Fantasy

Martin első dalai II.

Az előző kritikámban az Álomdalok első két nagyobb egységéről írtam. Zárásomban kiemeltem, hogy a tárgyalt fejezetek szövegei az üzenetük miatt válnak érdekessé: motívum- és történetvezetésük még távol áll a zárószövegek kidolgozottságától. Ebben az írásomban a harmadik és negyedik fejezet kerül terítékre.

3. A távoli csillagok fénye

Személyes felvezetőjében Martin a sci-fihez való viszonyáról ír, valamint annak az univerzumnak a kiépítési tervéről, amelyből már néhány novella olvasható volt (például A hős).  Továbbá, ebben az előhangban hívja fel a figyelmet a szövegek egyik legfontosabb motívumára, a magányra és az elvágyódásra, amelyet SF-univerzumának forrásaként tart számon.

A Dal Lyáért Martin első kisregényének tekinthető. Az előbb említett magány témája fontos szerepet kap a szövegben, ugyanakkor összefonódik a szeretet kérdésével is. A két főszereplőt (Lyanna és Robb) egy másik faj vallásával kapcsolatos nyomozás miatt hívják a bolygóra. Ebbe a vallásba nem csak az idegen faj egyedei, hanem már az emberek is elkezdtek bevonódni. Ez a tendencia a bolygó vezetőinek furcsa, hiszen a vallás „öngyilkosságra” épül. A hívők egy-egy parazitával egyesülnek, majd a Végső Egyesülés során testüket teljesen felemészti a lény, amelyből a kisebb paraziták származnak (és amellyel folytonos kapcsolatban vannak). A Végső Egyesülés által egyetlen közös tudat jön létre. A paraziták által a hálózat képe jelenik meg, a teljes összekapcsolódás. Lyanna és Robb különleges képességükkel igyekeznek rájönni, miként történik a szektaszerű hálózatba való bevonódás. Az adottságaik által sokkal intenzívebben tudják átvenni mások érzéseit, melynek hála az érzelmek működésének vizsgálata nagyobb teret kap a szövegben, és a főszereplők is emiatt képesek megérteni a paraziták titkát. A szeretet (és a magány) kifejezése az individuum kérdésével összekapcsolódva filozofikus diskurzust hoz létre: az egész cselekmény ennek megválaszolása felé halad.

Martin első dalai I.

„Az első történetem egy oldalra elfért, egy pennyt ért. A második már kétoldalasra sikerült, két centet kértem érte. Az üzlet részét képezte egy ingyenes drámai felolvasás: én voltam a legjobban olvasó kölyök a lakótelepen, ráadásul vérfarkasüvöltésemmel komoly elismertségre tettem szert. Szörnyvadász sorozatom utolsó története öt oldalra rúgott, és az érte kapott ötcentesből már vehettem egy Milky Wayt, kedvenc csokoládémat. Emlékszem, arra gondoltam, befutottam. Írok egy sztorit, veszek egy Milky Wayt. Az élet csodaszép volt…” (16-7.)

Emlékszik vissza A tűz és jég dala szerzője, G. R. R. Martin a kezdeti szárnypróbálgatásaira. Az idézethez hasonló humoros visszatekintésekkel találkozhat az olvasó az Álomdalok című novelláskötetben. Öt nagy egységet alakítottak ki a szerkesztés során, amelyeket egy-egy személyesebb rész vagy visszaemlékezés vezet be, ezt követően jönnek a novellák. A memorandumok a szövegek életműbe való elhelyezését könnyíthetik meg, de kétségkívül izgalmas apróságokat ismerhet meg az olvasó, hiszen Martin nagyon jó humorral és könnyedséggel írja pályarajzát.

A borító gyönyörű: azt hiszem, hogy ez vitathatatlan. A kötet 700 oldalnyi tömény gyönyör lehetne, de az apró lapok és a hatalmas gerinc kombinációja kikészíti az olvasó kezét, főleg, ha vigyázni akar a könyvre (márpedig miért ne akarna). Ha valakinek esetleg nem járt a kezében a kötet, de A tűz és jég dala-sorozat bármely része igen, akkor tudja, hogy a Martin-köteteket olvasni nem túl komfortos. Nemcsak kényelmetlen tartani és olvasni, de kinyitva is végtelen tömörítéssel találkozunk: a margót szinte nagyítóval kell keresnünk. Ilyen szempontból ez a könyv inkább dísz, mint szöveghordozó.

