Horror

A Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

Sajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.

2020 könyvkiadása nem úgy alakult, ahogy mindenki várta – a világ mindig tartogat váratlan fordulatokat. Az elmúlt hónapok a világméretű járványról szóltak, és jól látszik, hogy a vírus még hosszú ideig velünk marad. A távolságtartás és az emberek egészségének védelme érdekében – más nagy rendezvényekkel együtt – elmarad a júniusi Könyvhét, ami hagyományos módon a magyar irodalom, a magyar szerzők és magyar könyvkiadók ünnepe. 

A Próza Nostra csapata azonban szeretné, ha ennek ellenére virtuálisan megemlékeznénk minderről, így a következő bő egy hétben különböző cikkek segítségével mutatjuk be, milyen izgalmas is a magyar irodalom. Elsőként hadd nyújtsunk át nektek egy rövid válogatást azokból a kötetekből, melyeknek a megjelenését nagyon várjuk. Akadnak itt már bejelentett regények, régen esedékes folytatások, sorozatok lezárása, de olyan kötetek is, amik talán csak az írók távoli tervei között szerepelnek. Mindenesetre összeállításunkkal biztosítani szeretnénk a szerzőket, hogy mi örömmel fogjuk olvasni a könyveiket, érkezzenek akár idén, akár csak pár év múlva. Közben pedig reméljük, sikerül az olvasóinknak ötleteket adni, milyen regényeket szerezzenek be a nyárra.

Sepsi László: Höksring gombái

A Pinky óta várjuk, hogy Sepsi László végre befejezze azt a regényt, amiről már évekkel ezelőtt csepegtetni kezdett információkat. A Prae egyik 2017-es számában például még részlet is olvasható volt a történetből, aminek a középpontjában különös hatású gombák állnak, és egy északi kisváros, Höksring, aminek nyomasztó sorsa összefonódik a föld alatti világ furcsa lakóival. Sepsitől már megszokhattuk a nem mindennapi szövegeket, elég csak a legutóbb megjelent novelláira gondolni – az eddigiek alapján a Höksring gombái is legalább ennyire bizarr és hátborzongató lesz. Ráadásul a kézirat már elkészült (hamarosan mi is közlünk belőle egy részletet az oldalunkon), és reméljük, hogy minél előbb meg fog jelenni.

Raana Raas (Görgey Etelka): Időcsodák 4.

A Csodaidők talán a legkedveltebb magyar sci-fi könyvsorozat, ami egy távoli jövőben kitörő háború történetén keresztül beszél emberségről, családról, választásokról, vallásról, erkölcsről és az emberi lét nagy és kis kérdéseiről egyaránt. Görgey Etelka 2006-ban indult regényfolyama 2012-ben új irányt vett, ugyanis a szerző az első kötet eseményeinek menetét egy ponton megváltoztatta. Azt gondolhatnánk, ez elég olcsó ötlet, ugyanolyan rókabőrlehúzás, mint amire napjainkban egyre többször látunk példát – de nem így van. Az Időcsodák képes volt bebizonyítani, hogy ez az alternatív történetfolyam legalább annyira érdekes és izgalmas, mint az eredetije. A legutóbbi kötet, a Menekülők, 2017-ben jelent meg. Azóta a rajongók izgatottan várják, hogy végződik ez a négykötetes „alternatív történet”. Ha minden jól megy, a szerző még idén elkészül a lezárással (az egyes fejezetek nyers változataiba a sorozat honlapján bele is lehet olvasni). Biztosak vagyunk benne, hogy ez a könyv is legalább annyira megrázó és magával ragadó lesz, mint az eddigiek.

Kevés műfajt állít olyan éles (és hálás) kihívások elé a technológiai fejlődés, mint a sci-fit, a horrort és a thrillert, illetve különféle arányú keverékeiket. A sci-fi esetében a tudomány és a technológia lényegében maga a téma, míg a thriller és a horror esetében szerepük közvetettebb, ám nem kevésbé meghatározó. Noel Carroll megállapítása szerint a horror vonzereje a rejtvényfejtés intellektuális játékából ered: az információadagolás speciális módja teszi lehetővé a lehetséges magyarázatok megfogalmazását, majd korrigálását, végül pedig a nagy felismerés aha-(vagy inkább sokk-)élményét. A modern környezetben játszódó horror tehát óhatatlanul reflektál arra is, ahogyan a mai világ információbősége befolyásolja ezt a megértési folyamatot. Már nem azért tapogatózunk idegenül az ellenséges univerzumban, mert nem tudjuk, amit tudnunk kellene, hanem épp ellenkezőleg: túl sokat tudunk, de képtelenek vagyunk ellenőrizni, helytálló-e a tudásunk. A Wikipédián ugyan minden fent van, ami csak létezik, de mindig kérdés, hogy elég alapos volt-e az adott szócikk szerkesztője. A térerő hiánya többé már nem mentség arra, ha a főnökünk nem tud elérni – az viszont annál inkább, ha az okostelefon kijelzőjén ismeretlen, arab és thai abc keverékére emlékeztető karakterkészlettel jelennek meg a feliratok.

