Fantasy

Az Üveghegy egyszerre az Ólomerdő folytatása, és közben valami radikálisan más. A trilógia első részének fantasztikus mesei elemekben bővelkedő, kalandos, akcióorientált világát egy sokkal lassabb, meditatívabb és érzelmesebb történet folytatja, amelyben a mágia ritkábban jut szerephez, de akkor sokkal súlyosabban. Kleinheincz Csilla sorozatának második kötete két kisregényt rejt magában. Az első Lónához, Emese tündér anyjához kötődik szorosabban – ez az “Üveghegy”, amely a kötet címadója –, míg a második, a “Kősárkány” Emesére fókuszál, aki nem találja a helyét a világok közt.

Az első történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Ólomerdő elengedte. Emese apja, István meghalt, de az évek óta nem látott Lóna visszatér a lány életébe, és ki akarja szakítani az emberi világból, hogy a Héterdőben éljenek. A kisregény Emese és anyja kapcsolatának alakulását mondja el, illetve a gyászt, amellyel küzdenek. Az “Üveghegy” szembeállítja az emberi és tündéri létet, abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak az elmúláshoz. Ezen kulturális különbség által nagyon aprólékosan és pontosan mutatja be kettejük kapcsolatának nehézségeit. Ez persze csak az egyik oka a köztük lévő távolságnak, hiszen Emese az anyjára vetíti a fájdalmát, amit apja elvesztése miatt érez.

Az előző kötetet meghatározó mágia és ígéretek a háttérben maradnak, helyette egy középkorias világban élő, egyedülálló nőt látunk, aki kétkezi munkával próbálja helyrehozni birtokát, így inkább a szereplők jelleme és érzelmi világa dominál a két kisregényben. Ebből fakad, hogy az első kisregényben szinte felejthetővé válik, hogy Lóna tündér, hiszen jóformán csak az elmúláshoz viszonyul másképp. Az érzelmei kimutatásának módja, amely inkább a szociális és kulturális tapasztalataiból fakad – és persze az entszerű bérese –, érzékeltetik, hogy nem ember, vagy legalábbis nem az általunk ismert közegben nőtt fel. A mágia – ami a világok közti különbséget és szabályokat meghatározza – jelentősebben a kisregény végén jelenik meg, de ebben az esetben is a gyásszal, a fájdalommal és a veszteségekkel kapcsolódik össze. Az első részben elsősorban az ígéretek fontossága vezette a mágiát, az Üveghegyben az érzelmi, belső folyamatok tetőpontjaként jelenik meg. A varázslat betörése a regénybe ismét magával hozza azt a rendkívül szabályozott rendszert, ami akár az ígéretek megszegésének árában, akár a sorsfolyó szerepében is benne van – röviden, az individuális tapasztalat helyett a tündérek kiterjedtebb világát, ahol sokkal hangsúlyosabbak a tettek következményei, és szinte hiányzik a szabad döntés lehetősége. A fantasztikus első rész ellenére a kisregények nagyobb részében szinte realisztikus prózát kapunk.

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

Rusvai Mónika Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című antológiában jelent meg először „Égigérő” című novellájával. 2019-ben a 90. Könyvhétre jelent Tündöklő című regénye a Gabo gondozásában.  Ennek apropóján beszélgettünk. 

Fekete I. Alfonz: Milyen az eddigi fogadtatása a kötetnek?

Rusvai Mónika: Úgy gondolom, volt két tényező, amelyek jelentősen befolyásolták a Tündöklő eddigi fogadtatását. Az egyik, hogy az utóbbi években egészen a tavalyi antológiáig láthatatlan voltam a magyar sff palettán (ez persze nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna a szövegeimen, és ne kértem volna rájuk szakmai visszajelzést, egyszerűen nem éreztem késznek magam arra, hogy a nyilvánosság elé álljak). A másik tényező pedig az, hogy a Tündöklőben megtartottam ugyan a klasszikus fantasy keretét és leggyakoribb elemeit, de a felhasználásukat illetően már szabadabb mozgásteret engedtem magamnak. Éppen ezért az eddigi visszajelzéseket a kíváncsiságon túl a tapogatózás, és a besorolásra való igény jellemzi. Nem hiszem, hogy létezne olyan szöveg, amely minden értelmezési keretben egyformán jól teljesít, azt viszont nagyon tanulságos sorra venni, hogy melyik megközelítés mit lát meg benne. Én szerzőként legalábbis ezzel próbálkozom.

