Regény

Jelenlegi hely

„Ophelia vagyok” (Lisa Klein – Ophelia)

Szerző Bálint Zsófi On the

 „Szerettem volna írója lenni a saját történetemnek, nemcsak Hamlet drámájának egyik szereplője” (275). 

Kevés olyan drámaszöveget ismerünk Shakespeare-től, a Rómeó és Júlián kívül, ami annyi feldolgozást kapott volna, mint a Hamlet, legyen szó posztmodern szövegekről (például Tom Stoppard: Rosencratz és Guildenstern halott), vagy popkulturális alkotásokról (Hamlet képregény). A dráma nagyon fontos része a világirodalom oktatásnak, ugyanakkor a történet és az általa felvetett kérdések egyre nehezebben átélhetőek a diákok számára. Számos próbálkozás született már arra, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatalokhoz Shakespeare-t. Ezek egyike Lisa Klein 2006-ban megjelent young adult regénye, az Ophelia. A szöveg egyik lehetséges célkitűzése, hogy megismertesse az olvasóval a Hamlet egyik szereplőjének karakterét és háttértörténetét, miközben egyfajta értelmezését is adja a drámának. Érdekesnek ígérkező gondolat, nem tökéletes megvalósítással.

A regény prológusa izgalmasan csavar egyet az eredeti cselekményen: Ophelia öngyilkossága valójában csak színjáték volt, ő pedig a tragédia túlélőjeként elmenekült Dániából. A történet ennek megfelelően az ő életének dráma előtti és utáni epizódjait mutatja be, illetve szerepét a tragikus események során, középpontban Hamlettel való kapcsolatával. Ennek ellenére, bár Ophelia történetének fontos momentuma kettejük szerelme, pontosan ez az a rész, ahol a regény kissé elcsúszott. Ophelia és Hamlet kapcsolata a YA szerelmi klisék legegysíkúbb változata mentén épül fel: a szereplők nagyjából három beszélgetés után egymásba szeretnek. Hamlet karaktere a drámához méltóan kiismerhetetlen marad, színlelt vagy tényleges őrülete a regényben is eldönthetetlen, viszont Ophelia sem képes kiigazodni rajta. Így azonban kissé hiteltelenné válik, hogy pontosan mit szeretnek egymásban. Egy ponton maga Ophelia is felteszi ezt a kérdést: „Miért fogadtam el olyan férjet, akit ennyire nem ismerek?” (142.) Mivel az eredetiben kifejezetten keveset tudunk meg kettejük kapcsolatáról, a szerző Shakespeare híres szerelmi történetéből a Rómeó és Júliából vett át fordulatokat, így megjelenik a titkos szerelmi házasság, az elhálás és méreg általi tetszhalál is. 

Emelem fityulám (Huszti Gergely: Mesteralvók hajnala)

Szerző minka On the

Ifjúsági fantasyt írni embert próbáló feladat. A bátor írónak nem csak hegyomlásnyi kliséken és berögzült elvárásokon kell keresztülverekednie magát, útja végeztével gyakran még azzal is kénytelen szembesülni, hogy hiába minden erőfeszítése, a fiataloknak szóló fantasztikus irodalmat sokan még mindig fenntartásokkal kezelik. Ahogy Diana Wynne Jones fogalmazott több interjújában, az ifjúsági regények szépsége és egyben nehézsége az, hogy mindig kettős minőségi mércének kell megfelelniük, hiszen bár gyerekeknek íródnak, az ő érdeklődésük megragadása az egyik cél, szövegként viszont elég jól kell működniük ahhoz, hogy a kézirattal dolgozó felnőttek is meglássák benne a lehetőséget. Huszti Gergely duológiájának első kötete, a Mesteralvók hajnala jól vette ezeket az akadályokat, és bízom abban, hogy a 2020-ban elnyert HUBBY-díj hozta figyelem révén egyre több fiatal olvasóhoz jut majd el ez a történet. Huszti munkásságát ugyanis a későbbiekben is érdemes lesz követni.

