Fantasy

Jelenlegi hely

A fantasy kategória.

A kard útja (Robert Jackson Bennett – Pengék városa)

Szerző acélpatkány On the

Robert Jackson Bennett: Pengék városa“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Annak, aki unja a Harry-t (Nnedi Okorafor – Akata Witch)

Szerző pilleremi On the

Nnedi Okorafor: Akata WitchHabár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

Túlvilág Tourist (Benyák Zoltán – A nagy illúzió)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Benyák Zoltán: A nagy illúzióMindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan változik vagy igazolódik be egy kritikus várakozása a könyv elolvasása után. Pontosabban tudni akarom, hogy én mennyire bízzak meg magamban, amikor csípőből leírok egy könyvet. Előítéletes vagyok, akaratlanul is megfogalmazok valamifajta véleményt a könyv elsődleges benyomása alapján, a könyvet beharangozó írások, a borítókép és a fülszöveg átfutásával, ami valahova elhelyezi a könyvet a piacon és a világ nagy könyvtárában. Ez nekem eleve gyanús, mert az emberek fejében élő ideális kritikus elvileg a szöveg alapos olvasásával, a saját élményei és nem az előzetes véleménye alapján fogalmazza meg kritikáját. Ezért önvizsgálatot tartok, hogy megismerjem a saját vakfoltjaimat.

Furcsa kísérletre vállalkozom hát: megírom a kritikát, mielőtt elolvastam volna Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvét. Vagyis először a könyvről alkotott nagy illúzióimat szeretném megosztani veletek,hogy együtt szembesüljünk, mivel töltöm meg képzeletemben ezt az egyébként roppant ígéretes könyvet, amit alig várom már, hogy elolvashassak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a mű befogadása után ne írjam meg az “igazi” kritikát. De szeretném a kettőt egymással szembeállítani, és megmutatni, miben cáfoltak rá a könyvvel szerzett élményeim a kritikusi előítéleteimre. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérlet ritka a magyar kritikaírásban, és minél nagyobb az olvasott és az olvasatlan kritikán közötti diszkrepancia, annál ékesebben fogja példázni, hogy a kritikus is ember, hogy közösen féljük az ismeretlent, és hogy megpróbáljuk azt saját fantáziánkkal kitölteni.

 

Olvasatlan kritika

 

Benyák Zoltán a kortárs magyar irodalomban hiánypótló munkát tett le az asztalra A nagy illúzió című könyvével. Egy olyan műfajt honosított meg, amelynek igen kevés képviselője akad a világirodalomban is. Írt egy bangsi fantasztikus művet, ami John Kendrick Bangsről, a múlt század fordulóján alkotó amerikai szerzőről kapta a nevét. E műfajnak a fő témája, hogy a főhős híres politikusokkal, filozófusokkal, irodalmi személyiségekkel találkozik a túlvilágon, akik humoros, szatirikus párbeszédeket folytatnak haláluk tudatában, olykor kiélezve, olykor elsimítva nézetkülönbségeiket. Benyák műve ennél persze sokkal több: igazi dantei alászállás az alvilágba, de mai szívvel, emberközelibb szereplőkkel.

Tudás és hatalom (Scott Hawkins – Az Égett-hegyi könyvtár)

Szerző b.aletta On the

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtárAz ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.

Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.

A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.

A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 6. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hatodik része.Könyvkihívás 2016

  • Egy könyv, amelyik nyáron játszódik – Philip Connors: Fire Season: Field Notes from a Wilderness Lookout

Amikor nem olvasok, akkor játszom. 2016 nagy durranása volt a Campo Santo stúdió Firewatch névre keresztelt játéka, egy “sétaszimulátor”, amiben Henry, a korai Alzheimerben elhunyt feleségét gyászoló férfi elmegy parkőrnek a Shoshone Nemzeti Parkba, hogy egész nyáron egy zárt magaslesben lakjon, ahol egy teremtett lélek sincs, és jelentse, ha lángra kap az erdő. Ez valóban létező foglalkozás, a legjobban menő években százával foglalkoztattak az amerikai nemzeti parkok hasonló munkakörülmények közt dolgozó erdészeket, többek között Jack Kerouacot is, akinek a műveiben rendre visszatér a Desolation Peaken töltött nyara. Ideális állás íróknak.

