Érdekesség

Jelenlegi hely

Szokatlan, érdekes, nem mindennapi infók, könyvek.

London Book Fair (Beszámoló)

Szerző pilleremi On the

 

London Book FairIdén sikerült kijutnom a London Book Fair-re - ebben sokat segít, ha az ember egy londoni kiadónál dolgozik, főleg, ha az iroda ráadásul a helyszíntől öt perc sétára van. Gyönyörű dolog, amikor munkaidőben elengednek, hogy lesétáljak a Kensington Olympiára könyveket böngészni. Na, de hogy is néz ki London egyik legnagyobb könyves rendezvénye?

Aki járt már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, azt nem lepi meg a látvány, de a méretek annál inkább. Az Olympia egy hatalmas konferencia központ, ami, mint utólag kiderült, két emeleten összesen hét termet foglal magában és ezek együtt közel 45 000 négyzetmétert fednek le. Belépéskor még nem érezni, mekkora területről van szó, ám amikor az ember nekiindul és csarnokról csarnokra jár, egyre inkább elfogja a gyanú, hogy a könyvkiállításnak igazából csak eleje van, vége nincs.

 

 

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 9. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó része.Könyvkihívás

  • Egy könyv, ami garantáltan örömet szerez – Robert K. Galbraith: Kakukkszó

A tavalyi év felismerése az volt, hogy nem olvasok elég krimit, és magába szippantott a Sherlock Holmes: Consulting Detective társasjáték, úgyhogy biztos voltam benne, hogy örülni fogok J.K. Rowling álnéven írt whodunitjának, a Kakukkszónak. Lehetett volna a Pratchett-kötet is ideillő, és ha nagyon “csalni” akartam volna, Anglia is sziget, tehát felcserélhettem volna a kettőt, de túl azon, hogy minden mindegy volt, tényleg felhőtlen szórakozás volt. A magyar szöveg Nagy Gergely, korábbi témavezetőm fordítása, akinek az első külföldi publikációmat is köszönhetem, ezért csekély törlesztésnek éreztem, hogy az ő fordításával zárhatom a 2016-os listát.

Galbrait/Rowling a brit celebvilágba kalauzol, ami a hollywoodi kultúra itt-ott udvariasabb, máshol borostásabb mása. A szupermodell Lula Landry halála kitűnő ürügy arra, hogy az író társadalmi tablót készítsen a sztárok bűvöletében élő, bulvárújságokat lapozgató Angliáról, amiben alkoholista detektívtől elkezdve meleg divattervezőn és hataloméhes produceren keresztül temérdek klisés karakter jelenik meg, de mindannyian “kidomborodnak”, hús-vér emberekké válnak Rowling gyakorlott kezében.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 8. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó előtti része.Könyvkihívás

  • Egy önéletrajz – Richard Dawkins: Brief Candle in the Dark: My Life in Science

Az anglisták szemében van egy bizonyos fajta könyv, amit senki nem mer a nevén nevezni, de titokban mindenki olvassa, mindenki rajong érte. Ez az Oxbridge-pornó. A két legnagyobb angliai egyetem nevéből képzett “intézmény” az elitoktatás netovábbja, és a lelkesedésnek álcázott irigység célpontjává válik, aki egyszer csak elvetődik Oxfordba vagy Cambridge-be. Az “álmodó csipkés tornyok városa” a tengernyi, egyetemi kampuszon játszódó regények egyik közkedvelt színtere, ahol a kicsinyes furkálódások, a karok közötti csatározások, és rövid, de heves afférok felnemesednek, a bűnöcskék eltörpülnek a nagybetűs Tudás szolgálata mellett.

