Interjú

Jelenlegi hely

“Nem akartam olyan könyvet írni, ami nem kapcsolódik az ország jelenlegi állapotához” - Interjú Veres Attilával

Szerző Nyerges Csaba On the

Nem kétséges, hogy 2022 Veres Attila éve volt, már pusztán akkor is, ha csak a Magyarországon, illetve a tengerentúlon megjelent új köteteinek fogadtatását nézzük. Interjúnk apropóját elsősorban az “A valóság helyreállítása” megjelenése adta, de persze beszélgettünk sok minden másról is. (Az interjú még 2022. őszén  készült, annak megjelenését a kötetről készült bemutató podcastunkhoz igazítottuk)

Próza Nostra (PN): Minden kétséget kizáróan az idei év egyik nagy irodalmi szenzációja volt a novelláid amerikai megjelenése. Segítesz nekem tisztázni hogy tartalmilag hogyan viszonyul egymáshoz illetve milyen átfedésben van egymással a Valancourt Books által megjelentetett The Black Maybe című és a pár hete itthon megjelent az A valóság helyreállítása című novelláskötet? Az interneten fellelhető források nem teljesen egyértelműek.

Veres Attila (VA): A The Black Maybe tíz történetet tartalmaz, hetet az Éjféli iskolákból és hármat az A valóság helyreállításából, míg az A valóság helyreállításában tizennégy sztori található, amelyekből azt hiszem hat jelent meg korábban. Ezek jellemzően a rövidebb szövegek, míg a nagyobb terjedelmű elbeszélések teljesen újak, az elmúlt év termésének nevezhetők.

PN: Ebből és a tényből, hogy az Éjféli iskolák még 2018-ban jelent meg rögtön adja magát a kérdés, hogy mivel foglalkoztál az azt megelőző három és fél évben? Ezt a kérdést ugyan felteszed és meg is válaszolod az új kötet utolsó szövegében („Az én lelkemben mindig pokol marad” – beszélgetés Veres Attilával), de annak végkifejletét tekintve talán nem árt ha én sem hagyom ki. És persze annak a „beszélgetésnek” az ismeretében azonnal felmerül egy másik fontos kérdés: csakugyan van a fiókodban egy elkészült regény?

VA: Nagyon sok filmes munkám volt, többek között írtam egy tévésorozatot, amely éppen most forog, leforgattuk az Átjáróház című filmet, aminek december nyolcadika a bemutatója (az interjú néhány héttel a bemutató előtt készült - a szerző), és valóban írtam közben egy regényt is, amely elég hosszú lett és amelyet még nem fejeztem be. Most kellene belevágnom az újraírásába, de erre még nem sikerült rávennem magam. A regény epizódjaival elégedett vagyok, más részeivel, főként amelyek arra szolgálnak, hogy a végén összefonódjanak szálak még nem annyira. És persze az is igaz, hogy jelen pillanatban személyesen nem hiszek egy regény-formátumú szöveg létjogosultságában.

„Sosem gondoltam magamra novellistaként” – Interjú Moskát Anitával

Szerző Nyerges Csaba On the

Három évvel harmadik regénye, a Zsoldos-díjat elnyert Irha és bőr megjelenése után új kötettel jelentkezett Moskát Anita. A hazugság tézisei részben már korábban is olvasható, részben pedig vadonatúj szövegeket tartalmazó novelláskötet, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel. (Korábbi, az Irha és bőr kapcsán készített interjúnkat itt olvashatjátok)

Próza Nostra (PN): Mind a regényeidnek, mind az új novellásköteted szövegeinek nagy erénye az alapkoncepció eredetisége. Hány ötletet nevelgetsz párhuzamosan magadban és hogyan szokott eldőlni, hogy valamelyikből lesz-e végül valami?