“It's written in the wind / It's everywhere I go”

Már csak pár napot kell aludni, és itt a Karácsony. Reméljük, mindenki felkészült már a Reszkessetek betörők- és az Igazából szerelem-maratonra, de addig is gondolunk az ajándékvadászokra. Itt, a Próza Nostránál is úgy gondoljuk, a tökéletes ajándék a könyv (meg a szeretet), így szétnéztünk a boltokban, hogy miket érdemes a fa alá tenni az elmúlt hónapok megjelenéseiből.
 

Naomi Novik: Ezüstfonás, ford. Heinisch Mónika (Gabo)

Fülszöveg:

Mirjem pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

A nagy sikerre való tekintettel 2018. december 8-án a Világok Találkozása (ViTa) zsánerirodalmi rendezvényen újra alámerülhetünk a kortárs fantasztikum világában a Bem Moziban. A Próza Nostra szervezésében megvalósuló programon a látogatók ezúttal is közvetlenül a zsánerirodalom hazai szerzőitől, szerkesztőitől és kritikusaitól értesülhetnek a legfrissebb megjelenésekről, a legfontosabb olvasmányokról, a legégetőbb szakmai kérdésekről. Idén szó lesz a nemrégiben elhunyt Ursula K. Le Guin életművéről, a videójátékok és a zsánerirodalom kapcsolatáról, kiderül, mennyit is ér N. K. Jemisin három Hugo-díja, a fantasy útkereséséről és az év egyik legizgalmasabb kötetéről, a hazai SFF szerzőket tömörítő antológiáról. Az est végén pedig második alkalommal kerül átadásra a hazai zsánerirodalom szakmai képviselőinek járó Hexa-díj. A rendezvény pedig filmvetítéssel zárul a Bem Mozi kínálatából.
Találkozzunk december 8-án a Bem Moziban!
www.prozanostra.com

Program

Megnyitó (10.00-10.30)
Jelentések az emberről – Ursula K. Le Guin megemlékezés (10.30-11.30)
2018. január 22-én elhunyt az amerikai fantasztikus irodalom egyik legfontosabb írója. Ursula K. Le Guin hat évtizeden át alkotott, művei pedig világszerte ismertté tették a nevét, legyen szó idegen bolygókra látogató felderítőkről vagy sárkányokkal találkozó varázslókról. Mély emberismerete és lírai írásművészete olvasók millióiban hagyott nyomot. A beszélgetésen az életmű legfontosabb momentumait idézzük fel. 
Résztvevők: Benczik Vera (adjunktus, ELTE), Borbíró Aletta (kritikus, Próza Nostra). Moderál: Takács Gábor (kritikus, Próza Nostra)

Valamikor a második világháború előtt, a totalitárius korszak virágzásának idején egy városban, amelyet neveztek már Szentpétervárnak, Petrográdnak és Leningrádnak is, egy fiatal lány, Marija Morevna egy hosszú keskeny utca hosszú, keskeny házában ül az ablakban. Álmodozik és vár, a tizenkét, hozzájuk betelepített családhoz hasonlóan valami csodára, és a csoda megtörténik: nővéreiért madárformájukat vesztett kérők érkeznek szép sorjában és annak rendje és módja szerint magukkal is viszik a lányokat. Végül Marijáért is eljön és rabul ejti a szívét– no, nem a boldogság kék madara, hanem egy ismeretlen, gáláns idegen, akinek átváltozását a hajadon épp elmulasztotta. Onnantól kezdve a lánynak nincs választása, mennie kell tűzön-vízen át az ő Koscseje után egy reményteli, szebb jövő felé. Csakhogy a dolgok általában nem úgy alakulnak, ahogy tervezzük őket.

Catherynne M. Valente a fantasztikus irodalom kedvelői körében hazánkban is meglehetősen jól ismert szerző. Angolul számos könyve jelent meg, melyekért többek között megkapta a Mythopoeic és a Hugo-díjat, valamint többször jelölték már World Fantasy díjra is. Magyarul a Marija Morevna és a Halhatatlan mellett egy fiatalabb korosztálynak szánt trilógiája fut, amelynek az első részét adták ki idáig, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet címen. E köteteken kívül még antológiákban találkozhatunk a műveivel.