A Mesteralvók hajnala három főszereplő útját követi nyomon. Miló a 21. századi Magyarországon élő nagykamasz fiú, aki döbbenten szembesül azzal, hogy egyik napról a másikra képtelen többé aludni. Eközben egy titokzatos másik világban, amelyet a mesteralvók tartanak egyensúlyban, a csontcsipkéző rend 224. nővére épp megszegi rendjének szabályait, amikor véletlenül felfedezi mesteralvójuk eltűnését. Vulgarus Pokk borkereskedő eközben szó szerint minden csontot megmozgat, hogy elhárítsa békés városát fenyegető katasztrófát. Hármójuk történetét pedig a mesteralvók legendája fűzi egymáshoz. A mai Magyarországon játszódó jelenetek ellenére Huszti Gergely regénye a klasszikus fantasy sok ismert jegyét felsorakoztatja: középpontjában egy iparosodás előtti, másodlagos világ és annak működése áll, a könyvet kinyitva rögtön egy furcsa neveket tartalmazó térkép fogadja az olvasót, az egyes részek elején „ősi” szövegekből kiragadott mottók találhatók, fejezetcímek helyett pedig a soron következő elbeszélő neve szerepel. Ezekben a külsőségekben azonban nagyrészt ki is merül Huszti kapcsolata a fővonalas epikus fantasyvel, sem témájában, sem terjedelmében nem törekszik az ott megszokott monumentalitásra. Helyette szerethető, emberléptékű szereplőket kapunk, akik annak ellenére, hogy egyes szám első személyben beszélik el történetüket, rendelkeznek annyi öniróniával, ami kamaszt és felnőttet egyaránt megmosolyogtat. Ebből a szempontból kiemelkedik Vulgarus Pokk, aki meglepően jó önismerettel, ám annál kevesebb önuralommal van megáldva, különösen, ha kocsmák vagy borospincék közelébe kerül. Pokk azért is érdekes alakja a történetnek, mert személyében egy olyan, morálisan kissé ingatag felnőttet ábrázol Huszti, aki minden hibája ellenére aktívan részt vesz az események alakításában. Mindez jól elkülöníti azoktól az ifjúsági regényektől, amelyek akár logikai hibák árán is félreállítják az idősebbeket tinédzser hőseik útjából. A másik elbeszélő, Miló személyében pedig üdítő volt végre egy olyan kamaszról olvasni, aki minden problémája ellenére pozitívan gondolkozik (szó szerint a jég hátán is megél), és képes a mi világunkban megszerzett tudást egy ismeretlen másikban is felhasználni úgy, hogy egyetlen varázstárgyra sincs ehhez szüksége. Utoljára hagytam a harmadik elbeszélőt, a csontcsipkéző rend 224. nővérét, akiről elöljáróban csak annyit mondanék, korántsem olyan csetlő-botló és naiv, mint amilyennek elsőre gondolnánk.

Újraszínezett borzalom (H. G. Wells – Doktor Moreau szigete, illusztrált kiadás)

Szerző acélpatkány On the

Doktor Moreau szigete - illusztrált kiadásSajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.

Az álmaink ura – Gaiman 60

Szerző Próza Nostra On the

Neil GaimanKi gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

Egy embertelen vidék hősei (Nagy Sándor Ádám – Embertelen vidék)

Szerző Sas Ágnes On the

Nagy Sándor Ádám: Embertelen vidékA magyar fantasztikus irodalomban ritka esemény, hogy valami olyan közelségből váljon nemzetközi popkulturális jelenséggé, mint a Vaják. Várhatóak voltak tehát azok a szövegek a hazai zsánerben, amelyeken érződni fog a Sapkowski-hatás. Nagy Sándor Ádám regényét ilyen szövegnek gondolom, de szerencsére egyáltalán nem izzad meg, hogy a „magyar Vajákká” váljon. A szerző érezhetően merít Sapkowski témáiból és világépítéséből, de friss hanggal, erős saját narratívával teszi azt.

