A Bartók Imrével készített interjú második része. Az első rész ide kattintva olvasható.
Próza Nostra: A regényed főszereplője három sorozatgyilkos, akik egyben három jelentős gondolkodó alakját, személyiségét viselik. Ha jól tudom kezdetben a Gondolkodók is lehetséges címalternatíva volt. Hogyan jött az ötlet, hogy sorozatgyilkos filozófusokról írj és miért pont Heidegger, Marx és Wittgenstein lettek a szereplők?
Bartók Imre: Az első pillanattól kezdve ez a három figura lebegett előttem, egyrészt, mert kiemelten fontosak, másrészt, mert nagyon élesen eltérnek egymástól. Ha azt keressük, hogy ki az a három szerző, akik biztosan utálnák egymást, akkor ez egy kézenfekvő felállás. Heideggert és Wittgensteint a század két legfontosabb gondolkodójának szokás tekinteni, Marx jelentősége pedig abban áll, hogy általa közvetlenül is megjelenik a filozófiának mint gyakorlatnak, mint világprogramnak a gondolata – erre a regény a Feuerbach-tézissel maga is utal. Valójában mindhármukra jellemző – persze nagyon eltérő formában – a filozófia „végének” vagy „meghaladásának” gondolata.
Próza Nostra: Ahogyan a regényre jellemző az ember végének vagy meghaladásának gondolata. Ennek a filozófiai hagyománya is megjelenik a szövegben: az ember, az ember fogalma – legalábbis így, ebben a formájában – el fog tűnni a világból. Erre utal A szavak és a dolgok utolsó mondatának parafrázisa, illetve a regény egészének végkicsengése. Nem egyszerűen kihal az emberiség, hanem megváltozik. Mi az oka ennek az apokaliptikusságnak nálad, azon túl, hogy több ezer éve aktuális és minden fantáziát megmozgató kérdés?
Bartók Imre: Jövőbeli vízióink többnyire olyan dolgokról vannak, amelyek már megtörténtek. Ebben az értelemben az ember halála olyasmi, ami már mögöttünk van. Az egyik meghatározó szöveg e tekintetben Heidegger Humanizmus-levele. Heidegger itt értéksemlegesen rögzíti: nem az a kérdés, hogy „meg kell-e menteni” a humanizmust vagy sem, hanem az, hogy van-e még értelme magának a fogalomnak. Márpedig, ha nincs – Heidegger természetesen emellett érvel – akkor ideje túllépni. Foucault ugyanehhez kapcsolódik. Új fogalmakat kell találnunk, sőt feltalálnunk ahhoz, hogy értelmes(ebb)en beszélhessünk az emberről. A pszichoanalízis szótára például alighanem eltörölte a léleknek azt a tipológiáját, amit Arisztotelész leírt – nem mintha az kétezer éven keresztül érvényben lett volna, de nyilvánvaló, hogy a kettő összeegyeztethetetlen egymással. Volt ennek értelme? Igen, volt, ha ezáltal mindeddig rejtve maradt, genuin emberi tapasztalatok is megközelíthetővé válnak. A cyberpunk/biopunk olykor bizarr testképzetei talán hozzátehetnek valamit ahhoz, hogy a test világba ágyazottságáról gondolkozzunk. A test mindig kettős, egyrészt megélt test, a saját testem, másrészt nem több, mint tárgy a világ tárgyai között. Ez a két mozzanat mindig együtt van jelen, és az élet nagy részében súlyos feszültség van köztük. A Patkányban megjelenő emberkísérletek ezt a feszültséget, és ezen keresztül az ember kiszolgáltatottságát hivatottak kihangsúlyozni.
Visszatérve az „apokalipszis állandóságát” illető megállapításodhoz: igen, a vég képzete bizonyára mindig is másképpen, de ugyanolyan súllyal nehezedett a civilizációra, ennyiben a világvége természetesen örökérvényű. Ez is jelzi, hogy itt a technológiai feltételeken túlmenő problémáról van szó: egyszerűen arról a tényről, hogy körülöttünk mindenki meghal, és végül meghalunk mi magunk is. Az én olvasatomban Martin, Karl és Ludwig rendkívüli, mondjuk úgy, patologikus mértékben szorong ettől a ténytől.
Próza Nostra: Rengeteg parafrázis és utalás található a regényedben a filozófiai hagyományból és a világirodalomból. Ezt a kulturális anyagot mixeled össze a trash-filmek világával. Kik azok az írók/gondolkodók, melyek azok a szövegek és melyek azok a filmek, amelyek a leginkább hatással voltak a Patkányra?
