Esszé

Leonardo Da Vinci Vitruvius-tanulmánya rengeteg feldolgozást élt meg a popkultúrában (és még mennyit fog), hiszen Mickey egértől Batmanen át egészen a Predatorig találhatunk feldolgozásokat. Ezek a paródiák, karikatúrák jól mutatják, hogy a korábbi („magas”) kultúra termékei hogyan szivárognak át a populáris kultúrába, és ott miként kereszteződnek más ikonikus figurákkal, hogy aztán új konstellációt hozzanak létre. Hódosy Annamária Biomozi – Ökokritika és populáris film című monográfiájának borítója, amelyet Farkas Kitti tervezett, is egy újabb feldolgozását kínálja Da Vinci rajzának. A geometrikus formákban a tökéletes ember helyett egy felfegyverkezett mosómedve szerepel, aki valójában a Galaxis őrzői című film Mordálya – a „mosómedvét” persze kikérné magának. Többszörösen is szimbolikus ez a borító. Egyrészt a természetet és technikát egyszerre jeleníti meg a fegyveres mosómedve, amivel átvezethet az ökokritika területére; másrészt az ízléses, figyelemfelhívó borító ugyanazt szavatolja az olvasónak, mint a cím és alcím: a populáris és a „magas” kultúra találkozását, szintézisét.

Nagyon vártam, hogy megjelenjen a Biomozi, hiszen az évek során a Hódosy Annamáriánál végzett irodalmi és filmes kurzusaimon kisebb-nagyobb mértékben szóba kerültek azok a témák, amelyeket a kötet boncolgat. Számomra éppen ezért volt érdekes olvasni, hiszen azok az elméletek, narratívák, összefüggések itt újraértelmeződtek, kiegészültek vagy olyan filmek esetében kerültek elő, ahol nem is számítottam volna rá. Egy nagyobb rendszer részévé váltak azok az ismeretek, amelyeket nála sajátíthattam el.

A monográfia nyolc főbb fejezetének középpontjában a populáris filmek (és olykor mesék) állnak, amelyeket az ökokritika felőli olvasat köt össze, de mindegyikben más szempontból, más kritikai irányzattal együtt kerül előtérbe – mint például feminizmus, a Foucault-féle (ön)fegyelmezés. A fejezetcímekből viszonylag könnyen körvonalazhatók az adott részt uraló elméletek, kritikai iskolák. Olyan témák kerülnek elő, mint a kereszténység és az ökológia kapcsolata Aronofsky Noéjában, vagy a nő és föld kapcsolata az Armageddonban vagy az Avatarban, valamint az állatkiképzés új irányzata a Jurassic Worldben. Csak ebből a néhány példából is látszik, hogy milyen sokféle megközelítése lehetséges a filmek ökokritikai olvasatának. De nemcsak ebben nyújt változatosságot a kötet, hiszen a zsánerfilmek mellett Lars von Trier Melankóliája is előkerül a betegség és ökológia kapcsolatában, illetve a PETA plakátjai is helyet kapnak egy feminista diskurzus szempontjából. A fejezetekbe részletesebb betekintést a könyvhöz készült weboldalon kaphat az olvasó, hiszen a szerző itt röviden ismerteti az elemzett témákat. Emellett filmekből származó illusztrációval és mémekkel is kiegészülnek a Biomozi témái.

A rövidprózák ablakok máshová. Kezdő- és befejező mondatuk keretei között feltárul saját, zárt világuk, ugyanakkor kíváncsivá is tudják tenni olvasóikat, hogy vajon mi lapulhat a szöveg cselekményén kívül, amit onnan nézve már nem láthatunk. Egyszerre nyújthatnak tehát megelégedettséget és ébreszthetnek vágyat még több iránt.

A magyar zsánerirodalom piaca hasonlóan működik, mint a fősodor, vagyis az apránként felhalmozódó rövidprózák kisebb súllyal esnek számításba, amikor egy-egy író munkásságát megítélik. Örömteli, hogy hébe-hóba jelennek meg a szerzőktől regény hosszúságúnál kisebb terjedelmű szövegek, de ennek ellenére az olvasóközönséget mégis a háromszáz oldal feletti teljesítmény tudja igazán lázba hozni. A jelenség okai és miértjei temérdek oldalról megközelíthetőek, akár kronologikus bontásban, gender szempontjából vagy korosztályonként. E bevezető azonban megmarad abban a keretben, amely igyekszik számba venni, milyen lehetőségek állnak az olvasók előtt, ha be szeretnének kukkantani a kortárs műfaji rövidpróza piacra.

