Fantasy

Jelenlegi hely

A fantasy kategória.

Fantasztikus gyorstalpaló (Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke – Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I.)

Szerző b.aletta On the

Hegedűs Orsolya: A mágia szövedékeEz a kötet egy átverés: megtéveszt a borítója és a címe. Kettős érzéseket vált ki: egyszerre kidolgozott és hiányos, felemel, majd csalódást okoz, hogy aztán ismét szárnyaljon. Mintha hullámvasúton ülnénk. De ne rohanjunk ennyire előre.

Hegedűs Orsolya monográfiája,  A mágia szövedéke a Parazita könyvek sorozatban jelent meg, amely populáris irodalommal és kultúrával foglalkozó kiadványegyüttes. A sorozat célja, hogy periférikus műfajokat és tematikákat térképezzen fel esztétikai, történeti és médiumközi szempontok szerint. Már jelent meg kötet sci-firől, cyberpunkról, krimiről, Philip K. Dickről, valamint vámpírizmusról is; Hegedűs fantasy-irodalomról szóló 2012-es kötete a nyolcadik kiadványuk.

Ránézésre egyszerű koncepcióval dolgozik a borító: a mágia gyakran asszociálódik fényjelenséggel, amely a képen is megjelenik. Közelebbről megnézve a grafikát talán egy sci-fi kötet képzetét kelti a fémes vezetékháló miatt, hiszen a fantasyvel kapcsolatban inkább egy high-tech, tudományos világot elvető (feudális) univerzum koncepciója él a fejekben. Ebből kifolyólag nem találom szerencsésnek a választást, hiszen nem az archetipikus képzetekre épít, amely fontos lenne az elemzett művek fényében is. Ha a címmel együtt értelmezzük a borítót, akkor a korábban említett fény-mágia asszociáció és a szövedék, hálószerűség valamennyire mégiscsak visszatükröződik az olvasó felé.

A főcím, A mágia szövedéke egy fantasy regényt idéz meg, viszont az alcím jelzi a kötet valódi tartalmát: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. (igen, jól látjuk, az első rész, amire később még visszatérek). Hegedűs a hazai fantasy-irodalomból mazsolázva mutatja be a műfaj négy alzsánerét. Ha csak a tartalomjegyzékre tekintünk, már akkor rendkívül izgalmasnak látszik a módszer, hiszen az általános zsánerleírás után világirodalmi példák teszik szemléletesebbé az elméleti keretet, majd hazai vizekre evez a szerző, és általuk igyekszik artikulálni a műfaji sajátosságokat. Az elméleti keret rendkívül széles skálán mozog remek szakirodalom használatával, amelyeket Hegedűs egyszerűen, világosan tár az olvasók elé. A világirodalmi példák megvilágítják a teoretikus részt, de a lényegnél, a kötet tétjénél szétcsúszik. A magyar művek nincsenek kellőképpen párhuzamba állítva az elméleti résszel, többször is olyan érzést keltenek, mintha regénykivontatokat olvasnánk. Holott rengeteg remek interpretációs útvonalat nyit meg a szerző, de mintha félne végigmenni rajtuk. Kétségkívül szükség van a cselekmény ismertetésére, de talán nem ilyen mértékű reflektálatlansággal egybekötve. Bizonyos motívumok asszociációkat váltanak ki a szerzőből (és természetesen az olvasóból is, ha egy gyűrű kiemelt motivikus jelentőségéről olvas), de Hegedűs nem mindig teszi kellően motiválttá a kapcsolatukat, amelyet a betöltött szerepek részletes(ebb) összehasonlításával könnyedén pótolhatna.

2017 a könyvek tükrében (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekeiAz év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

J. R. R. Tolkien – Karácsonyi levelek

Szerző b.aletta On the

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelekTolkien neve egyenlővé vált Középföldével. De mi más volt emellett a hobbitok atyja? Professzor, filológus, író, férj és apa. A Karácsonyi levelekben Tolkien utóbbi oldalát látjuk, hiszen gyermekeinek karácsonyra írott-rajzolt leveleinek gyűjteménye a rövidke kötet, mely az 1920 és 1942 közt írt küldeményekből nyújt válogatást az olvasók számára.

A koncepció és az üdvözlőlapok mögötti indíttatás rendkívül egyszerű. Tolkien Karácsony apó bőrébe bújva mesél minden évben a gyerekeknek az Északi-sarkon történt kalandokról, valamint a küldemények által jelzi, hogy milyen ajándékok érkeztek karácsonyra. De hogy mi(k) tesz(ik) igazán különlegessé a kötetet? Elsősorban az, hogy fakszimile kiadás, vagyis a magyar fordítás mellett olvashatóak a levelek az eredeti kéziratban. Másodszor a gyerekeknek nem csak Karácsony apó küld üzenetet, hanem segítőtársai is, amelyeket különböző írásstílusokkal különít el a szerző. További különlegessége, hogy a levelek szinte mindig tartalmaznak egy, vagy akár több rajzot is, amelyekkel az elmesélt cselekmények elevenednek meg (sőt, olykor Karácsony apó médiumba vált, és a közelgő ünnepséget is lerajzolja).

Tolkien végtelen fantáziája jelenik meg már a borítékok esetén is (a kötetben ezeket is szemügyre veheti az olvasó), hiszen még a bélyeg is az Északi-sarkról származik. Az első néhány levél még csak néhány ilyen apróságot tartalmaz, de ahogy haladunk előre az időben egyre nagyobbakká és hosszabbakká válnak a levelek: Középföldéhez hasonlóan a Karácsony apót körülvevő világ is egyre bővül. Először csak Jegesmedve segíti munkájában és okoz évről évre galibát, de idővel csatlakoznak hozzájuk a hógyerekek (hóember, a kertész fiai), valamint Jegesmedve unokaöccsei, illetve Ilbereth, a manó is.

A levelek tartalma szerint a karácsony mindig veszélybe kerül, az ajándékok mindig megsérülnek. Ennek oka vagy Jegesmedve ügyetlenkedése, vagy a koboldokkal vívott néhány éven átívelő tolkieni eposzi küzdelem. Az ilyen típusú balesetek mindig megindokolják, hogy a gyerekek miért nem kapták meg az összes játékot, amit kértek.

Egy világ a hős bukása után (George R. R. Martin – Fekete lapok)

Szerző JKR On the

George R. R. Martin (szerk): Fekete lapokBevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.  

A disztópiák köszönik szépen, jól vannak (Jonathan Strahan – Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017)...

Szerző Nyerges Csaba On the

David Strahan: Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

Nagy kaland Kis-Avrynban (Michael J. Sullivan – A koronatorony)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Michael J. Sullivan: A koronatoronyHadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

Geralt és Yennefer szíven ütő kettőse (Andrzej Sapkowski – A végzet kardja: Vaják 2.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Vaják – A végzet kardjaNagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.

A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).

Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.

Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.

Boszorkánnyá válni nem csak játék és mese (Terry Pratchett – Égből szőtt kalap)

Szerző Nyerges Csaba On the

Terry Pratchett: Égből szőtt kalapBe kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

2016-os sci-fi és fantasy ajánló a moly.hu közösségétől

Szerző Próza Nostra On the

Molyos sci-fi ajánlóMolyos fantasy ajánló

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Északi pszichopátia (Neil Gaiman – Északi mitológia)

Szerző stv On the

Neil Gaiman: Északi mitológiaÉrtelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

Oldalak