A víz emléke (Emmi Itäranta – A teamesternő könyve)

Jelenlegi hely

Szerző acélpatkány On the

Emmi Itaranta: A teamesternő könyveA finn Emmi Itäranta első regénye, a Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra jelölt A teamesternő könyve első látásra az ún. young adult (YA) irodalom kategóriájába esik, saját véleményem szerint azonban ez még sincs így. Fontosnak tartom ezt tisztázni, mert biztos vagyok benne, hogy sokakat ez a címke is visszatart a kötet olvasásától, holott egy remek élménytől fosztják meg magukat ezzel.

A young adult irodalom (és a belőlük kisarjadó filmek) fellendülése az utóbbi évtized talán legfontosabb kulturális eseménye, különösen ami a fantasztikumot illeti. Az éhezők viadala-sorozat diadalútját más SF/F regények szegélyezik, amelyek mind magukénak vallják a YA megjelölést. Magának a kategóriának azonban nincs egy mindenki számára letisztult jelentése (különösen, ha leválasztjuk az ifjúsági regény fogalmáról, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet). A YA sokak számára egyet jelent a rosszul megírt történetekkel, csöpögős tini-romantikával és tini-rivalizálással. Vagy attól lesz YA egy regény, hogy fiatal a főhőse? Csak a fiataloknak szólhat egy könyv, amiben fiatal a főszereplő? Mint mindenkinek, nekem is van egy elképzelésem a young adulttal kapcsolatban, de ez nem minőségi alapú ítélet – legalább is remélem, nem bujkált rejtett értékítélet a szavaim mögött. Számomra attól lesz egy regény YA, hogy a fiatal főhős számára a világban sokkal fontosabbak a személyes konfliktusok – szerelem, család, csoportdinamika –, szemben az őt körülvevő világ problémáival. Lehetséges, hogy a főszereplő kiemelkedő szerepet játszik az egész fiktív világot meghatározó eseményekben, de mindeközben szinte ugyanannyit – vagy akár többet is –, foglalkozik az író a szereplője magánéletével. Értsd: a világvége alatt is jut ideje a szerzőnek egy szerelmi háromszögre és arra, hogy figurái ezzel foglalkozzanak. Ez sajnos sokszor – de nem mindig – azt vonja maga után, hogy a háttérvilág, a sci-fi/fantasy ötlet vagy a cselekmény kidolgozatlan maradnak.

Ebből a szempontból A teamesternő könyve nem YA. Bár főhőse, Noria Kaitio egy fiatal, a felnőtté válást megélő lány, és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ez mégsem telepedik rá a könyvre. Noria története nem olyan eseményeket és konfliktusokat helyez a középpontba, amelyekkel egy tinédzser minden nap találkozhat – ugyanakkor valahol mégis ilyeneket.

A regény világában a víz vált a legnagyobb kinccsé, a fejlett civilizáció évszázadokkal ezelőtt elpusztította önmagát, a jégsapkák felolvadtak, a szárazföld jelentős része félsivataggá vált, az ivóvízlelőhelyek pedig beszennyeződtek. A jövő Finnországának területén az Új Csien nevű – vélhetően kínai kultúrát továbbörökítő – birodalom egyik állama, a Skandináv Unió diktatórikus rendszere rendezkedett be. A fiatal Noria egy faluban él apjával, aki ősi és nagy tiszteletnek örvendő teamesterek hagyományát folytatja, és anyjával, aki az letűnt világ és különféle vízforrások után kutat. A lány, miközben arra készül, hogy átvegye apjától a teamesteri feladatokat, barátjával a közeli szeméttelepen bóklászik és a letűnt kor furcsa tárgyait gyűjti. Noriának azonban korántsem nyugtalan az élete: miután apja beavatja a hegyekben lévő forrás titkába, a lány nagy dilemmával kell, hogy szembenézzen: vigye tovább a teamesteri hagyományt és őrizze meg a forrás vizét, vagy segítsen a barátján és a falubelieken, akik egyre szűkösebben tudnak kijönni a kiutalt ivóvízadagokból?

