Nincs már egy talpalatnyi hely sem a Földön, amit ne ért volna el az ember, amit ne látott volna szem, kamera, műhold. Se sziget, se hegyvidék. Nincsenek már vad, betöretlen síkságok, meghódítandó csúcsok, erdők mélyén megbúvó, ismeretlen helyek. Mindent megismert az ember, mindenhová eljutott, semmi sem maradt, amit ne rajzolt volna térképre, ne mért volna le. De akkor hová képzeljük el az utópiánkat, hová menjünk, hogy tisztes távolban legyünk tulajdon, realisztikus világunktól? Hol tudjuk felépíteni azt a világot, ami kicsit a miénk, de kicsit mégsem? Ami rólunk szól, még ha nem is mi élünk ott? Hová menjünk, hová képzeljük el mindezt?
A Marsra! A Marsra!
Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák először 1950-ben jelent meg angolul, noha egyes elemei már korábban napvilágot láttak különféle magazinokban. Később, kiegészítve más, Marson játszódó vagy ahhoz kapcsolódó írásokkal, megjelent az úgynevezett Teljes változat – ezt adta most ki az Agave Könyvek a szerző születésének 100. évfordulójára. A klasszikus “regény” 26 fejezete (gyakorlatilag rövid novellája) mellett 21 egyéb írás szerepel a könyvben, ami így Bradbury csaknem az összes “Mars-novelláját” tartalmazza. (A hiány oka az amerikai és angol kiadások közti kalamajka; két novella, “A pusztaság” és “A lángléggömbök”, bár a Marson játszódnak, gyakran nem szerepelnek a Marsbéli krónikákban. Az érdeklődők előbbit a Szép arany almáit a nap, utóbbit pedig Az illusztrált ember című gyűjteményekben olvashatják.) A Teljes változat sok története lehet ismerős a Bradbury-rajongóknak, a Marsbéli krónikák pedig először több mint ötven éve jelent meg magyarul, úgyhogy sokan ismerhetik már. De ez is, mint minden remek könyv, mindig megér egy újraolvasást, hiszen más és más elemei tűnnek fel az embernek, más ragadja meg, máshogy kezd el gondolkodni olvasás közben.
Bradbury Marsa nem a mi Marsunk, nem egy lakhatatlan, ellenséges világ, amilyennek az űrkutatás feltárta előttünk. Ez a Mars a képzelet “távoli szigete”, a hely, ahová az írók, filozófusok, ábrándozók bármit elképzelhetnek. Jelen esetben ez az “új határvidék”, amit az ember (a fehér vagy még inkább az amerikai ember) meghódíthat. Az az ember, aki kiírtotta az indiánokat, romba döntött ősi civilizációkat Dél-Amerikában, bódévárosokat emelt a semmi közepén, száguldó autókkal és gyorséttermekkel töltötte meg a Prérit, közben pedig arra használta intelligenciáját és leleményességét, hogy embertelenné tegye a környezetét. Ezek az emberek szállnak le ezüstrakétáikkal az új bolygóra.
Ó, először nyilván a pionírok, a felfedezők, a kíváncsiak, a naivak, akik valóban az emberi szellem nagyságát kívánják elvinni a Marsra. Itt viszont már egy sokkal nagyobb szellem, a marslakók kultúrája létezik, amely a maga nyugalmával, természetességével és éteriségével könnyen megfeleltethető az emberek fejében élő képpel: ilyenek lehettek az amerikai őslakosok vagy a “természeti népek”, mielőtt megérkeztek az európaiak. Tekintsünk most el ennek a képnek a fals voltától, és nézzük inkább önmagában a marsiakat. Egy nép, amely évezredekkel ezelőtt eljutott oda, ahonnan már nem kell fejlődni – nem kell kergetni a fejlődést, a “növekedést”, ami modern korunk varázsszava, és biztosan sokak szemében valamiféle őrült tévképzetként él. Viszont bármennyire is didaktikusnak tűnik ez a szembeállítás, Bradbury képes a maga költőiségével átadni mindezt. Olvassuk el a “S ragyog még a holdsugár” című történetet, ahol egy földi felfedező teszi magáévá a marslakók életszemléletét – de Bradbury jól tudja, hogy ez a stagnálás nem képes ellenállni az embereknek. Az egyik legszívbemarkolóbb mozzanat a könyvben, amikor a marslakók, közvetlenül a földi ember eljövetele előtt szépen lassan ráébrednek, hogy változás közeleg, és nem tudnak ellene mit tenni. (“A nyári éjszaka”).