Richard Dawkins önfeledten adomázgat termékeny tudóséveinek szórakoztató, időnként bizarr mindennapjaiból,  jobbára csak egy szűk kör számára érdekes tudományterület, az elméleti biológia felségvizein. A name-dropping visszatérő elem, folyvást röpködnek a nagyobbnál nagyobb biológusok, etológusok, genetikusok nevei, de kötve hiszem, hogy akadna, aki nem ezért ütötte fel a könyvet: hogy valami rá is ráragadjon a történelmi jelentőségű kutatások tündérporából. Sokan vannak, akik számára Dawkins neve egyenértékű a pökhendiséggel, az arrogáns lekezelő stílussal, amikor vallási ügyekben militáns ateistaként megszólal, de a lehengerlő, bombasztikus nyelvhasználatnak itt nyoma sincs. Dawkins meleg szavúan, már-már szerényen nyilatkozik életének fontos pillanatairól, konferenciaélményeiről (amelyek kávészüneteiben készül a valódi tudomány), oxfordi kollégáiról, felfedezéseiről, feleségéhez fűződő viszonyáról.

Amennyire jólesett hozzádörgölőzni ehhez a világhoz, annyira hiányoltam belőle a hullámhegyek melletti hullámvölgyeket. Dawkins vallomásai csak a szépről szólnak, és noha megfeddni nem tudom, mert így is két vastag kötetet töltött meg emlékeivel, az összkép így túl idilli. Az “ateista pápa” másik oldalának feltárása a hivatásos életrajzírókra marad.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 7. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hetedik része.2016-os könyvkihívás

  • Egy kék borítós könyv – Ian Tregillis: The Rising

Ez egy abszolút random megkötés, de végül is miért ne? Nem kell minden promptnak nehéznek lennie. Ian Tregillis könyvét úgy olvastam, mint egy megmászandó hegyet, mert tudtam, hogy később még lesz dolgom vele. Egy készülő trilógia második kötete, egy alternatív történelmi clockpunk regény, amiben az angol alkimisták ismereteit felhasználva a hollandok gépkatonák segítségével leigázzák a Nyugatot és megőrzik amerikai gyarmataikat. Csak egy maroknyi, Québecben fagyoskodó, száműzött francia döntheti meg elnyomó birodalmukat. Egy szökött géprabszolga, Jax történetét és a francia mesterkém, Berenice intrikáit beszéli el, mindezt veretes, kifinomult angolsággal.

Ez az a regény, amit úgy írtak meg, hogy minden egyes elemét magaménak érezzem: az alternatív 1920-as évek ábrázolása és az író látásmódja egyik tavalyi olvasmányomat, A gólem és a dzsinnt idézték, de több -punkkal; az archaizálással idáig még mindig le lehetett venni a lábamról (Baudolino, Apák könyve, The Worm Ourobouros); a technikai újítások pedig vaslogikával végigkövetett változásokat hoztak a világban, amit Tregillis átgondoltan, a történet szolgálatában mutat meg; végül pedig a filozofikus párbeszédek érzésem szerint jól sikerültek, mindig van tétje a dialógusoknak.

Az isteni teremtés alvállalkozója (helyszíni beszámoló)

Szerző darko On the

David Luebbert: Tolkien DaydreamsA Klasszikus Kedd nem a pánikbetegeknek való. Szokás szerint teltház várta az Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék és az Eötvös Kollégium Quadrivium Műhelye előadássorozatának aktuális főszereplőjét. Egy tűt sem lehetett leejteni a BTK VII-es termében. De így idézte igazán az esemény a Helm-szurdokbeli csatát, hisz vállt vállnak vetve ünnepeltük az idén 125 éves Tolkient.

