„- Mit csinál nagypapa?(…)- Szerintem (…) úgy tesz, mintha élne.”
(74. o.)
John Ajvide Lindqvist minden bizonnyal eldöntötte, hogy a horror zsáner összes népszerű szörnyeteges alkategóriájában alkot valami maradandót. Közben persze olyannyira átírja a megszokott kliséket és kereteket, hogy többé nem igazán van értelme olyan módon írni a zsánerben, mint azelőtt. Jó példa erre a Hívj be! címet viselő, azóta kultikussá vált vámpírregény, amely annyira messze van az átlagos vámpír sztoriktól, mint Goethe a lakodalmas rocktól.
Nagy divatja van a zombiknak is az utóbbi időben, egyre több képregény, tévésorozat és regény születik a témában. Lindqvist is megírta a saját verzióját, már 2005-ben, mely 2011-ben nyelvünkön is olvashatóvá vált. A könyv címe: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?. A kicsit sem frappáns cím gyakorlatilag a szöveg egyetlen gyenge pontja.
Mindkét említett regény kiváló bizonyíték arra, hogy nem csak a krimiket érdemes olvasni a skandináv szerzőktől.
„A szokásos félelem kerítette a hatalmába. Túl jó volt hozzá eddig az isten, valami tévedés történt, többet kapott, mint amit megérdemelt.”
(24. o.)
A történet 2002 augusztusában veszi kezdetét Stockholmban. Közelegnek a választások. A nyár szokatlanul forró, a hőség ingerültté és bágyadttá teszi az embereket. Napok óta nem mozdul a svéd főváros fölött a levegő. Aztán egy este felébrednek a halottak. Stockholmban minden néhány hónapnál nem régebben elhunyt személy életre kel. Nem akarnak agyakat enni, nem akarnak vért inni, eszükben sincs hörögve-vicsorogva az utcákra tódulni és közösen zombulni a hasonszőrűekkel. A zombi apokalipszis elmarad. Hogy akkor mit akarnak? Egyszerűen csak szeretnének hazamenni. Legalább annyira ijedtek, mint az élők és természetesen fogalmuk sincs, hogy mi történik. Ez az alapszituáció. Nyoma sincsen a jól ismert „maroknyi túlélőnek”, akik az életben maradásért és a régi rend, a civilizáció helyreállításáért küzdenek. Itt valami sokkal érdekesebbről van szó.
Hogyan képes kezelni ezt a feldolgozhatatlan helyzetet az ember egyéni szinten és hogyan képes kezelni a társadalom? Ezek azok a kérdések, melyek a szöveget szervezik. Olyan megközelítése ez a zombi témának, amellyel nemigen találkozhattunk eddig. Az egész helyzetben van valami felfoghatatlanul kegyetlen. A visszatértek alig pár hete, esetenként alig pár órája halottak. A hozzátartozók gyásza és fájdalma rendkívül friss és intenzív. A történet által követett személyek közül van olyan, aki a gyermekét veszti el, más a férjét, ismét más a feleségét és egyedül marad a gyermekükkel, van olyan, aki a szüleit vagy nagyszüleit. Szembesülnek legnagyobb félelmükkel és a legnagyobb misztériummal. Alig történik ez meg, máris újabb sokk éri őket, ez a furcsa feltámadás. Mert persze semmi nem mehet tovább úgy, mint „azelőtt”. Lindqvist mélyen felkavaró regényt írt, melyhez témájában és kegyetlenségében csak Stephen King Állattemető című már-már klasszikus, híres-hírhedt szövegét lehetne hasonlítani. Bár az Élőhalottak!-ban az „életre keltek” nem gonoszan térnek vissza – kivéve persze azokat, akik életükben is gonoszak voltak.
„Kezdjük azzal, hogy az életre keltek amolyan jogi szürkezónában léteznek. Eltart még egy darabig, míg orvosetikai irányelvek alakulnak ki ebben a kérdésben.”
