Fantasy

Jelenlegi hely

A fantasy kategória.

„Valamit véget ért, és valami új kezdődik” (Andrzej Sapkowski – A tó úrnője: Vaják 7.)

Szerző b.aletta On the

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

Amitől a csontok is életre kelnek (Huszti Gergely: Mesteralvók viadala)

Szerző minka On the

A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el. 

Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.

„Az álmok cirkusza” (Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz)

Szerző Bálint Zsófi On the

Nehéz lenne megragadni, pontosan miről is szól Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regénye. Talán a két főszereplő, a két varázsló harcáról? Vagy a címben megjelölt cirkuszról, ami mintha maga is főszereplőként lenne jelen a regényben? Vagy a cirkusz léte már maga a párbaj? Ezek a kérdések a regény befejezése után is megválaszolatlanok maradnak. A történet rendkívül szerteágazó, emiatt nehéz eldönteni, pontosan hova esik a cselekmény súlypontja. Ezt a gondolatot tükrözi az Agave által 2020-ban megjelentetett újabb kiadás borítója is, ahol minden kötet összes fontosabb motívuma megtalálható egy teljes képet alkotó összevisszaságban, amivel a regény világa is jellemezhető.

Az Éjszakai cirkusz, ami a szerző első legelső megjelent kötete, egy 19-20. század fordulóján, elsősorban Londonban játszódó urban fantasy regény. A történet cselekménye kezdetben két szálon fut, egyrészt a két mágus, Marco és Celia gyerekkorát követjük végig. Felkészülésüket egy olyan párbajra, amelyet tanítómestereik rendelnek el számukra, mikor még gyermekek, és amelynek szabályait sem ők, sem az olvasók nem értik (erre még később kitérek). A másik szál magának az Éjszakai Cirkusznak (Cirque des Réves), egy különleges, csak éjszaka nyitva tartó helynek a megalapítása, létrehozása és fogadtatása. Erről később kiderül, hogy a már említett párbajnak a helyszínéül tervezték. Így kapcsolódik össze a két történetszál, miközben a tét egyre növekszik, mivel Celia és Marco harca nemcsak kettejük, hanem a cirkusz összes tagjának életére hatással van. A regényben számos szereplő sorsát követjük nyomon, a fejezetek között nagy idő- és térbeli ugrások vannak, így érdemes a dátumokra is odafigyelni.

Annak köszönhetően, hogy a szerző ezt a mágikus történetet egy cirkuszban helyezte el, izgalmas csavart adott a helyszínnek. A cirkusz trükkjei, illúziói már önmagukban sok töprengeni valót kínálnak, ahogy a néző akaratlanul is próbálja megválaszolni a „hogyan csinálta” kérdést. Morgenstern világában viszont a mágia beemelésével a néző és vele együtt az olvasó abban sem lehet biztos, hogy az attrakció, amely megjelenik, ügyesen végrehajtott, grandiózus előadás vagy varázslat. Ily módon a cirkuszi illúzió logikája – ami egyben töretlen népszerűségét okozza két évszázada – a varázslatnak köszönhetően továbbra is működik, az olvasó pedig könnyedén azonosulhat a regénybeli néző szerepével.

Ez van? Ezt kell szeretni? (Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit)

Szerző Veszprémi Szilv... On the

Csellengő gyereknek lenni két dolgot jelenthet. Vagy meg kell tanulnod azzal a tudattal élni, hogy a mi világunkon kívül más világok is vannak, amelyek közül az egyik a saját, másféle szabályaival és rendjével megnyílt számodra egy ajtón keresztül, vagy el kell felejtened a másik világba tett utazásodat, és a gyermekkori fantáziálgatások számlájára írnod a tapasztalataidat és emlékeidet.

Seanan McGuire Minden szív kaput nyit című regényében néhány kamasz gyerekről olvashatunk, akik az Eleanor West Otthona Csellengő Gyerekek Számára tábla mögött álló kellemes, vidéki, színpompásan tobzódó házban találnak megnyugvást. Eleanor az Egyesült Államok szerte gyűjti össze a diákjait, akik a mi világunkba már nem tudnak beilleszkedni azt követően, hogy egy ideig egy másféle, a személyiségükhöz jobban passzoló világban élhettek.

A gyermekek korábban egyik pillanatról a másikra, nyom nélkül tűntek el az otthonukból, és hetekkel, hónapokkal később egészen más személyként tértek vissza. A hazatérésük után már nem találják a helyüket ebben a világban. Szüleik a visszatért gyermekek emlékeit téveszmének, tapasztalataikat ábrándoknak, az életüket pedig kezelhetetlen betegségnek tartják, és legfőbb vágyuk, hogy a gyermekeiket biztonságban, egészségben tudják.

A legjobb döntés a szülők szerint, ha a gyermeküket egy tisztességben megőszült, de méltóságát megőrzött idős hölgy, Eleonor West gondozására bízzák. Eleonor hibás gyermekekről és félrebicsaklott elmékről mesél a szülőknek az első találkozáskor, akiket és amiket ő képes meggyógyítani. Rögtön a regény első fejezetében egy ilyen beszélgetést követhetünk nyomon, ahol a narrátor elárulja: minden, amit Eleonor elmond, jól begyakorolt hazugság. Eleonor nem klasszikus, szigorú nevelőnő, hanem egy elhivatott, szeretettel teli, néha szétszórt asszonnyá vált felnőtt csellengő, aki minél több hozzá hasonló gyereket meg akar menteni. Az intézet nem klasszikus intézet, hanem megértéssel teli otthon, amely védelmet és tudást kínál a csellengő gyerekeknek, akik tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel magukról és az általuk ismert világokról.

