Benyomások

Nem tudom, van-e mindenkinek vámpíros korszaka, de nekem kétségtelenül akadt. Közel 10 év alatt számtalan vámpírral megismerkedtem az irodalomban és a filmben: a klasszikus Drakulától kezdve a True Bloodig, köztük a Vámpírkrónikákkal. Hogy mi olyan vonzó a témában, azt sokan próbálták megfejteni: az egzotikum, a veszély, a szexuális áthallások, az akció vagy agresszió, de felsorolhatnánk sok más megközelítést  is. Valószínűleg ezek mindegyike hozzátesz a figura népszerűségéhez, melyet Anne Rice munkássága új színekkel bővített: a halandóság misztikumával és a vámpír humanizmusával.

Rice 1941-ben született New Orleansban, a városban, melyet történeteiben sosem hagyott el igazán, és amelynek fullasztó hősége és atmoszférája mindig megjelenik, játszódjon bárhol az aktuális könyve. Első regénye, az Interjú a vámpírral is csodás emlékmű a városhoz, ugyanakkor megjelent benne Rice történelem és mítoszok iránti érdeklődése, de életének eseményei is: ha tudjuk, hogy az író lánya nem sokkal a könyv születése előtt, 6 évesen elhunyt, akkor még jobban átérezzük Claudia, a vámpírgyermek szenvedését.

De az Interjú a vámpírral épp azért volt formabontó, mert hangot adott a vámpíroknak: nem ősi kastélyokban lakó idegen és félelmetes lények, akik fenyegetik a viktoriánus erkölcsöt, hanem a maguk módján éppen olyan esendőek, mint mi, hétköznapi halandók. Az E/1-es elbeszélés lehetővé tette, hogy Louis szerepébe helyezkedjünk, megértsük, mit jelenthet egy ember számára a halandóság és az, ha ezt elveszik tőle; az emberség nem feltétlenül veszik el a halállal. Rice vámpírjai sokszor morális lények, akik nem dobják le magukról az erkölcsöt, az emberi múltat, nem válnak szörnyekké, hanem képesek megőrizni az őket halandóként mozgató érzelmeket, és keresik azt, ami megtartja őket évszázadokon keresztül. Rice lassú elbeszélése csak néha vált vontatottá, atmoszférateremtése pedig életre keltette a kort, melyben játszódott.

Steve leköszönője

Csaknem tizenegy év után szeptember 1-én lemondtam a Próza Nostra főszerkesztői pozíciójáról és azt Benkő Marianna eddigi főszerkesztő-helyettesnek adtam át. 

A lényeg az előző mondatban elmondható, minden más már csak appendix. A folyóiratok belső működése ritkán érdekli az olvasókat és ha a lap jól működik, akkor erre nincs is semmi szükség. Ebben a leköszönőben mégis összefoglalom, milyen okok is vezettek idáig. Azt kell mondjam, csupa jó okok ezek, melyek miatt már nem tudok olyan mértékben a lapra koncentrálni, ami a Próza Nostra zökkenőmentes működéséhez és fejlődéséhez szükséges. És persze itt az ideje egy friss tekintetnek és az új ötleteknek is!

Amikor gyerekkorunkban elkezdtünk olvasni, sokszor a könyveket a borítójuk alapján ítéltük meg. Az alapján választottunk, különösen a fantasztikus regények terén, amelyik érdekes volt. . Egy félelmetes sárkány, egy klassz űrhajó, robotok és lovagok, csaták és idegen világok látképei, mindezek rabul ejtettek minket a könyvek tartalma mellett. Viszont ahogy nagyobbak lettünk, rá kellett jönnünk: bizony, néha nem szabad a borító alapján ítélni. Mert amióta a fantasztikus könyvek léteznek, azóta születnek csúnya, rosszul megtervezett, hogy ne mondjuk, gagyi borítók. Ahogyan elhibázott, a kötet tartalmához nem illő koncepciók is. Szörnyülködünk rajtuk, megmosolyogjuk őket, nevetve idézzük fel egy-egy beszélgetésnél a rosszabbnál rosszabb illusztrációkat. De ennek nem szabadna így lennie: egy magára valamit is adó kiadónak ügyelnie kellene rá, hogy milyen gúnyában engedi az olvasók elé a köteteit, hiszen az olvasó sokszor még mindig a külső alapján választ. A borítókritika persze nem a legfontosabb része egy regény megítélésének, de ahogyan a tipográfia is javíthatja vagy ronthatja egy szöveg olvashatóságát, úgy a borítóképek – és általában a kötet fizikai kivitelezése – nagyon is hozzátartoznak a könyvélményhez.

Idei első posztunkban kettős célt tűztünk ki: egyrészt megnevettessük olvasóinkat néhány elhibázott borítóval, másrészt viszont felhívjuk a kiadók figyelmét, hogy mi az, amivel szerintünk hibáztak. Senki ne gondolja, mi csak más kárán akarunk nevetni, de egyszerűen nem tudunk szó nélkül elmenni néhány rosszul sikerült munka mellett, így egy kis mosollyal szeretnénk mindezeket hátrahagyni 2016-ban.

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljenek helyettünk a képek!

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Tizennégy évesen olvastam és semmit nem értettem az egészből. Mégis túláradó izgatottságot éreztem, amikor kapcsolatba léptem a szöveggel. A lehengerlő, de nyugodt, minden mástól különböző próza, a különös atmoszférájú szövegvilág a maga kevert nyelvével és sajátos zsargonjával már ekkor behálózott.

