Horror

Jelenlegi hely

A horror kategória

2017 a könyvek tükrében (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekeiAz év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Az embernél nincs semmi félelmetesebb (Nick Cutter: A szekta)

Szerző stv On the

Nick Cutter: A szektaA Mélység óriásit ütött. A Falka – Cutter első regénye, melyet az Agave jó érzékkel csupán a Mélység után adott ki – sokkal kevésbé tett rám zsigeri hatást, és nyelvileg sem olyan kiforrott, mint a szerző második kötete. Ettől függetlenül Cutternek e két könyvvel sikerült annyira felpiszkálni az érdeklődésemet, a bizarr történeteivel és remek nyelvi megoldásaival annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az egyik kedvenc horrorszerzőmmé vált.

A szekta nem olyan feszes tempójú, koherens regény, mint amilyen a Mélység volt. Ez már a kötet méretén is látszik, hiszen az eddigiekhez képest jóval vaskosabb könyvről van szó. Az író ezúttal is jó érzékkel teremtette meg a helyszíneket és a történet elemeit, mégis kissé szegmentáltnak, darabosnak tűnik a történetvezetés. Ezt a kényelmetlenséget csak felerősíti a regény sajátos narratív szerkezete. A szekta ugyanis két idősíkon játszódik: az első a hatvanas években, a második húsz évvel később. A két idősík fejezetei váltakoznak a kötet teljes hosszában, ami egyrészről kiváló feszültségfokozó eszköz (a nyolcvanas évek idősíkján a szereplők olyan eseményekre hivatkoznak, ami nekik a múlt, az olvasó viszont még nem tart ott a szövegben, hogy a hatvanas években játszódó szál történései teljes egészében összeálljanak előtte, vagyis nem érti, mi történik pontosan – ebből ered a feszültség), másfelől azonban ez a szerkezet valahogyan mégis csak csikorog. Több helyen találkozhattunk már hasonló felépítéssel, például King Az című monumentális regénye, és nem csupán a narratív struktúrájában, de a történet bizonyos motívumaiban is felfedezni hasonlóságot Cutter írása és King regénye között.

A szekta három minden hájjal megkent fejvadászról szól, akik a hatvanas években szembesülnek valamilyen túlvilági iszonyattal, melyet sikerül ideiglenesen legyűrniük. Csaknem húsz évvel később azonban az erőre kapó lény egyik szolgája magával ragadja a véletlenül összeverődött csapat vezetőjének, Micahnak a kislányát. Nincs más lehetőség, Micah, Ebenezer és Minerva újra találkoznak, hogy még egyszer szembeszálljanak azzal az iszonyattal, ami a Fekete Sziklát uralja. (A csapatosan elhárított veszély évtizedekkel későbbi felbukkanása, a csoport újraegyesülése és bizonyos lélektani elemek ismét a már említett King-kötethez teszik hasonlatossá A szektát.)

Lapszemle – Black Aether magazin 3-4. szám

Szerző stv On the

Black Aether #3Most, hogy már előrendelhető a Black Aether 6. száma, ideje, hogy kicsit felidézzük a korábbi lapszámok tartalmát. Ha még nem olvastad volna az eddig megjelent számokról írott ismertetőnket, most pótolhatod (első szám, második szám).

3. szám

A harmadik szám képregényszerű, szépen kivitelezett címlapfestménye (László Márk munkája) miatt reméltem, hogy folytatódik az első számban megkezdett Rio Negro képregény közlése, erre azonban nem került sor. Az eddigi legvaskosabb szám a főszerkesztő előszavát, tizenkét novellát, Lovecraft Natikána című versének Vacher Ákos-féle fordítását, valamint a From Beyond című film plakátját tartalmazza. A közölt novellák között néhány egészen kiválót is találhatunk, ilyen rögtön az első írás, Farkas Balázs bizarr Embertest című szövege. Kifejezetten jó a magazin felütése ezzel az írással, nagyon meghatározza a lapszám hangulatát.