Bartók Imre: Egyetemi tanulmányaim fontos epizódja volt egy magánszeminárium, ahol történelemfilozófiai szövegeket olvastunk. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a felvilágosodás szerzői (Kanttól Hegelig) még buzgón hittek az észben és a szabadságban, és abban, hogy e kettő révén az emberi történelem elnavigálható a remélt Paradicsomba, ezzel szemben a 20. századiak már nagyon kritikusak ezekkel az elképzelésekkel szemben. Ezeken a szemináriumokon többek közt azt tanultam meg, hogy ez a különbségtevés ebben a formájában teljesen téves, hiszen már a „régieket” is rendkívül nyomasztó kétségek gyötörték. A történelemfilozófia története ennyiben a rendkívüli szkepszis és pesszimizmus története, amelynek árnyékában persze folyamatosan jelen van egy, az érintettre nézve kevéssé hízelgő antropológiai meggyőződés is. Az irodalmi és filmes hagyományokat ezúttal egy percre zárójelezve inkább ezt a filozófiai hátteret emelném ki. A regény alapproblémája számomra éppen a történelemfilozófiai álmok megvalósítási kísérletében, és ugyanakkor ezen álmok rémálommá válásában áll.
A popkult-utalások sűrűjéből egyet említenék. Az összevarrt George előtt hangzik el, hogy szegény sikoltani szeretne, de nincs szája. Ez persze a Harlan Ellison elbeszélésre utal, amin nagyon meghatódtam, amikor először olvastam. Ott kifejezetten egy technológiai pokolról van szó, amelyben egy szuperszámítógép örök időkig életben tartja az áldozatait, hogy kínozhassa őket. Egyébként ez a gondolat, nevezetesen, hogy a halandóságnál csak a halhatatlanság rémisztőbb, számomra végig jelen van a regényben.
Próza Nostra: Ha figyelmesen olvastam, akkor két olyan szövegrész van, amelyet többször is parafrazálsz a regényben. Az egyik Marx, Tézisek Feuerbachról utolsó tézise: "A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk." A másik Wittgenstein Tractatusából a 6.54-es tételre és a híres létra-hasonlatra tett utalás, aminek ismeretelméleti hordereje óriási. Mindkét szöveg(rész) hatástörténete rendkívüli és új gondolkodói programot hirdettek meg. Miért épp ez a két szövegrész bír különös fontossággal a számodra? Mit mondanak ezek a szövegek a filozófiáról alkotott elképzelésedről?
Bartók Imre: A Feuerbach-tézisre már utaltam fentebb, ebben teória és praxis új viszonya jelenik meg. Tulajdonképpen Ludwig létrás szövegében is valami ilyesmivel találkozunk, elvégre itt is arról van szó, hogy ezt a könyvet (a Tractatust), csak az értette meg igazán, aki a háta mögött hagyja az egészet – ahogyan egy létrát hajítunk el, ha már felmásztunk rajta (ami, jegyezzük meg, korántsem magától értetődő eljárás). A formállogika itt átcsap életfilozófiába. Nem véletlen, hogy a regényben a barátai éppen ezzel a mondattal igyekeznek magához téríteni Ludwigot, amikor az katatón állapotba került. Egyébként eddig eszembe sem jutott, hogy a két mondat között ennyire konkrét összefüggés lehet, de most, hogy mondod, ez egyértelmű, köszönöm, fel is írom…
Próza Nostra: Nem titok, hogy A patkány éve egy trilógia első kötete. Mit mondhatsz a folytatásról, mire számíthatunk és legfőképpen mikor?
Bartók Imre: Reményeim szerint egy év múlva megjelenhet a folytatás. Ehhez csupán három feltételnek kell teljesülnie: (1) az első kötet ne vigye csődbe a kiadót, (2) többen szeressék, mint ahányan utálják, (3) időben végére érjünk a szerkesztésnek. Ez utóbbit egyelőre még elkezdeni sem tudjuk, a Prometheustól megihletett szerkesztőm ugyanis jelenleg Izlandon kutatja a Tervezők nyomait. A folytatás pár évvel később játszódik, szereplőink még mindig New Yorkban vannak, de a város hangulata gyökeres változáson ment keresztül. Nem járnak a metrók, nincsenek többé éttermek, üresek a felhólyagosodott utcák, és emberek helyett valami más fészkelte be magát a még megmaradt felhőkarcolókba. Valami egészen más.