Fekete I. Alfonz: Honnan merítettél ötleteket a világ megalkotásához?

A Könyvhéten jelenik meg Nnedi Okorafor első magyarul is olvasható regénye. A halálmegvető egy Afrikában játszódó, disztópikus fantasy, amelyben két elkülönült törzs áll harcban egymással. Közös azonban a szent írásuk, A Nagy Könyv, amely felfedi teremtésmítoszukat: az éjsötét bőrű okekék azok, akiket elsőnek teremtett meg Ani isten, a nuruk pedig később érkeztek a csillagokról, ezért bőrük aranyszínű. A Könyvben található eredettörténetek, parabolák és bölcseletek determinálják is a sivatagban élő embereket azzal, hogy hierarchiát állítanak fel köztük: „Ezekben a nevekben bizonyára békés időkben állapodtak meg, mert köztudott volt, hogy az okekék azért születtek, hogy a nuruk rabszolgái legyenek. Nagyon régen, még a Régi Afrika idejében valami borzalmasat műveltek, ezért tette Ani ezt a terhet a vállukra.” A Nagy Könyvben megírtak szerint  tehát a nuruk állnak az okekék felett, s utóbbiak sorsa az örök elnyomás.

A nuruk ennek eleget is tesznek, hiszen időnként stratégikus jelleggel lerohanják az okeke településeket; mészárlás kísérletében megerőszakolják az asszonyaikat, akiket viszont ezután életben hagynak. Az így születő félvér gyermekek az ewuk, akik könnyen felismerhetőek homokszínű bőrükről és hajukról. A születésüktől fogva stigmatizálva ewuk élete pedig örökös szenvedés: mindkét törzs kiveti őket magából, ugyanis az említett hierarchiára emlékeztetik őket pusztán a kinézetükkel, s úgy gondolják, az erőszakból születettek csakis kegyetlenek lehetnek.

Egy ilyen ewu gyermek a főszereplő, Onyesonwu is; neve jelentésére – “Ki fél a haláltól?” – utal vissza a regény címe. Egyes szám első személyű narrációja epizódokat mutat be gyermekkorától a felnőtté válásáig, majd pedig kalandját a barátaival. Azonban a  lobbanékony és akaratos kamasz esetében ez a fajta elbeszélés inkább eltávolító volt: Onyesonwu karakterével meglehetősen nehezen sikerült azonosulnom. És erre még ránehezednek a helyenként sértő hangvételű kiszólásai is az olvasóhoz.

A közvélemény szerint a teremtés hetedik napján Isten megpihent – a húsvéti átváltozásra pedig kipihente magát. Kiroppantotta elgémberedett gerincét, végignézett a világon, és arra gondolt: „ezeket a derék állatokat elfelejtettem a képemre teremteni, micsoda igazságtalanság”. Le is porolta teremtő erejét, hogy kárpótlásul pár milliót emberivé tegyen.

Azonban nem minden történt „a terv szerint”, így állati jegyekben bővelkedő hibrid, poszthumán emberek keletkeztek a teremtés során. Ezek a lények az úgynevezett fajzatok. Adott a kérdés: milyen lehetőségeik vannak ezeknek az értelemmel bíró, se nem humán, se nem állat lényeknek az emberi világban?

Moskát Anita harmadik regénye, az Irha és bőr az első átváltozások után körülbelül 20 évvel veszi fel a fonalat, így betekintést nyerhetünk a fajzatok helyzetébe és jogi harcaikba. Három fajzat szereplő által ismerhetjük meg az eseményeket: Pilar, Kirill és August. Pilar egy borzfajzat, aki a televízió által ismerte meg a világot. Kirill a csordájával élő őzből alakult át, míg August a fajzatok jogaiért küzd.

A regény a jelenkori Magyarországon játszódik, viszont a fajzatokkal egy alternatív világot teremt meg. Az Irha és bőr több szempontból is folytatja a korábbi regényekben is tematizálódó kérdéseket. A Bábel fiaiban elkezdődött vallási téma itt újra előkerül, de egészen más szempontból – a fajzatoknál a saját eredettörténetük kapcsán. A Horgonyhelyből a jogi és társadalmi hierarchiát boncoló kérdések merülnek fel az Irha és bőrben. Emellett a regény felépítése és három fő karaktere is több szempontból hasonlóságot mutat a Horgonyhellyel. Pilar naiv, könnyen befolyásolható karaktere Helgához hasonló fiatal, tapasztalatlan figura. Ahogyan Lars mindent feláldozna az egyenlőség, a hierarchikus társadalom átalakításáért, úgy August is egy rendkívül határozott, mindenre képes szereplő. Kirill és a Horgonyhely Vazilja a regények belső krónikásai, a legmakacsabb, a társadalmi meghatározottságuk miatt a legnagyobb feszültséggel bíró karakterek.

