Esszé

„A mainstream pornó egy utópia, egy szélsőséges fantáziakép, amely a szexualitás energiájának féktelen ábrázolását vizionálja” (141) – írja Tóth Zoltán János a Hardcore pornófilm a hálózati kultúrában című doktori disszertációjában. Az idézet magába sűríti a kötet egyik célját, amely a hardcore pornó kortárs formájának társadalmi-kulturális kontextualizálására, valamint kapcsolatainak bemutatására fókuszál. A másik kulcsfontosságú részre a kötet címe mutat rá, hiszen világosan kijelöli a kortárs pornót, vagyis a netpornót vizsgálati korpuszként – és ezzel együtt a zsáner történeti áttekintését is sugallja.

Tóth 2013-ban szerezte meg doktori fokozatát, munkája viszont 2019-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában. A két dátum azért is fontos, mert a Hardcore pornó… elő-, illetve utószójának hiányában (a kötetben többször is ismételt) „az utóbbi tíz évben” időmeghatározás kissé problematikussá válik, hiszen nem tisztázott, hogy 2013-hoz vagy ’19-hez viszonyítva jelöli ki az áttekintést. Ennek ellenére egy komplex, jól követhető munkáról van szó, amely nem csak a filmelméletben, filmtörténetben jártas olvasók figyelmére tarthat számot, hanem a kortárs kulturális jelenségek után érdeklődőkére is. 

A kötet sokrétű, több szempontból értelmezi a pornót, külön figyelve a filmtörténeti, a kortárs és az analógiát mutató jelenségek kontextusára. Az alapvető és legfontosabb filmes szakszövegek, elméletek, gondolkodók, terminusok által közelíti meg Tóth a műfajt, és emiatt szinte tankönyvszerűnek tűnhet a kötet. Éppen ezért az olvasás során egyfajta ritmus alakult ki: amikor valamilyen megközelítéssel kapcsolatban felmerült, hogy érinti-e a kötet, gyakran néhány oldallal később meghatározóvá vált a vizsgálatban.

A Hardcore pornófilm… a műfajelméleti megközelítések és a történeti áttekintés után a netpornó vizsgálatára koncentrál. A bevezető fejezetek több irányból közelítenek, de mivel egyszerre kellene az olvasó rendelkezésére állnia több információnak az összefüggések megértéséhez, így a munka első harmada kissé strukturálatlannak hat a gyakori – bár összeköttetést teremtő – önismétlések miatt. Pozitív, hogy a bevezető fejezetek egyikében egy rövid szemle erejéig kitér a magyar nyelvű szakirodalmi megjelenésekre is, amivel segíti a hazai publikációkhoz való hozzáférést, hiszen a porn studies ritkán jelenik meg a magyar diskurzusban.

Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

Tíz év hosszú idő. Egy ember életében mindenképpen, de egy online térben létező irodalmi lapnak különösen az. A Próza Nostra második születésnapja alkalmával tettem fel magamnak először a kérdést, hogy vajon lesz-e tizedik születésnapja. A harmadik környékén – amikor az addig egy-két állandó újságíróra korlátozó szerkesztőség nőni kezdett – kezdtem azt gondolni, hogy még az is lehet, hogy lesz. Aztán időközben, ilyen-olyan okokból ez a reményem időnként elhalványult. Leginkább az időhiánynak köszönhetően, mely sok egyéb problémát magával hozott. Ma viszont eljött a nap, a Próza Nostra tizedik születésnapja. Be kell valljam, érzek némi büszkeséget.

Ezt a tizedik születésnapot csupán azért ünnepelhetjük, mert mindig voltak olyan elhivatott személyek a Próza Nostra szerkesztőségében, akik időről időre képesek voltak időt és energiát nem kímélve dolgozni a lapnak – mindössze belső motiváció hatására. Néhányukat már említettem a cikksorozat első részében, és bár felsorolni nem is tudnék mindenkit, aki az elmúlt évtizedben hozzátett a lap értékéhez, legalább a szerkesztőség jelenlegi tagjainak szeretnék név szerint is köszönetet mondani.

Gaborják Ádámnak, Takács Gábornak és Benkő Mariann-nak, a Próza Nostra főszerkesztő-helyetteseinek, akik ötleteikkel, szakértelmükkel, és időnként kijózanító helyzetértékelésükkel járultak hozzá ahhoz, hogy a lap még ma is létezzen. Örülök, hogy mindhármukat a barátomnak nevezhetem.

A Próza Nostra kezdettől fogva recenziókat, kritikákat kínál az olvasóknak a szerkesztőség által érdekesnek, jelentősnek, fontosnak tartott szövegekről. Az indulás után mégis viszonylag hamar felmerült az igény, hogy a Próza Nostra ennél többet nyújtson. A lap fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozat lassan a végéhez közeledik. A nyolcadik részben olyan anyagokat szeretnénk megosztani az elmúlt tíz évből, melyek túlmutattak a lap kritikai tevékenységén és új színekkel gazdagították a Próza Nostra portfólióját.