A Firewatch annyira jól sikerült, hogy bele akartam magam ásni egy kicsit mélyebben is ebbe a különleges világba, így bukkantam Philip Connors könyvére, amelyben részletesen feldolgozza saját élményeit, és be is mutatja, milyen hatást gyakorolt az írókra egy-egy magaslesen töltött nyár. Ebből már kiderülhetett, hogy ez nem regény, hanem ismeretterjesztő mű, és bevallom, nagy felüdülést jelentett a sok fikciós szöveg mellett. Egészen másként látok neki egy nonfiction könyv olvasásának, valahogy könnyebbnek találtam, mint egyik-másik regényt. Gyanítom, hogy azért, mert elvonási tüneteim vannak a tudományos szövegek hiánya miatt, amióta nem végzek rendes kutatómunkát. Bár ez a könyv inkább az egy helyben ülésről szól, mint a vándorlásról, a Wild mellett ez volt az a másik könyv, ami miatt nyáron nem bírtam tovább, és elindultam túrázni.

Barokkos körmondatok a lélekről és az értelemről (Vonda N. McIntyre – A Nap és a Hold dala)

Szerző makitra On the

Vonda N. McIntyre: A Nap és a Hold dalaSosem gondoltam volna, hogy a tavalyi év egyik legmegosztóbb olvasmányának egy, a XVII. században játszódó “soft-fantasy-t” találok majd. Vonda N. McIntyre regénye csodás, gyönyörűen megírt könyv remek konfliktussal, egyúttal azonban idejétmúltnak tűnő és nehéz kötet is, mert olyan befogadói attitűdöt kíván meg az olvasótól,  hogy az ne csak megérteni próbálja a korabeli férfiak és nők gondolkodásmódját, hanem átérezni is – ez pedig nagyon nehéz volt az én XXI. századi emancipált lelkemnek. De A Nap és Hold dala megéri a belé fektetett energiát.

A történet két fiatal, Yves és Marie-Joséphe de la Croix történetét követi nyomon: a báty jezsuita szerzetes, aki a Napkirály nagyobb dicsőségére élve Versailles-be hozza a mesék legendás sellőjének egy példányát. A lénnyel pedig nincs más célja XIV. Lajosnak, mint hogy elfogyassza, hogy így nyerje, a legendák szerint, halhatatlanságot. A húg azonban rájön, a Seherezádénak elnevezett lény értelmes, múltja és története van, ezértmegpróbálja eltéríteni az uralkodót céljától. Ám abban a korban, mikor egy király még valóban ég és föld ura, mi lehetősége van egy fiatal lánynak a megszólalásra?

A fenti kis ismertetőből talán nem egyértelmű, de maga a fantasztikum csak nagyon vékonyan jelenik meg a regényben – ezért is hivatkoztam rá úgy mint soft-fantasy –, kizárólag egy fajon, a korabeli mitikus tengeri szörnyön, a sellőkön keresztül. Ennek a csoportnak gyakorlatilag egy élő példányát és az ő sorsát figyelhetjük meg a lapokon, kis kitekintéssel a lények és az emberek múltbeli kapcsolatára, történelmére. Azonban a történet fókuszában nem ez áll, Seherezádé alakján keresztül McIntyre egy lényeges, a korszakban keresztény moralitással átitatott témakört vizsgál: a lélek mibenlétét. Ezek a teremtmények  értelemmel bírnak, ami a főszereplőn, Marie-Joséphe-n keresztül derül ki, aki képes megfejteni a nőnemű lény dalát. A szerző pedig ezzel kapcsolatban a korszak vallásos értelmezési szűrőjére helyezi a hangsúlyt, azaz hogy értelem egyenlőnek tekintettett a lélekkel. És ebből ered a regény fő konfliktusa: megölhet-e egy Isten által alkotott teremtményt (ha a lelket egynek tekintjük a teremtett mivolttal) a magát a kor legnagyobb katolikus uralkodójának tartó és valló XIV. Lajos?

Az idő két lehetséges helyretolójáról (N. K. Jemisin – The Obelisk Gate)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

N. K. Jemisin: The Obelisk GateAz előző kötet Hugo-díja és közönségsikere után, A megtört föld-trilógia második része mind kritikailag, mind olvasói elvárások tekintetében hatalmas várakozásoknak kellett, hogy megfeleljen. Az írónő társadalmi és ökológiai szempontokat is figyelembe vevő kritikája Az ötödik évszakban, a The Obelisk Gate narratívájának már kevésbé integráns része. A történet egyik részében az első könyvben megismert idősebb főszereplőre, Essunra koncentrál, a másik szemszöget képviselő karakter szerepében pedig megszöktetett lányát, Nassunt követheti az olvasó. Rezdületlen világán az apokaliptikus események következtében az összezártság, a megváltozott viszonyok és a félelem új kötelékeket hívnak életre, ahol a korábbi társadalmi rend hierarchiája már nem érvényes, csak és kizárólag a túlélés a döntő. Itt, ahol a lét minden korábbi formáját aggasztó ütemben errodálja a kataklizma, remek ellenpontként érthető a lassan épülő, folyamatosan változó és állandó újraértékelésre kényszerítő két női fejlődéstörténet, amely valójában a regény gerincét adja.