A 14 főszereplője, Nate Tucker adatrögzítői munkájánál fogva is a lényegében értelmetlen – rendezett/rendezendő, de pusztán bürokratikus funkciójú – információ rabszolgája. E gépies tevékenységhez képest még rendellenesen olcsón bérelt új lakásának furcsaságai is üdítő változatosságot jelentenek. Persze a Kavach-épület, történelmi emlékhely-besorolás ide vagy oda, már "modern" kísértetház, ahol a kissé terjengős felvezetésben megismert és megkedvelt szereplők a titkok kibogozásának is azzal a derűs ésszerűséggel látnak neki, amelyet a regényben lépten-nyomon megidézett Scooby Doo Rejtély Rt.-je is képvisel. Szerencsére Clines egyrészt más filmes idézetekkel is árnyalja a rajzfilmsorozat emlegetését (én sem viseltetek nagyobb rokonszenvvel Scooby és barátai iránt, mint a 14-et az ‘Osztott képernyő’ rovatban véleményező Steve), másrészt pedig jelen esetben a Scooby Doo naiv világképe maga is metafora: azt az alapbeállítottságot szemlélteti, amelyből kiindulva a magukat és a világot popkulturális előképek segítségével értelmezni próbáló átlagemberek (“Diánák”, “Fredek” és “Bozontok”) szembesülnek azokkal a szörnyetegekkel, amelyekről nem lehet lerántani a gumimaszkot.

“It's written in the wind / It's everywhere I go”

Már csak pár napot kell aludni, és itt a Karácsony. Reméljük, mindenki felkészült már a Reszkessetek betörők- és az Igazából szerelem-maratonra, de addig is gondolunk az ajándékvadászokra. Itt, a Próza Nostránál is úgy gondoljuk, a tökéletes ajándék a könyv (meg a szeretet), így szétnéztünk a boltokban, hogy miket érdemes a fa alá tenni az elmúlt hónapok megjelenéseiből.
 

Naomi Novik: Ezüstfonás, ford. Heinisch Mónika (Gabo)

Fülszöveg:

Mirjem pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

Mikor véget ért a Próza Nostra első novellapályázata, ami a csernobili atomkatasztrófának kívánt emléket állítani, már megvolt a terv, miről kell szólni a következőnek. 2017 volt ugyanis – amikor megrendeztük a második pályázatunkat – Arany János születésének 200. évfordulója. A tervek szerint még 2017 őszén meg is jelent volna a pályázatra érkezett munkákból készült válogatás, ez azonban egészen mostanáig váratott magára. Csaknem egy éves adósságunkat törlesztjük a mai napon e kötet megjelenésével.

Arany, az egyik legnagyobb magyar bárd, kinek költészete két évszázad múltán sem fakult meg. Barátsága Petőfivel, ma is elemi erejű Toldija, vagy akár öregkori Őszikéi nem csak az olvasóknak nyújtottak mindig örömet, gondolkodni valót, de inspirálói voltak az őt követő nemzedékeknek. Nincs ez másképp balladái esetében sem: A walesi bárdok, Ágnes asszony, Tetemre hívás, a Híd-avatás, megannyi remekmű, melyek hol a történelem egy-egy fontos momentumát, hol a falusi életet, hol pedig a modern világ félelmeit mutatják be. Ezek a versek egy mesteri költő munkái, aki képes volt szavakba önteni az emberek érzéseit, tragédiáit, ugyanakkor azokat egyetemes érvényűvé, mindenki számára érthetővé emelni.