Moskát Anita harmadik regénye, az Irha és bőr az idei Könyvfesztiválra jelenik meg a Gabo jóvoltából (a regénybe itt olvashattok bele). A regény keletkezésébe többször is betekintést nyerhettünk a szerző blogján és facebook oldalán, viszont akadt még néhány kérdésünk az új szöveg kapcsán. Korábbi regényeiről sem feledkeztünk meg, így az interjúban kitértünk a Bábel fiaira (2014), valamint a Horgonyhelyre (2015) is.

Borbíró Aletta: Az idei Könyvfesztiválra jelenik meg az Irha és bőr. Mit érzel most? Mi változott mióta elkezdtél írni, mióta megjelent az első regényed?

Moskát Anita: Tudatosan szoktam figyelni magam, és ezen különösen sokat gondolkodtam mostanában. Azt hiszem, kevés minden változott meg bennem. Ugyanannyira megvan a bizonyítási vágy, mint a legelején, hogy a tőlem telhető legjobbat hozzam, és pont ugyanannyira izgulok, mint az első regény megjelenésekor. Ami változott, az külső: nagyon jó érzés, hogy már vannak, akik várják az új regényt, de ez egyben komoly felelősség is.

A korábbi kötetekhez képest a Vaják ötödik része, A tűzkeresztség sokkal lassabbra és filozofikusabbra sikeredett. Az akciójeleneteket, az események pörgését inkább a tájékoztatás, a vaják-univerzum politikai helyzetének megismerése és tovább szövése vezeti. Andrzej Sapkowski nem csak az olvasókat zárkóztatja fel: a hősök is próbálják összeállítani a kirakós darabjaiból a nagyobb képet.

Háború van, Ciri eltűnt, a mágusok pedig egymás ellen fordultak. Nagyjából így lehetne summázni a negyedik kötet végét. A tűzkeresztség átmeneti regény, amely nem a cselekményével vagy fordulatokkal nyűgözi le az olvasót, inkább az emberi történeteket, az egyének történetét tárja fel. Az egész narratívát kitöltő utazás és keresés nem csak a megtett út, hanem az önismeretet és az egyén fejlődését is allegorizálja.

A korábbi kötetben bekövetkezett változások és új állapotok analizálása az ötödik kötet tétje. A meglepetéseket nélkülözi, sőt meglehetősen kiszámíthatók a történések, így az olvasót főként az hajtja előre, hogy rátaláljon egy csavarra, egy pontra, ahol az elbeszélés kizökken a szinte meditatív, epizodikus pillanatképeiből. Ennek ellenére a regény egyáltalán nem tekinthető sem unalmasnak, sem túlírtnak, hiszen a figyelmet szinte minden pillanatban fenn tudja tartani. A kötet inkább a világ és a karakterek árnyalását segíti elő, így az olvasó otthonosabbá válhat a vaják-univerzumban.

Szinte minden részben megjelenik néhány olyan új karakter, akik a Witcher 3 PC játék szerelmeseinek már ismertek. A tűzkeresztségben ilyen Zoltan Chivay, illetve Regis, akik Geralt társául szegődnek a Ciri utáni kutatásban. A két férfi mellett feltűnik a Milva nevű íjászlány, valamint néhány varázslónő, akiket viszont a játék kártyalapjairól ismerhetnek a gamerek.

A korábbi kötetek során Ciri egyre több és több szerepet kapott a történetfolyamban. A tűzkeresztségben nem folytatódik ez a tendencia, hiszen csak villanásokra tűnik fel, Geralt álmaiban. Ennek ellenére a szerzőnek mégis sikerült újabb rétegeket hozzáadni Ciri karakteréhez, és megmutatnia őt újabb helyzetekben. Emellett Geralttal való kapcsolata is tovább árnyalódik ezzel az elbeszéléstechnikával, hiszen utuk bizonyos mértékben egymás tükörképévé válik az önismeret, a saját út, illetve egymás keresése által.