A történetszálak megfogyatkoznak, összefonódnak és ezért még a korábbinál is fókuszáltabbnak hatnak. Az előző részben folyamatosan haladó cselekmény minél több oldaláról igyekezett bemutatni Jemisin posztapokaliptikus világát, még ha ezt visszafogott, titkolózó tempóban tette is. Ezzel ellentétben a The Obelisk Gate Nassun apjával, Jijával való vándorlását, majd egy különös közösséghez való csatlakozásukat tudja újdonságként, mintegy felfedezetlen területként a korábbi témákhoz csatolni. Essun fejezetei egyetlen túlélői közösségre koncentrálnak, az ottélők mindennapjait követhetjük nyomon, ezért ezekben a részekben a haladást más módon határozza meg az írónő. Ez a váltás egyúttal azt is jelenti, hogy inkább a világot irányító erők és politikai akaratok megismerésének szentel teret a szerző, illetve az átívelő szál is nagyobb figyelmet kap.

Újra az úton (Mark Lawrence – A hazug kulcsa)

Szerző stv On the

Mark Lawrence: A hazug kulcsaVan a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

In memoriam 2016 (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Ted Chiang: Életed története és más novellákKöszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.

Aki mert merni: Alíz kalandjai Médiaországban (Kérchy Anna – Alice in Transmedia Wonderland)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Kérchy Anna: Alice in Transmedia WonderlandNem is próbálok az objektivitás hideg tárgyilagosságának álcája mögé bújni. Ez a könyv személyesen érintett meg, ahogy kevés tudományos szöveg tud. Ennek egy része színtiszta nepotisztikus összeférhetetlenség: volt egyetemi tanárom és témavezetőm könyvéről írok. Másrészt viszont fiatalkorom, talán egész generációm meghatározó élménye volt Lewis Carroll alkotása, a viktoriánus kor legszebb, legzavarbaejtőbb meséje, az Alíz Csodaországban és az Alíz Tükörországban, illetve a Disney-féle, 1951-es rajzfilm-musical magyarországi bemutatója (ez 1992 karácsonyán történt). Igaz, én az Alízt végül nem “élő” adásban, hanem technikarajongó édesapám VHS-felvételein néztem rongyosra – aki aztán tényleg majd minden műsort archivált, így pl. a Gondos Bocsok Csodaországban c. klasszikust is –, de édesanyám megsárgult papírú, szép kiadású Alízának felolvasásával együtt hipnotikus hatása volt gyermekkori énemre a merész angol kislány szürreális utazása. Ezekhez az ösztönös élményekhez járultak még hozzá Raymond Smullyan logikafeladványai a Mi a címe ennek a könyvnek?-ből, amelyekben gyakorta bukkantak fel Alízék, az Oroszlán és az Egyszarvú, Subidú és Subidam meg a többiek, és kész is volt a mély érzelmeket kiváltó, gyermeki kíváncsiságot fenntartó emléklenyomat.

Túlzás lenne azt mondani, hogy az örök feledés homályából bukkantak fel Csodaország lényei, amikor végül 2007-2008 környékén a szemináriumon újra fejest ugrottunk a Nyuszi üregébe, de annyi szent, hogy közép- és nagykamaszkorom évei alatt Alíz nem volt menő. Nyilván azért is, mert lány volt, meg azért is, mert “tök irreleváns” volt, amikor a Mátrix egy sokkal menőbb, apdételtebb változatát kínálta a csodáknak, aztán meg 2001-től jöttek a Gyűrűk Ura-filmek, amik jóval “modernebbek” voltak, mint egy viktoriánus mese. Akármi legyen is a valódi oka, fura volt akkor újból megmerítkezni a minden józan logikát nélkülöző, tótágast álló világban, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt már lehetett érezni, ott a szemináriumi teremben, hogy ez a könyv el fog készülni, mert szerzője szuperlatívuszokban, egyik motívumról a másikra szálldosva beszélt “az” Alízról (tapintani lehetett a játékossággal vegyes áhítatát és a csillapíthatatlan kíváncsiságát). Csakhamar alsóévesként bonyolult, kis híján felfoghatatlan irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések illusztrációjává vált a forrásszöveg és temérdek feldolgozása, amelyek egytől-egyig visszaköszönnek a könyv lapjain. Anna akkor elkalandozó, labirintusszerű gondolatfoszlányokban kóstolgatta a szöveget; semmilyen asszociáció nem volt túl elrugaszkodott ahhoz, hogy elméleti tőkét ne kovácsoljon belőle. Most viszont, hogy összeszedetten az olvasók elé tárta gondolatait, jóval könnyebben tudom követni a figyelmet próbára tevő szöveget, mert már kitaposott ösvényen járok, felidézve és rendszerbe szedve sok kaotikus emléket.

Oldalak