Bojtor Iván Nagyapám szobrai című novellája formájában, szerkezetében és stílusában is a klasszikus rémtörténeteket idézi meg. A levélbetétek szerepeltetése nem csupán jól ismert irodalmi hagyományokat juttat az eszünkbe, de olyan nosztalgiafaktorral bír, ami kifejezetten hozzáad a rémtörténetek olvasásának élményéhez. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejében valamiért a horror – a kozmikus horror kifejezetten – és a nosztalgia alakzatai összekapcsolódnak. A novella zseniális illusztrációt is kapott, melyet Vígh Dávid Gr4ss követett el.

Ezt a novellát követi Veres Attila Visszatérés az éjféli iskolába című írása. A szerzőnek azóta már megjelent egy regénye az Agave Kiadó gondozásában (az Odakint sötétebb című regényről írott kritikánkat itt olvashatjátok), a Black Aether harmadik számában szereplő szövege a bemutatkozó írása. “Olyan faluban élek, ahol a nők gyakran szülnek gödörbe.” – kezdődik az írás, mely egy különös mezőgazdasággal és szokásokkal büszkélkedő magyar faluban játszódik, miközben annak lakóival is megismerkedünk. Minden természetfeletti vagy természetellenes dolog, jelenség a legnagyobb természetességgel ábrázolódik a novellában. Mindemellett muszáj megjegyezni, hogy a hétköznapok, a falu lakói és kapcsolataik olyan elevenen és hihetően jelennek meg, hogy akkor is szívesen olvasnék róla, ha semmiféle rettenet nem mutatkozna meg a lapokon.

Borzalmak a magyar erdőkben (Veres Attila – Odakint sötétebb)

Szerző Katsa On the

Veres Attila: Odakint sötétebbBe kell vallanom, egy ideje félek a hazai szerzőktől, ha a dark fantasy és science fiction zsáneréről van szó. De egyúttal mindig reménykedek is, mikor tudomást szerzek egy éppen megjelenő könyvről, mert nagyon szeretném, hogy az jó legyen. Pontosan ezért volt Veres Attila regénye számomra az egyik legjobban várt az idei könyvhetes megjelenések közül (ezt az izgalmat csak fokozta a csalogatóan minimalista, igényes borító), így a kézhezvételt követően nem sokkal ki is végeztem. Méghozzá elégedetten. Az író neve egyébként egyeseknek ismerős lehet: számos alkalommal publikált már novellákat a The Black Aether magazinban, de az Odakint sötétebb az első regénye. És őszintén remélem, hogy nem az utolsó.

Veres Attila írása egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol 1983-ban egy új faj jelent meg, a cellofoidák. (Ennél a pontnál meg is állok, hogy egy iszonyatos közhelyet elpuffantsak: a kevesebb néha több. Az arányok pontos ismerete és betartása az egyik oka annak, amiért ez az írás igazán jó: bár nincs hiány a leíró részekből, néhány attribútumot leszámítva nem tudtam meg, hogyan is néz ki például egy ilyen lény, csak sejtem. És ez jó, mert el kell képzelnem.) Az emberek félelmükben irtani kezdték őket, mígnem elterjedtek a hírek, hogy az állatok speciális váladéka, a kristálytej gyógyítja a rákot. Ezután telepek létesülnek, ahol a maradék cellofoida biztonságos izolációban élhet, illetve itt működnek a kristálytejszűrő-állomások is.

A cselekmény kezdetben lassan bontakozik ki, de jelen esetben ez nem jelenti azt, hogy unalmas vagy vontatott lenne a történet. Egyszerűen szórakoztatóak a leíró részek, s alapvetően ezek határozzák meg a regény identitását. Az egész kötetet áthatja egy jellegzetes atmoszféra, amelyet Veres Attilának sikerült kifogástalanul létrehoznia, és ami beszippantja az olvasót. A fiktív cselekményt ugyanis körbefonja az abszolút vidéki nihil, ami – ha félretesszük a csápokat és a megmagyarázhatatlan történéseket – nagyon is hitelesen jeleníti meg a magyar “istenhátamögötti” települések vegetálását.