Az Úr Sötét Anyagai-trilógia befejező részében totálissá válik a háború. Ez semmiképpen sem meglepő, figyelembe véve az előző kötetek cselekményeit. Ennek ellenére szerencsére mégsem ez tölti ki a narratívát. A borostyán látcső többszörösen összerakott története egyszerre tud több hangot megütni, hiszen ezúttal is akad izgalmas kaland az alvilágba való alászállással, valamint nagy összetalálkozásoknak is tanúja lehet az olvasó. Pullman egy olyan regénnyel fejezi be Lyra meséjét, amely szinte minden szempontból kolosszális és hegyeket megmozgató, noha úgy gondolom, hagy némi kívánnivalót maga után. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia olvasása során számomra nem az jelenti az elsődleges kérdést, hogy mennyire fog jól működni a szöveg fantasyként, vagy hogy mennyire találja meg közönségét a fiatalabb generáció körében, hanem inkább az foglalkoztat, hogyan fogja a szerző ezt a temérdek műfaji jellegzetességet összeegyeztetni. A kalandregény és a Bildungsroman kettőse által a fiatal felnőttek megcélzása kifejezetten sikeres, ugyanakkor hozzátenném, hogy A borostyán látcső ezen az olvasói rétegen már túlmutat.

           A legelső rész recenzióját azzal kezdtem, hogy Lyra mennyire hazudós és szófogadatlan kislány. Próbáltam megkedvelni, azonban akaratossága miatt reménytelennek tűntek szándékaim, bár a harmadik könyvre ezek a tulajdonságok leperegtek róla. Itt már inkább a tapasztalatlansága kerül előtérbe, amit aligha lehet hibának nevezni. Ennek ellenére képes tudatos, felelősségteljes és nem elhamarkodott döntéseket hozni, akármennyire is nehéz feladattal néz szembe. A második kötetben, A ​titokzatos késben megismert Will Parry hasonló változásokon ment keresztül, mint a másik főhős, noha teljesen más szempontból. Utóbbi karakter egy olyan univerzumból került ki, ahol nincsenek daimónok (az ember lelkének antropomorf változatai), se angyalok, az élet hasonló mederben folyik, mint az olvasóé.

Helyszínek tekintetében a szerző tovább tágítja az eddig megismert univerzumot. A borostyán látcsőben a szereplők szinte már teljesen hozzászoktak a világhoz. Olyan helyekre látogathat el az olvasó, mint például a különös, ormányos, négylábú mulefák által lakott terület vagy az utolsó összecsapás helyszíne, ahol a mennyei köztársaság csapatai és a Fennhatóság zászlaja alá gyűltek mérik össze erejüket. További felfedezéseknek lehetünk szemtanúi azzal, hogy Lyra indíttatására egy fordított orpheuszi alászállásban is részt vehetünk. Ellentétben az eredeti történettel, ahol egy férfi ereszkedik le az alvilágba a szeretett nőért, a kötetben a nő megy kiszabadítani férfi barátját, az első regényben megismert Roger Parslow-t.

Martin első dalai III.

G. R. R. Martin Álomdalok című kötetének utolsó fejezete a szerző horror munkái közül mutat be néhányat az olvasó számára. Az eddig tárgyalt négy egység esetén érezhető volt egyfajta fejlődési tendencia, ami a történetek szövésében mutatkozott meg igazán, hiszen már az elejétől kezdve (kivéve a képregények hatása alatt álló novellák) ötletekben és kritikai látásmódban gazdag szövegekkel találkozhatott az olvasó. Ahogy a történet motivikus szintjei és motivációi egyre árnyaltabban, logikusabban és láncszerűbben fűződtek össze, úgy váltak Martin fikciói egyre erőteljesebbé. Az ötödik fejezet szövegeire pedig fokozottan igaz a mesteri szerkesztés.

5. Hibridek és rémségek

Milyen lenne a világ zombikkal? Mi lenne, ha néhányan megtanulhatnák irányítani őket? Mennyire lehet ez a világ humánus? A Húsraktár éppen ezen kérdések mentén épül fel. Egyszerre láthatjuk a társadalmi különbségek allegorikusságát, illetve az érzelmi kiüresedést. Mindkét nemből ábrázol élőhalottakat Martin: a férfiakhoz az erő kapcsolódik a munka által, a nők viszont olyan húsként jelennek meg, amelyek a férfiak szexuális igényeinek megfelelően formálódnak.

A Hogy emlékezz rám viszonylag tipikus szellemtörténetnek tekinthető. Martin nem ad igazán pluszt a narratívához, ennek ellenére mégsem válik unalmassá. Ha nem a szellem-történet felől közelítünk a szöveghez, akkor a barátság és az ígéret motívuma rajzolódik ki az olvasó előtt.