Próza Nostra Könyvek

Négy évvel ezelőtt, a csernobili katasztrófa harmincadik évfordulójára hirdettük meg első novellapályázatunkat, melynek legsikerültebb munkáiból e-kötetet jelentettünk meg a lap fennállásának hatodik évfordulóján. Ez a kötet az első része a Próza Nostra Könyvek sorozatnak és Az atomkatasztófa gyermekei címet kapta. Egy évvel később, Arany János születésének 200. évfordulójára ismét novellapályázatot hirdettünk. A pályamunkákból készült válogatás lett a sorozat második kötete és az Arany 200 címet kapta. Ezidáig a sorozat ezzel a két taggal büszkélkedhet, de bizonyosan lesz még folytatás...

Azon gondolkodom, ahogy közben nyílik a Word, hogy milyen irányból vagy honnan is kellene néznem, látnom azt, amiről most beszélni szeretnék. Eltelt tíz év egy populáris irodalommal foglalkozó online folyóirat életében, amelynek több mint felében a része voltam. Írjak szubjektív áttekintőt? Azt Ádám megtette már. Esetleg foglaljam össze egy listába a ‛Nostra indulása óta megjelent, számomra fontos műfaji könyveket? Gábor ezzel jelentkezett. Emlékezzek vissza a legelső publikált szövegemre? Aletta járt el így. Vagy gondolkodjak azokról, amelyek már nem fejeződnek be? Mariann pontosan ezt írta meg. A személyes fejlődés ellenben jó téma lehet. Ha fel kellene idéznem, hogy mit változtatott rajtam a tény, hogy a PN-nál dolgozom immár hatodik éve, talán azt tudnám megnevezni, hogy itt tanultam meg, hogy a határidőknek mágikus hatalma van.

Nem volt ez mindig így. Egyetemi, szervezett keretek között szintén találkoztam deadline-okkal, amik mögött már nem húzódott élet. Noha azok semmilyen varázslatos tulajdonsággal nem rendelkeztek, egyszerűen kijelölték a pontot az időben, amikor el kell küldenem az anyagot. Hozzávalók: két ember és egy szöveg. A meglátások is így oszlottak meg, szemszögek különböztek, majd adódtak össze. Az egész ennél nem ment tovább. A Próza Nostránál ez nem így történik. Fontosnak tartod, más is fogja látni, az a valaki véleményt formál arról, amit írtál és amiről. És mindezt, ha megosztó a tárgyad vagy a véleményed, tudtodra is fogja adni. Nincs védettség, nincs menekülés. Minderre a határidő nyitja ajtót.

Az ember gyarló, szól a közhely. Magamra vonatkoztatva pedig még nagyobb közhely. De attól nem lesz kevésbé igaz. Szóval ennyi bevezetés után csak bevallom, hogy azért vagyok gyarló, mert bizony előfordult, hogy nem írtam meg egy beígért cikket. Mentegethetném magam, hogy munka, időhiány, ihlethiány stb., de a végeredmény ugyanaz. És nincs az az erőskezű szerkesztő, aki ilyenkor eredményt tud elérni. Csak a saját lelkiismeretem. Úgyhogy most válogattam pár könyvet, amiről vagy recenziós példányt kaptam (ez a rosszabb) vagy csak olvasás után nagyon felbátorodtam az írásra. Aztán mégsem született eredmény. Íme az én szégyenfalam - és pár gondolat egy cikkíró hétköznapjaiból, soha nem született cikkekről és cikkekből.

On Sai - Scar

A Scar talán a legnagyobb elmaradásom, ami a mai napig nyomja a vállam. Olyannyira, hogy a 2020-as évet ezzel a regénnyel kezdtem, mégsem sikerült cikket írnom, holott a jegyzeteim már több oldalra nyúlnak. Nem találtam meg azt a fókuszt, amivel igazán érdekesen tudtam volna megfogni a regényt. Ráadásul ez lett volna anno az első cikkem, amit a Próza Nostrára írok, aztán váltottam egy macskára. Túl sokat akart a szarka.

3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt. 

10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására? 

Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.

Egy űrhajó ezüstös csúcsa emelkedik egy idegen bolygón. Egy asztronauta menekül az őserdő mélyén. Egy csapat robot különös jelekkel telerajzolt lapokat talál egy elhagyatott űrbázison. Egy felderítőpáros egyik tagja megérdemelt pihenését tölti a Comói-tónál.

