Horror

2016 különösen jó év a hazai Lovecraft rajongóknak, hiszen nem csupán egy, hanem mindjárt két fanzin indult el kis időkülönbséggel a témában. A Magyar Lovecraft Portál által kiadott Azilum és a The Black Aether (szintén) lovecrafti weboldal által kiadott Black Aether – A szokatlan és hátborzongató történetek magazinja.

Kis kitérővel kell, hogy kezdjem.

Nagyjából húsz évvel ezelőtt találkoztam először Lovecraft irodalmi munkásságával és azóta is rendszeresen vissza-visszatérek a szövegeihez. Amikor az Azilumot a kezembe vettem, valamifajta nosztalgikus izgalom kerített hatalmába. Húsz éve nagyon örültem minden apró hírnek, cikknek, megjelenésnek, ami Lovecraft szövegeihez kapcsolódott, hiszen nagyon máshogyan hatottak rám HPL szövegei, mint ahogyan azt más rémtörténetektől megszoktam. Jópár barátom hasonlóképp volt ezzel és sűrűn beszélgettünk a novellákról, amelyeket épp olvastunk. Sokat adtunk volna egy ilyen-olyan időközönként megjelenő fanzinért, nemhogy kettőért. Ma, amikor az online jelenlétünk annyira kiterjedt, hogy ha nem vagyunk felcsatlakozva 24 órában az jobbára tudatos döntés eredménye, nem pedig a technikai korlátoké, rengeteg tartalom érhető el Lovecrafttal kapcsolatban (is), ez a két megjelenés mégis képes volt izgatottá tenni. Húsz év telt el és közben a Lovecraft-életműhöz való viszonyom is megváltozott. Van pár nagy kedvencem az írásai között, mások újraolvasására pedig semmi szín alatt nem fecsérelném az időt. Látom a nehezen tagadható korlátait a prózájának, miközben csodálom azt a sajátos atmoszférát és gazdag mitológiát, amelyet teremtett. Röviden: nem vagyok fanatikus rajongó. Mégis nagyon megörültem a megjelenéseknek, olyannyira, hogy mindkét magazint azon melegében megvettem.

Nemrégiben meghirdettük első novellapályázatunkat, Csernobil 30 - Az atomkatasztrófa gyermekei címmel (itt elolvashatjátok az eredeti kiírást). Örömmel jelentjük, hogy folyamatosan érkeznek be a pályamunkák, ám április 26-ig van még idő, úgyhogy ne habozz és küldd el a kész novelládat vagy írd meg a régóta elmédet feszítő történetet végre és küldd el nekünk.

Ismételten felhívjuk a figyelmed arra, hogy egy novellapályázatról van szó, ezért aztán regényrészletet vagy forgatókönyvet sajnos – bármennyire is színvonalas szövegek – nem áll módunkban zsűrizni.

Kedvcsinálónak felsoroljuk a köteteket, melyeket a partnereink ajánlottak fel a díjazásra – ezúton is köszönjük nekik a segítséget.

Mitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.

A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.

Jason Vorhees, Freddie Krueger és Pinhead – a nyolcvanas évek horrorjainak kultikus rosszfiúi. A magam részéről késes barátunk rémálmai voltak a legnyomasztóbbak, de a Hellraiser rosszfiúja volt a legigézőbb.  Ez utóbbi talán nem is félelmetes, sokkal inkább egy csábító démon, akire iszonyúan kíváncsi vagy. Clive Barker és kollégái a filmsorozat későbbi részeivel egy egészen korrekt mitológiát dolgoztak ki a cenobitákhoz, amit most a karakter atyja egy újabb elemmel egészített ki.