Adja magát az ötlet: mit mondanak ezek a balladák a XXI. század emberének? Hogyan értelmeznék át őket? Hogyan remixelnék? Az Ágnes asszonyban megbúvó véres pszicho-thriller, a Vörös Rébék természetfeletti boszorkányhistóriája, A walesi bárdok elnyomó, már-már orwelli világa hogyan foglalható írásba ma? Erre voltunk kíváncsiak, és örömmel láttuk, hogy a pályázatunkra mennyi érdekes átirat, továbbgondolás vagy akár előzménytörténet érkezett. Ezekből nyújtanánk most át a legjobbakat, igazolva ezzel, hogy az időtálló történetek még akkor is hatnak az olvasóra, amikor már nem ökrösszekérrel, hanem metróval utazunk, nem mesebeli holló viszi el üzeneteinket, hanem az interneten továbbítjuk azokat, vagy a javasasszonyok helyett a kifinomult orvosi műszerekben bízunk.

Az Arany 200 – Balladaremix címre keresztelt pályázatunkra ezúttal is ötvennél több pályamunka érkezett, melyek a legkülönbözőbb Arany balladákat dolgozták fel. A zsűri bírálatai alapján ezek közül a kilenc legjobbnak ítéltet tartalmazza kötetünk. Külön öröm számunkra, hogy némelyik írás szerzője már az első kötetünkben – Az atomkatasztrófa gyermekei című antológiában – is bemutatkozott pályamunkájával.

Az év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

A Mélység óriásit ütött. A Falka – Cutter első regénye, melyet az Agave jó érzékkel csupán a Mélység után adott ki – sokkal kevésbé tett rám zsigeri hatást, és nyelvileg sem olyan kiforrott, mint a szerző második kötete. Ettől függetlenül Cutternek e két könyvvel sikerült annyira felpiszkálni az érdeklődésemet, a bizarr történeteivel és remek nyelvi megoldásaival annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az egyik kedvenc horrorszerzőmmé vált.

A szekta nem olyan feszes tempójú, koherens regény, mint amilyen a Mélység volt. Ez már a kötet méretén is látszik, hiszen az eddigiekhez képest jóval vaskosabb könyvről van szó. Az író ezúttal is jó érzékkel teremtette meg a helyszíneket és a történet elemeit, mégis kissé szegmentáltnak, darabosnak tűnik a történetvezetés. Ezt a kényelmetlenséget csak felerősíti a regény sajátos narratív szerkezete. A szekta ugyanis két idősíkon játszódik: az első a hatvanas években, a második húsz évvel később. A két idősík fejezetei váltakoznak a kötet teljes hosszában, ami egyrészről kiváló feszültségfokozó eszköz (a nyolcvanas évek idősíkján a szereplők olyan eseményekre hivatkoznak, ami nekik a múlt, az olvasó viszont még nem tart ott a szövegben, hogy a hatvanas években játszódó szál történései teljes egészében összeálljanak előtte, vagyis nem érti, mi történik pontosan – ebből ered a feszültség), másfelől azonban ez a szerkezet valahogyan mégis csak csikorog. Több helyen találkozhattunk már hasonló felépítéssel, például King Az című monumentális regénye, és nem csupán a narratív struktúrájában, de a történet bizonyos motívumaiban is felfedezni hasonlóságot Cutter írása és King regénye között.

A szekta három minden hájjal megkent fejvadászról szól, akik a hatvanas években szembesülnek valamilyen túlvilági iszonyattal, melyet sikerül ideiglenesen legyűrniük. Csaknem húsz évvel később azonban az erőre kapó lény egyik szolgája magával ragadja a véletlenül összeverődött csapat vezetőjének, Micahnak a kislányát. Nincs más lehetőség, Micah, Ebenezer és Minerva újra találkoznak, hogy még egyszer szembeszálljanak azzal az iszonyattal, ami a Fekete Sziklát uralja. (A csapatosan elhárított veszély évtizedekkel későbbi felbukkanása, a csoport újraegyesülése és bizonyos lélektani elemek ismét a már említett King-kötethez teszik hasonlatossá A szektát.)

Most, hogy már előrendelhető a Black Aether 6. száma, ideje, hogy kicsit felidézzük a korábbi lapszámok tartalmát. Ha még nem olvastad volna az eddig megjelent számokról írott ismertetőnket, most pótolhatod (első szám, második szám).

