„Hiszen a homo sapiens története ősidők óta nem szól másról, mint alakfelismerésről – a makacs vágyról, hogy végre összeálljon a mintázat. A teljes kép. Ez éppannyira áldás, mint átok.”
Gibson rajongó vagyok.
Ezt már itt le kell szögeznem. A legutóbbi újraolvasás alkalmával – amikor is eldöntöttem, hogy írni fogok a Próza Nostrára erről a regényről – már éreztem, hogy képtelen leszek a rajongó elragadtatottsága nélkül szólni – minden törekvésem ellenére.
Az írás aktualitása, hogy a Blue Ant-trilógia befejező kötete néhány hónappal ez előtt jelent meg, és azóta már magyar nyelven is olvasható. Jelen írás tárgya a trilógia nyitódarabja.
Gibson teljes életművét ismerem és – egyetlen kivételtől eltekintve – minden szövegét legalább egyszer újra is olvastam (sajnos az Idorut csak kölcsönkaptam és azóta sem tudtam megszerezni). Az a tapasztalatom, hogy az eddigi szövegei ezer szállal kötődnek a technikához, ám mindegyik annak egy új területét vizsgálja, az egyes emberre és a társadalomra gyakorolt hatására fókuszálva. Éppen ezért nem csak újszerűek és izgalmasak ezek az írások, de egyszersmind aktuálisak is.
A szerző bemutatásától eltekintek, de fogódzónak álljon valami itt.
A Trendvadász (Pattern Recognition, 2003) magyarul 2004-ben jelent meg. Az Árnyvilág (Spook Country, 2007) – a trilógia második része – 2009-ben követte, majd a Nyomtalanul (Zero History, 2010) zárta le a sorozatot 2010-ben. (Talán a későbbiekben írok egy bejegyzést a három kötet viszonyáról és a sorozatról globálisan.)
A trilógia – ami Gibson harmadik trilógiája – a Blue Ant gyűjtőnevet viseli. A Blue Ant egy vállalat a szövegvilágban, melynek profilja szerteágazó, nehezen átlátható, ezért problémás meghatározni, de annyi biztos, hogy a média és a marketing vastagon beletartoznak. A cég feje a belga származású Hubertus Bigend, egy kőgazdag világfi, aki – mint a legtöbb gazdag – sajátos hóbortjainak hódol, csak éppen sokkal több kreativitással, mint a hozzá hasonlóak. Bigend egy munkával bízza meg a regény főszereplőnőjét – Cayce Pollard-ot –, aki a divatszakma egy speciális ágazatában dolgozik. Cayce trendvadász. Különös képessége van arra, hogy megjósolja a piac reakcióit egy-egy új termékre. Megérzi, hogy mi fog beválni és mi nem. Ez a képessége tulajdonképpen csak mellékhatása egy nagyon különös allergiának, amiben már gyerekkora óta szenved. Cayce allergiás a reklámokra, legfőképpen pedig a logókra, egy-egy cég koncentrált, grafikai jelképére.
Óriási.
A Bigend által rábízott feladat szerint meg kell találnia egy különös, interneten terjedő mpeg sorozat készítőjét. A Klipből újabb és újabb szegmensek bukkannak fel a világhálón, egyre nagyobb rajongótábort generálva. Fórumok, virtuális közösségek, önjelölt nyomozócsapatok alakulnak és találgatják, ki lehet a titokzatos készítő. Cayce is a rajongók táborába tartozik és már a kezdetektől nyomon követi a Klipet, valamint az egyik legnagyobb és legrégebbi klipes fórum aktív tagja. Hősünk kapva kap az alkalmon és az Alkotó nyomába ered. Ehhez mélyen el kell merülnie a hekker szubkultúrában. A keresés léptékéről – úgy általában a Gibson-regények tétjeiről – nekem mindig valahogy az orosz gigantizmus ugrik be: Londontól Tokióig mindenhol megfordul Cayce a világban, míg végül Oroszországban megtalálja, amit keres, bár nem egészen azt, amire számít.
A történet Londonban veszi kezdetét. A városra – és úgy általában az Egyesült Királyságra – a szöveg mindig ’Tükörvilág’-ként hivatkozik. E kifejezés konnotációi közül én csak egyre térek ki ebben az írásban: azokra a különbségekre utal, mely Anglia és a nyugati világ többi része között fennáll, kezdve a baloldali közlekedéssel. Ezek a különbségek – melyeket nem mulaszt el prezentálni a szöveg – sokszor apróságnak tűnnek, ám mintha összeadódnának és összegük mutatná a kulturális különbséget. A trendvadász által folytatott divat- és életmódelemzések, a megfigyelt mintázatok viszont arról tanúskodnak, hogy az uniformizálódás lassan eltűnteti a tükörvilágok közötti eltéréseket. Az alapmintázat mindenhol egyforma. Semmiféle nosztalgia vagy vágyakozás nincsen ebben a megállapításban, ez csak az alapvető kiindulási pont, ahonnan a szöveg logikája működésbe lép. A logika pedig természetesen az alakfelismerés. A hasonlóságok és a különbségek felmérése. Hermeneutika.
És ez a zseniális Gibson írásaiban: elmesél egy fiktív történetet, melynek a díszletei nem is lehetnének valóságosabbak, miközben egy értelmezési stratégiát, egy megismerési stratégiát is kifejtenek.
Árulkodó momentum, hogy a szereplők ismertetése minidig a ruházatuk aprólékos leírásával veszi kezdetét (bár nincs szó az Ellishez hasonló túláradásról), hiszen a nézőpontkarakter – Cayce – automatikusan erre van hangolva. Majd a ruházatból következtet viselőjük bizonyos belső tulajdonságára. Mindezt a látszólag uniform világban teszi.
Démonikus Gibsonnak az a képessége, ahogyan a leginkább jelenlévő problémákat tematizálja, sokszor úgy, hogy legtöbbünkben még nem is tudatosul, probléma lehet ott, ahol a szerző vizslatja a dolgok működésének logikáját. A divat és a hozzáférés, az állandó elérhetőség és mindezek hátterében a felmagasodó, hétköznapivá váló technika fémhidegen csillogó alakzata – a trilógia leghangsúlyosabb témái.
Mindehhez párosul Gibson utánozhatatlan, kiegyensúlyozott prózája, mely a szöveg bizonyos részein a végletekig lirizált. Jelzős szerkezetei olyannyira telitalálatok, mint egy Dragunov lövései. Pontosak és hatékonyak, borzasztó átütőerővel, látszólag a legkisebb erőlködés nélkül. Úgyszólván spontán. A szöveg a fent említett témákat ezen a nyelven tálalja, ezért lesz nem mindennapi intellektuális élmény az olvasás. A divatot, ami – eddig úgy gondoltam – számomra viszonylag érdektelen téma, olyan nézőpontból szemléli és olyan kijelentéseket tesz róla, hogy fogalmam sem volt arról, lehet ezzel kapcsolatban egyáltalán így megnyilatkozni. Ahogyan pedig a technikát megfesti külön élmény. William Gibson titokban bizonyára japán.
A tiszteletteljes rezignáció szól belőlem, mikor azt állítom: Gibson egy átkozott zseni!
