Interjú

Jelenlegi hely

„Vigyáznod kell, ha kitalálsz valamit, mert a végén megvalósul” – Interjú Csabai Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

A szerkesztőség év végi  listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.

Próza Nostra (PN) : Kik által  lett belőled olvasó, majd író ember? 

Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát.   Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ. 

PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.

CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel  - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.

“Olyat kell csinálni, amely mellé szívvel-lélekkel oda tud állni az ember” - Interjú Tomasics Józseffel

Szerző Nyerges Csaba On the

Tomasics József neve biztos, hogy nem ismeretlen azok előtt, akik érdeklődnek a hazai horror- és weird irodalom iránt. Az ő munkásságának köszönhetően jött létre a The Black Aether online magazin és az e köré szerveződő közösség, amelynek célja a magyar és nemzetközi weird bemutatása és népszerűsítése. Az utóbbi években hatalmas energiákat fektetett abba, hogy segítse a magyar alkotókat, megjelenési lehetőséget biztosítson nekik, illetve támogasson minden olyan kezdeményezést, ami előrelendítheti a szcéna ügyét. Mindezek elismeréseként ő lett a 2021-es Hexa-díj díjazottja, adta tehát magát az apropó egy interjúhoz. A TBA és a hozzá kapcsolódó projektek múltjáról, jelenéről és jövőjéről Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Próza Nostra (PN): Arról már többször beszéltél, hogy a Lovecraft írásai iránti rajongásod nem „első látásra”, hanem életkorodat tekintve relatíve későn, már érett olvasóként keletkezett. Azt meg tudod mondani, hogy a klasszikus weird melyik aspektusa volt az, ami végül  beszippantott? A kozmicizmus, a hangulat, esetleg hogy azt a bizonyos leírhatatlan rettenetet  neked mint olvasónak kell fejben összerakni vagy valami egészen más?

Tomasics József (TJ):  Ha mindenképp választanom kell akkor a hangulatot emelném ki első helyen, de persze fontos volt a misztikum is. Aztán ahogy egyre jobban belemélyedtem a szövegekbe és ezzel párhuzamosan az életéből és a fikción kívüli munkásságából is többet megismertem egyre jobban kikristályosodott előttem mindaz, ami a sorok mögött rejlik. Lovecraft rémirodalma sokkal több, mint lazán kapcsolódó horrortörténetek sora, melyeket a világűr rettenetes és főleg gonosz szörnyei kötnek össze. Egyértelműen magasabb művészeti értéket képvisel, mondanivalójuk, jelentéstartalmuk és szimbolikájuk sokrétű, olyan filozófiai kérdéseket (is) tárgyalnak, melyek az emberiség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálják. Vitathatatlan, ahogy Lovecraft is írta: „A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.”

„Az írás számomra magánterület” – Interjú Sepsi Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

Kinek több, kinek kevesebb panasza lehet a 2021-es  évre - Sepsi László valószínűleg az utóbbiak közé tartozik. Egyrészt Rossz beszéd című novellájával elnyerte a Zsoldos-díjat, másrészt megjelent Termőtestek című új regénye. Ez utóbbi kapcsán Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor KiadóPróza Nostra (PN): 2017-ben az első ViTán már meséltél nekem a soron következő regény-projektedről, amelyből aztán a Termőtestek lett, kicsivel később a Prae magazinban meg is jelent belőle egy részlet, magát a regényt ugyanakkor csak idén novemberben vehettük kézbe. A Pinky rajongójaként talán megbocsátható nekem, ha az az első kérdésem, hogy mi tartott ennyi ideig?

Sepsi László (SL): (nevet) Írni akartam egy fantasztikumba hajló nagy és sötét bűnregényt, amelyben már csak a hossza és a szerteágazó cselekmény miatt is el lehet veszni. A Pinky után alig pihentem, szinte egyből elkezdtem vázlatokat csinálni, megírtam hozzávetőleg 4-5 fejezetet, aztán kiderült, hogy nyelvileg nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. Nem voltam elégedett a stílusával, túl közel volta Pinky nyelvezetéhez, illetve azt éreztem, hogy egy ekkora dramaturgia szerkezetet nem tudok egyben tartani. Félreraktam, írtam pihenésképpen egy ifjúsági regényt (Ördögcsapás, a szerk. megjegyzése), de közben azért anyagot gyűjtöttem: elkezdtem utánaolvasni a gombáknak, a város és történetének ábrázolásához pedig belevetettem magam Lewis Mumford urbanisztikai szövegeibe meg a Zola-regényekbe. Amikor nagyjából egy év múlva elkezdett nagyon feszíteni a dolog, és egy csomó ötlet is jobban kikristályosodott, akkor megint leültem és onnantól kezdve jobban ment.