Elkerülhetetlen, hogy pontosabban meghatározzam, mit is értek e forma alatt. Bizonyos jegyek egyáltalán nem jelentek meg ebben a közegben, míg a fősodorban ideig-óráig működtek, kis túlzással, egészen napjainkig. Elsősorban a 19. és a 20. század újságírásában megjelent szabályszerűségekre gondolok, mint a tárca, a kroki, a glossza, a jegyzet vagy éppen a kommentár. Ezek a formátumok már csak azért sem bukkanhattak fel a zsánerben, mert jobbára mindennapi reflexiókként működtek, amikor még a nyomtatott sajtó egyeduralkodó volt a hírközlésben. Noha kétségtelenül érdekfeszítő lenne manapság is olvasni egy-egy ilyet, a jelenlegi irodalmi (ideértve a fősodort is) gyakorlat ilyen vagy olyan okból, kiszűrte vagy esetleges ellehetetlenítette ezeket. Tehát marad a novella és a kisregény mint forma.

A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).

A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.

Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).

Most, hogy már előrendelhető a Black Aether 6. száma, ideje, hogy kicsit felidézzük a korábbi lapszámok tartalmát. Ha még nem olvastad volna az eddig megjelent számokról írott ismertetőnket, most pótolhatod (első szám, második szám).

3. szám

A harmadik szám képregényszerű, szépen kivitelezett címlapfestménye (László Márk munkája) miatt reméltem, hogy folytatódik az első számban megkezdett Rio Negro képregény közlése, erre azonban nem került sor. Az eddigi legvaskosabb szám a főszerkesztő előszavát, tizenkét novellát, Lovecraft Natikána című versének Vacher Ákos-féle fordítását, valamint a From Beyond című film plakátját tartalmazza. A közölt novellák között néhány egészen kiválót is találhatunk, ilyen rögtön az első írás, Farkas Balázs bizarr Embertest című szövege. Kifejezetten jó a magazin felütése ezzel az írással, nagyon meghatározza a lapszám hangulatát.

Bojtor Iván Nagyapám szobrai című novellája formájában, szerkezetében és stílusában is a klasszikus rémtörténeteket idézi meg. A levélbetétek szerepeltetése nem csupán jól ismert irodalmi hagyományokat juttat az eszünkbe, de olyan nosztalgiafaktorral bír, ami kifejezetten hozzáad a rémtörténetek olvasásának élményéhez. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejében valamiért a horror – a kozmikus horror kifejezetten – és a nosztalgia alakzatai összekapcsolódnak. A novella zseniális illusztrációt is kapott, melyet Vígh Dávid Gr4ss követett el.

Ezt a novellát követi Veres Attila Visszatérés az éjféli iskolába című írása. A szerzőnek azóta már megjelent egy regénye az Agave Kiadó gondozásában (az Odakint sötétebb című regényről írott kritikánkat itt olvashatjátok), a Black Aether harmadik számában szereplő szövege a bemutatkozó írása. “Olyan faluban élek, ahol a nők gyakran szülnek gödörbe.” – kezdődik az írás, mely egy különös mezőgazdasággal és szokásokkal büszkélkedő magyar faluban játszódik, miközben annak lakóival is megismerkedünk. Minden természetfeletti vagy természetellenes dolog, jelenség a legnagyobb természetességgel ábrázolódik a novellában. Mindemellett muszáj megjegyezni, hogy a hétköznapok, a falu lakói és kapcsolataik olyan elevenen és hihetően jelennek meg, hogy akkor is szívesen olvasnék róla, ha semmiféle rettenet nem mutatkozna meg a lapokon.

Az itt leírt gondolatok Pintér Bence Milyen, és mire jó a magyar fantasztikum intézményrendszere? című pontos és alapos írására reflektálnak. Érdemes tehát először Bence szövegét elolvasni, de az érthetőség kedvéért a számunkra fontos részeket összefoglalom néhány bekezdésben.