A regény egy atomháború-sújtotta, posztapokaliptikus világban játszódik, a Tar névre keresztelt, feltehetően Európában található térségben, amely egyike (már, ha nem az egyetlen) a világégések után még lakható területeknek. A megtizedelődött társadalom jelentősen visszafejlődött, többségük szétszóródott falvakban vagy lazán szervezett városállamokban tengeti mindennapjait, amelyeket autoriter uralkodók kormányoznak. A cselekmény középpontjában egy Varjú nevű exkatona áll, aki a háború idején speciális alakulatban szolgált. Vadászként a kiképzése során és a harctéren szerzett tapasztalatait bocsátja áruba. Az ő munkája likvidálni a világháború után maradt mérgező szörnyszülötteket, a „kibókat”, illetve elhajtani a falulakókat veszélyeztető bűnözői csoportosulásokat. A felütés tehát nagyon hasonlít a Vajákéra. Adott egy magányosan vándorló, különleges képességekkel rendelkező, morálisan szürke figura, aki küldetései során különféle szörnyekkel ütközik meg. A lengyel regényhez hasonlóan az összecsapások csak ritkán jelentik a cselekmény tetőpontját, sokkal fontosabbak a menet közben megismert emberi történetek vagy a politikai játszmák, amelyeknek a főszereplő megfigyelőjévé válik. 

A kötet elején lévő fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, különálló történeteknek tűnhetnek, amelyek középpontjában mindig új küldetések állnak, új mellékszereplőkkel. A struktúrájuk hasonló; a legtöbb fejezet háborús visszaemlékezésekkel kezdődik, majd megismerjük a küldetést, az új helyszínt, a főhőst támogató és akadályozó karaktereket, végül pedig a harcban csúcsosodó konfliktus után a történet megoldását. Később jelentősebbé válnak az átívelések, a regény egészét a cselekménynél mégis sokkal jobban meghatározza az összefüggő narratíva. A cím szó szerint értelmezve a háború után degradálódott környezetre utal, szimbolikus értelemben előre utalhat a visszaemlékezésekben tárgyalt múltbeli történések hatásaira és a főszál cselekményét átható pesszimizmusra.

Közelebb kerülni Istenhez az űrben (Ray Bradbury – Az illusztrált ember)

Szerző AdamG On the

Ray Bradbury: Az illusztrált emberSzáz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.

Világépítői anzikszok – Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I.-II.

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszettRégi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket). 

Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől. 

A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.

Könnyedén az életközépi válságról (Fodor Zsana – Elhúztam, Anyátok)

Szerző Fazekas Sándor On the

Fodor Zsana: Elhúztam, Anyátok

Fodor Zsana könyve egy olyan korosztály problémáit veti fel nagyon könnyedén, olvasmányos formában, amellyel a könyvpiac alig foglalkozik. Az életközépi válságukat átélő negyvenesek sem szereplőként, sem célközönségként nemigen jönnek szóba, pedig  egyfelől ez a magyar társadalom egyik legnépesebb generációja, másfelől az ő problémáik erősen kihatnak a következő korosztályokra is, akiket éppen felnevelnek, és ők azok, akik az előző generációk korosodásával járó terheket is részben át kell hogy vállalják. A probléma tehát fontos, még akkor is, ha ezúttal könnyed formában veti fel azokat a könyv.

A regény lendületes olvasmány, nem nagyon van benne üresjárat. Látszik, hogy a szerző komolyan utánajárt bizonyos pszichológiai problémáknak, amelyekkel részben alighanem saját maga is találkozott, és azokat jó dramaturgiai érzékkel építette bele a történetbe. A kötet végig fenntartja az olvasó érdeklődését, és mind a női, mind a férfi nézőpont egyformán jól kidolgozott; a férfiak fejébe is jól bele tud bújni. Az érezhető,  hogy a regénynek szoros a kapcsolata valós élethelyzetekkel, mégis van elég eltérés ahhoz, hogy a könyv érdekes legyen, még akkor is, ha egy-két kifogásomat is szóvá fogom tenni, a regényt jónak tartom.