Jelen regénye öndefiníciója szerint is a fantasyirodalom köntösébe burkolt politikai kritika. A társadalomkritikus él nem meglepő, hiszen a műfaj híres őse, az Alice Csodaországban sem pusztán egy ártatlan gyermekmese, hanem a korabeli Anglia politikai és társadalmi életének szatírája, mondhatni egy igazi báránybőrbe bújtatott farkas a viktoriánus irodalom színpadán.

A Marija Morevna kapcsán elsőre kézenfekvően adódna a párhuzam Gaiman nagyszabású urban fantasy műveivel, jelen regény azonban húsba vágóbb és természetközelibb azoknál. Itt nincs cinkos összekacsintás az olvasóval, Mariját követve elrepülünk a diktatórikus valóságból az éppen ugyanúgy kommunista Tündérföldre és vissza. Az emberi történelem maximálisan kihat a mitikus szereplők életére is, és rengeteg utalást találhatunk a sorok között a cselekmény idején éppen zajló történelmi eseményekre. A művet szorosan átszövő mágikus realizmus és a totalitárius rezsim kapcsolata sem véletlen, hiszen a diktatúra irrealitását csak egy, a megszokott, mindennapi élet józan szabályait hasonlóan semmibe vevő fantasztikus világhoz lehet hasonlítani, amely valamiképpen mégis csak legitimitást nyer annak ellenére, hogy minden természeti és pszichológiai alaptörvény a létezése ellen szól.

Napjainkban a legmarkánsabb sorozatjelenléte talán a Trónok harcának van, így hát nem meglepő, hogy a Prae folyóirat is tollára tűzte ezt a történet-monstrumot. Sok érdekes tanulmánnyal mutattak rá a szerzők, hogy milyen gazdag is Westeros világának értelmezési lehetősége, nézzük is őket közelebbről.

A tanulmányok sorát Keserű József szövege nyitja meg, aki a sorozat népszerűségétől elindulva fejtegeti az opusz poétikáját, melynek talán egyik legérdekesebb pontja, hogy a hősök a regényben miként is viszonyulnak a történelemhez. A másik nagyobb ív a transzmediális történetmondás megvalósulására fókuszál, amelyet nemcsak a tévé- és könyvsorozat szempontjából mutat be, hanem a térképeket, a függelékeket, valamint egy alternatív valóságjátékkal együttesen érzékelteti, hogy a Trónok harca hogyan vált (válik) napjainkra branddé.

Keserű tanulmányát Hegedűs Orsolyáé követi, amely zsánertörténeti megközelítésből igyekszik értelmezni a GoT világát. (Ezen írását A mágia szövedéke című, 2012-es monográfiájában is megtalálhatjuk szinte változatlanul.) Mivel az eredeti, 2012-es szöveg főként a high fantasyt igyekszik bemutatni, így nem meglepő, hogy a beemelt szöveg nagyjából fele foglalkozik G. R. R. Martin világával. De ezek a részek sem változtak sokat a mostani megjelenésben, holott az eredeti óta a történet sokat haladt előre, a tévésorozat előrébb jár a könyvnél (az eredeti megjelenés idején a második évad futott). Sajnos a tanulmány nem számol ezekkel a változásokkal. Egy ponton olvasható (36), hogy a high fantasy esetén gyakran találkozunk előzménykötetekkel, a világot bővítő plusz anyagokkal, viszont a GoT esetén nem hangzik el a tanulmányban, hogy már megjelent magyarul két kötet (A Hét Királyság lovagja és A tűz és jég dala világa), amelyek ezt a világot építik tovább. Olyan, mintha Hegedűs a történet kétirányú működésének (a múlt lassan tárul fel, de újraértelmezi a történéseket) kijelentése esetén elfeledkezne arról, hogy azóta megjelent egy előzménykötet is (A tűz és jég dala világa). A másik dolog, ami jobban szemet szúrt, hogy egy logikai bukfenc is megmaradt a szövegben. Egy helyen Martint az amerikai Tolkienként említi egy idézet alapján, viszont mivel ezek a párhuzamok nincsenek kifejtve, csak a különbségeket hangsúlyozza, az összehasonlítási alap sajnos elvész. Hegedűs remekül érzékelteti a differenciákat, de nem jut el odáig, hogy abban az elméleti keretben, amelyben mozog rámutasson az azonosítás hibás voltára, vagy pedig közös nevezőt találjon számukra azontúl, hogy high fantasyt írnak. E tekintetben olyan, mintha Martin szövege nem a high fantasy jellemzői, hanem Tolkien mentén értelmeződne (noha ezek a különbségek tényleg mutatják az „innovációt”).