Az intézményrendszerről szóló írás alapvetően három területre koncentrál: a kiadók szerepére, a fantasztikus irodalmi recepciót szolgáltató műhelyek (blogok, portálok, események, díjak stb.) tevékenységére és az olvasói mozgalmakra. Habár mindenképpen érdemes e három tényezőt együtt vizsgálni, ehelyütt én csupán – a Próza Nostra nyilvánvaló érintettsége miatt – a második kategóriára, tehát a recepcióra koncentrálok.

A recepció színterét, a zsánersajtót további három szempontra bontja az írás. Ezek a hírszolgáltatás, a hírszolgáltatáson túlmutató anyagok és a könyvrecenzió. A Próza Nostra működési modellje az évek során úgy alakult, hogy leginkább e harmadik területre koncentrálunk, miközben lehetőség szerint igyekszünk a második kategóriát sem elhanyagolni interjúk és helyszíni beszámolók készítésével. Híranyagokat csupán ritkán közlünk, habár a fontosabb anyagokról és a profilunkba vágó megjelenésekről a Facebook oldalunkon keresztül igyekszünk tájékoztatni az olvasókat. Mivel azonban a hírszolgáltatás rendkívül gyors reakciót kíván, ezért ezzel az Próza Nostra, korlátozott lehetőségei miatt, nem kíván foglalkozni.

Mi is az a Nyugat+Zombik? Aki esetleg nem hallott a magyar közösségi finanszírozás egyik, ha nem a legnagyobb sikeréről (legalább is pénzügyi oldalon), íme egy kis összefoglaló: Csepella Olivér diplomamunkájában Ady, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Tóth Árpád és Kata, a pincérnő futnak össze egy csapat zombival egy november 25-ei napon. És ez az ötlet annyira megtetszett a hazai irodalmi/képregényes szcénának, akkora lett az érdeklődés, hogy a szerző Indiegogo-projektet indított a kötet kiadására. A kért összeg 2014-ben egy nap alatt összegyűlt, az alkotó pedig ígéretet vállalt arra, hogy a támogatók 2015. karácsonyára már kezükbe is vehetik majd az eredményét. Erre azonban a mai napig nem került sor: a leendő kötet facebook-oldalán változó intenzitással kapják az olvasók a híreket arról, hogy most már tényleg hamarosan elkészül vele Csepella. Eddig eredménytelenül.

Az ötlet és a folytatás rengeteg embert megmozgatott, bár a növekvő lelkesedés egyre inkább átalakult. Ennek egyik lépcsője egy rövid és vicces “kritika” volt az Ntrópia oldalán, ami 2025-re prognosztizálja a megjelenést. Második lépcsőben Bayer Antal és társai tető alá hoztak egy 8 oldalas képregényt Nyugat-Zombik (tragikomédia) cimmel. A kiadványt a 2017-es Képregényfesztiválon vehették kézbe az érdeklődők. De a lényeg nem is ebben van, hanem az általa felkavart érzelmekben.

Különböző fórumokon ugyanis eltérően reagáltak az ötletre. Volt, aki abszolút viccként, paródiaként gondolt a dologra, illetve többen kifejtették, hogy ez lehet egy jogos kritika is, hiszen sokaknak gondjuk van a képregény elhúzódó megjelentetésével, valamint az alkotó kommunikációjával, illetve inkább annak hiányával, amire rá lehet mutatni akár egy ilyen kiadvány keretei között is.

Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást, de tényleg, bizisten! Hogy melyiket is? A Popsugar nevű bulvároldal arra vállalkozott, hogy kitágítja az emberek irodalmi komfortzónáját, ezért minden évben kiad egy új, negyven vagy ötvenkét meghatározásból álló listát, aminek alapján a kihívásokat kedvelő olvasók olyan szokatlan, meghökkentő, vagy éppen rendkívül unalmas könyveket vehetnek a kezükbe, amilyenekre jó esetben még soha nem is gondoltak, hogy el kéne olvasniuk. A 2015-ös meghatározások közül mazsolázva az egyszerűtől kezdve (olvass el egy drámát; egy trilógiát; egy vicces könyvet) a trükkösön át (olvass el egy könyvet egy olyan írótól, akinek ugyanaz a monogramja, mint neked; aztán egy olyat, amiben nincsenek emberi szereplők – erre mindenkinek ajánlom Edwin Abbott 1884-es Flatland című művét, amiben a szereplők… wait for it! ... síkidomok) egészen a kellemetlen őszinteséget és komoly tűrőképességet kívánóig mindenféle megtalálható (egy kötelező olvasmányt, amit mégsem olvastál el; egy rossz kritikákat kapott könyvet; egy regényt, amit félbehagytál).