Nagy Gergely fordított utat járt be előadása tárgyához képest, hisz őt az angol szakról csábították el a klasszikus nyelvek. Filológus lett (illetve ma elsősorban J. K. Rowling műveinek fordítójaként ismerhetjük) – de a tolkieni-platóni értelemben: a beszéd szeretője. A Phaidroszból ismert megközelítést a nagy mesemondóra alkalmazva ugyanis azt kapjuk, hogy nyelvészet és irodalom valójában nem elválasztható. Nyelv nincs kultúra és történelem nélkül és ez vice versa érvényes. Tolkien már oxfordi diákkorában mesterséges nyelveket kezdett kidolgozni (bár a nemes tündék nyelvén, a quenyán kívül egyik sem tekinthető lezárt korpusznak, de ez a befejezetlenség az egész életműre érvényes) és elmondható, hogy gyakorlatilag ezekhez szőtte a történeteit. Mitológiát írt egy mitológia nélküli kornak és népnek. A „szakértők” ezért látják el a mitopoetikus jelzővel a munkásságát – az idézőjelet pedig, legalábbis Nagy szerint, az indokolja, hogy ezt nem fejtik tovább, nem tudjuk igazán, mit értenek ez alatt.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 4. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Reading challenge 2016

Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének negyedik része következik.

  • Egy celeb által írt könyv – Felicia Day: You’re Never Weird on the Internet (Almost)

Ismét a “vigyázat, csalok!”-módszerhez folyamodtam. Rendes könyvkihívásnál ez egy bulvárceleb neve alatt kiadott, ghostwritten (azaz más szerző által írt) könyv lett volna, amiben a sztárság nehéz napjait, a fényt és a csillogást, az elvonó és az öltöző halálra gyalult kliséit gyúrják újra. Nekem eszem ágában sem volt ilyesmire kárhoztatni magamat. Ezért inkább egy igazi nerdy sztárt, Felicia Dayt, a The Guild-websorozat Codexét és a Geek and Sundry csatorna alapítóját szemeltem ki magamnak (mellékesen, annyira szeretem az “all and sundry” kifejezést, ami egyszerűen csak annyit tesz, hogy “mindenki”, de benne van az emberi változatosság íze).

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 2. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének második részét olvashatjátok.Reading challenge

  • Egy angolra lefordított könyv – Liu Cihszin: The Three-Body Problem

Magyarra könnyű műfordítást találni, mert jóformán vadászni kell az ígéretes magyar szerzőket, angolra viszont nehéz, mert a világ legnagyobb könyvpiaca az angol nyelvű irodalomé, és angol-amerikai szerzőből Mississippit lehetne rekeszteni. Az angolul Ken Liu, magyarul Pék Zoltán fordításában megjelent A háromtest-probléma 2016 egyik nagy magyar megjelenése a sci-fiben, szerintem nem volt ismerőseim között, aki olvasta és ne mondott volna róla jót. Az angol kiadást Glasgow-ban, a Thistle Booksnál vettem, afféle mementónak, £4.50-ért.
Minthogy ez nem hivatalos recenzió, ezért tömören: Kínában, kommunista diktatúra alatt gyerekkori trauma, titkos hadikutatás, háttérhatalom, napjainkban MMO, amit toborzásra használnak, eszmeregény. Ja, és van benne egy hárommilliós hadsereg, amiből Neumann János virtuális énje élő számítógépet programoz zászlólobogtatással a kínai császárnak. Talán ez is tetszett benne a legjobban. Az angol fordítás kellemesen laza, az viszont nagyon érződik, hogy a kínaiak még tanulják a sci-fit – a regény akkor a legjobb, amikor a hidegháborús Kínát mutatja be, és akkor a leggyengébb, amikor a Háromtest MMO működését taglalja (és a következő részt készíti elő). A szerző vagy nem látott még MMO-t, vagy nem tud mit kezdeni a fejében levő ötlettel, mert nagyon erőltetett, játékra a legkevésbé sem hasonló írói eszköz az a virtuális valóság, amit beleszuszakol a könyv világába, és akármilyen emlékezetes, az eszközszerűsége miatt sosem érződik a regény szerves részének.

