Érdekesség

A 2020-as év után 2021-ben mintha kezdett volna magához térni a világ: a járvány ugyan velünk maradt, a harmadik és a negyedik hullám végigsöpört rajtunk, de az oltásnak hála újra találkozhattunk élőben is. Bár az V. Világok Találkozását online rendeztük meg, a II. Végtelen határok konferencián végre élőben is találkozhattunk, az online előadások mellett. Két év után újra volt Könyvhét, igaz, ezúttal június helyett szeptemberben, a könyvkiadók pedig igyekeztek bepótolni az elmúlt évben elmaradt kiadásokat. Volt miből válogatni a szerkesztőség tagjainak az idei visszatekintőhöz.

Borbíró Aletta

Az idei olvasmányaim többsége vagy munkához, vagy a kutatásomhoz kötődött. Az utóbbi miatt került ismét a kezembe Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiája. Azt hiszem, hogy ez a sorozat most talált meg igazán: remek nyelvezettel megírt, összetett történet, amelynek finomságait csak most látom igazán. Az Ólomerdőn túl Pál Sándor Attila Rokonok című novelláskötetét élveztem nagyon a humora, illetve a vidéki téma és popkultúra keveredése miatt.

Közeledik a karácsony, mindenki az utolsó (vagy éppen a legelső, attól függően, mennyire van elkésve) ajándékok után szalad, ötletel. Könyvet ajándékozni pedig mindig jó, mert egy pár papírlapon komplett világokat, életre szóló élményeket lehet elrejteni. Szerkesztőségünk tagjaitól is érkezett néhány ajánlat annak, aki még mindig keresi a tökéletes választást.

Benkő Marianna

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kasztja - Othon és Honorata

Az Incal után a Jodoverse újabb tagja láthat magyarul napvilágot: a Delta Vision korábbi kiadása után a Magnum Opus kiadó próbálkozik meg újra a Metabárók kiadásával. Jodorowsky saját Dűne-adaptációjából kinőtt víziója elementáris erejű, és nagyságához mérten ötletei is hatalmasak és vadak, karakterei érzelmesek, szenvedélyesek, agresszívek és végletekig elkötelezettek. A teremtett világ pedig színpompás science fiction robbanás. A most megjelenő első kötet merít talán leginkább Frank Herbert regényéből, de már itt megjelennek Jodorowsky egyéni látomásai, ahogyan továbbgondolta az eredeti eposzt. Minden sci-fi rajongó polcán ott a helye.

Borbíró Aletta

Brian K. Vaughan: Saga 5. és Rachel Smythe: Lore Olympus – Olümposzi história 1.

Egyre szívesebben olvasok képregényeket, ha az időm engedi, így karácsonykor két dolognak örülnék nagyon: a Saga legújabb részének és a Lore Olympus – Olümposzi históriának. A Saga történetét és főleg világát már az első kötettel nagyon megszerettem, hiszen kreatív, sokrétű és önreflexív. A Lore Olympus – Olümposzi história több dolog miatt is érdekel: kedvelem a Cicerónál megjelenő képregényeket, illetve szeretem a (görög) mitológiából merítő szövegeket.

„A mainstream pornó egy utópia, egy szélsőséges fantáziakép, amely a szexualitás energiájának féktelen ábrázolását vizionálja” (141) – írja Tóth Zoltán János a Hardcore pornófilm a hálózati kultúrában című doktori disszertációjában. Az idézet magába sűríti a kötet egyik célját, amely a hardcore pornó kortárs formájának társadalmi-kulturális kontextualizálására, valamint kapcsolatainak bemutatására fókuszál. A másik kulcsfontosságú részre a kötet címe mutat rá, hiszen világosan kijelöli a kortárs pornót, vagyis a netpornót vizsgálati korpuszként – és ezzel együtt a zsáner történeti áttekintését is sugallja.

Tóth 2013-ban szerezte meg doktori fokozatát, munkája viszont 2019-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában. A két dátum azért is fontos, mert a Hardcore pornó… elő-, illetve utószójának hiányában (a kötetben többször is ismételt) „az utóbbi tíz évben” időmeghatározás kissé problematikussá válik, hiszen nem tisztázott, hogy 2013-hoz vagy ’19-hez viszonyítva jelöli ki az áttekintést. Ennek ellenére egy komplex, jól követhető munkáról van szó, amely nem csak a filmelméletben, filmtörténetben jártas olvasók figyelmére tarthat számot, hanem a kortárs kulturális jelenségek után érdeklődőkére is. 