A Vaják-sorozat negyedik kötete, A megvetés ideje, teljesen maga mögött hagyja az első és második kötet novellás történetekből álló szerkezetét, de a harmadik rész lazán összekapcsolódó, nagy időbeli ugrásokból álló fejezetes sturktúráján is túllép. A negyedik könyv jóval kevesebb időt sűrít magába, és többé-kevésbé egyetlen esemény köré szerveződnek a szálak.

Sapkowski már a regény első fejezetében megcsillogtatja tehetségét, hiszen olyan karaktert választ központi figurának, akihez kötődve mesélhet az aktuális politikai helyzetről, valamint a királyok és mágusok között lappangó feszültségről. Annak hála, hogy ez a szereplő egy futár, nemcsak a királyi udvarok kémhálózatába nyerhet betekintést az olvasó, hanem a futár útjain keresztül beléphetnek a történetbe a korábban megismert karakterek. A fejezet főszereplőjévé ez a futár válik, Sapkowski tehetsége pedig abban rejlik, ahogyan ezt a mellékes alakot, a gépezet apró porszemet, érdekessé tudja tenni azáltal, hogy a futárok pozíció-változásán keresztül közvetíti a királyok és varázslók közt fennálló bizalmatlan viszonyt. A korábbi karakterek feltűnését is izgalmas technikával emeli be Sapkowski, hiszen olykor konkrétan megnevezi, máskor pedig csak az olvasó számára felismerhető módon lépteti be őket.

A politikai intrikák már az első fejezetben szerepet kapnak, de az egész kötetben dominánsak maradnak. A megváltozott színterek miatt már Geralt sem bérbakóként jelenik meg, hanem játékosként – még ha akaratlanul is, és az alsóbb szinteken. A fókusz átkerülése nemcsak Geralt vaják létére és a korábbi kötetekben hangsúlyozott semlegességére van hatással, hanem az eddig megismert lények is háttérbe szorulnak, és sokkal inkább a mágusok és tündék kerülnek előtérbe. A tündék és emberek közti csata tovább fajul és sokkal szorosabban összekapcsolódik Emhyr van Emreis, Nilfgaard urának továbbterjeszkedésével. Akár azt is mondhatnánk, hogy a történet kilépett a vajákok szűkös teréből és a világi történésekre vetül a tekintet.

Nemcsak az intrika tekinthető visszatérő elemnek a kötetben, hanem az utazás is. A legerőteljesebben a futár által jelenik meg, viszont a legtöbbször Cirihez kapcsolódik az út-motívum. Egyszerre beszélhetünk róla fizikai és elvontabb síkon. Ciri utazása az otthontalanság, a biztos pont hiányával kapcsolódik össze, amely keresésben csúcsosodik ki: az anyafigura (Yennefer) elhagyása, hogy rátaláljon „apjára”, Geraltra. Ahogyan első nagyobb útja az atomizált családhoz, az otthon felszámolódásához köthető (még Cintrában, ahol nagyanyja mellett élt, ezt az otthont pedig Emhyr seregei pusztították el), úgy itt is ezen értékek hiánya indítja el a történetet (és Cirit). Esetében nemcsak a valóban megtett utat jelképezik a mérföldek, hanem elvontabb értelemben az önismeret, az identitáskeresés jelenik meg az utazás által. Mindezek mellett a felnőtté válásként is értelmezhető az utazás, hiszen a szülőfiguráktól elszakadva kell megtalálnia az utat, és helyt állnia az új közegben.

Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megjelenés előtt olvashatták Lőrinczy Judit új regényét, az Elveszett Gondvánát. A gyönyörű borítójú könyv izgalmas témákat feszeget és nagyon fontos kérdéseket tárgyal. Lőrinczy nem válaszol meg mindent, nem feltétlenül nyújt megoldást, de azzal, hogy beemeli ezeket a kérdéseket (például a kisebbség-többség problémája, illetve a társadalmi osztályok közötti szakadék), máris a problémás pontokra irányítja a figyelmet. A szöveg lezárása a regény minden történését és azok értelmezését is felülírja, de egyszerűen megkerülhetetlennek tartom az erről való beszédet, ezért a kritikám végén spoilerekkel együtt tárgyalom a művet, hogy  egy komplexebb nézőpontból is megvizsgálhassam.

