: az Erebostól nem kell drámai szócsokrokat, bonyolult mondatszerkezeteket várni, egyszerű és lényegretörő a megfogalmazás. A történet Londonban játszódik, így a földrajzi nevek és több kifejezés is az eredeti formában maradt. Az olvasót lábjegyzetek orientálják, amelyekben nemcsak az idegen szavak jelentése szerepel, de rövid leírást is tartalmaznak magyarázatként. Néhol ez indokolatlannak tűnik, hiszen például a chat szó jelentésével mindenki tisztában van – vagy legalábbis a könyvvel megcélozni kívánt közönség feltehetően ismeri a fogalmat –, ám több esetben kifejezetten hasznos (például amikor egy londoni terület nevénél megmagyarázzák, hogy milyen jellegű negyedről van szó).

A történet szerint egy rejtélyes számítógépes játék burjánzik a főhős, Nick Dunmore iskolájában, amely annyira szigorú titoktartásra kötelezi a játékosait, hogy még beszélni sem szabad róla, de meghatározott keretek között terjeszteni kell. Ha valaki megszegi a szabályokat, végérvényesen kizárják őt, onnan pedig nincs visszaút. Az Erebos mintha mindent tudna arról, hogy mi történik a való életben és ennek megfelelően ad utasításokat – hol a játék világán belül kell fantázialényeket leküzdeni, hol a való életben kell ártalmatlannak tűnő feladatokat végrehajtani. Bár a játékból szabadon ki lehet lépni, annyira addiktív, hogy szinte mindenki foggal-körömmel küzd azért, hogy bent maradhasson, és minél magasabb szintre jusson. Ez sokszor a tanulás mellőzését, valamint a szociális kapcsolatok elhanyagolását jelenti, hiszen az Erebosban mindig történik valami, így a játék szüneteltetése értékes lehetőségektől fosztja meg a játékost. Emellett a játék sem nézi jó szemmel, ha valaki sokáig nem lép be: ilyenkor az egyik fő karaktere, a Küldönc figyelmezteti a felhasználót a hanyagságára, a következő ilyen alkalom pedig kizárással jár.

Emlékszem, hogy egy olyan előadáson hallottam először a gombák kommunikációjáról, ahova eleinte el sem akartam menni. Utána viszont nagyon sokáig megmaradt a lelki szemeim előtt az eltúlzott, de mindenképpen hatásos kép, hogy a gombafonalak kapcsolatos hálózata, amelyekben ráadásul a gombák ugyanúgy kémiai anyagokkal üzennek egymásnak, mint ahogy a mi idegsejtjeink a neurotranszmitterekkel, az idegrendszerünk hasonmása lehet az evolúció másik oldaláról. Van valami poétikus és az emberi hiúságot is simogató abban a gondolatban, hogy az anyatermészetnek létezhet egy lélegző agya. El tudom képzelni, hogy Sepsi Lászlót valami hasonló érzés mozgathatta a Termőtestek megírására, nekem legalábbis olvasás közben gyakran jutott eszembe ez a régi felismerés. A végeredmény egy hosszú, a saját magával szemben támasztott elvárásokat csak felemásan teljesítő szöveg lett, amely egyszerre thriller, családregény, fantasy és öko-fikció, és közben valahol egyik sem igazán.

A történet főszereplője tulajdonképpen nem az egyik karakter, hanem Höksring városa, egy térben és időben nehezen elhelyezhető helység, amelyet pár száz évvel a cselekmény kezdete előtt alapítottak. A kezdetben letelepedő családok leszármazottai tartják ellenőrzés alatt a város éjszakai életét; generációról generációra öröklődik a helyi bordélyház tulajdonjoga vagy a behajtói hivatás, és ez nagyjából orientálja is a történetet a fülszövegben is feltüntetett noir zsáner felé. Höksring ezen kívül híres az egyedül a környéken fellelhető gombáról, ami úgy működik, mintha Bogoly Berti mindenízű drazséját kombinálnánk az LSD-vel és az orosz rulettel; egyes gombák erős hallucinogének, amíg mások teljesen hatástalanok, vagy éppen halálos méregként viselkednek. A regény egyik tételmondata szerint Höksring maga a gomba, ami erősíti az öko-fikciós nézőpontot. A gombák a szöveg előrehaladtával egyre misztikusabb, intelligensebb szereplőkként tűnnek fel, ami akár értelmezhető úgy is, hogy a teljes természet szócsövévé válnak.