A kötet sokrétű, több szempontból értelmezi a pornót, külön figyelve a filmtörténeti, a kortárs és az analógiát mutató jelenségek kontextusára. Az alapvető és legfontosabb filmes szakszövegek, elméletek, gondolkodók, terminusok által közelíti meg Tóth a műfajt, és emiatt szinte tankönyvszerűnek tűnhet a kötet. Éppen ezért az olvasás során egyfajta ritmus alakult ki: amikor valamilyen megközelítéssel kapcsolatban felmerült, hogy érinti-e a kötet, gyakran néhány oldallal később meghatározóvá vált a vizsgálatban.

A Hardcore pornófilm… a műfajelméleti megközelítések és a történeti áttekintés után a netpornó vizsgálatára koncentrál. A bevezető fejezetek több irányból közelítenek, de mivel egyszerre kellene az olvasó rendelkezésére állnia több információnak az összefüggések megértéséhez, így a munka első harmada kissé strukturálatlannak hat a gyakori – bár összeköttetést teremtő – önismétlések miatt. Pozitív, hogy a bevezető fejezetek egyikében egy rövid szemle erejéig kitér a magyar nyelvű szakirodalmi megjelenésekre is, amivel segíti a hazai publikációkhoz való hozzáférést, hiszen a porn studies ritkán jelenik meg a magyar diskurzusban.

2020 sok tekintetben emlékezetes év marad a számunkra, hiszen pillanatok alatt váltunk egy olyan globális járvány részeseivé, amelyet sokféle változatban olvashattunk már, akár kedvenc zsánerkönyveinkben is. Alighanem sokan azt tartják majd a legjobb részének, hogy vége lett, de persze messze még a csúcs, pláne a leereszkedés... Közismert tény, hogy a tavalyi év során a kiadókat is rendkívüli módon sújtották a járvány okozta korlátozások, ám hiába voltak nagy elkaszálások, eltolások, mégis szép számmal jelentek meg új könyvek is (ezúton is köszönet nekik a kitartásért), és szerencsére az olvasók is tartották a frontot. A bezárkózás viszont lehetőséget adott arra – kinek többet, kinek kevesebbet –, hogy időt szánjuk az újdonságokra vagy éppenséggel az elmaradások csökkentésére. A képregényes évértékelőnk után tehát érkezzen a könyves áttekintésünk, így olvastak a szerkesztőségünk tagjai 2020-ban. 

Sas Ágnes

Olyan, mintha nem is tavaly, hanem sokkal régebben történt volna, de 2020 elején olvastam az Irha és bőrt Moskát Anitától, és egyértelműen ez lett az egyik kedvencem az évben. Az alapötlet izgalmassága mellett jól aknázza ki a történetben rejlő morális/társadalmi potenciált, anélkül, hogy bárhol didaktikussá válna. Remekek a karakterek is, a történet utolsó harmadában is képesek meglepetéssel szolgálni, közben mégis hihetőek, következetesek maradnak. Egyedül a lezárást sajnáltam, de ez inkább író és befogadó ízlésének szétválása, a szöveg értékeit nem csorbítja. Szintén 2020-ban fedeztem fel magamnak Szvoren Edinát, a kiváló novellistát. Rendkívüli nyelvi világgal képes átadni hétköznapinak érződő történeteken keresztül ezeknek a hétköznapoknak a szorongatóságát, vagy éppen szorongató helyzetek hétköznapiságát. Érdemes interjúkat is olvasni a szerzővel, csodálom a hozzáállását az irodalomhoz. Legvégül pedig nagy felfedezés volt számomra kollégám, N. Nagy Zoltán krimije, a Keselyű. A thriller elemekkel átszőtt szöveg remekül használja a saját magyarságát, feszes tempójú, szórakoztató. Legnagyobb erényének a sajátos atmoszférateremtést tartom, ügyesen kreál önálló mitológiát, miközben valós történelemre, helyszínekre és procedurális ismeretekre épít.

