Elég régóta követem a hazai sci-fi szerzőket, hogy tudjam, kik azok, akiknek megéri várni a könyveit. Nincsenek sokan, ez pedig megnehezíti a dolgukat, hiszen egy kisebb hiba is elég ahhoz, hogy az olyan csökönyös olvasók, mint én, felemás szájízzel tegyék le az amúgy nem rossz regényeiket. László Zoltán egyike azoknak, akik színvonalas, érdekes és izgalmas történeteket tesznek le az asztalra, és ha úgy adódik, nem félnek kísérletezni a formával, mondanivalóval, a sci-fi és fantasy alkotóelemekkel. Nagyon sokat kellett várni új regényére, a Távolvízre, és szerintem pont ezért volt felemás élmény számomra a könyv.
Pedig a világ ismét remek. A közeljövőben, amikor az emberiség egy globális katasztrófa felé rohan, mintegy százmillió idegen lény jelenik meg az Atlanti-óceánban. Senki sem tudja, honnan jöttek, vagy hogy miért - maguk a kreatúráknak nevezett idegenek sem, ugyanis valami rejtélyes törés miatt elveszítették minden, a Földre érkezésük előtti emléküket. Csak egy dolgot tudnak: hogy szolgálni akarják az emberiséget.
A regény negyven évvel később veszi fel a fonalat. Az EMP háborúk után (amikor az elektromágneses impulzus fegyverek miatt minden fejlettebb technológia használhatatlanná vált és a gépeken őrzött információk elvesztek) az emberek a partokra és a nyílt vizekre költöztek, hogy igénybe tudják venni a kreák szolgálatait. Ilyen például az ún. “lassú időgép” technológia, aminek a segítségével sokkal gyorsabban lehet öregíteni a dolgokat, vagy pl. élelmiszert termeszteni. A két főszereplő, Goda Gellard és anyja, Jana egy ilyen “ligben” szenved hajótörést, és a külvilágban eltelt percek számukra majdnem két évtizedet jelentettek. Anya és fia másként próbálják feldolgozni az őket ért traumát, ennek pedig egyik módja, hogy igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Azonban minden megváltozik, amikor a kreák sziklahajójának tanulmányozásával foglalkozó tudósnő egy kollégája rejtélyes felfedezést tesz.
Csak az alaphelyzet felvázolásából is látszik, hogy László Zoltán ismét kitett magáért. A regény világa, kreákkal és a vízi életmódra áttérő emberekkel önmagában is oldalakat érne meg, hogyan is alakult ki, milyenek a jellegzetességei stb. Lehengerlően izgalmas és ötletes az egész. A szerző ráadásul ügyesen, jól adagoltan, apró mozzanatoktól kezdve komolyabb eszmefuttatásokig különféle módokon festi meg könyvének helyszínét és korát. Sajnálatos módon itt-ott persze előfordul, hogy túlzásokba esik, ráadásul az egyik ilyen információs tömb pont a regény kezdeténél van, ami elriaszthatja a nem felkészült olvasókat. Szerencsére később sokkal egyenletesebben, jobban adagolt az információ. Amikor pedig a helyszíneket mutatja be a narráció, akkor az olvasó nem is akarja elengedni az adott jelenetet - ennek Tengerbudapest remek példája, ahol az utak valójában csatornák, hajók és úszó házak tarkítják a várost, a ligeknek hála pedig a semmiből nőnek ki a szigetek, rajtuk buja őserdőkkel.
A regénynek ezzel a részével maximálisan elégedettek lehetünk, ahogyan a kreákhoz kapcsolódó nagy rejtéllyel is, és azokkal a kérdésekkel, amiket annak kutatása felvet. Mi a rabszolgaság? Joga van az embernek kihasználni a kreákat, még akkor is, ha azok nem, hogy nem ellenkeznek, de még támogatják is ezt? Mi van, ha az ember teremtette a kreákat? Mi a garancia, hogy az embert nem egy másik faj teremtette? Mi lesz, ha egyszer megjelennek a titokzatos Konstruktőrök? Megannyi érdekes probléma, amik mögött világnézetek, gondolkodásmódok ütköznek, és még ha nem is áll le filozofálni minden fejezetben a szerző, olvasás közben mi magunk is eltöprengünk egy-egy aspektusán a helyzetnek.
Eddig dicsértem, mégis, miért volt felemás az élmény számomra? Egyrészt a történet, ami üldözésekkel, összeesküvésekkel és nagy leleplezésekkel van teli, valahogy nem igazán működött. Ennek legfőbb oka talán abban keresendő, hogy nem voltak igazán erős ellenfelek; a különféle, Godáék ellen dolgozó frakcióknak nem ismerjük meg a motivációit, sőt, néha látványosan eltűnnek a színről, hogy aztán ne is halljunk felőlük. Ez egyébként más szereplőkkel is megesik, mintha az író nem tudta volna eléggé erős történettel megtámogatni a világát és az alapötletét. Ezen pedig Jana és Gellard figurája sem segít: míg érezzük, hogy komoly traumáik vannak, és hogy ezek miatt nincs minden rendben a személyiségükkel, valahogy nem tudnak megfogni minket. A párbeszédeik, cselekedeteik üresnek, életszerűtlennek, néha kifejezetten otrombának hatnak. És akkor még nem is beszéltem a regény két legrosszabb mellékszereplőjéről, az ügynökökről, akik mintha önmaguk paródiái lennének, vagy egy B-kategóriás akciófilmből kölcsönözték volna őket. Hozzájuk képest persze sokkal kidolgozottabbak a főbb karakterek, de még egy olyan fajsúlyos probléma, mint Gellard és apjának viszonya, sem sikerült átélhetővé – holott itt is látjuk, mi a lényegi kérdés a kapcsolatukban. Mindezek a hibák sajnos erősen visszarántják a regényt, még az amúgy izgalmas és igencsak emlékezetes finálé – és a fő rejtély bravúros és további kérdéseket felvető megoldása – ellenére is.
Kétféleképpen tudok a regényre tekinteni. Tudok úgy, mint egy sajnos zátonyra futott kísérletre, ami megbicsaklik a karaktereken. De tudok úgy is, mint egy remekül kitalált sci-fire, ami tele van egyedi ötlettel, izgalmas kérdésekkel és emlékezetes idegenekkel. Valahol a kettő között helyezkedik el a könyv, és az olvasó attól függően billen majd egyik vagy másik felé, mit vár. Az írók egyik legnagyobb ellensége sajnos az olvasói elvárás, ami alól még egy sokat látott kritikus sem tudja kivonni magát. László Zoltán még mindig az egyik legizgalmasabb hazai zsánerszerző, a Távolvíz pedig egy sziporkázó könyv, amit megéri elolvasnia annak, aki szereti a sci-fit. Hibái ellenére is nagyon sok dolog van benne, amiért az ember lelkesedni tud, ez pedig kifejezetten jó egy fantasztikus regénynél.