A könyv egy napjainkban is egyre fontosabbá váló problémát vetít ki a jövőbe, ez pedig az ivóvízkészletek rohamos csökkenése. A Föld több pontján, ahol évtizedekkel ezelőtt még nem jelentett problémát, ma már komoly kérdés a lakosság ivóvízszükségletének biztosítása. Az ipari társadalmak hatása a természetre szemmel látható, az elsivatagosodás, a vízforrások beszennyeződése már ma is jelen van. Az írónő jövőjében a víz lesz minden alapja, érzékletesen mutatja meg, ennek hiánya mivel is jár a mindennapokban. A táj sivár, forró, csak legyek és hasonló, szárazságot tűrő élőlények maradnak életben, az ételek sokszínűsége is eltűnik. És ahogy a környezet, úgy a társadalom is alkalmazkodik ehhez a helyzethez: a diktatúra legfontosabb erősforrásként a vízkészletet sajátítja ki, a vízbűntények – illegális csatorna építése, fejadagokkal való machináció, szennyezett vízzel való visszaélés – súlyos következményeket von maga után, ami miatt az emberek folyamatos rettegésben élnek. A könyvnek ez a része nagyon plasztikusra és emberközelire sikerült, köszönhetően az egyes szám első személyű narrációnak: Noria saját tapasztalatai, érzései remekül megmutatják a diktatúrában élő kisember kiszolgáltatottságát, a tehetetlenséget, a kényszerűségből elkövetett bűnök miatti rettegést. Bár felmerülhetnek kérdések a világgal kapcsolatban – pl. a használt vizet miért nem hasznosítják újra, miért nem léteznek a tengervíz sótalanításán kívül más módszerek ivóvíz kinyerésére etc. –, összességében van annyira hiteles, hogy a szerzőt bátran emlegethessük más, diktatúrákat bemutató regények szerzői között, elég akár a klasszikusokban megjelenő, félelemre építő diktatúrákra gondolni, mint Óceánia az 1984-ben vagy az olyan, a környezeti változásokra elnyomó rendszer felépítésével reagáló országokra, mint A felhúzhatós lány Thaiföldje.Emmi Itaranta (kép forrása: SFmag)

Amiért viszont A teamesternő könyve sokkal kiemelkedőbb alkotás, az a főszereplő Noria felnőtté válásának különös története. A lányt kezdetben csupán apja hivatása és az ezzel járó kiváltságok különböztetik meg a falu lakóitól, ám amikor értesül a titkos forrás létezéséről, hirtelen egyre nagyobb felelősség kerül a vállára. Noria hamarosan egyedül marad ezzel a felelősségével, kénytelen leszámolni a korábbi gondtalan életével, megismeri a kötelességekkel járó lemondást és a hazugságok szükségességét. Vállalja a hatalommal szembeni ellenállást, először csak apjának tett ígérete és a tradíciókban való hite miatt, majd az emberség nevében. A tradíciók itt az örök érvényű kultúra, a civilizáció esszenciájának megjelenítői. Itäranta ügyesen használja fel főhőse női mivoltát is arra, hogy a hagyományok szerepéről és mibenlétéről beszéljen. Noria, mint nő, a szokások szerint nem lehet teamester. A tradíciók, mint ahogy a lány  egy helyütt kifejti, szerepük szempontjából fontosak, a bennük megtestesülő értékek számítanak. Külsőségükben változhatnak, ahogyan a víz folyása is megváltozik, ám legbelül mégis ugyanaz marad, ugyanúgy folyóként hömpölyög tovább korokon át. Sokkal nagyobb baj, ha a külsőségekhez való merev ragaszkodás során elvesznek a belső értékek. És éppen ez a gondolatmenet az, amiért Noria változtat a forrással kapcsolatos viszonyán, szembemenve a hagyományokkal. Mert a változó idők változó hozzáállást igényelnek, pont azért, hogy a lényeg, az emberség megmaradjon. A víz, ahogy az igazság és az emberség, utat talál magának a legnehezebb sziklákon keresztül is, még ha évszázadoknak is kell eltelnie ehhez. Noria azzal, hogy ezt felismeri, felnőtté válik, aki képes elfogadni tettei következményeit, és képes áldozatokat is hozni. Hiszen az ő feladata a víz őrzése, de mi a víz, ha nem maga az élet?

A teamesternő könyve egy szépen megírt történet, ahol az író a víz köré épített szimbólumrendszerével egyetemes igazságokat és kérdéseket jár körül. A regény minden alkotóeleme, még a múlttal való viszony – és a jelen pazarló társadalmának szánt figyelmeztetés is – ezek kimondását segítik. Talán azzal, hogy egy fiatal lányt tesz meg főhősnek, könnyebben eljut az ezekre a kérdésekre fogékony olvasókhoz a történet. Hogy ennek a regénynek a hatására változik-e bármi is a mi világunkban? Segít-e egy könyv abban, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért? Hogy elfogadjuk, a mi döntésünk, hol fognak nem csak az utódaink de mi magunk is élni? Nos,  kis lépésekkel lehet csak előre haladni.