Mindenkinek legalább ilyen jó szövegeket kívánok 2021-re!

A járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának. 

A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele. 

A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).

A Próza Nostra kezdettől fogva recenziókat, kritikákat kínál az olvasóknak a szerkesztőség által érdekesnek, jelentősnek, fontosnak tartott szövegekről. Az indulás után mégis viszonylag hamar felmerült az igény, hogy a Próza Nostra ennél többet nyújtson. A lap fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozat lassan a végéhez közeledik. A nyolcadik részben olyan anyagokat szeretnénk megosztani az elmúlt tíz évből, melyek túlmutattak a lap kritikai tevékenységén és új színekkel gazdagították a Próza Nostra portfólióját.

Próza Nostra Könyvek

Négy évvel ezelőtt, a csernobili katasztrófa harmincadik évfordulójára hirdettük meg első novellapályázatunkat, melynek legsikerültebb munkáiból e-kötetet jelentettünk meg a lap fennállásának hatodik évfordulóján. Ez a kötet az első része a Próza Nostra Könyvek sorozatnak és Az atomkatasztófa gyermekei címet kapta. Egy évvel később, Arany János születésének 200. évfordulójára ismét novellapályázatot hirdettünk. A pályamunkákból készült válogatás lett a sorozat második kötete és az Arany 200 címet kapta. Ezidáig a sorozat ezzel a két taggal büszkélkedhet, de bizonyosan lesz még folytatás...

A 21. század mainstream fantasyjét már nehezen tudnánk elképzelni vizualitás nélkül. Ha egy regény megtalálja a maga közönségét, hamarosan megjelennek a neten az első fanartok és képmontázsok; ha pedig nemcsak az átlagolvasót nyűgözi le a történet világa, akkor akár játék, sorozat vagy film is készülhet belőle. Ma már a zsáner klasszikusai is sok esetben előbb jutnak el a közönséghez vizuális, mint verbális formában. Magyarországon, úgy gondolom, ez fokozottan érvényes, hiszen a fantasy széleskörű olvasottsága nagyban köszönhető a 2000-es évek elején mozikba kerülő Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura trilógiának, és azok számára, akiknek akkor nem volt lehetősége vagy türelme átrágniuk magukat a három vaskos köteten, Középfölde látképe örökre összeolvadt Új-Zéland tájaival (meg persze kicsit azoknak is, akik olvasták a könyveket). Ha egy picit hátralépünk, akkor persze a filmek látványvilága mögött is ott találjuk Alan Lee és John Howe kiváló illusztrációit, hogy csak azokat a művészeket említsem, akik Jackson stábjának munkáját is segítették. Ha még tovább megyünk, eljutunk azokhoz a rajzokhoz és akvarellekhez, amelyeket maga Tolkien készített. A hobbit művészete című kötet ennek a vizuális időutazásnak a legtávolabbi pontjáig kalauzolja olvasóját: sorra veszi A hobbithoz készült illusztrációk feltételezett történetét a legelnagyoltabb, de a későbbi elképzeléseket már jól sejtető vázlatokig, amelyek a professzor íróasztalában lapultak. Az album korábban már megjelent magyarul az Európa gondozásában, most viszont a Magvető újrakiadásában vehetjük kézbe. (A Magvető logója egyébként gyönyörűen belesimul a borítóképbe – mindig is azt gondoltam, hogy a quenya írás mellékjeles betűire emlékeztet; ez a közeg csak még jobban kiemeli a hasonlóságot.)

2019. november 30-án lezajlott a III. Világok Találkozása zsánerirodalmi nap a Bem moziban. A rendezvényen öt kerekasztal-beszélgetésen járták körül a résztvevők a fantasztikum különféle területeit. Szó volt a szerepjátékok múltjáról és jelenéről, az afrofuturizmus jelenségéről és az ide kapcsolódó könyvekről, filmekről, zenészekről, Moskát Anita Irha és bőr című regényéről és a fantasy és a test viszonyáról, a „magyar sci-fi atyjaként” emlegetett, Galaktika-alapító Kuczka Péter személyéről és munkásságáról, valamit A Szolgálólány meséjéről és annak folytatásáról, az idén Booker-díjat kapott Testamentumokról.