Moskát Anita (MA): Mindig furcsán érzem magam, ha valaki az ötleteimet emeli ki. Szerintem más írókhoz képest nekem kifejezetten kevés ötletem van. Ráadásul eleinte, amikor elkezdtem írni, minden ötletem közhelyes volt, tizenévesen például egy fantasy trilógián dolgoztam varázstárgyakkal és kiválasztott főhőssel, akinek le kell győznie a gonoszt. Az ösztönös erősségeim nem itt voltak, ezekben a korai történetekben inkább a szereplőim voltak szokatlanok vagy összetettebbek. Szerettem volna történeteket mesélni, de fogalmam sem volt, melyikeket érdemes elmesélni. Tudtam, hogy az írás sok része tanulható, de azt mégis hogy tanuljam meg, hogyan kell ötleteket szerezni? Ezt éreztem a legnagyobb gyengeségemnek, ezért ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Megfigyeltem olyan szerzőket, akiket az ötleteikért szerettem olvasni, például akkor ismertem meg Miéville-t. Összevetettem a szövegeivel a saját szövegeimet, és rájöttem, hogy Úristen, hol vagyok én ehhez. Pár évig tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, csak megtanultam rostálni, célzottan ötletelni, követni az asszociációs láncokat, hogy ne a nyilvánvalót írjam meg, és persze megfejteni, hogy az egyik sztori miért működik és a másik miért nem. A mai napig kevés olyan ötletem van, amit tényleg meg akarok írni. Egyszerre csupán néhányat görgetek fejben – nem is szoktam őket leírni, mert úgy vagyok vele, hogy ami kihullik, az valószínűleg egyébként sem lett volna különösebben érdekes.

PN: A hazugság téziseinek novellái között több is van, amelyek világában egy jóval nagyobb terjedelmű történet lehetősége is benne lenne, erre a legjobb példa szerintem a kötet nyitó novellája, A mesterhazugság. Hogyan szokott eldőlni, hogy milyen formátumú lesz a végeredmény?

MA: Ezt már általában nem az ötlet határozza meg, hanem az abban rejlő konfliktus. Vannak novellák, amelyekből lehetett volna akár nagyobb terjedelmű szöveg is, de a konfliktus nem igényelt többet. A mesterhazugságnál kifejezetten azt éreztem, hogy ha a világát elkezdeném jobban kibontani, akkor olyan területekre jutnék, ahol már nem biztos, hogy működne. Vagy ott van a Fekete monitor, aminél a formával játszottam (a szóban forgó elbeszélés a lapozgatós könyvek mintájára íródott – a szerző megjegyzése) és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ebből nem szeretnék regényt írni.

„Vigyáznod kell, ha kitalálsz valamit, mert a végén megvalósul” – Interjú Csabai Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

A szerkesztőség év végi  listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.

Próza Nostra (PN) : Kik által  lett belőled olvasó, majd író ember? 

Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát.   Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ. 

PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.

CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel  - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.

“Olyat kell csinálni, amely mellé szívvel-lélekkel oda tud állni az ember” - Interjú Tomasics Józseffel

Szerző Nyerges Csaba On the

Tomasics József neve biztos, hogy nem ismeretlen azok előtt, akik érdeklődnek a hazai horror- és weird irodalom iránt. Az ő munkásságának köszönhetően jött létre a The Black Aether online magazin és az e köré szerveződő közösség, amelynek célja a magyar és nemzetközi weird bemutatása és népszerűsítése. Az utóbbi években hatalmas energiákat fektetett abba, hogy segítse a magyar alkotókat, megjelenési lehetőséget biztosítson nekik, illetve támogasson minden olyan kezdeményezést, ami előrelendítheti a szcéna ügyét. Mindezek elismeréseként ő lett a 2021-es Hexa-díj díjazottja, adta tehát magát az apropó egy interjúhoz. A TBA és a hozzá kapcsolódó projektek múltjáról, jelenéről és jövőjéről Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Próza Nostra (PN): Arról már többször beszéltél, hogy a Lovecraft írásai iránti rajongásod nem „első látásra”, hanem életkorodat tekintve relatíve későn, már érett olvasóként keletkezett. Azt meg tudod mondani, hogy a klasszikus weird melyik aspektusa volt az, ami végül  beszippantott? A kozmicizmus, a hangulat, esetleg hogy azt a bizonyos leírhatatlan rettenetet  neked mint olvasónak kell fejben összerakni vagy valami egészen más?