A magyar sci-fiben nem igazán szokás klasszikusokról beszélni. Olyan értelemben semmiképp, mint mondjuk az USA-ban. Ott klasszikus Asimov, Herbert, Dick, vagy a pár éve elhunyt Le Guin – ezek a szerzők nemcsak az írásaik minősége miatt érdemelték ki ezt a státuszt, hanem azzal, mennyi íróra, szerkesztőre, olvasóra voltak hatással. Sorra születnek még ma is olyan művek, melyeket hozzájuk mérünk, amelyeknek szerzői kimondva-kimondatlanul a klasszikusokból kiindulva alkották meg saját történeteiket. Idehaza ilyen alkotót nem nagyon találunk.

Ha mégis létezik Magyarországon klasszikus science fiction szerző, akkor az a kilencven évvel ezelőtt, 1930. április 20-án született Zsoldos Péter.

Zsoldos, mint a magyar fantasztikum szinte összes alakja, mintha kettős életet élt volna. Mi, akik a könyveiből ismerjük, sci-fi íróként tartjuk számon. Viszont életének legalább ugyanennyire fontos része volt a zene: a Magyar Rádió zenei szerkesztője évtizedeken keresztül, egyetlen nem SF könyve is Muszorgszkijról szól. De Zsoldos maga hívta fel mindig a figyelmet, hogy a zene és az irodalom nem két különálló dolog, számára mindkettő ugyanolyan értékű volt, életét a kezdetektől – egészen a családi háztól – egyaránt meghatározták. Elég az hozzá, hogy Ellenpont című regénye is a zenében megismert módszereket ülteti át az irodalomba, de ahogy az Ország-világban 1979-ben megjelent interjújában nyilatkozott, a forma tiszteletét, a szerkesztés fontosságát is zenei tanulmányaiból sajátította el.

Mikor a tavalyi év végén Baby Yodával leszőnyegbombáztak mindent, én már tényleg csak az évtized végét vártam. Hiszen még alig múltak el Gangnam Style fájó emlékei, és éppenhogy kihevertük a Despacitót, és azért a végére ez már igazán nem kellett volna. Kétségtelen, hogy egyébként is egy elég zaklatott évtizeden vagyunk túl, vagy ahogy a South Park alkotói Donald Trump nyomán megállapították: a valóság hülyeségben lekörözte a fikciót. És valóban, a politikai szinteken (is) zajló ostobaságnak és következményeinek köszönhetően egyre nagyobb a tét a különböző régiókban, kultúrákban, és mindez előbb-utóbb utat talál majd magának a populáris kultúrába és a zsánerirodalomba egyaránt (l. előszélnek a Hugo-díj körüli szélsőjobbos trollkodást vagy a Gamergate botrányt). Nem lesz egyszerű kiértékelni ezt az időszakot. De persze ezek nélkül is bőven voltak emlékezetes pillanatok a populáris kultúrában. Mégiscsak ez az az évtized, amit úgy emlegethetünk majd, hogy a mozit és a filmipart Nagy Sándorként hódították meg a képregényfilmek (bocs, Scorsese), illetve úgy egyáltalán a képregénypiac robbanása; hogy amikor N. K. Jemisin egyedülálló módon történelmet írva háromszor is megkapta egymás után a Hugo-díjat; amikor  megjelent A Szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok (és a televíziós sorozat hihetetlen sikere); vagy amikor Stephen Kinget kitiltották Donald Trump oldaláról. És nehéz lesz arról is eldönteni, vajon az 1984, A Szolgálólány meséje vagy esetleg A szürke ötven árnyalata jellemzi-e e jobban ezt a korszakot. 

Tíz év hosszú idő. Egy ember életében mindenképpen, de egy online térben létező irodalmi lapnak különösen az. A Próza Nostra pedig idén tölti be tizedik életévét. 2010 október 23-án élesedett az oldal, akkor még egy blogmotor működtette, de néhány hónappal később egy Drupal alapú weboldalként saját domainre költözött, amiért nem lehetek elég hálás Lőkös Kornél barátomnak, aki az oldalt fejlesztette.

Tíz év hosszú idő. Elég hosszú ahhoz, hogy számtalan különböző élményt, emléket és tapasztalatot szerezzünk. A folyamatosan méricskélő, koherenciát és teljességet kereső emberi természet pedig különösen szeret kerek évfordulók alkalmával visszatekinteni az eltelt időre. Minden formabontó gesztust nélkülözve mi is ezt fogjuk tenni idén.

A Próza Nostra tíz éve alatt rengeteg nagyszerű embert ismerhettem meg és dolgozhattam velük együtt ilyen vagy olyan formában és ezért nagyon hálás vagyok. Gaborják Ádám és Sinkovicz László (V) már az első pillanatok előtt is bátorítottak, amikor megosztottam velük az elképzelésemet egy populáris irodalommal foglalkozó online folyóiratról, amiből nem termett túl sok akkoriban. A Próza Nostra beindulása után pedig ötleteikkel éppúgy részt vettek az oldal alakításában, ahogyan írásaikkal is.