A hallucinogén gombák árusításával a beszédes nevű Ergot-család foglalkozik, egészen a regény első oldaláig, amikor is mindannyian merénylet áldozatává válnak. Innentől fogva a hatalomban megmaradt helyi családok, illetve a város polgármestere versengésbe kezd az Ergotok helyének betöltéséért, azonban már a kezdetektől fogva felsejlik, hogy egy ilyen küldetésnek csakis tragikus lehet a végkimenetele.

A regény emberi szereplői a város mellett inkább tűnnek deuteragonistáknak, fontos mellékszereplőknek, mintsem főszereplőknek. Több olyan karakter is hosszas expozíciót kap, akik ezután csak rövid szerepet kapnak, illetve a történetüknek nincsen egyéni tetőpontja; a narratív beteljesülés az ember és a természet összecsapásaként következik be. A belviszály különböző oldalain álló emberek tulajdonképpen rengeteg szempontból hasonlítanak egymásra; a leírásokat a naturalizmus, a testi funkciókra szűkülő elbeszélés uralja. Keveseknek vannak tisztán átlátható motivációik, leggyakrabban kilátástalan, vagy a kötelességtudattól hajtott figurákról van szó, akiknek sokszor maguknak sincs világos elképzelésük arról, hogy mit és miért szeretnének. Ez a fajta üresség értelmezhető tudatos szerzői döntésként; az urbánus életben kiüresedett személyiségek között nem is érződik fenyegetőnek, legfeljebb jelzésértékűnek az egyre több helyen burjánzani kezdő gomba.

Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót. 

Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.

A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.

A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el. 

Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.

Nehéz lenne megragadni, pontosan miről is szól Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regénye. Talán a két főszereplő, a két varázsló harcáról? Vagy a címben megjelölt cirkuszról, ami mintha maga is főszereplőként lenne jelen a regényben? Vagy a cirkusz léte már maga a párbaj? Ezek a kérdések a regény befejezése után is megválaszolatlanok maradnak. A történet rendkívül szerteágazó, emiatt nehéz eldönteni, pontosan hova esik a cselekmény súlypontja. Ezt a gondolatot tükrözi az Agave által 2020-ban megjelentetett újabb kiadás borítója is, ahol minden kötet összes fontosabb motívuma megtalálható egy teljes képet alkotó összevisszaságban, amivel a regény világa is jellemezhető.

Az Éjszakai cirkusz, ami a szerző első legelső megjelent kötete, egy 19-20. század fordulóján, elsősorban Londonban játszódó urban fantasy regény. A történet cselekménye kezdetben két szálon fut, egyrészt a két mágus, Marco és Celia gyerekkorát követjük végig. Felkészülésüket egy olyan párbajra, amelyet tanítómestereik rendelnek el számukra, mikor még gyermekek, és amelynek szabályait sem ők, sem az olvasók nem értik (erre még később kitérek). A másik szál magának az Éjszakai Cirkusznak (Cirque des Réves), egy különleges, csak éjszaka nyitva tartó helynek a megalapítása, létrehozása és fogadtatása. Erről később kiderül, hogy a már említett párbajnak a helyszínéül tervezték. Így kapcsolódik össze a két történetszál, miközben a tét egyre növekszik, mivel Celia és Marco harca nemcsak kettejük, hanem a cirkusz összes tagjának életére hatással van. A regényben számos szereplő sorsát követjük nyomon, a fejezetek között nagy idő- és térbeli ugrások vannak, így érdemes a dátumokra is odafigyelni.

Annak köszönhetően, hogy a szerző ezt a mágikus történetet egy cirkuszban helyezte el, izgalmas csavart adott a helyszínnek. A cirkusz trükkjei, illúziói már önmagukban sok töprengeni valót kínálnak, ahogy a néző akaratlanul is próbálja megválaszolni a „hogyan csinálta” kérdést. Morgenstern világában viszont a mágia beemelésével a néző és vele együtt az olvasó abban sem lehet biztos, hogy az attrakció, amely megjelenik, ügyesen végrehajtott, grandiózus előadás vagy varázslat. Ily módon a cirkuszi illúzió logikája – ami egyben töretlen népszerűségét okozza két évszázada – a varázslatnak köszönhetően továbbra is működik, az olvasó pedig könnyedén azonosulhat a regénybeli néző szerepével.

Ráfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye. 

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

A Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára.