Nem kétséges, hogy 2022 Veres Attila éve volt, már pusztán akkor is, ha csak a Magyarországon, illetve a tengerentúlon megjelent új köteteinek fogadtatását nézzük. Interjúnk apropóját elsősorban az “A valóság helyreállítása” megjelenése adta, de persze beszélgettünk sok minden másról is. (Az interjú még 2022. őszén  készült, annak megjelenését a kötetről készült bemutató podcastunkhoz igazítottuk)

Próza Nostra (PN): Minden kétséget kizáróan az idei év egyik nagy irodalmi szenzációja volt a novelláid amerikai megjelenése. Segítesz nekem tisztázni hogy tartalmilag hogyan viszonyul egymáshoz illetve milyen átfedésben van egymással a Valancourt Books által megjelentetett The Black Maybe című és a pár hete itthon megjelent az A valóság helyreállítása című novelláskötet? Az interneten fellelhető források nem teljesen egyértelműek.

Veres Attila (VA): A The Black Maybe tíz történetet tartalmaz, hetet az Éjféli iskolákból és hármat az A valóság helyreállításából, míg az A valóság helyreállításában tizennégy sztori található, amelyekből azt hiszem hat jelent meg korábban. Ezek jellemzően a rövidebb szövegek, míg a nagyobb terjedelmű elbeszélések teljesen újak, az elmúlt év termésének nevezhetők.

PN: Ebből és a tényből, hogy az Éjféli iskolák még 2018-ban jelent meg rögtön adja magát a kérdés, hogy mivel foglalkoztál az azt megelőző három és fél évben? Ezt a kérdést ugyan felteszed és meg is válaszolod az új kötet utolsó szövegében („Az én lelkemben mindig pokol marad” – beszélgetés Veres Attilával), de annak végkifejletét tekintve talán nem árt ha én sem hagyom ki. És persze annak a „beszélgetésnek” az ismeretében azonnal felmerül egy másik fontos kérdés: csakugyan van a fiókodban egy elkészült regény?

VA: Nagyon sok filmes munkám volt, többek között írtam egy tévésorozatot, amely éppen most forog, leforgattuk az Átjáróház című filmet, aminek december nyolcadika a bemutatója (az interjú néhány héttel a bemutató előtt készült - a szerző), és valóban írtam közben egy regényt is, amely elég hosszú lett és amelyet még nem fejeztem be. Most kellene belevágnom az újraírásába, de erre még nem sikerült rávennem magam. A regény epizódjaival elégedett vagyok, más részeivel, főként amelyek arra szolgálnak, hogy a végén összefonódjanak szálak még nem annyira. És persze az is igaz, hogy jelen pillanatban személyesen nem hiszek egy regény-formátumú szöveg létjogosultságában.

Három évvel harmadik regénye, a Zsoldos-díjat elnyert Irha és bőr megjelenése után új kötettel jelentkezett Moskát Anita. A hazugság tézisei részben már korábban is olvasható, részben pedig vadonatúj szövegeket tartalmazó novelláskötet, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel. (Korábbi, az Irha és bőr kapcsán készített interjúnkat itt olvashatjátok)

Próza Nostra (PN): Mind a regényeidnek, mind az új novellásköteted szövegeinek nagy erénye az alapkoncepció eredetisége. Hány ötletet nevelgetsz párhuzamosan magadban és hogyan szokott eldőlni, hogy valamelyikből lesz-e végül valami?

Moskát Anita (MA): Mindig furcsán érzem magam, ha valaki az ötleteimet emeli ki. Szerintem más írókhoz képest nekem kifejezetten kevés ötletem van. Ráadásul eleinte, amikor elkezdtem írni, minden ötletem közhelyes volt, tizenévesen például egy fantasy trilógián dolgoztam varázstárgyakkal és kiválasztott főhőssel, akinek le kell győznie a gonoszt. Az ösztönös erősségeim nem itt voltak, ezekben a korai történetekben inkább a szereplőim voltak szokatlanok vagy összetettebbek. Szerettem volna történeteket mesélni, de fogalmam sem volt, melyikeket érdemes elmesélni. Tudtam, hogy az írás sok része tanulható, de azt mégis hogy tanuljam meg, hogyan kell ötleteket szerezni? Ezt éreztem a legnagyobb gyengeségemnek, ezért ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Megfigyeltem olyan szerzőket, akiket az ötleteikért szerettem olvasni, például akkor ismertem meg Miéville-t. Összevetettem a szövegeivel a saját szövegeimet, és rájöttem, hogy Úristen, hol vagyok én ehhez. Pár évig tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, csak megtanultam rostálni, célzottan ötletelni, követni az asszociációs láncokat, hogy ne a nyilvánvalót írjam meg, és persze megfejteni, hogy az egyik sztori miért működik és a másik miért nem. A mai napig kevés olyan ötletem van, amit tényleg meg akarok írni. Egyszerre csupán néhányat görgetek fejben – nem is szoktam őket leírni, mert úgy vagyok vele, hogy ami kihullik, az valószínűleg egyébként sem lett volna különösebben érdekes.

PN: A hazugság téziseinek novellái között több is van, amelyek világában egy jóval nagyobb terjedelmű történet lehetősége is benne lenne, erre a legjobb példa szerintem a kötet nyitó novellája, A mesterhazugság. Hogyan szokott eldőlni, hogy milyen formátumú lesz a végeredmény?

MA: Ezt már általában nem az ötlet határozza meg, hanem az abban rejlő konfliktus. Vannak novellák, amelyekből lehetett volna akár nagyobb terjedelmű szöveg is, de a konfliktus nem igényelt többet. A mesterhazugságnál kifejezetten azt éreztem, hogy ha a világát elkezdeném jobban kibontani, akkor olyan területekre jutnék, ahol már nem biztos, hogy működne. Vagy ott van a Fekete monitor, aminél a formával játszottam (a szóban forgó elbeszélés a lapozgatós könyvek mintájára íródott – a szerző megjegyzése) és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ebből nem szeretnék regényt írni.

A TBA könyvek gondozásában tavaly év végén megjelent második Machen-kötet valójában egy omnibus-kiadás, amely két regényt, az eredetileg 1907-es Az Álmok hegyét, az 1922-es A titkos dicsőséget, illetve a Mons angyalai című, négy rövid elbeszélésből és két esszéből álló kötetet tartalmazza. A magyar fordítás mellett a könyv különlegessége, hogy kritikai kiadásként is megállja a helyét, mivel több száz lábjegyzet segít az olvasónak a történetek történelmi, irodalmi és misztikus utalásai közötti eligazodásban.

Arthur Machen (1863-1947) walesi születésű író, akit a századfordulós és korai XX. századi gótikus és horror történetei miatt a későbbi weird mozgalom egyik előfutáraként tartanak számon. Munkáinak egy része, különösen az ebben a kötetben olvasható két regény a XIX. századi dekadens mozgalom kései folytatásának is tekinthető a maga realizmussal és hétköznapisággal szembeforduló, az elragadtatást, műviséget és túlzásokat éltető esztétikájával.  

Az álmok hegye főhősét, Lucien Taylort tizenkét éves korától követhetjük nyomon, ahogyan egy szegény falusi lelkész fiából “elátkozott művésszé”, pontosabban sikertelen íróvá válik. Társadalmi elszigeteltsége mindeközben egyre inkább elmélyül egészen a végső tragédiáig. Machen nem elsősorban a cselekményre, hanem az egyes fejezetekben ábrázolt élethelyzetek külső, illetve a főhős ezekhez kapcsolódó belső benyomásainak részletes leírására helyezi a hangsúlyt. Az első két fejezetei leginkább a fikcionalizált walesi kisváros, Caermaen, majd később London lakóinak képmutató és pitiáner, kegyetlenségektől sem mentes társadalmát mutatják be szatirikus éllel. Lucien mindeközben folyamatosan íráskészsége csiszolásán fáradozik; a történet ezen szálán Machen nem csupán ars poeticáját, de az írás folyamatának általános nehézségeiről, kudarcairól és ritkán elérhető sikereiről, illetve gyönyöreiről is látleletet nyújt az olvasónak. Machen lényegében nem csupán az irodalmat, hanem magát az írói gyakorlatot és létállapotot is esztétizálja a regényben, igaz nem az egzisztencializmus, hanem a dekadencia szellemében.