A vér evangéliumában Barker két saját univerzumát dolgozta egybe: nem csak Pinheadet, hanem nyomozó hősét, Harry D’Amourt is beemelte a történetbe, és egyúttal ki is bővítette korábban alkotott világegyetemét. Részletesen megismerhetünk egy szellemekkel terhes emberi és a mindennapos problémákkal teli pokoli világot – bármilyen hihetetlennek, mégis igaznak tűnik, hogy ha te is a része vagy, akkor az Alvilág is csak egy nyomasztóan kopár hely, de egyúttal mégiscsak az otthonod. Ugyan nem ez a központi elem, mégis leginkább ez a gondolat és a csodásan érzékletes leírások azok, amelyek kiemelik a regényt a hétköznapi horrortörténetek közül. Önmagában ugyanis inkább csak egy hatásos, összességében azonban nem túl emlékezetes alkotásnak bizonyult.

A történet kifejezetten izgalmasan indul: valaki elkezdi legyilkolni a világ nagyhatalmú varázslóit. Valaki, aki megállíthatatlan, meg- és legyőzhetetlen, velejéig gonosz… Hamar kiderül, hogy kedvenc szadomazochisztikus démonunk az, terveiről azonban eleinte fogalmunk sem lehet. Ahogyan nem tud semmit a túlvilági magánnyomozó sem, aki mintegy véletlenül fut bele szöges fejű barátunkba. Pinhead hovatovább személyes evangélistájának kéri fel a nyomozót, akinek ehhez egyáltalán nem fűlik a foga. Vissza is utasítaná a felkérést, de a cenobita elrabolja egy barátját, így kénytelen szó szerint Pokolra menni a megmentéséért.

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Ahogyan arról mi is beszámoltunk, tavaly novemberben elindult a Lovecraft művészetének és a Cthulhu mítosznak szentelt magyar oldal, a The Black Aether. (Ha szereted Lovecraft írásait vagy úgy általában a kozmikus horrort, de még nem nézted meg az oldalt, akkor most ide kattintva szépíthetsz.) Az oldal szerkesztői nem is vesztegették sokáig az időt, és egy print fanzine megvalósításába kezdtek, melynek a kultikus öreg, a Weird Tales szolgál mintájául.

A kezdeményezés nonprofit, tehát csak az előállítási- és a postaköltséget kell majd kifizetnie a hozzám hasonló rajongóknak. Ami azonban még ennél is sokkal fontosabb az az, hogy a magazin kéziratokat vár, így most mindenki, aki úgy gondolja, hogy kisprózai vagy lírai alkotásával sikeresen képes megidézni a kozmikus horror semmi mással össze nem téveszthető atmoszféráját, az ne késlekedjen és küldje el kéziratát a kiadvány szerkesztőinek.

A teljes kiírás, további információk a magazinról, valamint a szükséges elérhetőség megtalálható ezen az oldalon.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

A dél-afrikai írónő 2014-ben megjelent kötete tematikájában kötődik előző regényéhez, a Tündöklő lányokhoz. Ezúttal is egy brutális gyilkosságokat elkövető férfi tettei körül forog a történet, ugyanakkor kiemelt helyen szerepel a helyszín, Detroit. Beukes szerint itt kezdődött el és ért véget az amerikai álom. Vannak további visszatérő témakörök is, mint például az anya-lánya kapcsolat, a rasszizmus és a gender kérdések. Ezek mellett Beukes felveti a szociális média hátulütőit, úgy mint a stalkerkedés egyszerűsödése vagy az állandó, görcsös információszükséglet vagy esetleg a hamis személyazonossággal való online visszaélés. Beukes írói eszköztárában a realizmus veszi át a vezető szerepet, a fantasztikum csak mélyen lappang, búvópatakként fel-felbukkan. A Broken Monsters idegborzoló olvasmány, amely elveti a bűntények magyarázataként olvasható esztétikai koncepciókat és kísérletet tesz, hogy kemény, szarkasztikus zsaruhumoron keresztül olvashatóvá és érthetővé tegye az elkövetett tetteket.