Egy régen várt hazai antológia II. (Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018)

Szerző Próza Nostra On the

Farkas Balázs: A nevetés íze

A retrospektív kritika egyik nagy előnye, hogy később megjelent alkotásokhoz is lehet hasonlítani egy-egy művet. A 2019-es Joker előzményfilm után meglepően másképp cseng Farkas Balázs története a nincstelen, elismerésre szomjazó humoristáról. A novella névtelen, lecsúszott főhősén, akin átgázolt az élet, szintúgy megjelennek annak a társadalomnak a tünetei, ami kitermelte őt, mint Arthur Fleck testén és lelkén. A vidéki Magyarország kilátástalansága és az egzisztenciális szorongás gyáraként működő Budapest közötti ingázás, a siker hajhászása olyan alkura sarkallja a szempontkarakterünket, amelybe mindannyian belemennénk, ha ennyire felőrölt volna bennünket a showbiznisz. A standupos humort írásban ábrázolni egyébként is talán a legnehezebb írói feladatok egyike. Szerencsére az író elegánsan megkerüli, körülírja a főszereplő műsorát, és a közönség és az előadó dinamikáján keresztül érzékelteti, hogy a saját démonaival küzdő komikus hogyan válik nihilista fenegyerekké. A hipnotikus, letisztult próza szuggesztíven mutatja be, hogy a nevetés is lehet drog. (Makai Péter Kristóf)

Sümegi Attila: Gúzs

Sümegi Attila Gúzs című novellája a függőséget, konkrétan a mágiahasználat iránti vágyat dolgozza fel. A novella inkább karakterdrámaként, lelki és kapcsolati problémák bemutatásaként működik, semmint egy fantasy novellaként. Ebből a szempontból hasonlít Kiss Gabriella Vendégségére, amelyben a fantasztikum beemelése szintén a háttérbe szorul a történet szempontjából. A novellában nincsenek nagy kilengések vagy fordulópontok, valamint a lelki folyamatokban sem mélyed el annyira a szöveg, hogy akár fantasyként, akár lélektani novellaként váljon olvashatóvá. A mágia addiktív megfogása izgalmas téma, de nincs kellően kidolgozva a háttérrendszer, így elveszti a hitelességét. A szöveg az egyik szereplő, Patrícia miatt válik érdekessé, hiszen a lány roma származású. A hazai fantasztikumban ritkán találkozunk a cigányság, a roma szereplők szerepeltetésével, így mindenképpen üdvözlendő ez a törekvés. (Borbíró Aletta)

Egy régen várt hazai antológia I. (Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018)

Szerző Próza Nostra On the

A GABO Kiadó közel 3 éve írta ki első pályázatát, amelynek célja az volt, hogy bemutassák, mi foglalkoztatja a hazai szerzőket, melyek azok sci-fi és fantasy témák, amik megjelennek a kisprózák világában. A kötet helyet adott már befutott szerzőknek, valamint pályázat útján bekerülhetett bárki, akinek az írása elérte a szerkesztők által elvárt minőséget.

Színes és érdekes válogatás állt össze a koncepció alapján, melyet azóta két újabb kötet követett 2019-ben és 2020-ban. Szerkesztőségünk négy tagja arra vállalkozott, hogy röviden bemutatja a kötet novelláit.

Moskát Anita: A mesterhazugság

Csavaros, az emberi lélek legmélyét kutató fantasy, aminek világa egyedülálló, de mégsem ez a legérdekesebb benne. Gyönyörűen beszél az igazság és a hazugság természetéről, és arról, hogy utóbbi mennyire megnyomorítja a lelket. Nyelvezet, képei végig erőteljesek, hatásosak, bár a középső harmada túlírt, a bevezető és záró részek elnyomják ezt az apró aránytalanságot. (Benkő Marianna)

Buglyó Gergely: Hét perc és egyetlen pillanat

Ezúttal a szerepjátékokból ismerős rosszfiúk, a csontvázkatonák a történet főszereplői, az ő nézőpontjukat, világukat ismerjük meg, míg a hagyományos hősök ezúttal antagonistaként szerepelnek. Az ismerős, bár itthon ritkábban alkalmazott koncepciót a szerző arra használja fel, hogy egy iskolarendszeren keresztül bemutassa a csontvázak társadalmát, nézeteit, hogy ezúton ismerőssé, megérthetővé tegye őket számunkra. A novella ezzel együtt a megszokott sablonok mentén halad: az iskolai rivalizálás, tinédzserszerelem, beavatásként működő harc az ifjúsági történetek tipikus kellékei. Buglyó nem újítja meg a formulát, de ezzel együtt is átélhető, ismerős és kedvelhető világot és mesét ad át az olvasónak. (Benkő Marianna)

Mit vegyünk karácsonyra (az utolsó pillanatban)?

Szerző Próza Nostra On the

Doktor Moreau szigeteRáfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye. 

"Előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi" - Interjú Juhász Viktorral, a Perdido pályaudvar, végállomás fordítójával

Szerző Próza Nostra On the

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Juhász ViktorMikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…

20 éves a Perdido pályaudvar, végállomás

Szerző Próza Nostra On the

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára

Összeérő szálak (Paul Tobin – Piotr Kowalski: Varjak átka – The Witcher képregény 3.)

Szerző b.aletta On the

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.

Oldalak