A regény fantasztikus elemeinek diegetikus realitása vagy szimbolikus leplező-funkciója nem dönthető el egyértelműen. Lucien egyre inkább egy képzeletbeli, vagy egy annak tűnő világ rabjává válik, ami egyfelől értelmezhető az elszigeteltség és a nyomor előli menekülési stratégiaként – ami mellesleg inspirálja, egyben motiválja a főhős irodalmi tevékenységét – másfelől viszont számos utalás történik arra is, hogy Lucien gyerekként egy dombtetőn álló római erőd romjai között átlépett egy bizonyos határt képzelgései során, kivívva ezzel valami ártó szándékú természetfeletti erő haragját, ami mintegy elátkozta őt. A dekadens esztétikai mozgalom nem igazán hagy szabad mozgásteret az adott mű konkrét tartalmán túlmutató szimbolikus, illetve pszichológiai jellegű értelmezések számára. Mai szemmel azonban igen nehéz elvonatkoztatni annak az olvasatnak a lehetőségétől, amely valamiféle szexuális félelem, perverzió, illetve ezek miatt érzett szorongás és trauma tudatalatti obstrukciójaként értelmezi a Lucien belső képzeletvilágába betolakodó rémképeket. 

„A gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.

A könyvnek kézbevételétől kezdve a legfontosabb gesztusa ez a világépítés. Ha a könyvtárgyról eltávolítjuk a védőborítót, egy fekete kötetet kapunk fekete lapélfestéssel, ami pontosan kijelöli a valóság és a mesevilág zárt határát. Ezt tovább erősíti a Cigány újmesék alcím újmese tagja is: az olvasó felejtsen el mindent, amit eddig a mesékről tudni vélt. A szerző szimulációt hoz létre és működtet a könyvben: cigány néprajzi adatokból, motívumokból konstruál egy, a cigány hiedelemrendszerhez hasonló világot, és ennek a konstruált, nem autentikus, de az autenticitás látszatát keltő világnak teremt működési rendet és szabályrendszert.

A mesék között feltűnő illusztrációk, Bán Sarolta munkái, erős vizuális építői a szimulációnak. A néprajzi felvételek alapján, fotómanipulációs eljárással készített szürreális alkotások nem csupán kísérik a szöveget, hanem karakteresen meghatározzák a kötet épített világának hangulatát. A képek szereplői egy archaikus, mitikus hegyes, fás térben állnak, az illusztrációk így a szimuláció valósággal való játékát, a cigány hiedelemvilág démonokkal közös dimenzióját és mitikus időkezelését egyaránt megidézik.

Az illusztrációk felépülésükben is kísérik a szöveget. Az első oldalakat lapozva száraz, agyag pusztaságot látunk, a későbbi képek mitikus és horrorszerű állat- és növényvilága, vagy a Kárpát-medence erdős hegyei ekkor még a szövegben sem képződtek meg. Az első mesében a teremtés mitikus idejében járunk: az Ég és a Föld gyermekeinek viszálya zajlik, melynek hatására az ég és a föld végleg elválik egymástól, és a földön a dombok és a hegyek azért jönnek létre, hogy az égbe száműzött Nap-király, Hold-király és Szél-király meglátogathassa anyjukat, a Földet. A mesék terét a három király hegyei szervezik, a meséket gyűjtő három fejezet ezeknek a hegyeknek a nevét viseli, és az azokon élő lények meghatározzák a fejezetekben szereplő mesék fontos problémáit is. Az első mesék között a Szél-hegyeken és a Hold-hegyeken élő varázslények, kesályi erdei tündérek és locholicso démonemberek kapcsolatából született betegségek, rontások szerepelnek, így egy sötét, misztikus világ jelenik meg az illusztrációkban. Az utolsó fejezet a Nap-hegyeken élő sorstündérek, urmék és a cigány emberek sorsát beszéli eli, itt az illusztrációk világosabbak és emberközelibbek, reálisabbak. A Szerencséshegyeken élő urmék rendelkeznek a kötet mesevilágával, ők osztanak ki jó- és balsorsokat, illetve ők mérik ki az emberek vörös szalagját, aminek segítségével befolyásolni tudják a halandók élethosszát és az életminőségét, így a könyv végén az illusztrációk világosabbak és evilágibbak.