PN: Ha a fülszövegben leegyszerűsített alapszüzsét nézzük – egy Höksring nevű kisvárost uraló gengsztercsalád a pokolra száll, és alvilági riválisaik egymással torzsalkodva próbálják betölteni a hatalmi vákuumot –, úgy tűnhet, hogy nem lesz nehéz dolgom a kategorizálással, de aztán ahogy haladtam a történettel, rájöttem hogy nem fogom tudni egyetlen olvasat alapján besorolni. Pusztán a külsőségeket tekintve nekem G.R.R. Martin és a Tarantino utáni gengszterfilmek hatása tűnt a legerőteljesebbnek, gondolok itt elsősorban a nézőpontváltogatós, mozaikokból összekapcsolódó szerkezetre, a karakterek sorsának esetlegességére illetve arra, hogy mint a Trónok harcában, itt is fontos szerepe van a fantasztikumnak, de azért mégsem az a legfontosabb.

SL: Nagyjából hét éven keresztül dolgoztam rajta megszakításokkal, és valahol magától értetődő, hogy hatással volt rám, amit eközben olvastam vagy láttam. A Trónok harca párhuzam teljesen jogos, tényleg fontos ihletforrása volt a regénynek, mint például a Fargo sorozat is a maga groteszk, kacskaringós dramaturgiájával és azzal, hogy sokszor azt sem tudjuk igazán, hogy ki itt a hősünk… már persze a Városon kívül.

"Előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi" - Interjú Juhász Viktorral, a Perdido pályaudvar, végállomás fordítójával

Szerző AdamG On the

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Juhász ViktorMikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…

"A szívós állati rostok" - interjú Németh Gyula grafikussal

Szerző AdamG On the

ÁllatemberA Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

"Minden szövegben van politika" - Interjú Takács Bogival

Szerző AdamG On the

Takács BogiAz idei, hivatalosan Új-Zélandon (a valóságban virtuálisan) megrendezett WolrdCon a magyar fantasztikum számára történelmi jelentőségű volt, ugyanis először nyert magyar szerző Hugo-díjat, ami még mindig a legfontosabb elismerésnek számít az SFF közegben. Az Egyesült Államokban élő Takács Bogi író, szerkesztő, költő vehette át az elismerést Best Fan Writer kategóriában. (Ebben a kategóriában a fantasztikummal foglalkozó „rajongókat” díjazzák, a Bogitól a díjra „nevezett” cikkek és kritikák a weboldalán találhatók). Bogi novellái olyan magazinokban jelentek meg, mint a Clarkesworld, a Lightspeed, az Apex vagy a Strange Horizons, több antológia szerkesztése köthető a nevéhez, emellett folyamatosan ír kritikákat és esszéket. Saját novelláskötete a The Trans Space Octopus Congregation.

Ez az interjú talán a Próza Nostra történetének leghosszabb ideig készült anyaga volt: az első kérdéseket még 2018 októberében tettük fel Boginak. Az interjú készítése közben történtek fényében a válaszok is alakultak, így egy kifejezetten izgalmas munkafolyamat során jött létre a végleges változat, ami lent olvasható.

Először is gratulálunk a Hugo-díjadhoz. Mit jelent neked az, hogy megkaptad ezt az elismerést?

Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki; főleg annak is, hogy ez egy közönségdíj, tehát elég sokan úgy gondolták, van valamennyire értelme annak, amit csinálok. Szerintem abszolút van értelme, ezt akkor is úgy éreztem, amikor körülbelül öten olvastak (az ötből az egyik olvasómmal azóta összeházasodtunk!); de azért jó ezáltal is átérezni. Azért ez mégiscsak más, mint az apátia – angol nyelven azért ebben elég sokáig volt részem – vagy a durva ellenreakciók, hogy én személyesen teszem tönkre a tudományos fantasztikumot. Habár az utóbbi kategóriába tartozókat is nyilván érdekli, amit mondok, csak éppen heves elutasítást vált ki belőlük…

"Bradburyt kifejezetten nehéz szépen fordítani" - Interjú Pék Zoltánnal

Szerző AdamG On the

Ray Bradbury: Szép arany almáit a napAz elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.

Tíz éves a Próza Nostra 6. – Tíz interjú az elmúlt tíz évből

Szerző Próza Nostra On the

Próza NostraFolytatjuk a Próza Nostra fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozatunkat. Az elmúlt évtizedben számos interjút készítettünk külföldi és hazai szerzőkkel, fordítókkal, és a populáris kultúrát területükként választó kutatókkal, hogy ne csupán a szövegeket, de azokat az embereket is megismertessük az olvasókkal, akik a szövegekkel dolgoznak. Ebből az alkalomból tíz olyan interjút választottunk ki az elmúlt időszak terméséből, melyek írókkal és fordítókkal készítettünk.

“A te döntésed, hová helyezed a kamerát” - Catherynne M. Valente interjú

Catherynne M. Valentével A Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye apropóján beszélgettünk világépítésről, feminizmusról, és az online személyiségekről.