A fantasy egyik alapvetése a tér kérdése, Lőrinczy Judit pedig éppen ezzel játszik el. A regény egyik helyszíne egy tartomány, amelyet elhagyva olyan határterületre érkeznek az utazók, amely teljesen más törvények szerint működik. Az idő másként telik, mint a tartományban, a fizikai világ pedig teljesen különböző arcát mutatja a sávban az odaérkezés, majd a visszautazás során. A főhős, Abe Kaledon is ezt a területet kutatja. A történet korántsem ilyen egyszerű, hiszen nemcsak a sáv feltérképezése a cél, hanem megismerjük a tartomány központjának, Sadness Springs városának forrongó hangulatát, ami az emberek és egy különleges képességekkel rendelkező, kisebbségben élő faj (hártyások vagy más néven tintaemberek) ellentétéből fakad.

Nagyon kettős érzéseim voltak a könyv olvasása közben. Több helyen, főleg az első felében túlírtnak éreztem a szöveget, míg a kötet második fele izgalmasra és elgondolkodtatóra sikeredett. A történet egyszerre keltette az alapos felépítettség érzését, miközben parttalan maradt, hiszen az építkezés hosszú ideig nem nyerte el a funkcióját. Sokáig nem jöttem rá, miért lehetett ez a benyomásom. Ahogy egyre többet gondolkoztam rajta, úgy éreztem, egyszerre nagyon sok réteget épít fel a regény, és nem sikerült mindent kellően kidolgozni és szervessé tenni. A sáv és az ott történtek huzamos ideig rejtvényként álltak az olvasó előtt, a feloldásához pedig nem érkezett segítség, hogy rágódni lehessen, variálni a morzsácskákkal, miért is működik úgy a sáv, ahogy. Ez az utolsó egy vagy két fejezetben kiderül, de a magyarázatot hatalmas dózisban kapja az olvasó. Nem mondom, hogy nem üt, mert nagyon is, ám a magyarázatok sporadikusabb adagolása fenntartja a feszültséget a befogadóban. A regény nagy részében inkább csak bejárjuk és megismerjük a tereket, viszont a záráshoz közel a világszabály szinte tézisként tárul az olvasók elé, amelyet retrospektíven alkalmazhatnak a cselekményt mozgató okok feltárására. Viszont kétségkívül Lőrinczy titkolózása az, ami meg tudja rajzolni a regény elején a két tér eltérő működését, hiszen Sadness Springs jól körülhatárolható részei valami állandóságot és kiszámíthatóságot képviselnek a sáv illékony területeivel szemben. Ha ebből a szempontból nézem a hirtelen információáradatot, akkor indokolttá válik ez a szerkesztés. Véleményem szerint bizonyos részek elcsúsztak az információ visszatartása miatt, túl szorosan simultak bele a történetbe. Csak utólag domborodnak ki ezek a jelentős, az egész cselekményt meghatározó csomópontok.

Lyra Belacqa egy borzasztóan eleven kislány. Amellett, hogy a legritkább esetben hajlik a felnőttek szavára, önfejű, szeret hazudozni, merész, ám végtelenül talpraesett. Pullman főszereplője akaratlanul is saját kíváncsisága áldozata lesz, amikor nagybátyja, Lord Asriel tilosban kapja az oxfordi Jordan-kollégium egyik tanulók által nem látogatható részben. Lyra ügyesen kimagyarázza magát, a férfi még egy feladattal is megbízza. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia így veszi kezdetét, egy apró ballépéssel, amely végül örökre meghatározza Lyra és környezete életét.

Pullman Az Úr Sötét Anyagai-trilógiájának meglehetősen mostoha sors jutott. Egyfelől háromszor adták ki, három különböző kiadónál (Magyar Könyvklub - 1997 majd 2002; Alexandra - 2007; Ciceró - 2017), másfelől két fordítója van (Borbás Mária és N. Kiss Zsuzsa). Ehhez hozzájárul az is, hogy az első regény két cím alatt jelent meg (Északi fény és Az arany iránytű), a további kötetek esetében (második - A titokzatos kés, harmadik - A borostyán látcső) a kiadások is egységesnek tekinthetőek. Illetve 2017-ben magyarul is megjelent a La ​Belle Sauvage (Ciceró) című regény, amely A Por könyve-trilógia első része. Továbbá fontos megjegyezni, hogy Az Úr Sötét Anyagai cím John Milton Elveszett paradicsom (1674) című epikus költeményére utal, annak egy sorát használja fel. Ugyanakkor Pullman a barokk szerző által gondolatvilágát és problémafelvetését is irányadónak tartja.