Farkas Balázs: A nevetés íze

A retrospektív kritika egyik nagy előnye, hogy később megjelent alkotásokhoz is lehet hasonlítani egy-egy művet. A 2019-es Joker előzményfilm után meglepően másképp cseng Farkas Balázs története a nincstelen, elismerésre szomjazó humoristáról. A novella névtelen, lecsúszott főhősén, akin átgázolt az élet, szintúgy megjelennek annak a társadalomnak a tünetei, ami kitermelte őt, mint Arthur Fleck testén és lelkén. A vidéki Magyarország kilátástalansága és az egzisztenciális szorongás gyáraként működő Budapest közötti ingázás, a siker hajhászása olyan alkura sarkallja a szempontkarakterünket, amelybe mindannyian belemennénk, ha ennyire felőrölt volna bennünket a showbiznisz. A standupos humort írásban ábrázolni egyébként is talán a legnehezebb írói feladatok egyike. Szerencsére az író elegánsan megkerüli, körülírja a főszereplő műsorát, és a közönség és az előadó dinamikáján keresztül érzékelteti, hogy a saját démonaival küzdő komikus hogyan válik nihilista fenegyerekké. A hipnotikus, letisztult próza szuggesztíven mutatja be, hogy a nevetés is lehet drog. (Makai Péter Kristóf)

Sümegi Attila: Gúzs

Sümegi Attila Gúzs című novellája a függőséget, konkrétan a mágiahasználat iránti vágyat dolgozza fel. A novella inkább karakterdrámaként, lelki és kapcsolati problémák bemutatásaként működik, semmint egy fantasy novellaként. Ebből a szempontból hasonlít Kiss Gabriella Vendégségére, amelyben a fantasztikum beemelése szintén a háttérbe szorul a történet szempontjából. A novellában nincsenek nagy kilengések vagy fordulópontok, valamint a lelki folyamatokban sem mélyed el annyira a szöveg, hogy akár fantasyként, akár lélektani novellaként váljon olvashatóvá. A mágia addiktív megfogása izgalmas téma, de nincs kellően kidolgozva a háttérrendszer, így elveszti a hitelességét. A szöveg az egyik szereplő, Patrícia miatt válik érdekessé, hiszen a lány roma származású. A hazai fantasztikumban ritkán találkozunk a cigányság, a roma szereplők szerepeltetésével, így mindenképpen üdvözlendő ez a törekvés. (Borbíró Aletta)

A GABO Kiadó közel 3 éve írta ki első pályázatát, amelynek célja az volt, hogy bemutassák, mi foglalkoztatja a hazai szerzőket, melyek azok sci-fi és fantasy témák, amik megjelennek a kisprózák világában. A kötet helyet adott már befutott szerzőknek, valamint pályázat útján bekerülhetett bárki, akinek az írása elérte a szerkesztők által elvárt minőséget.

Színes és érdekes válogatás állt össze a koncepció alapján, melyet azóta két újabb kötet követett 2019-ben és 2020-ban. Szerkesztőségünk négy tagja arra vállalkozott, hogy röviden bemutatja a kötet novelláit.

Moskát Anita: A mesterhazugság

Csavaros, az emberi lélek legmélyét kutató fantasy, aminek világa egyedülálló, de mégsem ez a legérdekesebb benne. Gyönyörűen beszél az igazság és a hazugság természetéről, és arról, hogy utóbbi mennyire megnyomorítja a lelket. Nyelvezet, képei végig erőteljesek, hatásosak, bár a középső harmada túlírt, a bevezető és záró részek elnyomják ezt az apró aránytalanságot. (Benkő Marianna)