Az Álomdalok egyik legerősebb szövege a Homokkirályok. A homokkirályok apró, rovarszerű lények a történet szerint, akiket királynőjük mentálisan összeköt. Ezek a lények építenek, harcolnak rivális csapatokkal (vagy olykor békét, esetleg szövetséget kötnek) és a tulajdonosukat istenként tisztelik. A novella főszereplője, Simon Kress négy várat vásárol. A novella Kress homokkirályhoz való viszonyán keresztül mutatja meg a főhős jellemét: már a vásárlás során látszik a kegyetlensége és lélektelensége, amely folyamatosan árnyalódik a novella folyamán. A homokkirályokban folyamatosan fejlődő katonai közösséget fedezhetünk el, akik a gondozó viselkedésétől függően képzelik el istenüket. De mi történik, ha ezek a lények kiszabadulnak és egy légtérben kezdenek élni kegyetlen istenükkel? Hogyan reagál erre az „isten”, és hogyan viselkednek a homokkirályok ebben a helyzetben? Martin zseniálisan válaszolja meg ezeket a kérdéseket mind pszichológiáját, mind logikáját tekintve. Mesterien szövi a történetet, és könnyedén teremti meg a kívánt hangulatot.

Háború közeleg. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia második regényében még inkább megerősödnek a szembenálló oldalak, azok pedig, akik az előzőekben nem választottak szövetségest, most már kénytelenek. Így a pullmani világ két táborra szakad: az irányítókra és az irányítottakra. Az előbbiek csoportjába tartozik a Magisztérium (gyakorlatilag az egyház), míg az utóbbiak (a boszorkányok, Lord Asriel vagy maga a főszereplő, Lyra Belacqua) igyekeznek szembeszállni velük. A szerző jószerével arra élezi ki a teljes kötetet, hogy a második halmazba tartozó karakterekről meséljen, amint apránként összeszedegetik azokat az információkat, amikkel fel tudják venni a harcot az elnyomóval. A pullmani értelemben vett zsarnok egyszerre vonatkozik a monoteista vallás hierarchiájának tetején lévő entitásra, mind pedig a szereplők által látható világban jelenlévő helytartóira. A titokzatos kés fellebbenti a fátylat az eddigi ismeretlen részletekről, árnyalja az összképet és mélyebb magyarázattal szolgál a szerző által megálmodott világra.

Karakterfejlődés tekintetében a főszereplő vehemenciája az előző kötethez képest csillapodott, a korábbiaknál jóval átgondoltabban viselkedik. Egyedül daimónja, Pantalaimon sarkallja olykor-olykor meggondolatlan tettekre. Az újonnan megismert szereplők közül egyértelműen Will Parry az, aki képes ellensúlyozni Lyra esetleges oktondiságait, „mert Will tekintetében volt valami, ami Iorek Byrnisonra [az életüket a harcnak szentelő, hatalmas, beszélő jegesmedvék királyára, Lyra barátjára] emlékeztetett” [166. o.]. A fiú története szintén tragédiákkal övezett. Apja eltűnt, édesanyja elvesztette a józan eszét. A harmadik fontosabb karakter, egy hivatását maga mögött hagyó apáca, Mary Malone. Az ő feladata egyfelől az, hogy kutassa a Port, vagy ahogyan a világában ismeretes, az Árnyrészecskéket. Mindhárman útra kelnek: a két fiatal együtt vág neki egy általunk már ismert világnak, azonban Malone doktor vándorlása során egy eddig mindenki által ismeretlen területre jut el.

Az olvasó ezúttal is együtt kóborol a szereplőkkel, ez alkalommal már világok között is. Mindazonáltal nemcsak az egymástól különböző univerzumokat járhatjuk be, de további kalandok várnak az Északi fényben megismert helyeken is. Fontos szerepet tölt be az átmeneti térként működő város, Cittàgazze is (magyarul a “szarkák városa”), ahol a két főszereplő találkozik. Itt szembesülhetünk a fantomokkal, akikben végre valódi félelmetes ellenfelet tisztelhetünk a képességük miatt, amivel elpusztítják a felnőttek lelkét. Ehhez szorosan kapcsolódva létrejön a könyvben egy szimbólum, amely meglátásom szerint arra a gyerekirodalomban is felbukkanó toposzra reflektál, miszerint az életet teljes egészében csak ebben a gyermeki életszakaszban lehet átélni, érteni.