Misztikus horrorból kalandregény? (Blake Crouch – Véres arany)

Szerző JKR On the

Blake Crouch – Véres aranyVallási fanatizmus, aljasság, kioltott életek, kapzsiság, szenvedés. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban összefoglalni Blake Crouch Véres arany című regényét. Azonban van egy jelző, ami még idekívánkozik: a meglepő. Aki már olvasott az író tollából származó könyvet – mint például a Wayward Pinest vagy a Sötét anyagot –, azt meg fogja lepni a Véres arany, mivel ez a mű az előzetes elvárásokat teljesen felrúgja. Valószínű, hogy az olvasók eltérően fogják értékelni, hogy jó vagy rossz értelemben.

A könyv magyarul idén jelent meg, egy-két szedési hibát leszámítva igényes kivitelben, kifejezetten csalogató borítóval. A regény cselekménye két szálon fut, 1893-ban és 2009-ben, a helyszín pedig többnyire az Elveszett Város nevű kis helység a hegyekben. 1893 karácsonyán az aranyláz miatt a hegyekbe költözött lakosság ismeretlen okok miatt nyom nélkül eltűnik. Az eset különlegessége az, hogy minden tárgyuk érintetlenül megmaradt, semmi sem utal dulakodásra, fosztogatásra vagy valamilyen vírusos fertőzésre. Erre a rejtélyes eltűnésre keresik a választ 2009-ben, amikor egy kutatócsapat felmegy a hegyekbe. Abigail – a főhősnő – újságíróként dolgozik, az apja, Lawrence vezeti az expedíciót. A férfi történelemprofesszor, akit magával ragadott a hely misztikus háttere, így minden elérhető információt megszerzett a városról és annak lakóiról. A csapat tagja még a két túravezető, Jerrod és Scott, valamint egy paranormális fényképészettel foglalkozó házaspár, June és Emmett. Bár az indulás előtt a helyi seriff felhívja a figyelmüket arra, hogy veszélyes lehet felmenni az Elveszett Városhoz, a figyelmeztetés nem éri el a célját. Ugyan a romos település mára már teljesen kihalt, mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek elsőre tűnik.

A könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Sodró lendületű és izgalmas, ám ennek ellenére egyszer csak eljutottam egy pontra, amikor már úgy gondoltam, jobb lenne, ha a történet véget érne. Crouch mintha túlzottan elnyújtotta volna az egész cselekményt, egyes karakterek esetében pedig azt éreztem, hogy feleslegesen szerepelnek (annak ellenére, hogy meghatározó dolgokat vittek véghez). A kettősség érzete nemcsak ezen a szinten jelent meg az olvasás közben: míg egyes szereplők nagyon jól kidolgozottak voltak és megértettem a gondolkodásmódjukat, fájdalmaikat, addig más kulcsfigurák teljesen érthetetlenül viselkedtek. Olykor nem láttam a cselekedetek mögött álló okokat, itt-ott pedig azt éreztem, mintha egy hanyagul megírt forgatókönyvet olvasnék, ahol muszáj bután viselkedniük a szereplőknek, hogy még egy kicsit tudjanak szenvedni.

A papagáj csak pihen (Chuck Wendig – Halálmadarak)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Chuck Wendig: HalálmadarakTudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.

Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?

Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Szerző Próza Nostra On the

Peter Clines: 14Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

 

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

 

Tudás és hatalom (Scott Hawkins – Az Égett-hegyi könyvtár)

Szerző b.aletta On the

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtárAz ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.

Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.

A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.

A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Pszichopaták és popkultúra (Ania Ahlborn – Vértestvérek)

Szerző stv On the

Ania Ahlborn: Vértestvérek (Agave Kiadó)Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Oldalak