Buglyó Gergely: Hét perc és egyetlen pillanat

Ezúttal a szerepjátékokból ismerős rosszfiúk, a csontvázkatonák a történet főszereplői, az ő nézőpontjukat, világukat ismerjük meg, míg a hagyományos hősök ezúttal antagonistaként szerepelnek. Az ismerős, bár itthon ritkábban alkalmazott koncepciót a szerző arra használja fel, hogy egy iskolarendszeren keresztül bemutassa a csontvázak társadalmát, nézeteit, hogy ezúton ismerőssé, megérthetővé tegye őket számunkra. A novella ezzel együtt a megszokott sablonok mentén halad: az iskolai rivalizálás, tinédzserszerelem, beavatásként működő harc az ifjúsági történetek tipikus kellékei. Buglyó nem újítja meg a formulát, de ezzel együtt is átélhető, ismerős és kedvelhető világot és mesét ad át az olvasónak. (Benkő Marianna)

Ez az első Philip K. Dick könyv, amit elolvastam, bár már régóta szemeztem a munkáival. Amikor rátaláltam az Elektronikus álmok című novelláskötetre, azt gondoltam, ennél jobb bevezetőt nem is találhattam volna: tíz rövid történet, amikkel belekóstolhatok Dick stílusába, illetve ismerkedhetek a világával, társadalomkritikájával.

Az Elektronikus álmok egy válogatás, amit a 2017-ben vetített Electric Dreams sorozat alapján állították össze utólag. A sorozatból egyetlen tíz részes évad készült el. A kötet egy bevezetővel kezdődik, amit csak olvasás után ajánlok, mert ezek a felvezetők valójában szerzői kommentárok a szövegekhez. 

A kötet novellái szorosan összekapcsolódnak, témájuk és felépítésük is hasonló. Leginkább a túlfogyasztás, a kapitalizmus sajátosságaival szembesítik az olvasót különböző alternatív világok segítségével, ahol ezek jellemzőit kifordítva, eltúlozva építi be a szerző, ugyanakkor Dick éppúgy foglalkozik a “mi a valóság?” és a “mi a szabadság?” kérdéseivel is. A történetekben a konfliktust általában egy, a normától eltérő gondolkodásmód váltja ki: a főszereplő kellemetlenül érzi magát a saját világában, képtelen beilleszkedni. A célja minden esetben a belső feszültség megszüntetése. A kötet címében lévő „álmok” kifejezés utalhat ezekre a (szinte) elérhetetlen, utópikus vágyakra, melyek a rendkívül fejlett elektronikus világokban születnek meg, vagy az „elektronikus álmok” mind egy-egy novellát jelölhetnek, amelyet a szerző képzel el, így modellezve, de mégis kifordítva a világunkat.

A Közvetlen értékesítés című írás bírálja leghangsúlyosabban a reklámot és a fogyasztást. Ed Morris űrhajójával hazafelé tart, miközben egyre bosszúsabbá válik a nyomuló hirdetésektől, amelyek hatósugarukon belül hang- vagy esetleg videó formájában szólalnak meg az ember elméjében. A valódi konfliktust azonban egy ezeknél jóval erőszakosabb reklám okozza, amelynek hatására megjelenik a világból való kivonulás vágya.

Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

A Próza Nostra tizedik születésnapja alkalmából indított cikksorozat utolsó előtti állomásánál járunk. Ezúttal Nyerges Csaba novelláját olvashatjátok, aki szépírói szövegeit Kovách Kristóf név alatt jegyzi. Nyerges Csaba első megjelent novellája az Írás a falon címet viseli és a Próza Nostra közölte, a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára meghirdetett novellapályázat első helyezett írásaként. Ezután újságíróként, kritikusként is csatlakozott a Próza Nostrához. Azóta jelentek meg írásai a Galaktikában, az Aether Atroxban, és a Gabo Kiadó Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetében. Arra kértük, hogy évfordulós témában írjon nekünk egy novellát. Íme az eredmény.

Ott essem el én

Josti őszinte megkönnyebbülést érzett, amikor maguk mögött hagyták a Százházat, és bekanyarodtak a Négus utcájába. Rendes körülmények között végig fiákeren tette volna meg az utat – a leghóhemebb jasszok is kétszer meggondolták volna, hogy belekössenek a Franzl keménykötésű egykori katonacimborájába, aki a bakon ült – de a vénember pont a Csikágó szélén megállította a kocsit, hogy (ahogy mondta) kinyújtóztassa egy kicsit a tagjait s hogy ráadásképpen egy kis ihletet gyűjtsön.

Az elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.