3. szám

A harmadik szám képregényszerű, szépen kivitelezett címlapfestménye (László Márk munkája) miatt reméltem, hogy folytatódik az első számban megkezdett Rio Negro képregény közlése, erre azonban nem került sor. Az eddigi legvaskosabb szám a főszerkesztő előszavát, tizenkét novellát, Lovecraft Natikána című versének Vacher Ákos-féle fordítását, valamint a From Beyond című film plakátját tartalmazza. A közölt novellák között néhány egészen kiválót is találhatunk, ilyen rögtön az első írás, Farkas Balázs bizarr Embertest című szövege. Kifejezetten jó a magazin felütése ezzel az írással, nagyon meghatározza a lapszám hangulatát.

Bojtor Iván Nagyapám szobrai című novellája formájában, szerkezetében és stílusában is a klasszikus rémtörténeteket idézi meg. A levélbetétek szerepeltetése nem csupán jól ismert irodalmi hagyományokat juttat az eszünkbe, de olyan nosztalgiafaktorral bír, ami kifejezetten hozzáad a rémtörténetek olvasásának élményéhez. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejében valamiért a horror – a kozmikus horror kifejezetten – és a nosztalgia alakzatai összekapcsolódnak. A novella zseniális illusztrációt is kapott, melyet Vígh Dávid Gr4ss követett el.

Ezt a novellát követi Veres Attila Visszatérés az éjféli iskolába című írása. A szerzőnek azóta már megjelent egy regénye az Agave Kiadó gondozásában (az Odakint sötétebb című regényről írott kritikánkat itt olvashatjátok), a Black Aether harmadik számában szereplő szövege a bemutatkozó írása. “Olyan faluban élek, ahol a nők gyakran szülnek gödörbe.” – kezdődik az írás, mely egy különös mezőgazdasággal és szokásokkal büszkélkedő magyar faluban játszódik, miközben annak lakóival is megismerkedünk. Minden természetfeletti vagy természetellenes dolog, jelenség a legnagyobb természetességgel ábrázolódik a novellában. Mindemellett muszáj megjegyezni, hogy a hétköznapok, a falu lakói és kapcsolataik olyan elevenen és hihetően jelennek meg, hogy akkor is szívesen olvasnék róla, ha semmiféle rettenet nem mutatkozna meg a lapokon.

Be kell vallanom, egy ideje félek a hazai szerzőktől, ha a dark fantasy és science fiction zsáneréről van szó. De egyúttal mindig reménykedek is, mikor tudomást szerzek egy éppen megjelenő könyvről, mert nagyon szeretném, hogy az jó legyen. Pontosan ezért volt Veres Attila regénye számomra az egyik legjobban várt az idei könyvhetes megjelenések közül (ezt az izgalmat csak fokozta a csalogatóan minimalista, igényes borító), így a kézhezvételt követően nem sokkal ki is végeztem. Méghozzá elégedetten. Az író neve egyébként egyeseknek ismerős lehet: számos alkalommal publikált már novellákat a The Black Aether magazinban, de az Odakint sötétebb az első regénye. És őszintén remélem, hogy nem az utolsó.

Veres Attila írása egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol 1983-ban egy új faj jelent meg, a cellofoidák. (Ennél a pontnál meg is állok, hogy egy iszonyatos közhelyet elpuffantsak: a kevesebb néha több. Az arányok pontos ismerete és betartása az egyik oka annak, amiért ez az írás igazán jó: bár nincs hiány a leíró részekből, néhány attribútumot leszámítva nem tudtam meg, hogyan is néz ki például egy ilyen lény, csak sejtem. És ez jó, mert el kell képzelnem.) Az emberek félelmükben irtani kezdték őket, mígnem elterjedtek a hírek, hogy az állatok speciális váladéka, a kristálytej gyógyítja a rákot. Ezután telepek létesülnek, ahol a maradék cellofoida biztonságos izolációban élhet, illetve itt működnek a kristálytejszűrő-állomások is.

A cselekmény kezdetben lassan bontakozik ki, de jelen esetben ez nem jelenti azt, hogy unalmas vagy vontatott lenne a történet. Egyszerűen szórakoztatóak a leíró részek, s alapvetően ezek határozzák meg a regény identitását. Az egész kötetet áthatja egy jellegzetes atmoszféra, amelyet Veres Attilának sikerült kifogástalanul létrehoznia, és ami beszippantja az olvasót. A fiktív cselekményt ugyanis körbefonja az abszolút vidéki nihil, ami – ha félretesszük a csápokat és a megmagyarázhatatlan történéseket – nagyon is hitelesen jeleníti meg a magyar “istenhátamögötti” települések vegetálását.