Tomasics József (TJ):  Ha mindenképp választanom kell akkor a hangulatot emelném ki első helyen, de persze fontos volt a misztikum is. Aztán ahogy egyre jobban belemélyedtem a szövegekbe és ezzel párhuzamosan az életéből és a fikción kívüli munkásságából is többet megismertem egyre jobban kikristályosodott előttem mindaz, ami a sorok mögött rejlik. Lovecraft rémirodalma sokkal több, mint lazán kapcsolódó horrortörténetek sora, melyeket a világűr rettenetes és főleg gonosz szörnyei kötnek össze. Egyértelműen magasabb művészeti értéket képvisel, mondanivalójuk, jelentéstartalmuk és szimbolikájuk sokrétű, olyan filozófiai kérdéseket (is) tárgyalnak, melyek az emberiség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálják. Vitathatatlan, ahogy Lovecraft is írta: „A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.”

„Az írás számomra magánterület” – Interjú Sepsi Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

Kinek több, kinek kevesebb panasza lehet a 2021-es  évre - Sepsi László valószínűleg az utóbbiak közé tartozik. Egyrészt Rossz beszéd című novellájával elnyerte a Zsoldos-díjat, másrészt megjelent Termőtestek című új regénye. Ez utóbbi kapcsán Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor KiadóPróza Nostra (PN): 2017-ben az első ViTán már meséltél nekem a soron következő regény-projektedről, amelyből aztán a Termőtestek lett, kicsivel később a Prae magazinban meg is jelent belőle egy részlet, magát a regényt ugyanakkor csak idén novemberben vehettük kézbe. A Pinky rajongójaként talán megbocsátható nekem, ha az az első kérdésem, hogy mi tartott ennyi ideig?

Sepsi László (SL): (nevet) Írni akartam egy fantasztikumba hajló nagy és sötét bűnregényt, amelyben már csak a hossza és a szerteágazó cselekmény miatt is el lehet veszni. A Pinky után alig pihentem, szinte egyből elkezdtem vázlatokat csinálni, megírtam hozzávetőleg 4-5 fejezetet, aztán kiderült, hogy nyelvileg nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. Nem voltam elégedett a stílusával, túl közel volta Pinky nyelvezetéhez, illetve azt éreztem, hogy egy ekkora dramaturgia szerkezetet nem tudok egyben tartani. Félreraktam, írtam pihenésképpen egy ifjúsági regényt (Ördögcsapás, a szerk. megjegyzése), de közben azért anyagot gyűjtöttem: elkezdtem utánaolvasni a gombáknak, a város és történetének ábrázolásához pedig belevetettem magam Lewis Mumford urbanisztikai szövegeibe meg a Zola-regényekbe. Amikor nagyjából egy év múlva elkezdett nagyon feszíteni a dolog, és egy csomó ötlet is jobban kikristályosodott, akkor megint leültem és onnantól kezdve jobban ment.

PN: Ha a fülszövegben leegyszerűsített alapszüzsét nézzük – egy Höksring nevű kisvárost uraló gengsztercsalád a pokolra száll, és alvilági riválisaik egymással torzsalkodva próbálják betölteni a hatalmi vákuumot –, úgy tűnhet, hogy nem lesz nehéz dolgom a kategorizálással, de aztán ahogy haladtam a történettel, rájöttem hogy nem fogom tudni egyetlen olvasat alapján besorolni. Pusztán a külsőségeket tekintve nekem G.R.R. Martin és a Tarantino utáni gengszterfilmek hatása tűnt a legerőteljesebbnek, gondolok itt elsősorban a nézőpontváltogatós, mozaikokból összekapcsolódó szerkezetre, a karakterek sorsának esetlegességére illetve arra, hogy mint a Trónok harcában, itt is fontos szerepe van a fantasztikumnak, de azért mégsem az a legfontosabb.

SL: Nagyjából hét éven keresztül dolgoztam rajta megszakításokkal, és valahol magától értetődő, hogy hatással volt rám, amit eközben olvastam vagy láttam. A Trónok harca párhuzam teljesen jogos, tényleg fontos ihletforrása volt a regénynek, mint például a Fargo sorozat is a maga groteszk, kacskaringós dramaturgiájával és azzal, hogy sokszor azt sem tudjuk igazán, hogy ki itt a hősünk… már persze a Városon kívül.

"Előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi" - Interjú Juhász Viktorral, a Perdido pályaudvar, végállomás fordítójával

Szerző AdamG On the

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Juhász ViktorMikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…

"A szívós állati rostok" - interjú Németh Gyula grafikussal

Szerző AdamG On the

ÁllatemberA Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

"Minden szövegben van politika" - Interjú Takács Bogival

Szerző AdamG On the

Takács BogiAz idei, hivatalosan Új-Zélandon (a valóságban virtuálisan) megrendezett WolrdCon a magyar fantasztikum számára történelmi jelentőségű volt, ugyanis először nyert magyar szerző Hugo-díjat, ami még mindig a legfontosabb elismerésnek számít az SFF közegben. Az Egyesült Államokban élő Takács Bogi író, szerkesztő, költő vehette át az elismerést Best Fan Writer kategóriában. (Ebben a kategóriában a fantasztikummal foglalkozó „rajongókat” díjazzák, a Bogitól a díjra „nevezett” cikkek és kritikák a weboldalán találhatók). Bogi novellái olyan magazinokban jelentek meg, mint a Clarkesworld, a Lightspeed, az Apex vagy a Strange Horizons, több antológia szerkesztése köthető a nevéhez, emellett folyamatosan ír kritikákat és esszéket. Saját novelláskötete a The Trans Space Octopus Congregation.

Ez az interjú talán a Próza Nostra történetének leghosszabb ideig készült anyaga volt: az első kérdéseket még 2018 októberében tettük fel Boginak. Az interjú készítése közben történtek fényében a válaszok is alakultak, így egy kifejezetten izgalmas munkafolyamat során jött létre a végleges változat, ami lent olvasható.

Először is gratulálunk a Hugo-díjadhoz. Mit jelent neked az, hogy megkaptad ezt az elismerést?

Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki; főleg annak is, hogy ez egy közönségdíj, tehát elég sokan úgy gondolták, van valamennyire értelme annak, amit csinálok. Szerintem abszolút van értelme, ezt akkor is úgy éreztem, amikor körülbelül öten olvastak (az ötből az egyik olvasómmal azóta összeházasodtunk!); de azért jó ezáltal is átérezni. Azért ez mégiscsak más, mint az apátia – angol nyelven azért ebben elég sokáig volt részem – vagy a durva ellenreakciók, hogy én személyesen teszem tönkre a tudományos fantasztikumot. Habár az utóbbi kategóriába tartozókat is nyilván érdekli, amit mondok, csak éppen heves elutasítást vált ki belőlük…

"Bradburyt kifejezetten nehéz szépen fordítani" - Interjú Pék Zoltánnal

Szerző AdamG On the

Ray Bradbury: Szép arany almáit a napAz elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.

Tíz éves a Próza Nostra 6. – Tíz interjú az elmúlt tíz évből

Szerző Próza Nostra On the

Próza NostraFolytatjuk a Próza Nostra fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozatunkat. Az elmúlt évtizedben számos interjút készítettünk külföldi és hazai szerzőkkel, fordítókkal, és a populáris kultúrát területükként választó kutatókkal, hogy ne csupán a szövegeket, de azokat az embereket is megismertessük az olvasókkal, akik a szövegekkel dolgoznak. Ebből az alkalomból tíz olyan interjút választottunk ki az elmúlt időszak terméséből, melyek írókkal és fordítókkal készítettünk.

“A te döntésed, hová helyezed a kamerát” - Catherynne M. Valente interjú

Catherynne M. Valentével A Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye apropóján beszélgettünk világépítésről, feminizmusról, és az online személyiségekről.

"Csak a tehetség számít" - Interjú Gy. Horváth Lászlóval

Mark Lawrence Széthullott Birodalom-trilógiájának megjelenése kapcsán beszélgettünk  Gy. Horváth Lászlóval, aki az elmúlt negyven évben szerkesztőként és fordítóként is bejárta a világirodalom tartományait. Lawrence szövegeiről, a fatasyirodalomról és a világirodalmi szövegek fordításáról kérdeztük.

Oldalak