Pullman trilógiájának első kötete a kilencvenes évek közepén jelent meg angolul, valamivel a Harry Potter heptalógia felbukkanása előtt. Míg J. K. Rowling szövegei gyakorlatilag mindenféle médiafelületen felbukkantak és roppantul népszerűek, addig Pullman könyvei, noha mind célközönségét (ifjúság) és mind műfaját (fantasy kalandregény) figyelembe véve ugyanazt a réteget igyekezett megszólítani, mégis elenyészően kevés figyelmet kaptak. Eltekintve talán a 2007-es első kötet kusza mozis adaptációtól illetve a (közel) jövőben valamikor érkező sorozattól, amely immár a teljes trilógiát veszi alapul. Hasonló recepció figyelhető meg Diana Wynne Jones esetében is, akinek regényéből, A ​vándorló palotából Hayao Miyazaki rendezett animációs filmet 2004-ben. Jones-ról és Pullman-ról is elmondható, hogy jelentek meg köteteik magyarul, a valódi áttörés mégis mindkettejük számára rendre elmaradt.

Mikor véget ért a Próza Nostra első novellapályázata, ami a csernobili atomkatasztrófának kívánt emléket állítani, már megvolt a terv, miről kell szólni a következőnek. 2017 volt ugyanis – amikor megrendeztük a második pályázatunkat – Arany János születésének 200. évfordulója. A tervek szerint még 2017 őszén meg is jelent volna a pályázatra érkezett munkákból készült válogatás, ez azonban egészen mostanáig váratott magára. Csaknem egy éves adósságunkat törlesztjük a mai napon e kötet megjelenésével.

Arany, az egyik legnagyobb magyar bárd, kinek költészete két évszázad múltán sem fakult meg. Barátsága Petőfivel, ma is elemi erejű Toldija, vagy akár öregkori Őszikéi nem csak az olvasóknak nyújtottak mindig örömet, gondolkodni valót, de inspirálói voltak az őt követő nemzedékeknek. Nincs ez másképp balladái esetében sem: A walesi bárdok, Ágnes asszony, Tetemre hívás, a Híd-avatás, megannyi remekmű, melyek hol a történelem egy-egy fontos momentumát, hol a falusi életet, hol pedig a modern világ félelmeit mutatják be. Ezek a versek egy mesteri költő munkái, aki képes volt szavakba önteni az emberek érzéseit, tragédiáit, ugyanakkor azokat egyetemes érvényűvé, mindenki számára érthetővé emelni.

Adja magát az ötlet: mit mondanak ezek a balladák a XXI. század emberének? Hogyan értelmeznék át őket? Hogyan remixelnék? Az Ágnes asszonyban megbúvó véres pszicho-thriller, a Vörös Rébék természetfeletti boszorkányhistóriája, A walesi bárdok elnyomó, már-már orwelli világa hogyan foglalható írásba ma? Erre voltunk kíváncsiak, és örömmel láttuk, hogy a pályázatunkra mennyi érdekes átirat, továbbgondolás vagy akár előzménytörténet érkezett. Ezekből nyújtanánk most át a legjobbakat, igazolva ezzel, hogy az időtálló történetek még akkor is hatnak az olvasóra, amikor már nem ökrösszekérrel, hanem metróval utazunk, nem mesebeli holló viszi el üzeneteinket, hanem az interneten továbbítjuk azokat, vagy a javasasszonyok helyett a kifinomult orvosi műszerekben bízunk.

Az Arany 200 – Balladaremix címre keresztelt pályázatunkra ezúttal is ötvennél több pályamunka érkezett, melyek a legkülönbözőbb Arany balladákat dolgozták fel. A zsűri bírálatai alapján ezek közül a kilenc legjobbnak ítéltet tartalmazza kötetünk. Külön öröm számunkra, hogy némelyik írás szerzője már az első kötetünkben – Az atomkatasztrófa gyermekei című antológiában – is bemutatkozott pályamunkájával.