A rendezvény végén, immár hagyományosan átadták a Hexa-díjat, amivel a szervezők fel szeretnék hívni a figyelmet azokra, akik hosszú ideje a zsánerirodalom fejlődéséért, hazai népszerűsítéséért dolgoznak. Idén a Világok Találkozása résztvevőinek javaslatai alapján a Próza Nostra három főszerkesztő-helyettese (Dr. Benkő Marianna, Gaborják Ádám és Takács Gábor) döntött  a díjazott személyéről. A jelöltek között voltak: Csurgó Csaba és Varga Bálint, az Agave Kiadó alapítói, ; Bényi László (Grath) az 576 Kbyte és a PC Guru újságírója; Galamb Zoltán Neal Stephenson, Neil Gaiman, Ted Chiang és mások műveinek fordítója; Sepsi László, a Pinky című regény írója, több regény és képregény fordítója; Takács Bogi Hugo-jelölt író és LMBT szerkesztő; Tomasics József, a The Black Aether főszerkesztője és a Lovecraft Társaság elnöke.

A Hexa-díjat idén végül Dr. S. Sárdi Margit irodalomtörténész kapta. Sárdi Margit 1990 óta szervezett populáris irodalommal, 1992 óta a magyar science fictionnel foglalkozó kurzusokat az ELTE-n, aminek célja a magyar sci-fi irodalom katalogizálása és kutathatóvá tétele. A kurzusok köré szerveződő csoportból több szakember, tanár, író, kritikus került ki. A 2003-ban létrejött Magyar Scifitörténeti Társaság alapítója és jelenleg is elnöke. 2005 és 2018 között a Zsoldos Péter-díj zsűrijének elnöke volt. 

A Világok Találkozásának szervezői ezúton is gratulálnak a díj jelöltjeinek és a díjazottnak, továbbá köszönik a résztvevőknek, hogy hozzáértésükkel segítettek megvalósítani az idei rendezvényt és ezúttal is színvonalas beszélgetéseket hallhatott a közönség.

Leonardo Da Vinci Vitruvius-tanulmánya rengeteg feldolgozást élt meg a popkultúrában (és még mennyit fog), hiszen Mickey egértől Batmanen át egészen a Predatorig találhatunk feldolgozásokat. Ezek a paródiák, karikatúrák jól mutatják, hogy a korábbi („magas”) kultúra termékei hogyan szivárognak át a populáris kultúrába, és ott miként kereszteződnek más ikonikus figurákkal, hogy aztán új konstellációt hozzanak létre. Hódosy Annamária Biomozi – Ökokritika és populáris film című monográfiájának borítója, amelyet Farkas Kitti tervezett, is egy újabb feldolgozását kínálja Da Vinci rajzának. A geometrikus formákban a tökéletes ember helyett egy felfegyverkezett mosómedve szerepel, aki valójában a Galaxis őrzői című film Mordálya – a „mosómedvét” persze kikérné magának. Többszörösen is szimbolikus ez a borító. Egyrészt a természetet és technikát egyszerre jeleníti meg a fegyveres mosómedve, amivel átvezethet az ökokritika területére; másrészt az ízléses, figyelemfelhívó borító ugyanazt szavatolja az olvasónak, mint a cím és alcím: a populáris és a „magas” kultúra találkozását, szintézisét.

Nagyon vártam, hogy megjelenjen a Biomozi, hiszen az évek során a Hódosy Annamáriánál végzett irodalmi és filmes kurzusaimon kisebb-nagyobb mértékben szóba kerültek azok a témák, amelyeket a kötet boncolgat. Számomra éppen ezért volt érdekes olvasni, hiszen azok az elméletek, narratívák, összefüggések itt újraértelmeződtek, kiegészültek vagy olyan filmek esetében kerültek elő, ahol nem is számítottam volna rá. Egy nagyobb rendszer részévé váltak azok az ismeretek, amelyeket nála sajátíthattam el.