Mert bármennyire is csodás és békés a marsbéli nép, végül eltűnnek, csak egy-egy hírmondójuk marad, akik ugyan fel-felbukkannak a novellákban (és rejtélyükkel remek alapanyagot nyújtanak néhány igazán emlékezetes íráshoz), de a terep most már az emberé. A Mars most már egy üres lap, amire mindenki (az író is) azt ír, amit akar. Úgy is mondhatnánk: csak az van a Marson, amit az emberek magukkal visznek. Vágyaik, álmaik ugyanúgy, mint félelmeik és hibáik. Bradbury írásait mindig is áthatotta egyfajta vágyódás a nyugodt, vidéki amerikai élet iránt, és ennek a vágyódásnak a terepe a fiktív Mars is. Mikor az egyik földi expedíció idilli kisvárost talál a vörös bolygón (“A harmadik expedíció”), vagy mikor egy család a földi házuk darabjaival akarják barátságossá változtatni új otthonukat (“Az eperszínű ablak”), akkor ezt a vágyódást érezzük mi is. De nemcsak a gyermekkori világ képe elevenedik meg a Marson: eljönnek a munkások, a nagyvárosi emberek, akik egy második Földet akarnak teremteni – sokszor annak minden hibájával együtt. Nemcsak a bolygó csatornáiban úszó konzervdobozok vagy a marsi városokat romba döntő kincsvadászok képe rémisztő, de azok a dühödt űrhajósok, akik mikor mindent elvesztenek, elpusztítják azt is, aki segítene nekik. (“Teljes törlesztés”)
De a Mars az újrakezdés is, az új lehetőségek helye. Hiszen csak az van ott, amit magunkkal viszünk! Akkor hagyjuk hátra a rosszat, a gondot, a szomorúságot. Ezért lesz a Mars az új menedéke az ősi irodalom száműzött alakjainak ugyanúgy, mint a feketéknek, akiket a Földön megvetettek, nem kezeltek emberként. De vajon képes-e az ember tényleg hátrahagyni azt, ami rossz? Képes levetkőzni a múltját, a sérelmeket, új kezdetet nyitni? Erről szól az “Új pálya”, de erről szól a sokkal személyesebb “A Mars-lakó” – el tudjuk fogadni, hogy amit elveszítettünk, azt már nem kaphatjuk vissza?
Szóval végül is mi a Mars? Az új kezdet? Egy terepasztal, amit tanulmányozva mindent megtudhatunk az emberről? Az idill helye? A bölcsességé? Vagy az új hibáké? A bolygó, ahol szembesülünk saját belső énünkkel, legféltettebb titkainkkal, vágyainkkal? Vagy egyszerűen csak a csodák birodalma? Bradburynél mindez és még sokkal több. A Marsbéli krónikák és a hozzájuk illesztett novellák egyszerre festenek meg egy már-már varázslatos vidéket és egy olyat bolygót, ami a miénk tükörképe. Hol drámaian, hol költőien, hogy komoran, hol megkapóan követjük végig a Mars embereinek és halódó marslakóinak történeteit, amiben ott van maga az élet teljessége, az új és a régi, a jó és a rossz, az öröm és a bánat, a szeretet és a harag, a szép és a csúf. A Marsbéli krónikák a modern kor meséje, amit az űrrakéták és a metropoliszok embere mesél magának a csillagok alatt, amikben néhány lépést eltávolodik a világától, és rámutat mindarra, ami minket emberré tesz, és amitől talán még emberibbek is lehetnénk.