A szöveg nyelve nagyon mai és friss, bár néhány "ne bassz már!"-ral és ehhez hasonlóval lehetne kevesebb. Nem vagyok nyelvi purista, de érdemes lenne a jobb hatás érdekében ritkábban alkalmazni ezeket. A szereplők persze indulatosak, de leírva picit durvábbnak hat a dolog a kelleténél: az írások nyelvezete általában konzervatívabb, mint a beszélt nyelv, és mivel a regény szélesebb rétegeknek íródott, mindenképp mérsékelni kellene a káromkodások jelenlétét.

Az ezerarcú gonosz (Carlos Ruiz Zafón – A Köd Hercege)

Szerző JKR On the

Zafón: A köd hercege„(…) csak nézett némán, látta, ahogy a szegény ember lelke és ereje, ami annyi éven át segítette a világítótorony tetején, most úgy veszik el, ahogy egy maroknyi homok pereg le az ujjak között. – Nem fog visszajönni (…)” (217).

Carlos Ruiz Zafón 1964-ben Barcelonában született és sajnos nemrégiben, 2020. június 19-én hunyt el. Mindössze 55 esztendős volt, de komoly életművet hagyott maga után: többek között az Angyali játszma, a Lelkek labirintusa, a Marina, valamint  A mennyország fogságában is az ő tollából származik, de a zene világa is igen közel állt hozzá. Első, felnőtteknek szóló regényét, A szél árnyékát 2001-ben adták ki, és bár a spanyol szerzőnek korábban is jelentek meg munkái, ez volt az a kötet, ami megalapozta a nemzetközi hírnevét. A Köd Hercege, amivel Zafón kiérdemelte az Edebé irodalmi díjat az ifjúsági irodalom kategóriában, 1993-ban jelent meg először. Bár korábbi, mint a 2001-es sikerkönyv, az idén kiadott magyar fordítás borítóján, nem meglepő módon, „A szél árnyéka szerzőjétől” felirat szerepel. Bevallom, Zafón nagysikerű írását (még) nem olvastam, de A Köd Hercege kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet az író világa iránt.

Az Európa Könyvkiadót és Báder Petrát dicséri a borító és a fordítás igényes kivitelezése. A kötetet bemutató fülszöveg kissé szkeptikussá tett, hiszen arra számítottam, hogy egy igen könnyed, mágiával teleszőtt olvasmányban lesz részem, ami néhány gyermek kalandját mutatja be. Szerencsére tévedtem. Bár Zafón írása – ami tehát egy korábbi mű – épít az ifjúsági regényekből ismert elemekre (a felnőttek mit sem sejtenek, míg az okos és talpraesett gyerekek szembenéznek a gonosszal), mindezt úgy teszi meg, hogy nem válik unalmassá. A gyerekek szerethetők, és az életkoruknak megfelelően vannak ábrázolva, nem keltenek az olvasóban olyan érzést, mintha az író felnőttes szavakat adott volna néhány fiatal szájába. Ők is hibáznak, és ezeknek a tévedéseknek ára van. A szülők érthető okokból kerülnek háttérbe, így az sem furcsa, hogy olykor „eltűnnek” a cselekményből. Bár meg kell jegyeznem, az kissé bosszantó volt, hogy a rejtélyek nagy részéről sejtelmük sem volt, holott a saját házukban is „tevékenykedett” a gonosz. Persze lehetséges, hogy Zafón később már látta ezt a hibát, de nem akart rajta formálni. 

Ahol a sorsfonalak találkoznak (Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz – Ólomerdő 3.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: EzüstkézKleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.

A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.

A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.

Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.

Oldalak