Fantasy

Be kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Értelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

„Tavaly télen Hrobarik herceg, aki nem volt ily kegyes, megpróbált engem felbérelni, hogy keressem meg azt a szépséges leányzót, aki elmenekült a bálból, miután elege lett az ordenáré udvarlásból. Még a cipőjét is elvesztette. Nehéz volt elmagyaráznom neki, hogy ehhez udvari vadász kell, nem pedig vaják.” (132.)

Ha azt mondom, hogy Ríviai Geralt, akkor sokaknak valószínűleg a Witcher játékok jutnak eszébe, nem pedig a lengyel Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata, amely a játék univerzumának forrásaként szolgál. A kötetben egy szétbontott novellába illeszkedik hat önálló történet (közte a címadó novellával), amelyek előzményként vagy a hős visszaemlékezéseként szolgálnak. A szövegek egy-egy megbízás eseményeit mesélik el szarkasztikus, fekete humorral fűszerezve.

A Vaják-sorozat egy feudális világban játszódó fantasy széria, amelyet nemcsak hogy (lengyel) mitikus lények laknak, de bonyolult politikai játszmák tere is, amellyel jelen kötetben csak utalások formájában találkozhatunk. Noha a környezet a feudális rendszert idézi, mégsem kizárólag középkori tudományokkal találkozhat az olvasó; ennél Sapkowski szélesebb spektrumot teremt. Az asztrológia, az alkímia és a mágia mellett fontos szerepet kap az anatómia magas fokú ismerete, valamint a mutációs eljárás. A vaják univerzum “szakterületeinek” terminusai ismerősen csenghetnek az olvasók számára, hiszen napjaink tudományos közegéből származnak. Éppen ez az egybeolvadás teszi nagyon érdekessé a világ felépítését, a feudális viszonyok és napjaink ismeretének találkozása. A legkülönfélébb szörnyek élnek a világban, melyek kiirtására különböző mutagén anyagokkal létrehozták a vajákokat, akik megfelelő ellenszolgáltatásért levadásszák őket. A kötetből csak annyi derül ki, hogy a vajákok teszik a kisfiúkat “mutánsokká” különböző füvek és szerek segítségével. A főhős, Geralt is a vajákok kasztjához tartozik, a novellák pedig kalandjain keresztül ebből a világból adnak ízelítőt; illetve előkészítésként szolgálnak a későbbi eseményeknek.

Egyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.

Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.

A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.

A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.

“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Habár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

Mindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan változik vagy igazolódik be egy kritikus várakozása a könyv elolvasása után. Pontosabban tudni akarom, hogy én mennyire bízzak meg magamban, amikor csípőből leírok egy könyvet. Előítéletes vagyok, akaratlanul is megfogalmazok valamifajta véleményt a könyv elsődleges benyomása alapján, a könyvet beharangozó írások, a borítókép és a fülszöveg átfutásával, ami valahova elhelyezi a könyvet a piacon és a világ nagy könyvtárában. Ez nekem eleve gyanús, mert az emberek fejében élő ideális kritikus elvileg a szöveg alapos olvasásával, a saját élményei és nem az előzetes véleménye alapján fogalmazza meg kritikáját. Ezért önvizsgálatot tartok, hogy megismerjem a saját vakfoltjaimat.

Furcsa kísérletre vállalkozom hát: megírom a kritikát, mielőtt elolvastam volna Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvét. Vagyis először a könyvről alkotott nagy illúzióimat szeretném megosztani veletek,hogy együtt szembesüljünk, mivel töltöm meg képzeletemben ezt az egyébként roppant ígéretes könyvet, amit alig várom már, hogy elolvashassak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a mű befogadása után ne írjam meg az “igazi” kritikát. De szeretném a kettőt egymással szembeállítani, és megmutatni, miben cáfoltak rá a könyvvel szerzett élményeim a kritikusi előítéleteimre. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérlet ritka a magyar kritikaírásban, és minél nagyobb az olvasott és az olvasatlan kritikán közötti diszkrepancia, annál ékesebben fogja példázni, hogy a kritikus is ember, hogy közösen féljük az ismeretlent, és hogy megpróbáljuk azt saját fantáziánkkal kitölteni.

Olvasatlan kritika

Benyák Zoltán a kortárs magyar irodalomban hiánypótló munkát tett le az asztalra A nagy illúzió című könyvével. Egy olyan műfajt honosított meg, amelynek igen kevés képviselője akad a világirodalomban is. Írt egy bangsi fantasztikus művet, ami John Kendrick Bangsről, a múlt század fordulóján alkotó amerikai szerzőről kapta a nevét. E műfajnak a fő témája, hogy a főhős híres politikusokkal, filozófusokkal, irodalmi személyiségekkel találkozik a túlvilágon, akik humoros, szatirikus párbeszédeket folytatnak haláluk tudatában, olykor kiélezve, olykor elsimítva nézetkülönbségeiket. Benyák műve ennél persze sokkal több: igazi dantei alászállás az alvilágba, de mai szívvel, emberközelibb szereplőkkel.

Az ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.

Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.

A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.

A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hatodik része.

• Egy könyv, amelyik nyáron játszódik – Philip Connors: Fire Season: Field Notes from a Wilderness Lookout

Amikor nem olvasok, akkor játszom. 2016 nagy durranása volt a Campo Santo stúdió Firewatch névre keresztelt játéka, egy “sétaszimulátor”, amiben Henry, a korai Alzheimerben elhunyt feleségét gyászoló férfi elmegy parkőrnek a Shoshone Nemzeti Parkba, hogy egész nyáron egy zárt magaslesben lakjon, ahol egy teremtett lélek sincs, és jelentse, ha lángra kap az erdő. Ez valóban létező foglalkozás, a legjobban menő években százával foglalkoztattak az amerikai nemzeti parkok hasonló munkakörülmények közt dolgozó erdészeket, többek között Jack Kerouacot is, akinek a műveiben rendre visszatér a Desolation Peaken töltött nyara. Ideális állás íróknak.

A Firewatch annyira jól sikerült, hogy bele akartam magam ásni egy kicsit mélyebben is ebbe a különleges világba, így bukkantam Philip Connors könyvére, amelyben részletesen feldolgozza saját élményeit, és be is mutatja, milyen hatást gyakorolt az írókra egy-egy magaslesen töltött nyár. Ebből már kiderülhetett, hogy ez nem regény, hanem ismeretterjesztő mű, és bevallom, nagy felüdülést jelentett a sok fikciós szöveg mellett. Egészen másként látok neki egy nonfiction könyv olvasásának, valahogy könnyebbnek találtam, mint egyik-másik regényt. Gyanítom, hogy azért, mert elvonási tüneteim vannak a tudományos szövegek hiánya miatt, amióta nem végzek rendes kutatómunkát. Bár ez a könyv inkább az egy helyben ülésről szól, mint a vándorlásról, a Wild mellett ez volt az a másik könyv, ami miatt nyáron nem bírtam tovább, és elindultam túrázni.