(226. o.)
Hogyan kezel a közösség és az egyén egy ilyen szituációt? Lindqvist víziója szerint mindenki a rutinba menekül. A jó öreg napi rutin, a megszokás, az automatizmus, a berögződések óvják meg az elmét attól, hogy nagy kárt tegyen magában. A hadsereg pusztán logisztikai problémaként kezdi kezelni a helyzetet: el kell szállásolja valahogyan az életre kelteket (a regényvilágban ez lesz a politikailag korrekt megnevezés), elvégre nem kóborolhatnak csak úgy az utcán, a temetőben vagy éppen a hullaház folyosóján. Az orvosok és a jogászok megpróbálják a visszatért holtakat beilleszteni a meglévő fogalmi hálóikba, beépítve az anomáliát. Vannak-e emberi jogaik vagy azok megszűntek a halál pillanatában? Megváltozik-e a halál orvosi definíciója? Nevetséges kérdések. Olyan módon nevetségesek, ahogyan az a bizonyos kínai enciklopédia A szavak és a dolgok előszavában: riasztóan, keserűen, örömtelenül. Groteszk módon.
Az egyéni reakciók rendkívül változatosak, bár a rutin itt is kulcsfontosságú az elme épségének megőrzéséhez. Aki nem képes a rutinba menekülni, lassan kifakul az élők világából, képtelen továbblépni – és ez sem csoda. Természetesen mindenkiben a félelem a legelső felmerülő érzés. Sokan azok közül, akiknek nem tért vissza hozzátartozójuk – nagyon emberi vonásként – a rasszizmusnak egy új, sajátos formáját kezdik vallani. Így a legkülönbözőbb eszközökkel próbálják „visszasegíteni” a életre kelteket a másik oldalra, még mielőtt a büntetőjog felelősségre vonhatná őket a halottak gyilkolászásáért. A vallásos emberek hitük igazolásaként fogják fel a jelenséget, a politikai ellenzék megpróbálja a regnáló kormány ellen felhasználni a történteket, mivel az nem képes idejében és megfelelően kezelni az ügyet (bármit is jelentsen ez). A különböző szervek különböző protokollokat dolgoznak ki, néhány nap elteltével pedig az egész történet az időjárásjelentést megelőző nyugtalanító hírré szelídül. Beépül a hétköznapokba, adaptálódik, profanizálódik, mert így kezelhetőbbé válik.
„Régi szociáldemokrataként nagyon csalódott vagyok a kormány viselkedése miatt. Szerintem nem vagyok egyedül, mikor azt mondom, ez látszani is fog, amikor egy hónap múlva leadom a voksomat.”
(227. o.)
Végül a halász visszatér az elkóboroltjaiért. Az ár a helyes irányba fordul és a holtak ismét holtak lesznek. Újra felkavarva ezzel az élőket: kiben reményt ébresztve, kiben kioltva azt. Mi olvasók pedig megpróbáljuk eldönteni, hogy mit is olvastunk tulajdonképp. Vagy megmagyarázni, hogy hogyan lehet ennyire felkavaró egy minden határon túlmenően fiktív történet, egy olyan zsánerből, amit soha nem vettek komolyan.
A 358 oldalas regény a Könyvmolyképző kiadványa, a Hard Selection-re keresztelt sorozatból. Sajnos a kötet ragasztott, mely ekkora oldalszámnál nem valószínű, hogy túlél egy-két (újra)olvasást. A borítótéma és a dizájn viszont hibátlan és remekül visszaadja a könyv komor, nyomasztó hangulatát. Még a helyénvaló figyelmesztetés is rákerült: Felnőtteknek ajánljuk!
„Olyanok, mint a medúzák. A viselkedésüket a környezetük irányítja. Van akaratuk. Azoknak az akarata, akik rájuk gondolnak.”
(232. o.)