Idén lesz harmadik éve, hogy nekivágok. A 2015-ös kihívást még a harmincadik könyv után abbahagytam, mert volt “jobb” dolgom is (pl. disszertációt írni). A 2016-os, negyven(egy) könyves kihívást megcsináltam, viszont ez egyfajta “könnyített” változat. Az idei, 2017-es olvasói kihívás megint ötvenkét (40+12) könyves lesz, amiben van egy alaplista és egy második, “haladó” szekció, amelyben a komolyabb, több figyelmet igénylő vagy “izgalmasabb” megkötéssel rendelkező könyvek szerepelnek. Már most, Újévkor elkezdtem tervezgetni, mire mit választok. Azonban mivel volt egy újévi fogadalmam 2016 január elsején, ideje elmesélnem, hogy is telt az elmúlt év olvasásilag. Ezért fogom a meghatározásokat az eredeti sorrendjükben, és villámkritikákkal, visszaemlékezésekkel próbálok rendet teremteni ebben a kaotikus évben.

Kényelmetlenül érzem magam a legutóbbi írásom kapcsán. Tóth Csaba A sci-fi politológiája című könyvéről alapvetően jókat írtam úgy, hogy egy hibáját elhallgattam: az általam olvasott, kiadás előtti verzióban hemzsegtek a helyesírási, szöveggondozási hibák. Ezek egy részét jeleztem is a kiadónak és tudomást szereztem arról, hogy egy szerkesztési körrel ismét végigmennek a köteten. Ezért bizalmat szavaztam és nem beszéltem ezekről a problémákról. Sajnos, mikor kézbe vettem az immár végleges, nyomtatott kötetet, láttam, hogy ugyan pár dolgot orvosoltak, azonban továbbra is vannak olyan elírások, sőt tárgyi tévedések, amelyek egy nem tudományos igényű, de mégis ismeretterjesztési célú írásban nemcsak, hogy zavaróak, de aláássák a hitelességet is.

2016 különösen jó év a hazai Lovecraft rajongóknak, hiszen nem csupán egy, hanem mindjárt két fanzin indult el kis időkülönbséggel a témában. A Magyar Lovecraft Portál által kiadott Azilum és a The Black Aether (szintén) lovecrafti weboldal által kiadott Black Aether – A szokatlan és hátborzongató történetek magazinja.

Kis kitérővel kell, hogy kezdjem.

Nagyjából húsz évvel ezelőtt találkoztam először Lovecraft irodalmi munkásságával és azóta is rendszeresen vissza-visszatérek a szövegeihez. Amikor az Azilumot a kezembe vettem, valamifajta nosztalgikus izgalom kerített hatalmába. Húsz éve nagyon örültem minden apró hírnek, cikknek, megjelenésnek, ami Lovecraft szövegeihez kapcsolódott, hiszen nagyon máshogyan hatottak rám HPL szövegei, mint ahogyan azt más rémtörténetektől megszoktam. Jópár barátom hasonlóképp volt ezzel és sűrűn beszélgettünk a novellákról, amelyeket épp olvastunk. Sokat adtunk volna egy ilyen-olyan időközönként megjelenő fanzinért, nemhogy kettőért. Ma, amikor az online jelenlétünk annyira kiterjedt, hogy ha nem vagyunk felcsatlakozva 24 órában az jobbára tudatos döntés eredménye, nem pedig a technikai korlátoké, rengeteg tartalom érhető el Lovecrafttal kapcsolatban (is), ez a két megjelenés mégis képes volt izgatottá tenni. Húsz év telt el és közben a Lovecraft-életműhöz való viszonyom is megváltozott. Van pár nagy kedvencem az írásai között, mások újraolvasására pedig semmi szín alatt nem fecsérelném az időt. Látom a nehezen tagadható korlátait a prózájának, miközben csodálom azt a sajátos atmoszférát és gazdag mitológiát, amelyet teremtett. Röviden: nem vagyok fanatikus rajongó. Mégis nagyon megörültem a megjelenéseknek, olyannyira, hogy mindkét magazint azon melegében megvettem.