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 1. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Reading challengeMegcsináltam a 2016-os könyvkihívást, de tényleg, bizisten! Hogy melyiket is? A Popsugar nevű bulvároldal arra vállalkozott, hogy kitágítja az emberek irodalmi komfortzónáját, ezért minden évben kiad egy új, negyven vagy ötvenkét meghatározásból álló listát, aminek alapján a kihívásokat kedvelő olvasók olyan szokatlan, meghökkentő, vagy éppen rendkívül unalmas könyveket vehetnek a kezükbe, amilyenekre jó esetben még soha nem is gondoltak, hogy el kéne olvasniuk. A 2015-ös meghatározások közül mazsolázva az egyszerűtől kezdve (olvass el egy drámát; egy trilógiát; egy vicces könyvet) a trükkösön át (olvass el egy könyvet egy olyan írótól, akinek ugyanaz a monogramja, mint neked; aztán egy olyat, amiben nincsenek emberi szereplők – erre mindenkinek ajánlom Edwin Abbott 1884-es Flatland című művét, amiben a szereplők… wait for it! ... síkidomok) egészen a kellemetlen őszinteséget és komoly tűrőképességet kívánóig mindenféle megtalálható (egy kötelező olvasmányt, amit mégsem olvastál el; egy rossz kritikákat kapott könyvet; egy regényt, amit félbehagytál).

Idén lesz harmadik éve, hogy nekivágok. A 2015-ös kihívást még a harmincadik könyv után abbahagytam, mert volt “jobb” dolgom is (pl. disszertációt írni). A 2016-os, negyven(egy) könyves kihívást megcsináltam, viszont ez egyfajta “könnyített” változat. Az idei, 2017-es olvasói kihívás megint ötvenkét (40+12) könyves lesz, amiben van egy alaplista és egy második, “haladó” szekció, amelyben a komolyabb, több figyelmet igénylő vagy “izgalmasabb” megkötéssel rendelkező könyvek szerepelnek. Már most, Újévkor elkezdtem tervezgetni, mire mit választok. Azonban mivel volt egy újévi fogadalmam 2016 január elsején, ideje elmesélnem, hogy is telt az elmúlt év olvasásilag. Ezért fogom a meghatározásokat az eredeti sorrendjükben, és villámkritikákkal, visszaemlékezésekkel próbálok rendet teremteni ebben a kaotikus évben.

Borítókritika 2016

Szerző Próza Nostra On the

BorítókAmikor gyerekkorunkban elkezdtünk olvasni, sokszor a könyveket a borítójuk alapján ítéltük meg. Az alapján választottunk, különösen a fantasztikus regények terén, amelyik érdekes volt. . Egy félelmetes sárkány, egy klassz űrhajó, robotok és lovagok, csaták és idegen világok látképei, mindezek rabul ejtettek minket a könyvek tartalma mellett. Viszont ahogy nagyobbak lettünk, rá kellett jönnünk: bizony, néha nem szabad a borító alapján ítélni. Mert amióta a fantasztikus könyvek léteznek, azóta születnek csúnya, rosszul megtervezett, hogy ne mondjuk, gagyi borítók. Ahogyan elhibázott, a kötet tartalmához nem illő koncepciók is. Szörnyülködünk rajtuk, megmosolyogjuk őket, nevetve idézzük fel egy-egy beszélgetésnél a rosszabbnál rosszabb illusztrációkat. De ennek nem szabadna így lennie: egy magára valamit is adó kiadónak ügyelnie kellene rá, hogy milyen gúnyában engedi az olvasók elé a köteteit, hiszen az olvasó sokszor még mindig a külső alapján választ. A borítókritika persze nem a legfontosabb része egy regény megítélésének, de ahogyan a tipográfia is javíthatja vagy ronthatja egy szöveg olvashatóságát, úgy a borítóképek – és általában a kötet fizikai kivitelezése – nagyon is hozzátartoznak a könyvélményhez.