"Csak a tehetség számít" - Interjú Gy. Horváth Lászlóval

Mark Lawrence Széthullott Birodalom-trilógiájának megjelenése kapcsán beszélgettünk  Gy. Horváth Lászlóval, aki az elmúlt negyven évben szerkesztőként és fordítóként is bejárta a világirodalom tartományait. Lawrence szövegeiről, a fatasyirodalomról és a világirodalmi szövegek fordításáról kérdeztük.

“Egy kortárs magyar kriminek a valóságnál hitelesebbnek kell lennie.”– Interjú N. Nagy Zoltánnal

Szerző stv On the

N. Nagy ZoltánN. Nagy Zoltán Keselyű című regénye a Twister Kiadó [bekezdés] programjának győztes szövege lett 2018-ban. A szerző alakja éppolyan érdekes, mint a magyar környezetben játszódó, irodalmi utalásokkal megtűzdelt krimi/thriller. A tavaly év végén megjelent kötetről, a nyomozó munkáról, egyperces krimikről és Babitsról beszélgettünk.

Próza Nostra: Keselyű című regényed győzött a Twister Media második [bekezdés] programjában 2018-ban, tavaly pedig meg is jelent. Ezzel a szöveggel mutatkoztál be íróként. Mielőtt a [bekezdés]-ről és a regényedről kérdeznélek, kérlek mutatkozz be az olvasóknak néhány mondatban! Milyen “hátizsákkal” érkeztél az irodalom világába?

N. Nagy Zoltán: Mondhatjuk, hogy teljesen idegenként. Közgazdász diplomám van, nyomozóként dolgoztam, jelenleg pedig adótanácsadó vagyok. Nem éppen “irodalom-kompatibilis” területek, de valójában az írás mindig is része volt az életemnek. Tizenévesen verseket írtam, később fantasy történeteket gyártottam, az egyetem alatt pedig rajongója lettem a bűnügyi történeteknek. Olyannyira, hogy a magyar kriminalisztika jelentősebb ügyeit blogsorozatban meg is írtam néhány évvel ezelőtt.

Próza Nostra: Ezt nem tudtam! Hogyan jött az ötlet és hol olvasható a sorozat? A közgazdász diploma megszerzése után pedig milyen út vezetett oda, hogy nyomozó legyél?

N. Nagy Zoltán: Az egyetem után a magánszférában kezdtem el dolgozni gazdasági területen, de már az elején tudtam, hogy nem ott fogok megöregedni. Vonzott a nyomozás, és meg akartam tudni, hogyan is működik ez a valóságban. Később kiderült, hogy ez sem az én utam, de a krimi iránti szerelem megmaradt. Ezért is hoztam létra az egyperceskrimi.blog.hu-t, amely jelenleg is elérhető. A blog segítségével egyrészt az elmúlt 100 év nagyobb magyar bűnügyeinek krónikása akartam lenni, másrészt játékra hívtam az olvasókat. A felületen a mai napig megtalálható körülbelül hetven-nyolcvan megoldás nélküli, rövid krimi, amelyekben ki kell találni az elszórt nyomok alapján a tettest. Érdekesség, hogy ezek a mini történetek a nyomozók személyén keresztül mind kapcsolódnak a Keselyű című regény karaktereihez.

„Az ember évezredek óta saját múltja kulturális romhalmazán trónol” - Interjú Rusvai Mónikával a Tündöklő című regényéről

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Rusvai MónikaRusvai Mónika Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című antológiában jelent meg először „Égigérő” című novellájával. 2019-ben a 90. Könyvhétre jelent Tündöklő című regénye a Gabo gondozásában.  Ennek apropóján beszélgettünk. 

 

Fekete I. Alfonz: Milyen az eddigi fogadtatása a kötetnek?

Rusvai Mónika: Úgy gondolom, volt két tényező, amelyek jelentősen befolyásolták a Tündöklő eddigi fogadtatását. Az egyik, hogy az utóbbi években egészen a tavalyi antológiáig láthatatlan voltam a magyar sff palettán (ez persze nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna a szövegeimen, és ne kértem volna rájuk szakmai visszajelzést, egyszerűen nem éreztem késznek magam arra, hogy a nyilvánosság elé álljak). A másik tényező pedig az, hogy a Tündöklőben megtartottam ugyan a klasszikus fantasy keretét és leggyakoribb elemeit, de a felhasználásukat illetően már szabadabb mozgásteret engedtem magamnak. Éppen ezért az eddigi visszajelzéseket a kíváncsiságon túl a tapogatózás, és a besorolásra való igény jellemzi. Nem hiszem, hogy létezne olyan szöveg, amely minden értelmezési keretben egyformán jól teljesít, azt viszont nagyon tanulságos sorra venni, hogy melyik megközelítés mit lát meg benne. Én szerzőként legalábbis ezzel próbálkozom.

Fekete I. Alfonz: Honnan merítettél ötleteket a világ megalkotásához?

Oldalak