Később ez csak fokozódott. Középiskolás éveim alatt többször is elolvastam a Neurománcot. Az egyetemen ebből a regényből írtam az egyik szakdolgozatomat és a doktori disszertációm témája is Gibson első regénye lett. Több tanulmányt is írtam róla. Az egyiknek jelentős része csupán a regény első mondatára koncentrál. Az elsőéveseknek tartott bevezető kurzusomon olvastatni szoktam a szerző egy novelláját (Egy hologramrózsa szilánkjai), ebben a szemeszterben pedig egy egész kurzust szenteltünk a regénynek. Valami tehát kétségkívül történt ott, mikor az első alkalommal a kezembe vettem a kötetet. Azóta egy polcomon csak a regény különböző kiadásait tartom. Egy jó baráttól kaptam meg az első magyar kiadást egy felvételi vizsga alkalmával, több jó barátomtól pedig a magyar összkiadást születésnapom alkalmából – ezúton is hála értük.

Howard Phillips Lovecraft, a New England-i úriember és mizantróp tudta, hogyan ragadja meg az olvasó figyelmét, remek kezdőmondatokat írt. A Lovecraft művészetére koncentráló sorozat bevezető részében ezek közül mutatom be az általam legjobbnak ítélt ötöt. Mondjuk úgy: ráhangolódásként.

5. Mnar földjén van egy nagy, csöndes tó, melyet nem táplál semmilyen folyó, és ő sem táplál folyókat. – A végzet, amely elérte Sarnathot (1919)

Amennyire esetlenek a párbeszédek, annyira hangulatosak, takarékosak és különlegesek a leírások a Lovecraft-szövegekben. Régmúlt és álomszerűség érzése keveredik ebben a kezdőmondatban, hiszen a „Mnar földje” idegennek, távolinak, víziószerűnek hat. A csöndes tó képe a nyugalom, míg a tény, hogy nincsenek folyói, a magány érzését idézi fel. Minden fölösleges szótól mentes, prózaversbe illő mondat.

A Bartók Imrével készített interjú második része. Az első rész ide kattintva olvasható.

Próza Nostra: A regényed főszereplője három sorozatgyilkos, akik egyben három jelentős gondolkodó alakját, személyiségét viselik. Ha jól tudom kezdetben a Gondolkodók is lehetséges címalternatíva volt. Hogyan jött az ötlet, hogy sorozatgyilkos filozófusokról írj és miért pont Heidegger, Marx és Wittgenstein lettek a szereplők?

Bartók Imre: Az első pillanattól kezdve ez a három figura lebegett előttem, egyrészt, mert kiemelten fontosak, másrészt, mert nagyon élesen eltérnek egymástól. Ha azt keressük, hogy ki az a három szerző, akik biztosan utálnák egymást, akkor ez egy kézenfekvő felállás. Heideggert és Wittgensteint a század két legfontosabb gondolkodójának szokás tekinteni, Marx jelentősége pedig abban áll, hogy általa közvetlenül is megjelenik a filozófiának mint gyakorlatnak, mint világprogramnak a gondolata – erre a regény a Feuerbach-tézissel maga is utal. Valójában mindhármukra jellemző – persze nagyon eltérő formában – a filozófia „végének” vagy „meghaladásának” gondolata.

Bartók Imre második regénye, A patkány éve, a Könyvhét idején jelent meg a Libri Kiadó gondozásában és azóta is hangosak tőle mind az online, mind az offline irodalmi terek. A rendkívül gazdag szöveggel kapcsolatban számos kérdés merült fel, melyeket a szerzőnek is szegeztünk, így született meg ez az interjú, melyet hossza miatt két részletben közlünk. Bartók Imrével Szabó István Zoltán (Steve) beszélgetett.

Próza Nostra: Az első megjelent szépirodalmi szöveged a Fém című regény volt, ami 2011-ben jelent meg. Ez előtt is próbálkoztál már szépírással vagy ez volt az első írásod? Kritikus is vagy, két monográfiád jelent meg, szakszövegeket fordítasz, aktív szakmai életet élsz. Mi indított arra, hogy mindezek mellett szépprózát írj?

Bartók Imre: Más utat jártam be, mint azok a velem egyidős barátaim, akik pl. a legendás sárvári írótáborban kezdték meg irodalmi szocializációjukat. Kis túlzással azt mondhatom, eszembe sem jutott, hogy prózát írjak, aztán mégis úgy alakult, hogy volt egy időszak, amely során megírtam a Fémet. Három hónapig tartó, alkotáslélektani szempontból delíriumban töltött idő volt, hiszen csak a munka befejeztével döbbentem rá, hogy írtam egy regényt. Ezt követően tudatosabbá váltam, és jobban megterveztem a dolgokat.

Nagy örömünkre szolgálhat, hogy a múlt heti MANCS-ban (2012. szeptember 27.) Tudományos fantasztikus-melléklet található, így nem sokáig várathatott magára, hogy erről is szót ejtsünk.

Paulo Coelho a milliomos közhelygyáros épp nem egy új regénnyel lépte túl a jóízlés határait, erre igazából már fel sem kapnánk a fejünket. Arra már annál inkább, hogy egy brazil lapnak adott interjújában túlértékeltnek nevezte a XX. század egyik legnagyobb hatású és legfontosabbnak tartott irodalmi alkotását, James Joyce Ulyssesét. Azt hihetnénk, hogy a pofátlanságnak is vannak határai, de úgy tűnik Coelhonak viszont van útlevele. Emellett egész biztosan nincs önkritikája, hiszen ha lenne, akkor a "túlértékelt" kifejezést egész életében messze elkerülné.