Idei első posztunkban kettős célt tűztünk ki: egyrészt megnevettessük olvasóinkat néhány elhibázott borítóval, másrészt viszont felhívjuk a kiadók figyelmét, hogy mi az, amivel szerintünk hibáztak. Senki ne gondolja, mi csak más kárán akarunk nevetni, de egyszerűen nem tudunk szó nélkül elmenni néhány rosszul sikerült munka mellett, így egy kis mosollyal szeretnénk mindezeket hátrahagyni 2016-ban.

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljenek helyettünk a képek!

Aki mert merni: Alíz kalandjai Médiaországban (Kérchy Anna – Alice in Transmedia Wonderland)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Kérchy Anna: Alice in Transmedia WonderlandNem is próbálok az objektivitás hideg tárgyilagosságának álcája mögé bújni. Ez a könyv személyesen érintett meg, ahogy kevés tudományos szöveg tud. Ennek egy része színtiszta nepotisztikus összeférhetetlenség: volt egyetemi tanárom és témavezetőm könyvéről írok. Másrészt viszont fiatalkorom, talán egész generációm meghatározó élménye volt Lewis Carroll alkotása, a viktoriánus kor legszebb, legzavarbaejtőbb meséje, az Alíz Csodaországban és az Alíz Tükörországban, illetve a Disney-féle, 1951-es rajzfilm-musical magyarországi bemutatója (ez 1992 karácsonyán történt). Igaz, én az Alízt végül nem “élő” adásban, hanem technikarajongó édesapám VHS-felvételein néztem rongyosra – aki aztán tényleg majd minden műsort archivált, így pl. a Gondos Bocsok Csodaországban c. klasszikust is –, de édesanyám megsárgult papírú, szép kiadású Alízának felolvasásával együtt hipnotikus hatása volt gyermekkori énemre a merész angol kislány szürreális utazása. Ezekhez az ösztönös élményekhez járultak még hozzá Raymond Smullyan logikafeladványai a Mi a címe ennek a könyvnek?-ből, amelyekben gyakorta bukkantak fel Alízék, az Oroszlán és az Egyszarvú, Subidú és Subidam meg a többiek, és kész is volt a mély érzelmeket kiváltó, gyermeki kíváncsiságot fenntartó emléklenyomat.

Túlzás lenne azt mondani, hogy az örök feledés homályából bukkantak fel Csodaország lényei, amikor végül 2007-2008 környékén a szemináriumon újra fejest ugrottunk a Nyuszi üregébe, de annyi szent, hogy közép- és nagykamaszkorom évei alatt Alíz nem volt menő. Nyilván azért is, mert lány volt, meg azért is, mert “tök irreleváns” volt, amikor a Mátrix egy sokkal menőbb, apdételtebb változatát kínálta a csodáknak, aztán meg 2001-től jöttek a Gyűrűk Ura-filmek, amik jóval “modernebbek” voltak, mint egy viktoriánus mese. Akármi legyen is a valódi oka, fura volt akkor újból megmerítkezni a minden józan logikát nélkülöző, tótágast álló világban, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt már lehetett érezni, ott a szemináriumi teremben, hogy ez a könyv el fog készülni, mert szerzője szuperlatívuszokban, egyik motívumról a másikra szálldosva beszélt “az” Alízról (tapintani lehetett a játékossággal vegyes áhítatát és a csillapíthatatlan kíváncsiságát). Csakhamar alsóévesként bonyolult, kis híján felfoghatatlan irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések illusztrációjává vált a forrásszöveg és temérdek feldolgozása, amelyek egytől-egyig visszaköszönnek a könyv lapjain. Anna akkor elkalandozó, labirintusszerű gondolatfoszlányokban kóstolgatta a szöveget; semmilyen asszociáció nem volt túl elrugaszkodott ahhoz, hogy elméleti tőkét ne kovácsoljon belőle. Most viszont, hogy összeszedetten az olvasók elé tárta gondolatait, jóval könnyebben tudom követni a figyelmet próbára tevő szöveget, mert már kitaposott ösvényen járok, felidézve és rendszerbe szedve sok kaotikus emléket.

Oldalak