A monográfia nyolc főbb fejezetének középpontjában a populáris filmek (és olykor mesék) állnak, amelyeket az ökokritika felőli olvasat köt össze, de mindegyikben más szempontból, más kritikai irányzattal együtt kerül előtérbe – mint például feminizmus, a Foucault-féle (ön)fegyelmezés. A fejezetcímekből viszonylag könnyen körvonalazhatók az adott részt uraló elméletek, kritikai iskolák. Olyan témák kerülnek elő, mint a kereszténység és az ökológia kapcsolata Aronofsky Noéjában, vagy a nő és föld kapcsolata az Armageddonban vagy az Avatarban, valamint az állatkiképzés új irányzata a Jurassic Worldben. Csak ebből a néhány példából is látszik, hogy milyen sokféle megközelítése lehetséges a filmek ökokritikai olvasatának. De nemcsak ebben nyújt változatosságot a kötet, hiszen a zsánerfilmek mellett Lars von Trier Melankóliája is előkerül a betegség és ökológia kapcsolatában, illetve a PETA plakátjai is helyet kapnak egy feminista diskurzus szempontjából. A fejezetekbe részletesebb betekintést a könyvhöz készült weboldalon kaphat az olvasó, hiszen a szerző itt röviden ismerteti az elemzett témákat. Emellett filmekből származó illusztrációval és mémekkel is kiegészülnek a Biomozi témái.

„A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az” – írta Szabó István “Steve” a Fahrenheit 451-ről szóló korábbi kritikájában. Azt hiszem, az akkori olvasók mind hevesen bólogattak ezeket a sorokat olvasva, és senki se hitte, hogy a közeljövőben bárki is rácáfolhatna.

2018-ban azonban az emelt szintű magyar érettségi tételsor követelménnyé tette a középiskolákban: „Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és François Truffaut: 451 Fahrenheit (1966)”. Ez miért is meglepő? Az iskolarendszer szinte kínosan ügyel arra, hogy a diákok csak és kizárólag a kanonizált irodalommal találkozzanak, a kortárs populáris irodalomnak csupán a gyökereit ismerhetik meg, az aktuális képviselőikről nem esik szó. A disztópiával – vagy ellenutópiával – mint műfajjal szintén csak érintőlegesen találkozhatnak olyan művek esetén, mint például Az ember tragédiájának falanszter jelenete. Emellett Orwelltől az 1984 úgy hangzik el az egyetemen, mintha természetes lenne az ismerete a gimnáziumból, holott említés szintjén se kerül szóba. Véleményem szerint egy érettségiző diák komoly feladat előtt áll, amikor a Fahrenheit 451-et kell feldolgoznia, mivel tanulmányai során (történetileg) nincs megágyazva ennek a műnek (mint ahogy Esterházy Péter munkájának, a Pápai vizeken ne kalózkodjnak se feltétlenül, annak ellenére, hogy 2017 óta követelmény az emelten).

A tétel elvárja, hogy a könyvet, illetve az adaptációt mint zsánert dolgozzák fel az érettségizők, illetve bizonyítsák, miért beszélhetünk a Fahrenheit 451 kapcsán ellenutópiáról. A művekben megjelenő utópikus, disztópikus vonások kiemelése kulcsfontosságú a tétel elmondása közben – Ray Bradbury, illetve a műfaj ismertetése után –, majd ezek összevetése a különböző médiumokban. Ez a megközelítés azért kiemelendő, mert a tétel a gimnáziumban elvárt értelmezés helyett (a szerző életének rávetítése az adott műre) új módszereket vár el. Hogy ebben a felfogásban mit érdemes kiemelni? Nekem a lenti szempontok jutottak eszembe a tavalyi érettségire készülve:

A Fahrenheit 451 azt a hőfokot jelöli, amin a könyvek elégnek – ezt a regényt felvezető idézet is elmagyarázza. A történet Guy Montagról, a tűzőrről szól, aki ráeszmél arra, hogy munkájával – a könyvek megsemmisítésével – nem a társadalom jólétét, hanem annak elbutítását segíti elő. Montag jellemfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a társadalom felépítését és működését, amelynek fő mozgatórugója a „boldogság és béke” fenntartása. Ezt az állapotot a gondolkodás, az összefüggések keresése, az értelemkeresés szünteti meg a társadalmat uraló ideológia szerint.