A sötét borító ezúttal is krimit rejt, amit felerősítenek a thriller és, egyes esetekben, a horror műfaj jellemzői. A történet kezdetén a detroiti rendőrség egy félig szarvas, félig kisfiú tetemét találja meg egy alagút szájánál. A fősodor a rendőrségi munkát követi, erre további temérdek történetszál épül. A nyomozást irányító Gabriella Versado detektív életét követhetjük nyomon valamint tinédzser korú lányának, Layla Jane Stirling-Versadonak, és barátnőjének internetes pedofilvadászatát izgulhatjuk végig. Betekinthetünk Jonno Haim, egy útját vesztett író újjászületésébe, együtt kóborolhatunk egy hajléktalanokból álló csoporttal, ahogy a bank által elvett házakból elviszik a használható értékeket, majd egy templom ingyenkonyháján étkeznek és beszélgetnek, illetve, olvashatunk a gyilkos, Clayton Broom kétségbeesett próbálkozásairól arra nézvést, hogy egyenesbe jöjjön, majd későbbi revelációjáról, hogy mit kell tennie, hogy új álmai megvalósulhassanak. Rengeteg részletesen kidolgozott szereplő megy el egymás mellett a történet során, hogy a tetőponton végül néhányan közülük találkozhassanak.

Nőknek alárendelt férfiak a fjordokon, trójai háború a Marson, tengermélyi horror a Mariana-árokban, virágba borult világvége Berlinben. Ez mind a Próza Nostra év végi toplistájának könyveiben. Idén is arra kértük a szerkesztőség tagjait, hogy minden nehézség ellenére próbálják meg áttekinteni és legalább egyszeri alkalommal rangsorolni kedvenceiket. Lentebb találhatjátok kollégáink szubjektív listáit, előtte azonban jöjjön egy kis analízis.

Örömmel konstatáltuk, hogy idén sokkal nagyobb a merítés, azaz egyetlen könyv sem lett egyeduralkodó, kevesebb az átfedés, jobban kijöttek az egyes preferenciák, így kissé nehezebb is volt összeállítani egy egységes képet. Mind műfajilag, mind szerzőket tekintve sokkal változatosabb a tavalyi listánkhoz képest. Ez persze annak is a jele, hogy szuper kollégákkal bővült a csapat (sokan ráadásul igazoltan távol maradtak), de felmerül azért a gyanú, általánosságban véve sem volt egy kiemelkedő könyvsiker ebben az évben, vagy inkább több nagyszerű olvasmányról kell-e beszélnünk?

Ugyanakkor akadnak duplázók is, s ezért már külön kijár a taps. Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Moskát Anita Horgonyhely c. idei  könyvével is igen magabiztosan szerepelt a Próza Nostra kritikusainál. A szerkesztőség le sem tagadhatná, hogy igen kedvére való a szerző, sokunkat megszólított, s éppen ezért ajánljuk most őt ismét a legelső helyen. Moskát Anita már most meghatározó alkotója a kortárs magyar irodalomnak, s reménykedésre ad okot, hogy ezúttal már a szépirodalommal foglalkozó Litera oldalán is bemutatkozhatott, amire tényleg ritkán adatik alkalom. A Horgonyhely fiktív, mágialapú világa önmagában is izgalmas, amelyben a nők uralkodnak, a férfiak pedig alárendeltek, a terhesség pedig az egyetlen üdvözítő út a szülőföld megtartó (és halálos) erejével, a röghöz kötöttséggel szemben. Ezzel a fojtogató alaphelyzettel küzdenek a történet szereplői, a hajós Vazil, aki mániákusan keresi a rejtély eredetét és az elszakadás lehetőségét, lánya, aki inkább apja börtönéből szökne már, s a földmágus Lars, aki pedig az uralkodó feleség hatalma elől menekülne. Moskát olyan bátran nyúl bele az anyaság és az eredet problematikájába, ahogy azt nagyon kevesen teszik mostanában. “Mágikus és realista, de a mágikus